Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. július, XII. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Csuklóból, a megfelelő helyre

Papp Sándor Zsigmondról
Papp Sándor Zsigmond nem olyan, mint a magyar úriember. Ő ugyanis, ha teheti, olvas. Vagy filmeket néz. Ami – bármily szentségtörőn hangozzék is – ebben az esetben ugyanaz. Selyem Zsuzsa mondja egy esszéjében, hogy vannak, akik azért olvasnak, mert keresnek valamit, mindenütt keresik, következésképpen a szavak között is. Nem a közeg fontos, amelyre irányul a tekintet, hanem a keresés.
Többféle keresés van, nem kell feltétlenül misztikát, transzcendens távlatot tulajdonítani mindegyik prototípusának. Papp Sándor Zsigmond szövegei számomra úgy tűnik - egy tudati állapotnak, egy gondolkodási fázisnak az út menti táblái, kilométerkövek és kanyarjelzők. Miközben persze folyton odaképzeljük a jelzések mellé az autót, amelyik elhalad mellettük, és főként a figurát, aki az autóban ül (csuklóból ő dobálja ki a táblákat az autóból, a megfelelő helyre). Aki sohasem tudja előre, hogy a következő letérőnél befordul-e. Az a meggyőződés hajtja ugyanis, hogy amit keres, az úgyis útjába kerül, nem az a kunszt, hogy ember nem lakta tájon, egy bánya mélyén kutakodjék az ember (persze, az sem tilos), hanem a felismerés maga, amelyet egy szembejövő Trabant vagy Mercedes fényszórója egyaránt beindíthat.
Az írások, amelyek legnagyobbrészt A Hét hasábjain jelentek meg, az Ariadné fonala című sorozat részeiként, olvasónaplószerűen tudósítanak arról, hogy éppen hol tart a folyamat. Milyen tárgyak kerültek kézügybe, fontos volt-e őket feltenni a polcra, besorolni őket egy gyűjteménybe (Papp Sándor Zsigmond, a prózaíró hősei többnyire mániákus gyűjtögetők). Azok a könyvek, filmek, amelyek a szerző gondolatmeneteinek kiindulópontját képezik, időről időre hasonló problémákat vetnek fel, a megközelítés viszont egyre árnyaltabbá válhat, minduntalan újabb nézőpontok kínálkoznak, ahonnan egy tenyérnyivel, lábnyival, arasznyival több (és másabb) látható.
A könyv mondatai szeretnek babrálni a felszínnel, meghökkentenek, érzékletessé (érzékennyé) teszik a dolgokat: az utóbbi időben mintha elszaporodtak volna a szimbólumok. Nincs olyan nap, hogy ne találkoznék valamelyik jól fejlett példánnyal a főtéren, sugárúton, kocsmában. Odaszemtelenkednek mindenhová, újságolvasás közben az arcomba bámulnak, fixíroznak a villamoson, és leszólítanak kedvenc kávézóm teraszán, ahol ugyan savanyú a bor, de legalább vonalig töltik. Az abszurd síkváltás persze tényszerűen igazolható, és igazolódik is, a szimbólumok folyton előjönnek nyilvános eszmecserékben, rátelepszenek a beszédre, nem engedik, hogy arról folyjon a társalgás, ami valóban életerőssé tenné őket magukat is. Nem véletlenül tér vissza Papp Sándor Zsigmond többször is ahhoz a könyvhöz, Cs. Gyímesi Éva Colloquiumához, amely az erdélyi közbeszéd szimbólumkritikáját végzi el. Ő maga ugyanakkor igyekszik tartózkodni a szimbólumgyártástól. Az a könynyed, néhol ironizáló stílus, amely végigvonul a kötet írásain, biztos ellenszer a pátosz, a kesergés és a rossz emésztés ellen. Azt mondtam fentebb, hogy a szerző nem olyan, mint a magyar úriember (vö. Arról, hogy milyen a magyar úriember), ugyanis ő olvas, és figyel mindarra, ami körülötte történik. Ugyanakkor működik benne valamiféle elnéző nosztalgia az „úriember”-lét iránt. Amolyan cseh-életérzés („csehül érzem magam” – magyarázza az egyik írásban), amely nem szereti agyonsajnálni és agyonajnározni a dolgokat, megtalálja az egészséges életöröm kiindulópontjait a leglényegtelenebbnek tűnő apróságokban és mindennapi rítusokban is. Ugyanakkor mindezt jó adag tudatossággal teszi. Camus-t, Székely Jánost, Jerofejevet „használja” arra, hogy kizökkentse a hétköznapok nyugalmasságát, hogy az itt-ott felnyíló szakadékokat kikerülhesse, vagy lebámulhasson beléjük, hűvös légáramlatokba merítve az arcát. Ezt a szöveg- és nézőpont-teremtő készséget méltányolja többek között Bodor Ádám és Molnár Vilmos írásaiban is.
Az erdélyi magyar irodalom hosszú évek, talán évtizedek óta nem „olvasó” irodalom. A kilencvenes évek második felére a korábban maguknak nevet szerző kritikusok, esszéírók egyre kevésbé nyilatkoztak meg a friss irodalmi termés kapcsán. Lehetne találgatni, hogy miért. Lehetne ugyanakkor bizakodva szemlélni az igényesebb napisajtó térnyerését a kritika és vitagerjesztés terén. Ilyen körülmények között még inkább felértékelődik Papp Sándor Zsigmond kísérlete, amely egy többé-kevésbé jellemző időszeletet metsz ki az irodalmi és kulturális folyamatból, és saját nyelvén, saját nézőpontjából lereagálja azt. Nem szabályos kritikákat olvasunk, ezt helyenként a naplóbejegyzések műfaját imitáló szerkezet is jelzi. A szerző mintha inkább egy többismeretlenes egyenlet megoldását remélné ettől a sorozattól. Az ismeretlen ezúttal többféle: az írói trükkök, a mondatbűvölés technikái legalább annyira fontosak a (ne feledjük: kétkötetes prózaíró) szerző számára, mint az értelmiségi, filozófiai vagy akár morális dilemmák.
Az az attitűd tehát, amely nem engedi magát bevonni szakmai lehatároltságok, nyűgök közé, több irányba is megnyitja a szövegeket. Papp Sándor Zsigmond irigylésre méltó természetességgel ír cseh, orosz, magyar, francia regényekről, amerikai filmekről, antik és kortárs filozófusokról, láthatóan a mondataikat, a szemléletüket figyeli, hogy mit lehet, mit érdemes tőlük megtanulni, ellesni. Miközben Ariadné fonalát gombolyítja, önmagát is építgeti a mondatokból, ha pedig valamivel nem ért egyet, azt körülményeskedés nélkül elveti, tudja, néha nemet is kell mondani.
Aki csatlakozik hozzá ezen a túrán, készüljön fel rá, néhol „csak gyalog és mezítláb” lehet közlekedni, néhol labirintusokon át vezet az út, sőt az is előfordul, hogy (mint a Truman Show emlékezetes epizódjában) a láthatár közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, átvert a virtuália. (Ilyenkor mindig lehet találni egy ajtót, amelyet felhőtapéták fednek, s ami mögött nem tudni pontosan, mi van.) Egy biztos: senki sem fog ásítozni útközben. Az útitárs remek csevegő, a bédekker pedig izgalmas tájakat jelez.

BALÁZS IMRE JÓZSEF

Előszó Papp Sándor Zsigmond Oran veszteglő hajói című kötetéhez, amely a nagyváradi Scripta Kiadónál jelenik meg a közeljövőben.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék