Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. július, XII. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Gagyi József

Például székelykapu
A szovjet múzeumtól az interaktív térig
„Komolyan vehetnénk az örökség fogalmát, ha már a nemzetközi politikai konstelláció megajándékozott vele bennünket.”
Erdősi Péter

Az olvasóról
Ki az a „mi”, akiknek szól ez az eredeti környezetéből1 kiemelt, mottóvá tett felszólítás?
Évtizedekkel, vagy akár tíz évvel ezelőtt is habozás nélkül írtam volna, hogy kiknek is szól. Politikusoknak, szakembereknek, kultúránk sorsa iránt felelősséget érző értelmiségieknek.
Ma már jogos a habozás, mert jól tudom, hogy a mottó és a hozzá tartozó írás nem pártprogram kultúrpolitikai passzusainak háttéranyaga, nem országos civil szervezet tevékenységi tervének függeléke, és nem hivatali felkérésre készült szakértői jelentés. Sokágú romániai magyar társadalmunkban sokféle társadalmi megrendelésre születnek az írások manapság.
A mottó és ez az írás csak azoknak szól, akik kezükbe veszik és elolvassák. Vagy ami még valószínűbb: akik azelőtt is találkoztak már a felvetett gondolatokkal, és akik az írásban a saját gondolataik megerősítését, árnyalását vélik felfedezni.

Európai örökség – saját örökség
Globalizálódó valóságban, ezt megragadó (megragadni vélő) fogalmak hálójában élünk. Az elmúlt harminc év egyik ilyen fogalma: (az igen általános értelemben vett) megőrző tevékenység tárgyát és eredményét megnevező örökség (heritage, patrimoine), valamint a jelenséget megnevező örökségesítés (patrimonalisation).
Nem Brüsszelben, nem más fővárosokban – Romániában is napihírekben találkozhatunk a jelenséggel. 1999 őszén, Bukarestben és Szebenben tartott, „Örökség és emlékezet: az együttélés tervei” elnevezésű kollokvium alkalmából indították útjára az Európai Tanács Európa, egy közös örökség című, több országra kiterjedő, és Európa örökségesítését gyakorlattá változtató programját. Amit akkor többen is hangsúlyoztak: a különböző kultúrák tiszteletével együtt jár a kultúrák közötti szoros kapcsolatok, közös hagyományok rendszerének – ezt lehetne közös örökségnek nevezni – a megbecsülése. Ami örökség, az sosem csak egy kultúrából származik.
Nemes elvek, biztató kezdeményezések. Mi az, ami nemcsak az eurobürokraták dolga, hanem, bizonyos mértékben, ránk (értsd, a fenti meghatározás szellemében: akik az írást olvassák) vonatkozik mindebből?
Mit tudunk mi az örökségről és örökségesítésről, van-e olyan gyakorlat a mi szűkebb hazánkban (Erdély? Délkelet-Erdély, vagyis Székelyföld?), amelyben ennek a nyomaira bukkanunk?
Vannak-e olyan társadalmi jelenségek, amelyek megértése és kezelése könnyebb, ha megismerkedünk a fogalomkörrel, vagy amelyek egyenesen sürgetik, hogy – ha már e nemzetközi konstelláció után a magyarországi és romániai is megajándékoz vele – akkor komolyan vegyük az örökség fogalmát, és egy valóságterületen eligazító funkcióját?
Nyugat-Európában már arról beszélnek, hogy eljött a „minden örökség” ideje: „minden örökség, vagy legalábbis alkalmas arra, hogy azzá váljék: van „természetes örökség”, „genetikai örökség”, „történeti, művészeti, építészeti, technikai, urbanisztikai, tájbeli örökség” stb.2 Először a francia forradalom idején beszéltek nemzeti örökségről; majd két évszázadon keresztül a nemzetállam feladata és privilégiuma volt, hogy kijelölje és felügyelje a nemzeti örökségnek (leginkább: tárgyaknak) mint a nemzeti vagyon részének a sorsát. A társadalom azonban mára megváltozott, vagy legalábbis – nálunkfele – változóban van.
Piac van, verseny van az örökség területén is. Véleményem szerint inkább ez, és nem az euro-bürokrácia új malmai jelentik a gyökeresen új helyzetet, az inkább gazdasági, mint politikai jellegű konstellációt. Kis entitásoknak (régióknak, településszövetségeknek vagy egyes településeknek, társadalmi csoportoknak, egyesületeknek, társaságoknak) van már megfelelő késztetésük arra, hogy saját örökségükkel törődjenek, van elegendő anyagi erejük, hogy az örökségesítés folyamatát finanszírozzák. Az állam szerepe egyre inkább arra korlátozódik, hogy tudomásul veszi ezeket a helyi, regionális jelenségeket, és – jogi kereteket teremtve – megpróbálja beilleszteni a nemzeti térbe. Azért is nehéz ez, mert az örökség kialakítása, fenntartása ma már az igen jelentős és globális szabadidőipar fontos ágazata.

Múzeumok Európája (és Amerikája...) (kis múzeumtörténet)
Az ókori Rómában patrimóniumnak nevezték az egyéni és szigorúbb értelemben vett tárgyi örökséget, de ugyanakkor az atya által szerzett, és atyáról a gyermekre öröklődő társadalmi érdemeket is. Ez esetben az ember a múlt fele passzív, a jövő fele aktív: elfogadja, amit neki örökségül hagynak, és tesz azért, hogy ő is örökséget hagyjon.
Az örökség a reneszánsz idejében kerül közösségi szintre, történelmi keretek közé3. Példa azelőtt is akadt az Alpoktól délre és északra elterülő világban arra, hogy aki megtehette, az gyűjtött és halmozott. Csakhogy ezek a gyűjtemények – királyi, hercegi, főúri kincstárak, úgynevezett Wunderkammerek – magántulajdonban vannak, és a kiválasztottak előtt nyílnak csak meg. A tulajdonos a jogos örököse és birtokosa a kincsnek, amely a középkori templomi és kolostori gyűjtemények mintájára nemcsak drágakövekből, ötvösmunkákból, illatszerekből, mechanikus gépezetekből és természeti csodákból (strucctojás, kókuszdió, óriás csontja, tengeri kagylók), hanem ereklyékből is áll (például néhány darab a betlehemi gyermekgyilkosság áldozatainak csontjaiból, Szűz Mária egy tejfoga).
Az első, mai értelemben vett múzeumok – azaz zárt térben kiállított, strukturált, egy bizonyos elv szerint a bejárható útvonal mentén elrendezett gyűjtemények – ebben a korban születnek. A létrehozók között az elsőnek említhető IV. Sixtus pápa, aki a Kapitóliumi Múzeumban összegyűjti és nyilvánosan bemutatja a pogány Róma szobrait (igaz, az ő elsődleges célja nem a műkincspártolás, hanem a burjánzó régiségkereskedelem pápai monopóliumának megteremtése).
Paolo Giovio orvos és humanista a XVI. század eleién százötven híres ember arcképét gyűjti egybe, mecénások segítségével a comói tó partján épületet emeltet számukra, ezt „Hírnév Templomának” nevezi el. Az összefüggő útvonal mentén kiállított képek mellett életrajzi adatok és értékelő megállapítások (elógiumok) találhatók. Császárok, hercegek és pápák, irodalmárok és művészek, halottak és élők képei sorakoznak egymás után, a közelmúltból és a jelenből kiemelkedve, egy történelem-értelmezést alkotva.
A bolognai Ulisse Aldrovandi hozza létre a XVI. század második felében az első enciklopédikus jellegű természettudományos múzeumot. Ambíciója, hogy az állati, növényi és ásványi világ valamennyi példányát bemutassa. Nem hiányoznak a furcsaságok, különlegességek sem, de inkább az a figyelemreméltó, hogy a közönségesnek, a közismertnek és mindennapinak is helyet ad. Osztályozási szempontjainak nem sok köze van a természet tapasztalható rendjéhez – de nem is célja az élő valóság bemutatása. Rendnek azonban lennie kell: igen mindennapi azonosságok szerint osztályoz (például a madarak csőrének azonos formája vagy a táplálkozás módjai).
Nemcsak a reneszánsz idején, hanem mindig is a jelen embere múltat választott magának abbeli törekvésében, hogy érthetővé és értelmessé tegye a jelent. A történelmi korszakok a múltválasztás különböző megcélzott területei, módszerei szerint is elhatárolhatók. A reneszánsz embere az első, amelyik múltját nemcsak választja, hanem nyilvánosan mint örökséggel foglalkozik vele, elrendezi, felmutatja. Ennek a tevékenységnek ad keretet egy újonnan létrejött kulturális intézmény: a múzeum.
A reneszánszt követő korszakban, az ellenreformáció idején Itáliában megsokszorozódik a múzeumok száma. Ekkor jelenik meg a „múzeumgépezet”4: a gyűjtemény és a kiállítás már nem fedik egymást, és az utóbbi a működtetők változó kultúrpolitikájához igazodva ugyanazon tárgyak változó elrendezésével változó tartalmakat hordozó üzeneteket fogalmazhat meg. Megszületik ezzel az örökség hivatalos, kánonként kezelt változata.
És nem Itáliában, hanem Angliában és Franciaországban megszületik egy, korunkig ható és korunkban szertefoszló ideológia: a fejlődés mint az emberiség legfőbb értékének, minden törekvése céljának a gondolata. Francis Bacon Új Atlantiszában olvashatjuk: „Alapítványunk célja az, hogy megismerjük a természetben az okokat, mozgásokat és belső erőket, s az emberi hatalom határait előbbre vigyük, ameddig csak lehet.”5 A fejlődés előbbre való, mint az örökség, a kívánatos jövő fele kell fordulnunk, és le kell ráznunk (el kell felednünk, át kell írnunk) a visszahúzó múltat. Ez a gondolat egészen a közelmúltig (számunkra: az 1989 végén bekövetkezett változásig) uralta világunkat.
De addig is: az örökség kezelésének új és új formáit alakítja ki a történelem. 1753-ban létrejött az első nemzeti közgyűjtemény, a British Múzeum. Az államilag szubvencionált intézmény elsősorban a tudomány központja, ahol tudósok hada termeli a korszerű szaktudást, és muzeológus szakemberek hada dolgozik azon, hogy a tudás-termelés folyamatait, végeredményeit kiállítások formájában láthatóvá tegye a nagyközönség számára. A világot, és ezen belül is a világ piacait meghódítani akaró hatalomnak igencsak szüksége van erre a tudásra, valamint a tudományra fordított költségvetési tételek vitája során a tudás praktikus hasznosságának bizonyítására. A British Múzeum az első abban a sorban, melynek következő állomása a franciaországi, XIV. Lajos által létrehozott Jardin du Roi, majd a Musée Napoléon, végül pedig a szovjethatalom által létrehozott múzeumhálózat, amely „az irányító politikai és szakmai személyzet által éberen ellenőrzött, zárt intézmény, az európai múzeográfiai tradíció fejlődésének csúcsát jelenti”6.
Van még egy nagyon jelentős közbülső állomás: a francia forradalom múzeumai. Két fő momentumot lehet elkülöníteni. A forradalmi nemzet nevében már 1790-ben lefoglalták az egyházi javakat, majd a király és az ellenforradalmár főnemesek javait is – és ezeket már nemzeti örökségként jelölték meg. Ekkor tűnik fel a francia szóhasználatban ma oly használatos patrimoine szó. A lefoglalt javak természetesen a népet illetik – abban az értelemben, hogy elvileg mint főhatalom birtokolhatja, gyakorlatilag mint polgár, megtekintheti és büszke lehet rájuk. Rövid idő alatt négy új, állami múzeumot hoznak létre: Muzéum National (képzőművészeti); Muzéum d’Histoire Naturelle (természettudományi), Muséum des Monuments Francais (nemzeti történelmi) és Muséum des Arts et Métiers (technikai múzeum). Az alapító okiratokban igen világosan és egyértelműen megfogalmazódnak a múzeumok feladatai: többek között a forradalmi Franciaország múltbeli dicsőségének dokumentálása, vagy az oktatás, a művészetek és tudományok fejlődésének a szolgálata.
A másik fő momentum: a Muzéum Nationalból Musée Napoléonra átkeresztelt intézmény tevékenysége. A világ kincseinek méltó örököse a császári Franciaország – és megvan az ereje is hozzá, hogy ezeket a kincseket öszszehordja. Egyiptomból, de azt megelőzően Olaszországból, majd Hollandiából, Németországból vándorolnak Párizsba a szakemberek felügyelete mellett összeválogatott tárgyak rakományai. A Louvre már 1910-ben azzal büszkélkedhet, hogy itt található a világ legnagyobb festménygalériája, a görög és római szobrok egyik legjelentősebb gyűjteménye. Napóleon megbukik – de Napóleon után minden kialakuló európai nemzetállamban az új hatalom fontos államügynek tekinti a múzeumok felállítását és működtetését: a nemzeti forradalmakat nemzeti múzeumok felállítása követi.
Mielőtt a szovjet múzeumokról szólnék, és ezzel elérnénk a jelenünkhöz, meg kell említenem egy igen fontos leágazást, az őrzésnek egy kialakuló új formát: az Amerikai Egyesült Államok múzeumait. Az új világban csak a XIX. század közepén jön létre az első múzeum, ez is az európai művészetek múzeuma. A fejlődés azonban robbanásszerű, és három tényezőnek köszönhető: egyrészt a hatalmas magángyűjtemények gyors létrejötte (hála a dollár-milliomosok presztízsszerző igyekezetének és az adóterhek könnyítését így lehetővé tevő pénzügyi szabályozásnak), és ezeknek közgyűjteménnyé alakulása; másrészt a művészeti termékek piacának igen gyors kialakulása, sokszínűvé válása; harmadrészt pedig az amerikai múzeum integrált volta. Ez utóbbi azt jelenti, hogy eleve piacképes intézménynek tervezik és építik. Oktatási szerkezetek mellett ezeket kiszolgáló, információs, nevelési központoknak számítanak; minden város törekszik arra, hogy saját kulturális közintézményei közül ne hiányozzon a múzeum. A múzeumállomány száma és szervezettsége szempontjából a húszas években Amerika már világelső.
Hitler kísérletet tesz arra, hogy a világ leggrandiózusabb szupermúzeumát hozza létre az elrablott kincsekből az ausztriai Linzben – de a „Linzhadművelet” kudarcba fullad. És az 1945-től új erőre kapó Nyugat-Európában már új gondolatok csíráznak: 1949-ben az Európa Tanács alapító okiratában megjelenik a közös európai örökségre utaló megfogalmazás – megkezdődik az örökség fogalmának, az őrzés új formáinak kialakítása.
De még mielőtt ide kanyarodnánk, szólni kell (hiszen mi is érintve vagyunk, vagy legalábbis, remélem, voltunk) a szovjet múzeumokról. Némileg hasonló a helyzet, mint a forradalmi Franciaországban: a cári és főúri örökséget kellett átvenni, elhelyezni, és ennek az anyagnak a felhasználásával az új ideológiát szolgáló gépezeteket beindítani. A szovjet múzeumok ideológiailag elkötelezettek, a kulturális nevelést szolgálják, és mivel a kultúra nem semleges, hanem osztály-jellegű: „célunk a történelmi folyamatok bemutatása a széles tömegek számára érthető eszközök segítségével... Azt akarjuk, hogy kiállítási csarnokainkat olyan látogatók tömegei árasszák el, akik a tegnap harcainak megismerésére szomjaznak azért, hogy elképzelhessék a ma és a holnap harcainak sikerét. Nem más korok nagy mestereinek ritka remekműveit keressük képtáraink számára, hanem a történelmi dokumentumokat, közülük is a legkevésbé félreérthetőket, legékesszólóbbakat és leghatásosabbakat.”7 Ilyen múzeumot pedig minél több helyen kell létrehozni – például azokon a településeken is, amelyek 1917 előtt poros falvak voltak, de amelyek városok, az autonóm és nemzeti közigazgatási területek, kis köztársaságok központjai lettek. És, 1944 után, azokban az új, szocialista országokban, amelyek a szocialista tábor tagjaivá, másképpen a Szovjetunió (gazdasági, ideológiai-kulturális) gyarmataivá váltak.

Örökségek Európája
Ideje visszakanyarodni Nyugat-Európához, ahol a hatvanas években megjelenik előbb az építészeti örökség, majd természeti örökség, és végül, már a hetvenes években, a kulturális örökség fogalma. 1978-ban hozták létre a francia Kulturális Minisztériumban a Direction du Patrimoine-t, 1980-at az „örökség évének” nyilvánították, és 1983 óta vannak Franciaországban „örökség napok”. 1985-ben az Európa Tanács granadai kongresszusán meghatározzák az örökség fogalmát, majd 1994-ben az Európai Helyi és Regionális Tevékenységek Kongresszusán döntenek a helyi és regionális kulturális örökség meghatározásáról, valamint védelmének alapelveiről. 1992-től használja az Európai Tanács a kulturális örökségnek azt a fogalmát, amelybe beleérti az épített környezeten kívül például a kulturális értékű tájat, a városszerkezetet, amelyet a jövő nemzedék örököl, az ipari, technikai és a mezőgazdasági környezetet.
A nyugat-kelet kooperációknak is alapelve lesz az a koncepció, hogy az európai örökség csakis közös lehet, és az örökség azonos és különböző vonásait egyaránt meg kell fogalmazni helyi, regionális, nemzeti és nemzetközi vonatkozásban. Nemcsak azért, hogy a megfogalmazók tudják és lássák hanem annak érdekében, hogy ezzel a kulturális turizmus fellendülését szolgálják. Ez az igen dinamikusan fejlődő iparág ugyanis éppen a kulturális tájak, kulturális identitások különbségére alapozódik, és éppen ezért sürgeti (majd jutalmazza) ezeknek a különbségeknek a „piacra vitelét”: megfogalmazását, felmutatását.

Az ígért példa: székelykapu és ökomúzeum
Örökség csak az emlékezéssel, emlékezésben, azaz a múlttal való egyféle szakítás, a múlt átrendezése nyomán születhet. Az átrendezés során a létező tárgyak, szellemi termékek értéke, a hozzájuk fűződő kapcsolat megváltozik. Az örökhagyó és örökös arra kényszerül, hogy az örökséghez viszonyulva saját identitására kérdezzen rá.
Nyilvánossá és szabályozottá válnak az örökség építésének gesztusai. Az egyéni emlékezetből felbukkanó elemek tanúságtételek lesznek, és közvetlenül, a szakemberek szűrőjét megkerülve jutnak el azokhoz, akiknek szükségük van ezekre a tanúságtételekre. Elsősorban, természetesen, magának az emlékezőnek van szüksége az emlékeire: „az vagyok, amire emlékszem”. Közösségi szinten pedig: „azok vagyunk, amire emlékezünk – amilyen megemlékezéseket tudunk szervezni, emlékhelyeket tudunk létrehozni”.
Évek óta ismerkedek egy székelyföldi falusi településsel, a Székelyudvarhely melletti Máréfalvával. Talán ismerős: az a falu, ahol a főút mellett annyi régi (meg egészen új) faragott, festett székelykapu van. És az egyik legfontosabb közösségi épületnek, a hetvenes évek közepén épült kultúrháznak az oldalán is múlt századi, századfordulóról származó, lebontott kapuk részei láthatók. A kultúrház melletti bekerített részben, a világháborúkban elesettek emlékműve mögött áll már a szabadtéri kapumúzeum első darabja. Az óvoda épülete elé 2000 tavaszán fiatal, pályakezdő kapufaragók kezei alól kikerült kaput állítottak fel. Egy helyen, a falu közepén egymás mellett öt, száz éves vagy ennél régebbi székelykapu áll: kapu-együttes, védetté nyilvánított építészeti örökség.
Ezt a falut egyre több turista keresi fel. Vagy csak átutaznak, és egy-két órára állnak meg, vagy itt is éjszakáznak; de arra is volt példa, hogy a turistacsoportok egy hétig itt laktak, innen indultak mindennap, hogy helyi idegenvezető kalauzolásával bejárják a környéket, és ide térjenek vissza „estebédre”. Eddig alkalomszerűen, családoknál, családoknál történt az elszállásolás. Most már két panzió is épült a faluban, az önkormányzat pályázott és PHARE-támogatást nyert a kultúrház tetőterének a turisták fogadására alkalmas manzárd-szobákkal való beépítésére. 2001 februárjában 29 család kapta meg az engedélyt, hogy falusi vendégfogadással foglalkozzon.
Mi vonzza ide az idegeneket? Elsősorban az, amiről már ideérkezésük előtt tudnak: hogy itt vannak „a Székelyföld legszebb, legrégebbi székelykapui”; vagy ha nem is a legszebbek és a legrégebbiek, de ez az a falu, ahol a legtöbb régi, ma is álló és megcsodálható székelykapu található. Itt van a legjelentősebb székelykapu-örökség.
És azon túl, hogy itt van: itt indult el a székelykapukkal való törődés , itt rendezik meg évente a „székelykapuk napját”, itt él az a helytörténész, néprajzkutató, aki számára fontos a máréfalvi székelykapuk sorsa. 1972-ben egy lebontott székelykapu eldobált elemeit látva, azokat az eltüzeléstől megmentve kezd figyelni a kapukra. Elkészíti az első rajzokat. Kapufaragó mesterekkel, a kapuk tulajdonosaival beszélget. Statisztikát állít össze a kapukról. Először a kapuk tárgyi mivolta, formái, artisztikuma érdekli. Rájön, hogy kapu és állítója, kapu és társadalom, kapu és történelem egységben tekintve adhat választ felmerülő kérdéseire. A népművészeti adatok mellé a történelmi dimenziót jellemző információkat gyűjt, ezeket rendezve alakul ki végül is egy könyv, a máréfalvi székelykaput bemutató kapuszociográfia8.
Egyszóval: Máréfalvára a helyi kulturális identitás vonzza az idegeneket, vagyis az, hogy a helyi közösségnek igen értékes kulturális öröksége van, és láthatóan-tapasztalhatóan törődnek az örökséggel.
Ugyanakkor Máréfalva egyre inkább lépéskényszerbe kerül. Újabb és újabb vendégeknek újabb és másabb programokat kell szervezni, eddig a múltba, a tájba simuló látványosságokat kialakítani és megmutatni.
1949-ben egy rendszerellenes, millennarisztikus mozgalom helye volt a határ Rengőkő nevű része. Ma egy felszentelt kereszt jelöli a helyet, és körvonalazódott, hogy mi is történt akkoriban a határban, mi is volt az itt hirdető „szentasszony” szerepe.
A század elején a közbirtokosság vezetői úgy döntöttek, hogy a disznótartás lehetőségeinek növelésére cserefákat telepítenek a falu felett fekvő egyik oldalra. Ma már ritkásan, de még mindig áll és ősszel bő makktermést ad a cserefák egy része. Közöttük, meg a felettük levő részen vadkörte- és vadalma-fák állnak – szintén egy, a század elején még élő gazdálkodási elképzelés tanúi. A falusiak tudnak róluk, szednek a termésükből, de nem gondozzák őket. A fák fölött, a gerincen több kilométer hosszan húzódik az a kőfal, amelyet a közös legelőn „termett”, az évente (hány évtizede, évszázada?) sorra kerülő legelőtisztítások nyomán egybehordott kövekből építettek az oldalba telepített gyümölcsösök védelmére.
Ökomúzeum – ez a fogalom és valóság is a hatvanas években jelent meg Nyugat-Európában. Ebben a múzeumban, amely nem zárt, hanem nyílt térben, a táj egy részén terül el, ezt foglalja magába, egyszerre igyekeznek tárgyak, tárgyegyüttesek, tehát beépített környezet, valamint a természeti környezet, és nem utolsósorban a tárgyak működtetéséhez szükséges szakértelem, mesterségbeli tudás bemutatására. De a részelemeknél fontosabb, hogy az együttesnek fel kell mutatnia egy kollektív identitást: azokét, akik élettérként használták ezt az emberi és természeti környezetet. Nem úgy, és nem azért, hogy a nosztalgiát tápláljon egy letűnt kor iránt. A feladat más: provokálnia kell a látogatót, a tudatosulását kell segítenie, hogy az egykori, a mainál mindenképpen zordabb, vagy egyszerűen más viszonyokba belehelyezkedve, kérdéseket megfogalmazva és válaszokra bukkanva saját identitását erősíthesse meg.
Az ökomúzeum – elvben legalábbis – nem zárt, ideológiaközvetítő gépezet, hanem interaktív tér.
Lesz-e valaha, a helyi örökségesítési folyamat végén, ökomúzeum Máréfalva határában?
Ki gondolja el, ki kezdeményezi, ki tervezi, ki valósítja meg?

Helyi fejlődés: például kik és hányan?
Hány Máréfalvához hasonló helyzetben levő kis közösség van csak az említett délkelet-erdélyi régióban?
Úgy értem: abban a helyzetben, hogy megjelentek a turisták, idegenek, és meg kell fogalmazza, fel kell mutassa, látvánnyá kell tegye (nem utolsósorban azért, hogy eladhassa) az örökségét?
Gyökeresen új valóság van kialakulóban. A kanonizált örökség - azaz: szakintézmények, hagyományos múzeum-gépezetek által megfogalmazott és kiállított örökség - már csak az egyik vonulat.
Az állam (vagy állam fölötti szerv: Európa Tanács, UNESCO) jogalkotással segítheti vagy korlátozhatja, jelentős forrásokkal támogathatja, elvek és modellek kidolgozásával animálhatja, közös keretek fele terelheti az örökségesítést. De úgy gondolom, világos: ha meg is kísérli a folyamatok ellenőrzését, nincsenek eszközei a folyamatok megakadályozására.
Minden régiós, kisrégiós, helyi fejlődés sarokpontja az örökség kérdése.
Mi az a múlt, amelyen áll a helyi közösség? Pontosabban: ha eddig nem is volt, ezután lennie kell saját múltnak, saját örökségnek). Ha eddig nem foglalkoztak vele, akkor most szervezetek, intézmények elsőleges feladatuknak tekintik az örökségesítést. Enélkül – ezt már minden Helyi Tanács, minden polgármester tudja – nincs eredményes település-marketing, nincs eredményes versenyzés más településekkel. Mert verseny – ez az, amit tulajdonképpen mondani, aláhúzni, kiemelni akarok –, verseny attól függetlenül, hogy tudomást veszünk róla vagy sem, beállunk a sorba vagy sem: verseny van. Tetszik, nem tetszik: az örökségesítés ipar. A szakemberréteg még most toborzódik más területekről, de hamarosan jól körvonalazható szakma lesz ez, hiszen van tárgya, és van ebben az iparban jelentős anyagi ösztönző erő – tolvajnyelven biznisz.

Az olvasóhoz
Mert miért is írtam le mindezt?
Vannak állami intézmények, a kulturális örökséget igazgató minisztériummal az élen. Ezeknek van hivatalból, ha már hivatalok, hivatalos képük arról, hogy a fennhatóságuk alatt lévő társadalomban mi az, ami ajánlatos, hogy történjen az örökséggel. Ezek az intézmények, a maguk eszközeivel, szabályozzák az örökségesítést. Ebben az is benne foglaltatik, hogy az örökség védelmére, megbecsülésére szólítják fel a társadalmat.
Az én kérdésem az, hogy mindazt, amit az intézmény mond, hallja-e, és érti-e a társadalom?
Érdekében áll-e a társadalomnak a hallottakhoz igazodva cselekedni?
Nem arról van-e szó, hogy a társadalom saját pályán mozog, hogy elengedi a füle mellett az intézmények szavait (amit, nálunkfele, egyre kevesebb súlyos érv, azaz pénz támogat)? Még ha, tegyük fel, jóindulatú is a társadalom, akkor is megtörténhet, hogy nem tudja olvasni azt a receptet, amit az örökségesítésről előírtak neki.
Jó-e ez, vagy rossz? Kinek jó, vagy kinek rossz, és milyen szempontok szerint?
Kedves olvasóm, egy biztos. A Máréfalvához hasonló erdélyi magyar közösségekben a székelykapuhoz, vagy más identitás-szimbólumokhoz kapcsolódó örökségesítés, identitásépítkezés folyik. Ezt nem „fentről” rendelték, és nem a román állam tudtával és engedélyével történik. Ez helyi történet.
Nem egyszerű, nem könnyű. Sok segítségre, sok támogatásra, de főleg: a folyamatok feltárására, értésére, országos és nemzetközi illeszkedési lehetőségek kialakítására lenne szükség. A kulturális örökség kezelését könnyebbé, szervezettebbé tevő szakértelemre és kultúrpolitikára.
Komolyan kellene venni, kihívásként kellene kezelni azt, hogy az európai és magyarországi kultúrpolitikai-szakmai konstelláció megajándékozott bennünket ezzel a fogalommal.

1. A budapesti Teleki László Intézet Közép Európai Tanulmányok Központjának negyedévente megjelenő folyóirata a Régió. A kétezer évi negyedik számban olvasható egy összeállítás az örökség kérdésköréről. Erdősi Péter írásának címe: A kulturális örökség meghatározásának kérdései Magyarországon (26–44. o.).
2. Francois Hartog megállapítása, in: Örökség és történelem: az örökség ideje. Megjelent a Régio fent említett számában, 3–25. o.
3. Az alábbi áttekintésben Lanfranco Binni A múzeum történetéről című írására támaszkodom, in: Lanfranco Binni – Giovanni Pinna: A múzeum. Egy kulturális gépezet története és működése a XVI. századtól napjainkig. Budapest, 1986. 7–71. o.
4. Binni i. m. 38. o.
5. Francis Bacon: Új Atlantisz. Részlet, in: Binni–Pinna, 1986, 157. o.
6. Binni – Pinna 1986, 57. o.
7. T. Schmidt: A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének múzeumai. 1930. In: Binni-Pinna 1986, 180. o.
8. Kovács Piroska: Székelykapuk Máréfalván. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék