Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. július, XII. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae. A Tamárion

Nagyot kortyoltam a kád szélére kikészített konyakból, keresztet vetettem, majd gyerünk!, izgatottan elmerültem. Ez az a pillanat, amikor még minden bizonytalan, és a lúdbőrözés nem csupán a test találkozása az új közeggel, hanem valódi félelem, mert az emberben sokkal több a kishitűség, mint a terveket kovácsoló előkészületek idején; hirtelen megrémül, hogy merész ábrándjaihoz nem csatlakozik ráadásként a megérdemelt jutalom, hogy a vágyakozás delejes sziporkáját tönkreteszi a naivitás bosszantó ügyefogyottsága, hogy a lebegés a szó szoros értelmében lebegés marad, kirekesztődés, és a káprázatos világ közelébe sem juthat. Isten, a végtelen ura, végtelen sok világot lát, mert nem úgy lát, mint az ember. Hogy példát mondjak: a kivilágított esti szobából nem szabadul ki pillantásunk a sötétlő ablaküvegen keresztül, de a kinti leskelődő élesen lát minket. Persze, Isten nem holmi beesett szemű, ráncos homlokú leselkedő! Gligor atyáról maradt fent, hogy soha nem csukta be cellaajtaját, mert azt mondta, hogy ő csak Istentől fél, Aki viszont lát mindent. Tanítványai az árnyékszéken is körülötte álltak, és ő nem szégyenkezett előttük. A klastrom falait csak a tatár hordák miatt hagyta meg, mert bár a tatárok Isten teremtményei, elszegődtek az ördög szolgálatába. „Ne zavartassátok magatokat”, köszönt, amikor levitte a faluba a megszentelt kenyereket, és belépett valahová, ahol a házasfelek a hömpölygő takaró alatt gyakorolták házastársi kötelességüket. „De ki elől rejtegetitek magatokat? Jöjjetek ki a napfényre, ott kellemesebb.” Sajnos az emberek nem értették szavainak valódi értelmét, és sokan az ördögöt látták (és imádták) benne. Mondják (mert én soha nem láttam), hogy a motrui klastrom körül (azon a vidéken élt szentéletű atyánk) a domboldalakat nyári napfordulókor pucérra vetkőzött csoportok lepik el, fiatalok és öregek egyaránt, és féktelen dorbézolással, szemérmetlen hánykolódással hágják át tavasz és nyár határát. Gligor nevét üvöltözik, de hogy ehhez Gligor atyának semmi köze, az egészen biztos.
A konyaktól megborzongtam, ízét nem szerettem, de máris hatott, sokkal hamarabb átmelegített, mint a víz. Kényelmesen, már-már kinyújtózva lebegtem, jóllehet a siker csupán azon állt vagy bukott, hogy füleim elmerüljenek. Hát mégis!, ujjongtam, aztán a kiváltságosak közömbösségével vettem birtokba a bőséget: ajtócsapódás, székláb koccanása, elslattyogó cipősaruk, autómotorhang; a részletekre kiterjedő kíváncsiságom csak lassan ébredezett. A fülem is érzékenyebb lett: a határok kitágultak. Isten a végtelen számú világok közé fátylakat ereszt, amelyek áthatolhatatlanok, de mint aki inkább enged embernek, mint istennek, olykor félrelibbennek a fátylak, és megszólíthatjuk a sejtelmek mögül előbukkanót. Vagy ha nem megszólítani, hát legalább megszólaltatni. Boldog voltam, hogy belemerültem ebbe a nyüzsgő emberi világba, amelyből hiányzott az emberi beszéd, emberek tettek-vettek, meneteltek, futottak, csapkodtak, kopácsoltak, dolgoztak mindenhol, de beszédük nem jutott el hozzám; némaságukkal bebocsáttatást nyertek egy hatalmas és ünnepélyes templomba, amely a tökéletesség szilárd oszlopain nyugodott. A teremtés első napja után lehetett ilyen a világ: formák és irányok, vonzások és taszítások nélküli anyag, anyagtalan anyag, hiányoznak a különválasztott, megnevezhető elemek: a tűz még víz, a föld tűz, a víz levegő, a levegő pedig a maga során tüzes cseppekből áll, bár forróság sincs, mint ahogy hideg sem; hajnali ködökbe vesző hullámtalan óceán, nyugodt felszínén a Teremtő cseppenő verejtéke keltette körkörösen elenyésző körökkel.
Boldog voltam tehát, és ezt úgy fokoztam, hogy kiemeltem fejemet a vízből, egy pillanatra visszatértem a fürdőszoba riasztó ürességébe, majd fuldoklóként, pánikos fejrándítással, ismét belesüllyedtem a nyüzsgő világba. Kő és föld, fém és fa, bőr és aszfalt: bennük laktak a hangok, de lelkük nem anyagukban zárványozódott, hanem valahol máshol. A magukat észhez csatolók szerint minden nyelv jelek ábécéje, emitt a hangok nyelve viszont olyan nyelv volt, amelyben példának okáért a szék szava maga volt a szék, az elmozduló szék. Ezen a nyelven a világ története és létezése egybekelt, aminek következményeként... De érdektelen a tárgytól messzi teóriák felé kanyarodnom! Kisvártatva a vasbetonfalak levezettek a földbe, és itt igazán kellemes utam volt, hiszen mégiscsak természetesebb a föld puha matériája, mint a betoné vagy a vasé. Mindazonáltal a vas, mondjuk a villamossínek képében, messzire elkalauzolt: hallottam a toldás-hézagok távolodó kattogását, a váltók tatamtatamját, a szétszóródott kavicsok ijesztő cikkanásait. Nem akartam értelmezni a hangokat, nem kerestem megfeleltetéseket, ám mégsem tudtam kivonni magam a titokkeresés és titokfejtés buzgólkodásaiból, hiszen ahol sötétség van, ott mindig titok lapul, ernyedetlen nyomozásra késztetve a közömbösöket is. Akárha beszálltam volna a villamoskocsik valamelyikébe, útra keltem, s jóllehet eleinte kezdő úszóként inkább csak egy helyben vergődtem, nemsokára már végállomástól végállomásig utaztam. Végig a hosszú Monostori úton, elhagytam a Városházát, megkerültem a Főtér gótikus Katedrálisát, befordultam az állomásra vivő Sugárútra, átzakatoltam a Szamos-hídon, majd nyílegyenesen kiértem az állomás kaotikusan zsibongó terére, beleszédültem a cipőtalpak sokszínű csoszogásába, a gépkocsimotorok tompa berregésébe, a billegő járdaszegélyek ütemes döndülésébe, és mindennek egy óriási, súlyos, sötét kőtömb lassú lüktetése volt háttere. Mindig megvártam, hogy befusson a vonat, győzelmi indulóként hallgattam végig dübörgését, majd némi tétlen veszteglés után visszaindultam a villamossal. A híd most jóval hosszabb, mert a kocsisor feltorlódott, a lámpa vélhetőleg többször is vált, mire a centimétereket előrecsusszanó kocsi átér, aztán nekilódul, megsűrűsödnek a váltók, következik a főtéri kör: a Katedrálisban épp harangoznak, ami felemelő aláfestése a kanyarban megcsúszó kerekek elnyújtott sivításának, megmoccannak a templom pincéjében a mázsás koporsófedelek, megrázkódnak a nehéz érckoporsók, amelyekben egykori fejedelmek temetkeztek, pattogó akkordkíséretként a római vár kazamatáiban meg-megcsörrennek a rozsdás láncok, és ha a lámpa pirosra váltva veszteglésre készteti a kocsikat, a beálló csendben kísértetek sóhajtozása keveredik a lánccsörgésbe; aztán a Városháza megint, itt az óra csak most kezd ütni, de ennek sem várhatom be a végét, zöldhullámban suhanunk a következő megállóig; a már ismerős Monostori út, titkos pincék visszhangos boltozata fölé érkezünk, később a sörgyár óriáshordói visszhangozzák kattogásunkat, egészen halkan a sör pezsgése is kivehető, néhanéha egy erőteljesebb buggyanás, csobbanás szakítja át az egyenletes sustorgást (Anna szülei mesélték, hogy a hatalmas betonteknőkben, e valóságos sörtavakban kihaltnak tartott állatok élnek, és a sörbe beleszédült patkányokkal táplálkoznak, sőt, egyszer az egyik munkásnőt is felfalták); aztán jön az aprócska, régi-régi templom, ősi falakkal a föld alatt, tanúi lehetünk, miképpen próbálja egy platánfa gyökérzetét a földbe süllyedt kőfalon átfúrni, mintha egykori ostromlók hátra hagyott szövetségese volna; fel a meredek Temető utcán a kattogások megritkulnak, a kocsik szuszogva, recsegő alvázzal kaptatnak fölfelé, miközben alattuk szemtelenül fütyörészve csörgedezik lefelé a földalatti patak, viszi magával a sírokból kimosott és homokká őrölt csontokat, sodorja messzebbre, egy hatalmas, az egész várost hátán ringató és tápláló földalatti tó vizébe, hogy ott őrződjenek megbolygathatatlanul a feltámadásig. És máris visszajutottam oda, ahonnan elindultam, pedig de szívesen elkószáltam volna, akár a földalatti tó, akár a titkos pincék felé. Csábítóan békés világ, félelem és erőszak nélkül, hiszen hallhattam, hogy a hangok valódi szövetségben élnek egymás mellett, nem hullottak el, ha egy erősebb hang tört elő, és példának okáért az egyetlen durva emberi hang, ami fülembe surrant (tudtam róla, hogy az alattunk lakó alkoholista nő szitkozódása) fátyolos, érthetetlen jelentésű dallammá tompult.

Mi tagadás, a kísértés akkora volt, hogy egyik éjszaka kikeltem Anna mellől az ágyból, vizet engedtem a kádba, és alámerültem; az alvó város alig különbözött a nappalitól, amiben nincs semmi meglepő, hiszen a felszín csevegése ilyenkor elvész, okot nem adván sajnálkozásra e kimeríthetetlen gazdagságot rejtegető világban. Ha még mindig azt mondanád, hogy egyetlen világunk van, és mindez csak látszat, emlékeztetlek arra, hogy boldog éjszakák után mennyire másképp látod a világot, kikönyökölsz ablakodba, és az égbolt megnyíló hasadékán átslisszanó éjszaka fodraihoz hozzátapadva úsznak el arcod előtt mámorító pillanatok foszlányai, szavak egy beszélgetésből, sőt, egy tíz évvel ezelőtti május jázminillata... Igen, semmi kétség: teljességgel másik, tüneményesen új világba jutottam, amelynek nem csupán terei és hozzá tartozó elemei voltak mások, hanem működésének logikája is: aligha tudhatták abban a világban, hogy mi fán terem az idő, mi fán terem ok és okozat, repedt a kő és utána dörrent a kalapács, vagy ha már szóba jött, másik példának álljon itt a Jezer-sarki légkalapács, amely áthághatatlan, körkörös fallal zárta le nem csupán a Jezer utat, hanem az ellenkező (az öszszes) irányt is. Annát szerettem volna rávenni, hogy szegődjön mellém, térdeljen a kád elé, és dugjuk egyszerre a vízbe fejünket, de amikor megpróbálkoztunk vele, nevetésbe fulladt kísérletünk. Ha egyedül voltam, soha nem hagytam ki az alkalmat; elviseltem azt is, ha kihűl a víz, és épp nincs utánpótlás. Kortyoltam a konyakból, az melengetett. Egyre több mindenről mesélhettem Annának, miközben éreztem, mennyire tehetségtelen vagyok, mennyire erőtlenek mondataim. Minél költőibb voltam, annál közelebb éreztem magam az igazsághoz; mint Antal atya, a látványtól megrészegült krónikás, aki az anyagtalan világmindenséget úgy igyekezett lefesteni, hogy örvénylő formátlansággal hintette tele krónikáját, jóllehet költői túlzásaitól egyre hitetlenebbül olvasták; nem az illúziók illúziójába gabalyodtam bele, hanem a dolgok viszonylagosságába. A legszebb vidékek a nagy emésztőkanálisokban tárultak elém, a fekália, a bűzhödt salak szívszorító dallamokat játszva vonult fenségesen és megállíthatatlanul a visszhangos csarnokban, végeláthatatlan sorokban és ünnepélyességgel, miközben az összhang nem csupán a tágas térhez volt mérhető, hanem az atomok között is olyan káprázatosan ragyogott fel, ami sehol másutt az anyagi világban nem tapasztalható; az anyag nem dacolt a kavarulatok kavargásával, hanem mindent magába olvasztva, a semmiből csírázván a végtelenbe öblösült. És ebben a templomban a rágcsálók kiáltásai csak fokozták az élet eleven báját, mint ahogy liturgiák alatt egy önkéntelen tüsszentés lehengerlő véletlenszerűségével gazdagítja a gondosan megkomponált szertartást. Mi a szépség? Hányszor szegeztem saját magamnak ezt a kérdést, mígnem arra jutottam, hogy mindaddig, amíg nem tudom leírni Isten alakját, feleslegesen keresem a választ. De a hangok világa ennél reményteljesebb feleletet adott, mert miközben egyidejűségével és tágasságával eredendően sikertelenné tett minden kísérletet, tündökletes harmóniákat szólaltatott meg és épített körém, nem, nem körém: bennem építette fel! A sörgyári kazamaták rémséges birodalma mézédes dallamokkal vett részt a lélegzetállító kórusban, majd a hangvilág egyik eldugott szegletében, amolyan nekem szóló becses ajándékként, nagyjából a kinti világ éjfél utáni órájában felhangzott egy szorgos toll sercegése is, egy régi-régi tollé, amint le nem állva rója papírra egy költői elme zaklatott gondolatait.
Kiemeltem fejemet, hogy rövid időre újfent eltávolodjak ettől a meleg, biztonságos világtól. A víz már nem gőzölgött. Bőrömön sok-sok apró buborék, főképp a szőrszálakon megtelepedve. Anna szerette volna megszámlálni testem valamennyi szőrszálát, ami egyfelől aligha volt könnyű feladat, mert a pehelyszámba menő szálakat gyakran nem vette észre, másfelől viszont nem volt nehéz, hiszen majdhogynem szőrtelen voltam, ami Anna szerint a nemesi származás biztos jele, s ha én nem vagyok is tudatában, bizonyára valamelyik Moldvai herceg (és itt kimondott egy nevet, amitől megborzongtam) fényes családjából származom.
Ismeretlen volt előttem ez a test, mintha csupán nemrég kaptam volna szállásomul. A fennsík remetéitől lefelé tartván, túl a tisztáson, ahol a repülőgép állt, a szűk és mégis biztató hegyszorosban lecsúsztam egy meredek kőszikláról, oly visszhangosan csobbanva a mélybe (szerencsére egy tavacskába hullottam), hogy miután fölevickéltem a felszínre, még háromszor hallottam magamat, mintha négyen zuhantunk volna le, és négyszer hallottam a jóízű prüszkölést is, ami azt is jelezhette, mennyire nem győzök betelni a vízörömmel, amely az ijedelem után elárasztotta bensőmet. Még klastromi köntösömet viseltem, és a táskában magammal hozott ruha is elázott, így aztán levetkőztem, ruhadarabjaimat kiterítettem magam köré, a tojás alakú kőre, amelyről becsobbantam a víz vájta és feltöltötte mélyedésbe. Miközben könnyű, lebegős léptekkel ereszkedtem errefelé, nem szűntem meg a körülöttem felbukkanó növényeket, apró gyíkokat, leveleket, kavicsokat lajstromba venni: a piros-fekete csíkos bogarakat, a fakitermelő elhagyott telepén szertegurult anyacsavarokat, egy-egy fekete olajfolt kiharapta kör szabálytalan peremét az egyenletes füves réten, amely a kavics miatt elég gyér és sápatag volt, ganajtúrók szemcsés galacsinjait, pókhálóban verdeső madártollat, a hegyszorosban ledőlt fák alatti szénafonadék-kunyhókat. Ugyanezzel a felfedezőszemmel lestem végig magamon, s bár éreztem valamiféle szégyenfélét, nem takargattam semmit. Meg kellett volna neveznem testem tájait, nevenincs bugyrait, ráncait, többtucatnyi porcikáját, de elakadtam... Nem találtam a szavakat, és ettől olybá tűnt, hogy valami félkész dolog a testem, itt hever nedvesen, formátlanul, mint az éretlen juhtúró, amit az összegyúrás előtt vászonkendőre terítenek az asszonyok, és csak izének mondják, mert annyira nincs neve, hogy még a legyek is elkerülik. Gligor atya nem hagyott hátra könyveket, nem tudhatjuk, hogy a leplezetlenség követésében vajon a szavak is vele tartottak. Miklós atya szerint a csupaszság könnyen eltereli a figyelmet, és ő már látott remetéket, akik ágyékuk szőrszálait bogozgatják egész nap, majd másnap kettesével összefonják ismét, mindenféle gondolat nélkül. Tekintetem maga is vízre vágyott, fejest ugrott egy tenyérnyi vízfoltban a gyomrom fölötti horpadásban, és mindaddig ebben lubickolt, amíg a folt lassan elpárolgott; a folttal együtt tekintetemet is magához vonzotta a nap, fejem hátrahanyatlott, egy darabig a napba bámulva feküdtem, aztán leeresztettem szemhéjamat. De a nap tüze igazán ekkor lobbant lángra, lehunyt szemhéjam mögött lobogott. Színes foltok jöttek-mentek, jobbra-balra, egymást keresztezve, eltakarva, és ahol egymásra feküdtek, ott máris új színek ütöttek át a régieken. Csábítóak voltak ezek a foltok, úgy mozogtak, mintha élőlények volnának, meg-megállva beszélgetnének, és kedvesen hívnának engem is, hogy lépjek közelebb, kövessem őket egy végtelenbe vesző folyosón. Tudtam, egyszer meg fogom tenni, ám most egy valóságos ösvényen kell továbbindulnom, kipattant szemem, sebesen magamra kapkodtam a Mitruj atyától kapott városi ruhát, majd hosszú léptekkel (a katekumenek ruhájába bújt idegen elől menekültem talán) nekilódultam.
Először az illatok változtak meg. A fa- és mohaillatba füstszag keveredett, motorok égett olajának és a kátránynak édeskés szaga. Aztán előbukkantak a völgyben fekvő kicsi település házai. A legközelebbi épület maga az állomás volt, annak udvarára érkeztem le. Négy-öttagú csoportokban emberek várakoztak, lábuk elé állított, hevenyészve összekötözött batyujukkal, harcsafűrésszel, motorosfűrésszel, fejszékkel. Egy-egy csoportban nők is álltak, a fiatalabbak férfiruhában, az idősebbek paraszti, lajbis, vászoninges, fejkendős viseletben. Egészen más nyelven beszéltek, mint ahogy mifelénk szokás, mi több, arcvonásuk, taglejtésük is idegen volt. Észre sem vettek, mintha megszokott látvány volnék. Vajon, ha szerzetesi köntösömet nem cserélem át, akkor is ugyanilyen közömbösök maradtak volna? Kín helyett kéj, gondoltam, hiszen határozottan könnyűnek éreztem magam, és derűsen, már-már kajánul fürkésztem az arcokat, hátha felfedezek valamit a Mitruj atya lefestette, rám váró borzalmakból, fenyegetettséget alátámasztó szemvillanást, fejszét markoló karon izomrándulást, sunyin leplezett gyülekezést.
Miután jegyet váltottam, a jegykiadó kisasszony (nem tudom, hogyan szokás ezeket az ifjan elhízott, megfeketedett arcú, távoli vidékek otthontalanságát sugárzó lányokat nevezni) közölte velem, hogy hat órám van a vonat indulásáig, és mivel számára értelmezhetetlen nyugalommal tekintettem rá, mint aki nincs egészen tisztában az idő eltöltésének gondjával, tehát nem ismeri az unalmat, amit ő épp a fordítottjának, vagyis az átutazó rettenetének látott, azt javasolta, hogy keressem fel a város állatkertjét, a közelben van, könnyebben eltelik az idő, bár, ami azt illeti, amióta itt él, ő is csak egyszer járt ott, még évekkel ezelőtt.
Az állomásépület túloldalán patak csörgedezett, partján ezüstlevelű bokrokkal, mifelénk tetűseprűnek nevezik az effélét, jóllehet Vaszilika, aki mindent tud a növényekről, nevetve hozzáfűzi, hogy legfeljebb légyseprűnek jók. Lennebb tavacska zöldes vize csillogott, libák és kacsák úszkáltak jól elkülönült csapatokban, az új érkezőket nagy zsivajjal és szárnycsattogással próbálták visszaűzni, ám végül is egy heves, de rövid csetepaté árán, azok mégis bebocsátást nyertek.
Az épület bejáratánál néhány bádogbódé, pattogzó festéssel, betört ablakokkal, amelyeket utólag odahegesztett vasrácsokkal próbáltak védeni vagy helyettesíteni, a bódé zárva volt, hatalmas lakat árválkodott ajtaján, a betört üveg mögött megfakult kartonlapon valaki közölte, hogy mindjárt visszajön. A bádogbódé mellett bádogasztal, ferde tetőzettel az eső ellen. Az újságpapírral leterített asztallap könyvekkel megpakolva. Az utam ott vitt el előtte, így hát megálltam, nézelődtem, és hogy a készségesen előkanyarodó tízéves körüli legénykét megörvendeztessem, a hosszú várakozásban beporosodott, megfakult könyvek között kezdtem válogatni, majd kiemeltem közülük kettőt: az egyik borítóján sok-sok madár ácsorgott békésen, előtérben egy kibillenthetetlen nyugalmú gödénnyel, a másikon egy sziporkázó lepke díszelgett, furcsán kettévágva. Lefújtam róluk a port, erre a fiúcska készségesen kikapta kezemből, és nadrágja ülepébe törölte azokat.
Tölgyesnek hívták a várost, jóllehet, fenyő és bükk övezi, hírmondónak sem láttam egyetlen tölgyfát sem. Balra kanyarodva, az állomást megkerülve, a patakon keresztül vezetett tovább az ösvény, és mintha csak folytatása volna, máris az állatkerti sétányon lépdeltem, egy rozoga, foghíjas, némelyhol földbe taposott drótkerítést hagyván magam mögött.
Nyaranta turisták ezrei szállták meg a klastromokat, s jóllehet a mienk távol esett a járható utaktól, a legcsökönyösebbek, a legkitartóbbak hozzánk is eljutottak. Legalább vasárnaponként fogadnunk kellett őket. A freskók érdekelték őket, merthogy azok történelmünk viszontagságos korszakait vitték át a szent szövegekbe, és ezt fölöttébb szokatlannak tartották: hogyan azonosíthatók az ország fejedelmei Jézus tanítványaival, és miként jelennek meg az ország ellenségei a Sátán alattvalóiként? Igumenünk megtiltotta, hogy a templomon kívül az épületekbe is beléphessenek (a kicsiny múzeumon kívül), de akadt olykor kíváncsiskodó, aki az atyákra is rányitott.
Én is így pillantottam meg egy lányt, aki hol a könyvtárszoba előtti folyosón bukkant fel, hol hátul, az istállók mögött, a kőkert gyommal árnyékolt kövei között; oda mi is csak nagyon ritkán jártunk, mert ott kapta el Vaszilika bokáját a földből kinyúló kéz, másodszor meg egy forgószél Rukár testvérünket egyenesen Pantelimonba szállította a rossz hírű klastromba (bár én ennek sem voltam soha a tanúja, de Miklós sztárec feljegyezése nyomán közszájon forog az a mondás, hogy több ott a mennyecske, mint a szerzetes). Némán figyeltem a dáliák mögül, hogyan hajlong a lány a kövek között, percekig megmerevedve egy-egy felirat előtt, ujjával simogatva a betűk vájatát. És most ugyanazt a célirányos kíváncsiságot fedeztem fel magamon, ahogy a tölgyesi állatkert kaviccsal felszórt sétányain bámészkodom...
Tágas ketrec magasodott előttem, a fák lombját is túlnőve, benne sok-sok madár, hollók, sasok, vércsék, de pillantásomat inkább a lentiek kötötték le. Az egyik sasnak földön volt fészke, mintha neki már nem jutott volna hely a magasban. Határozottan úgy tűnt nekem, hogy emberi fej forgolódik jobbrabalra a tollas madártesten. A kisvárosi pénztelenség lehetett az oka, hogy a sas mellett a vizek óriása, a hófehér (itt azonban szürkés-sárga) gödény álldogált. Egyszer csak kiegyenesedett, felemelte szárnyait, kitárta, mintha repüléshez készülődne, aztán unottan ismét összezárta, és visszasüllyedt előbbi búskomorságába. Többször megismételte ezt a mozdulatsort, szellőt kavarva, ódon kastélyok, zegzugos termek, pállott kárpitok illatával, és mintha a dohos folyosók léghuzatát is ideidézte volna, hűvösebbre fordult az idő, holott a nap továbbra is ragyogott a lombok tetején. A levegő madarai magukba roskadtak, az unalom mocskos odúiban gubbasztottak; a páva hirtelen felhangzó éles rikoltásától meg se rezdültek. Én megborzongtam tőle, mert szenvedélyes és egyben szánalmas volt, úgy tűnt, engem szólít, kétségbeesetten kiált, könyörög, rimánkodik, lépjek ki az időből, ne menjek tovább, hanem maradjak ott örökre, ráforrott tekintettel. A páva körül tyúkok kapirgáltak, látszólag önfeledten káricsálva, de olykor jeges rémülettel pislogtak fél szemmel a pávára: ha farktollait kibontotta, a közelében álló lehajtott fejjel tolatott elé, és tűrte, hogy porcelánfényű lábaival addig toporogjon rajta, ameddig csak kedve tartja. Rázta tollait, aranyló pihék dőltek a szélnek, csupa ragyogás volt környéke, aztán az újabb révületig csend lett, az aranypor lassan leereszkedett a ganéjos ketrecudvarra, az elértéktelenedés örök áramába hullva (és a véres tyúkdögökre). Megragadtam a rács oszlopait, jólesett a hideg vas érintése. Ezek a rácsok talán engem védenek, gondoltam bátortalanul, miközben erőt gyűjtöttem, hogy tovalépjek. Valahonnan egy sötét sarokból, az elértéktelenedés tudatlan áldozataként totyogott elő a rúkmadár, láthatólag mit sem törődve siralmas helyzetével. A rúkmadár, a puszta megjelenésével jeget és szívhalált okozó fejedelem szenilis öregasszonyként vigyorgott lefittyedt alsó csőrét némiképp oldalvást lógatva, nyakán nyálas csíkkal. Egyik szárnya teljességgel hiányzott, a másikat mankóként húzta maga mellett. De ahogy jobban megnéztem, talán mégsem vigyor volt ábrázatán, a nedvesen fénylő csík a szemekből indult, és mint holmi masni madzaga, befutott csőre alá, ahol a vastag piheréteg elnyelte. Menj már, menj innen, lehelte felém ijesztő tátogással.
A madarak szomszédságában magasra nőtt négylábú állat járkált fel s alá, börtönbezártak gondterhelt ábrázatával, jóllehet inkább rovarra hasonlított, semmint ábrázatával érzelmeit tükrözni tudó gerinces lényre; négy lábon állt, de azonfelül két rövidebb lába is volt, amelyeket örökösen összedörzsölt szája előtt, miközben csábosan illegette potrohát. A négy támasztékul szolgáló láb vízszintesen indult ki törzséből, de oldalából kétarasznyira előrejutván, máris meggondolta magát, és megtörve, függőlegesen futott le a földig. A ketrec hátsó részéből megjelent a társa: egymás felé fordultak, egymás mancsait összedörzsölték. Nem tudtam eldönteni, ez valami rituális köszöntés, vagy épp ellenkezőleg, gyűlölködő ökölvívás-e. Lábuk végén, amolyan lábbeliként porból és szalmadarabokból összetapadt labdát viseltek, ami egészen nesztelenné tette járásukat.
Nem sejthető, milyen szeszély vagy meggondolás folytán került a takaros üvegketrecbe, ahová többnyire az értékesebb, féltve őrzött állatokat szokás elhelyezni: egy óriásira dagadt, szürke féreg. Értékes állat volna? Vagy anynyira veszélyes, hogy a látogatókat védelmezi a vastag üvegfal? Az állat mozdulatlanul hevert, aligha lett volna kapható látványos mozdulatokra: úgy nézett ki, mintha kenyeret dagasztottak volna, aztán a maradékot öszszekaparták egy halomba, s a halom egyre dagadt, reggelre irtózatosan megkelt, de külön-külön minden egyes kaparékdarabja. Alkalmasint mégsem mondható veszélytelennek, hiszen egy selyemhernyó, bár nem az, mindazonáltal amennyiben elefántnyira nő, mégiscsak veszély forrása lehet, legyen akármilyen békés természetű. Hogy élet pislákolt benne, arról a szürke, opálos test hullámzása árulkodott, mint egy tangóharmonika/úgy közeledtek és távolodtak a hurkák, egy nagyon lassan játszott, egyhangú dalban.
Látogatókba nem botlottam, jobban mondva egyszer feltűnt egy pár, vélhetőleg apa a fiacskájával, de távol, egy békalencsés tavacska szigetén ücsörögtek a napsütésben, nyilván ábrándoztak valamiről, és nem kívántak találkozni senkivel. Teljesen belefeledkeztem a bámészkodásba, már nem zavart a roskatag útburkolat, a girbe-gurba aszfaltozás, a lepattogzó festés, málló vakolat, a foghíjas kerítés, a rozsda, a penész. Örültem, hogy megfogadtam az állomáson kapott tanácsot. A jegykiadó kisasszony különösen a majmokra hívta fel a figyelmemet, azok igen mulatságosak, amikor ő ott járt, a hasát fogta a nevetéstől. A legelső majomketrec azonban inkább rémisztő volt, semmint mulatságos. Az egyik termetes példány látható kíméletlenséggel a szemem előtt fojtotta meg egyik társát, majd a földre helyezte, és mint a kígyó, hatalmasra tátva állkapcsát, lassan bekebelezte. És alighogy megtette, hanyatt feküdt, és vajúdások közepette kiszedett a lába közül egy apró, szivárványosan fénylő batyut. De nem tartotta meg, hanem kapkodva átnyújtotta a vajúdásra közelébe telepedő társának, aki rohanva vitte tovább, oly igyekezettel, miközben arca merő bánatot tükrözött, oly igyekezettel és sóvárgással, mintha ettől a cselekvéstől valamiféle bűnbocsánat múlna, mindazért, amit életében elkövetett. Viszi, de nem adja tovább, magához szorítja, batyuja néha meg-megrándul, elárulván, hogy valamiféle kezdődő élet bújik meg benne. Oly szenvedélyes szeretettel ölelte magához, hogy engem is heves és szorongató vágyakozás fogott el, és űzött onnan tovább.
És hát, édes istenem, ha hű akarok lenni a látottakhoz, be kell számolnom a következő ketrecről is. Ebben egyetlen majmot láttam, de ez a majom épp olyan volt, mint Azarie atya. Nagy, lefittyedő ajkai ugyanúgy rángatóztak. És ugyanolyan idegenesen kapkodta tekintetét. Amikor megpillantott, azonnal a ketrec széléhez szaladt, és a rácsot megmarkolva ugrálni kezdett, toporzékolt egy darabig, majd hátraszaladt, és fejét egy padszerű alkalmatosság alá dugva, hátsó felét mutogatta. Aztán újra megismételte a jelenetet, de most nem előttem toporzékolt, hanem a szomszéd ketrec előtt. Megdöbbenve és megfélemlítve álltam ott egy ideig, miközben imádkoztam, mert éreztem, hogy ez a váratlan hasonlóság az ördögtől jövő üzenet, méghozzá annyira hatásos (az előbbi, nemkülönben szintén felkavaró látványokhoz csatolván magát), hogy lábaimból kifutott az erő, testemet hideg verejték öntötte el.
A hasonlóságra nem kerestem magyarázatot, ellenben váratlanul megértettem a majom idegességének okát, mert ahogy tovább léptem, a szomszédos ketrec lakója azzal foglalkozott, hogy lehetőleg pontosan igyekezett utánozni szomszédjának mozdulatait. Mi több, arcának grimaszait is átvette. Hogy milyen tökéletesen csinálja, akkor győzött meg igazán, amikor odahajoltam a ketrecéhez, és ő szembefordult velem. Mintha tükörbe néztem volna. Nem, nem lehetett majom, vagy amennyiben mégis, tükörarccal teremtette a Fennvaló (bár mondják, a majmokat Belzebub gyúrta a maga képére; Eftimie atya szerint az asszonyokat is). Tükörállat, bár nem a tükörben lakó állatokra gondolok (ha valóban léteznek, merthogy nekem soha nem volt szerencsém találkozni velük). Arcommá alakult lapos arca, mihelyst elfordult, és tekintete szomszédjára ugrott, máris annak mása lett, így aztán saját arcát nem ismerhettem meg. Lényegében soha nem pihenhet, gondoltam némi szánalommal, soha nem lehet önmaga. Ebből a szempontból talán következő szomszédja szerezte neki a legnagyobb megnyugvást. A túloldalt mellette álló ketrecben ugyanis egy tojásállat lakott, amelyről azt tartják, hogy igen ritka, viszont hosszú életű. A könyvtárban többféle leírással is találkoztam, de élőben mégiscsak más, hiszen az élet mindenfajta könyvbeli valóságnál megkapóbb. És valóban, semmi rendkívülit nem láthattam, ennek ellenére mégis rendkívüli volt minden. A ketrec nemrég még a rókáé lehetett, messzire bűzlött hátrahagyott, orrfacsaró szagától. A tojásállat a betonlyuk bejárata előtti emelkedőn hevert, a félig felhúzott vasajtó éle épp telt dereka magasságában metszette ketté a hátteret (a lyuk sötétlő oválisát), és ez mégiscsak megajándékozta őt a formai mozgalmasság enyhébb fajtájával. Állítólag százévenként egyszer mozdul meg, akkor is pusztán azért, hogy újra megszülessen, vagyis ismét felöltse mozdulatlanságának páncélos héját. Hogy a Holdon élet van, az sem tűnt hihetetlenebbnek, mégis ott nyugodott előttem, egy Isten háta mögötti állatkertben a hollónál is ritkább állat.
Bár púpos tevét nem láttam, a halaknak otthont adó épület teteje ugyancsak számtalan púppal roskadozott. A hosszú teremben, két sorban, jobbról és balról indulva, betonvályú húzódott, üvegfallal a látogatók felé, lyukakkal pettyezett, foszladozó, kék vászonfüggönnyel elválasztva a háttérfolyosótól, ahol a függönylyukakon keresztül néhány asztal látszott, rajtuk szanaszét dobált tárgyak, üvegedények, oldalukon vízkő marta csíkokkal, kisebbnagyobb hálók, törött nyelű gyökérkefék, gumicsövek, műanyagvödrök, csorba tégelyek. A vályú elválasztófalait is betonból öntötték, azonban voltak utólag is beállított üveglapok, a bejárattól távolabb pedig rozsdás bádoglemezek. Fénycsövek világították meg a vizet, persze ugyanolyan foghíjasan, mint ahogy a növényzetet is betelepítették: némelyik rekesz csupasz volt, a halakon kívül csupán a kopár beton fekete foltjai látszottak, némelyikben viszont túlburjánzott valiznéria és békalencse, buján összecsavarodó kálea szorította ki a halakat. Az üvegfal fölött apró fémlapocska, legtöbbjéről teljesen lekopott az írás. ATM..., ennyit láttam egyiken, egy üres akvárium fölött. Üres? Nem, nem volt üres. Kisebb a kicsinél és nagyobb a nagynál, mert az a valami, bár hártyavékony, két akváriumot is elfoglalt, teste az elválasztó üvegfal alatti résen nyúlt tovább... Megkocogtattam az üveget, amitől az állat nyomban összerándult, és ekkor fedeztem fel, hogy nem csupán az üveget, hanem a betonfalakat is betakarta. Sebesen visszahúzódott, majd összegömbölyödött, és ebben a formájában alig volt nagyobb borsószemnél. Az áttetszőségét megőrizte (csupán néhány halvány vonalka derengett, alkalmasint a belei és a testet tápláló csatornák, és persze mákszemnél is apróbb, lüktető mákszem). Az üres akváriumok előtt nem álltam meg, viszont volt egy kivilágítatlan, ráadásul víz nélküli akvárium, amelyhez mégis odatapadtam. Hal formájú állat élt itt, hal, víz nélkül. Ugyanúgy úszkált, mindazonáltal nem káprázott szemem, valóban nem vízben, hanem levegőben. Az oldalról átszűrődő fényben kiválóan láttam, hogy a legkülönösebb mégis az volt, ahogyan testének körvonalai belevesztek a levegőbe, mondhatni olyan volt, mint tintacsepp az itatóspapíron, voltaképpen nem volt széle, nem volt átmenet teste és a levegő között. Nem ismertem, nevét sem tudtam, de hogy létezett, abban nem kételkedhettem.

Hátborzongató élmények itt sem hiányoztak. Rémisztő tud lenni a világ, ha összefüggéseit nem látjuk, máskor meg az összefüggések teszik azzá. Anna egyik barátja, aki a vallásos neveltetés teljes hiányában nőtt fel, apácakolostorainkat turistacsalogató bordélyházaknak tartja. Amikor Istenről próbálkoztam beszélni, megakasztott, és csodálkozó szemekkel azt kérdezte, de hát nem hallottam, hogy Isten halott? Zavart, hogy nem akar társalogni, hiszen nem én akasztottam meg, ráadásul, ha van lélek az emberben, akkor képesek vagyunk könnyen megváltozni, de ha nincs, meglehet nehezebben, görcsösebben, akkor is alakulhatunk. „Te bordélyházaknak látod, mert nevet akarsz adni valaminek, ami számodra nem létezik. Te halottnak mondod Istent, az apácák viszont nem.” Láttam rajta, hogy nem érti. Ha csak egyetlen éjszakát eltöltene egy kicsiny cellában, ahová a nyitott ablakon keresztül lassú szívdobbanásokkal árad be a levendula illata... De vissza a haltárolóba, mielőtt ellankadt eresztékeivel összeomlana az épület! Az egyik, talán méreteiben a legnagyobb akváriumban (feleúton a bejárattól, egy enyhe kanyarulatban állt, különválva a többitől) olyasmi fickándozott, amely mintha két állatból lett volna összegyúrva. Piócaként rángatózott, aztán felszínre bukkant, kiúszott a tenyérnyi betonpadkára, ott pedig kiderült, bundája van, mint a vidrának. Akkor hirtelen éles fogaival beleharapott saját testébe, majd kerek, vaskos ajkaival rátapadt a friss, felvöröslő sebre, és nyelte-nyelte a vért. Egy-egy csepp lecsöppent a kőpadkára, majd lassan beszivárgott a vízbe. Talán valamilyen név illetné meg ezért a mutatványért, gondoltam. Vidróca avagy Pióra, már amennyiben a vidra és a pióca kereszteződését véljük benne felfedezni. Letaglózva álltam, mert ebben az állatban megint valamilyen üzenetet olvastam ki, egy üzenet eltorzított formáját. Hiszen a pelikán vajon nem tépi-e föl saját testét, hogy vérével fiókáit életben tartsa, Szent Malachiosz nem vágott-e bele saját combjába, hogy az éhező ifjút megmentse az éhhaláltól. De ez az állat a legönzőbb módon saját magát tartja életben. Igyekeztem valamiféle jobbulást elképzelni az állat sorsában, hiszen sorsa nem más, mint viselkedése. Hogyan lehetne jobbítani? A probléma megértéséből bölcsesség és szeretet születik, emlegette Miklós atya, de most nem értettem igazán, miben van a gond gyökere, csupán annyit éreztem, hogy egy nemes üzenet eltorzított formájával kell szembesülnöm, és alkalmasint magamra vennem...
Egy bizonyos kárászféle halból annyi volt, hogy elámultam. A férfiak annak idején azért keresték, mert olyan bájitalt főztek belőle, amely barátságossá teszi a sárkányokat, a nők pedig a vajúdás megkönnyítésére sütötték bele a pogácsába. Egykor vagyonokat adtak érte, ma azonban ki hinne varázserejében.
Az épület hátsó részében vélhetőleg azokat az állatokat tartották, amelyek eleségül szolgáltak társaik számára, fehéregereket, csirkéket, peléket, mindenféle legyeket. A legyek között néhány hatalmas példány is feltűnt, és gyanú ébredt bennem, hogy talán mégsem az eleségért tartják őket. Vaszilika szerint legeretnekebb gondolata ennek a mai kornak, hogy a legyek a jövő állatai. Ellenben magam is tapasztaltam, hogy amit a tavalyi legyek még nem tudtak, vagy nem mertek megcsinálni, azt az ideiek már megteszik. A klastrom konyhájában állandóan sok a légy, a refektóriumban szintén bejáratosak, és egyre kevésbé használnak a légyfogók. De hogy mi mindenre képesek ezek a legyek, hogy egy kis vért nyalinthassanak... Még a műhalált is képesek bevetni, holott ez rájuk soha nem jellemző, ez legfeljebb az életüket menteni akaró katicabogaraknak volt eddig szokása.
Sok színes dolgot tudnék a legyekről mesélni, és mesélnék is, ha nem nyugtalanítana a következő állat, amelyről tudható, hogy leírása gondot fog okozni. Mihez hasonlítsam? Legkézenfekvőbb, ha azt mondom, angyalszerű lény, akkorácska, mint az öklöm, egyáltalán nem nevezhető állatnak, mert úgy fest, mintha egy öklömnyi gyerek volna, csupaszon, két kicsi szárnyacskával kuporodik egy gipszodú fölött keresztbe tett száraz faágon. Toll fedte egész testét, aranyszínű, mint ikonokon az angyalok szárnya, és ugyanúgy, ahogy az álmokban sem derül ki, kitől várhatunk jót, kitől rosszat, erről a piciny emberformáról sem tudhattam, hasznos-e vagy káros, énekel-e vagy néma mindig. Ám miként az álmoknak, neki is bűvereje volt, és úgy zuhantam tekintetébe, mint aki titkos kalandokra indul, mély értelmű mondatokban megfogalmazott vágyakozással.
Mintha jártam volna már itt, gondoltam, mert attól a perctől, hogy az angyalállat (bocsánat, ha megbántom) elém került, ismerősnek tűnt minden, a hangok, a lágy suttogás-burrogás a háttérből, az illatok, a színek, a levegőhullámok moccanásai, de leginkább maga a séta, saját mozdulataim, az önfeledt, bár mégiscsak egy ismeretlen vonzalomnak a függőségében tovasodró áramlás. Miközben éreztem, hogy hamarosan a látványosságok végére érek, egyáltalán nem gondoltam az időre; igen, valamilyen születés előtti lebegés állapotába kerültem. Hogy honnan tudhattam? Az agy kibomló szirmai, a mirigyek eperszemei, a csontok évgyűrűi elmesélik, mit láttunk az időtlenség állapotában; jóllehet a napvilág erőszakossága elnyomja a formátlanság sejtelmes világát, azért minden megmarad valahol. Ahogy a cementből öntött akváriumok mentén lépdeltem, sodródván egyre beljebb, a homályba vesző, melegházi növényekkel betelepített, párás és fullasztó levegőjű teremben, sejteni kezdtem, hogy amennyiben kinyitom a szememet, amennyiben megkeresem és kinyitom az elfeledett szememet, belepillanthatok abba az elfeledett, születés előtti zónába is. A levegő nehéz volt, bepárásodtak a tető alatti ablakok. Vagy kint hűlt le hirtelen a levegő? Sötétebb lett, s ahogy az ablakokon keresztül aggodalmasan kémleltem kifelé, vajon eltelt volna az a hat óra?, egyszer csak úgy tűnt, mintha havazna. De nem sokat foglalkoztam vele, mert máris lekötött egy furcsábbnál is furcsább jelenség: úgy bokrosodott, mint a fák lombja, úgy tornyosult a magasba, mint a mészkőszikla, aztán hegyes és karcsú oszlopokká szakadozott. Közben folyamatosan emelkedett, s midőn kiemelkedve rekeszéből, elérte a falécekkel burkolt mennyezetet, az oszlopok tetején lilás dudorok bukkantak elő, és olyan szabálytalan formában dagadoztak, sebesen és hömpölyögve, mintha valódi felhők volnának. Ez a fenti, felhőkben születő hullámzás aztán magával ragadta az egész képződményt, társulván a színek váltakozásával, a föld szürke színétől a rózsaszínűig, megszüntetve minden állandóságot; a formák állandóságának megszűntével pedig a formátlan is megpillanthatóvá vált, a szemlélő számára átélhetővé az, aminek sohasem lehet formája: a félelem, a szeretet, a gyűlölet, a ködként kavargó sóvárgás, az irgalom, a kegyelem, a kárhozat. Feleslegesek voltak a falakkal különválasztott akváriumok: ezek a különös élőlények nem különböztek egymástól, nem voltak széjjelválaszthatók, elkülöníthetők, aligha voltak lajstromozhatók. Többször elgondoltam, vajon nem az agy játéka vetítette elém őket, hogy szórakoztasson ebben a világvégi kócerájban, de nem, nagyon jól tudtam, meddig tart az agyam, és hol kezdődik a külső világ. Minden megőrizte magán a valóság hideg érintésének idegenségét, éles és átléphetetlen határ húzódott közöttünk.
Tudtam, még valamit tartogat számomra az állatkerti séta: folyamatosan visszatértek, megismétlődve fel-felbukkantak ugyanazok az ábrák és jelenségek, mintha egyetlen példázat mesélődne nekem. Netán egy példázat látványos felidézésével figyelmeztetnének, hogy nyissam rá a szemem a valódi példázatra... Hogy a részletekből rakjak ki egy képet. Talán a szemem már megpillantotta, csak elakadt valahol az agytekervények között, és jóllehet, eltorlaszolván az utat, zavaró rendetlenséget okozott koponyámban, valami talán épp ebből a káoszból nő majd ki. Ahogy fenyődeszka párhuzamos szálai hirtelen megbicsaklanak, görcsös vonaglással kirajzolva egy keményebb, sötétebb anyagfoltot.
A noroieni árnyékszék deszkájában a sötét szálak egy arcot rajzoltak ki... Nővérem iskolába járt, csak délben érkezett haza. Élvezte az iskolát, persze nem sok minden ragadt rá. Iskolatársai eleinte szünet nélkül kínozták, aztán beleuntak, és csak alkalomadtán, főképp ha valami új dolgot kieszeltek, és ki kellett próbálni valakin, akkor szedték elő. Az árnyékszék oldalára falvédőket aggatott anyám. Az egyik piros cérnával volt kivarrva, és padon ülő párt ábrázolt, vállukon galambok, fölöttük meg a nap, az is pirosan. Amikor az ajtót kitártam, rám mosolyogtak a padon ülők. Becsuktam az ajtót, elfordítottam egy fapecket. Bent sötét lett, csak a deszkák közti résen szüremlett be fény, sokáig semmit nem láttam. A kerek lyukból hűvösség lehelt arcomba. Háromévesen is lehet elmélkedni, ám akinek anyja hiányzik, folyton csak róla ábrándozik. Nem tudom, miért volt az a hely a legalkalmasabb. Rettegtem a mély, sötét gödörtől, ahonnan elfojtott fortyogás hallatszott, átszőve petéjüket lerakni készülő legyek donogásával. Féltem, hogy mint a villám, kidugja fejét egy rémséges, világító szemű kígyó, és nyakam köré tekeredik, vagy egyszerűen leharapja a fejemet. A föld gyomra tátongott előttem. Féltem, miközben bizakodtam is, hiszen a föld, ez a hatalmas test valójában nem ellenséges; félelmetes, de valójában jó, nem kell tőle tartani, hiszen ő ad életet annyi mindennek. Elültetünk egy babszemet, kikel belőle egy növény, ami felfut a kerítésre. Sötét van, titkok lapulnak a mélyben, de a sötétség párás, fojtó levegője meleg testként oltalmaz. Aztán ez is odalett. Nővérem micsoda cirkuszt rendezett, toporzékolt, holott ő nem szokott toporzékolni, még a tűszúrást is némán eltűrte, többek között ez is oka volt annak, hogy társai végül békén hagyták, szóval csikóként toporzékolt, amikor apám kirángatta. Az árnyékszék az udvar közepén magasodott, kis, mesterséges dombon állt, tövében le-leguruló göröngyökkel, mintha az udvar legfontosabb építménye volna. Nővérem megpenderülve, a lejtőtől is ellökve, orra bukott a téglából kirakott járdácskán, s felhorzsolta arcát. 0 is nagyon szeretett velem bezárkózni. Egyszer benyúltam a kerek lyuk fölé, benyúltam nővérem alá. Meglepett, mennyire fonó, selymes és nehéz golyó hullott a markomba. Súlyos és puha, mint a föld. Földből vagyunk mi is, döbbentem rá. Belül mindenünk csupa föld, élő föld, a formátlan ősanyag, ami összeköt az anyafölddel, mint valami vastag, láthatatlan gyökér. Kint a folyóparton szerettem a padmalyok alá bemászni, ha apám rákokért küldött, szerettem a selymes tapintású gyökerekbe kapaszkodni. Azt is ki kellett próbálnom, hogy vajon én is földből vagyok. Ekkor tépte föl apánk az árnyékszék ajtaját, és rángatta ki nővéremet. Sírni kezdtem, könnyeim a fenyődeszkára hullottak. A fényes felszínen a nedvességtől előtűnt a tömör, barna csomó, és hirtelen anyám anyajegye lett, majd megjelent a nyak, ahol ez az anyajegy ragyogott, és aztán már könnyű volt kiraknom a teljes képet.
Amikor a lány betekintett a folyosóról a könyvtárszobába... Persze nem a lány miatt utaztam el. Nem, egészen más oka volt. De amikor a lány arca megjelent, tekintete úgy vésődött az emlékezetembe, mint egy könyv oldalszáma, valami, amire még szükségem lesz. Úgyhogy nyomban ráismertem: az Egyetemi Könyvtár órája alatt ütköztünk egymásnak, jobban mondva ő belém, pillantása épp az óráról billent rám, tekintetében még az iménti ijedelem, hogy megint elkésik, és feljebbvalója (akiről később lidérces dolgokat mesélt) kihasználja az alkalmat, hogy megalázhassa; félelem volt szemében, hirtelen kibomló félelem, de ahogy a csipketerítő bomlik: szemérmetlen kitárulkozásnak indul, aztán hipp-hopp eltűnik, ami volt, és újra lehet kezdem a munkát, úgy ürült ki tekintete, hogy megteljen azzal a lelkes kíváncsisággal, amellyel találkozásunkat nyugtázta. Közben terelt a könyvtárba, felvezetett szobájába, és miután feljebbvalóját szerencsésen elkerülte, felszabadultan mutogatta a könyveket. Ismerte történetüket, kalandjaikat, beszélt betegségeikről, tudta, ez hol veszítette el borítóját, miféle balesetben, miért hiányzik annak az első oldala, amannak miért foltosak lapjai. Az egyik kihúzott könyv mögül valóságos légyraj csapott ki. „Az itteni legyek sokkal sunyibbak, mint az odaátiak”, mondta szégyenlősen mosolyogva. Mondani akartam, hogy az állatkertben láttam a jövőt, a legyet, amelyből évmilliók urat csinálnak, de inkább elmeséltem, hogy nekem is van két könyvem, saját tulajdonom, akkor vásároltam, amikor átértem a hegyeken, és most ott állnak Anna polcán. Az egyikből ragacsos lé szivárog, a másikból meg por szitál.
„Ki az az Anna?”
„Hát a lány, akinél lakom.”
Zavartan álltam zavart tekintete előtt. Elmeséltem, hogy Anna elolvasta a könyveket, pontosabban folyamatosan olvassa őket, és mindenről beszámol nekem. Én csak nézem őket. Az egyik lapjai közül különféle színű por szitál, némelykor aranyló, némelykor ezüstös, hol lilásan színváltó, hol harangvirágszínű bíbor, máskor meg a kémények korma. A szoba is megtelik, fullasztó érzés beleszippantani, máskor viszont mámorító, mintha aszfodélosz pora szállna. A másik úgy nedvezik, mint Szűz Mária szeme a románi klastrom ikonosztázán, apró tócsa gyűlik estére a könyv alá, és bár hasonlóval nem találkoztam, tudom, hogy a világban változások várhatók.
„Jók vagy rosszak?”, kérdezte a könyvtároslány, akinek még nem tudtam a nevét.
„Nem tudom”, feleltem. S arra gondoltam, hogy ha ahhoz fogható jelenségről van szó, mint amikor a klastrom hátsó udvarán, ahol nyaranta szívesen elüldögélek egy-egy könyvvel magam előtt, július derekán, épp Szent Ilie napján a diófa érett almát hullatott, akkor jó dolog fog történni, hiszen abban az évben visszakaptuk legkedvesebb ereklyénket, Jézus ezüstszívbe foglalt vércseppjét, és ugyanabban a hónapban a gonosz Filimon diakónus és az őt hatalmában tartó még gonoszabb nőszemély szíve egyazon pillanatban, a sok-sok gonoszságtól, mint egy villanykörte, hatalmas fényvillanás kíséretében szétpukkant (Azarie atya, aki ott állt előttük, e fényben szembesült a körülöttünk lebzselő démonokkal); ha viszont ahhoz fogható, mint amilyen a vért könnyező galamb a klastrom tornácán, akkor rossz előjel (másnap borult el Azarie atya elméje).
„Miért nem akarod azokat te is elolvasni?”, kérdezte a könyvtároslány.
„Igumenünk szerint a szív bűnei a regényekben találhatók. A gonosz vágyakozást táplálják, a gonosz gyönyörködtetésre szolgálnak, de a nyelv bűneit is ontják magukból, hamis beszédet, csalárd szót, parázna gondolatokat, mi több, az égbekiáltó bűnök sem hiányoznak belőlük.”
„Nem a regényekben vannak a bűnök, nem a könyvek bujtják fel a gyenge lelkeket...”
„Doroftej atya, a könyvtárosunk azt tartja, hogy a könyvnek diabolikus lénye van: alkotója életet lehel belé, szellemmel tölti meg, ugyanakkor telehinti betegséggel, a lapok közé köpködi a tüdőt roncsoló spórákat, beleszórja vérbajos arc pikkelyeit, a leprás ujj bőrdarabjait, és a halálos kór néha évszázadokig csak arra vár, hogy feléledjen valakinek az érintésétől.”
A könyvtároslány arca, mintha állandó szélben vagy napsütésben élne, kipirult, és ragyogott a jókedvtől. Amikor a könyveket lapozgatta, vastag keretes szemüveget tett fel, de a keret nem tudta a szem kétfelé lejtős vonalát követni, ettől a felnagyított barna szemgolyók eltorzultak, kitöltve az egész lencsét. Végtelenül groteszk és szomorú tekintettel bámult föl a könyvekből. Valaki benyitott, a nevén szólította. Ekkor kiderült, a könyvtárban mindenki Fantának becézi, merthogy folyton egy Fanta nevű hűsítőt iszik fehér műanyagpoharakból, amelyeket szertehagy, polcok szélén, ablakpárkányokon, fűtőtesteken. Szeplős volt az arca, fogai domborúak, a hangja pedig mély és rekedtes, mint ősszel a vadludaké.
„A világon mindennek két arca van, egy nyilvánvaló, egy rejtett. Csak az fél a könyvektől, aki fél az örökkévalóságtól. Nézd, ebben a teremben előbbutóbb minden óra megáll. A könyvek között nincs idő. Olykor megkapaszkodom valamelyikben, és ameddig karjaim bírják, nem eresztem el. Látom, hogyan rohannak el mellettem a pillanatok, látom, ahogy hullámzó arccal rohanok én is, rémséges élmény. Mintha korbácsütésektől rándulnának öszsze az izmok. Búcsúzom magamtól, szervusz arcom, menj, Isten hírével, én maradok. Próbáltál már megkapaszkodni?”
Most úgy lesett rám, ahogy a klastrom könyvtárablakán; örökre megjegyeztem arcát. Hetek múlva is hallani véltem sietős lépteit. Éjszaka arra riadtam, hogy a cellák előtti folyosón járkál valaki, elidőzve egy-egy ikon előtt, vagy épp a padlózat mozaikjait bámulja, igyekezvén megfejteni jelentésüket. Kikeltem ágyamból, csendben kiosontam az ajtón, nehogy fölébredjen Milkov, követtem a lépéseket, amelyek megrettentek tőlem, és lefelé siettek a lépcsőkön, az udvarra vezető kijárat felé. A cellákból éktelen hortyogás hallatszott, ahogy ereszkedtem a földszint felé, egyre erősebben, a földszinten (itt laktak legidősebb testvéreink) már-már földrengésszerű hullámok rázták meg az ajtókat. Szforija atya, akinél aligha élt a világon zajosabb alvó, amikor kiengedte a levegőt, valóságos templomi kórussal vetekedett egymaga. Nem kellett tartanom, hogy a lépcsőreccsenéstől, a kijárati ajtó nyikorgásától felébrednek...
Kiléptem az udvarra, a szikrázó csillagok körülöttem ragyogtak. Megkerültem a templom épületét, majd az ismét felhangzó neszeket követve, hátrakanyarodtam a kőkert felé. Amikor a könyvtárszobából leértem, már itt találtam a lányt. Szólnom kellett volna neki, hogy ez tiltott terület az avatatlan számára, de hirtelen eltűnt. Aztán egy kőtábla mögül különös zajt hallottam, idegesen kapkodtam fejemet, eszembe jutottak a rémséges történetek Vaszilikával meg Rukárral, közben meglett a lány, guggolt a régi, Bogdán vajda templomából kiemelt hatalmas küszöb mögött, szoknyája feltolva, és mint egy artézi kút kőbékájából, úgy buzogott belőle az aranyló sugár; hiába kötötte lelkemre az aznapi cerberus, Dimitrie atya, hogy vigyázzak az elkószálókra, hanyatt-homlok menekültem onnan. Most csupán egy tücsök ciripelt a kő oldalára telepedve. Mellette a dáliák magasan tartott fejüket sugarasan simogatta a csillagfény, ők pedig szemérmes hallgatásukkal leplet vontak az érinthetetlen égi titkokra. Úgy éreztem néhány pillanatig, hogy újra otthon vagyok, hogy az az ösvény, amely a kőudvarra vezet, valójában szüleim egykori házába repített. Csupán kisdolgomat végeztem el az udvaron, aztán visszatérek a szobába, ahol apám és anyám alszik, és majd ugyanabba a nagy és gőzölgő ágyba fekszem vissza lábukhoz keresztbe, ahonnan kikeltem; először jöttem ki egyedül az éjszakai udvarra, ezért büszkén állingálok még egy keveset; félfordulattal beállok az ajtó irányába, és máris megyek. Sötét van, mégis tudom, merre az ajtó, merre fekszik anyám és apám.
Visszafordultam a cellák felé, és már újra a szülői ház udvarán lépdeltem, ezúttal a legteljesebb nappali fényben. A tenyérnyi kövekkel, tégladarabokkal kirakott hepehupás járdafélén osontam el az alacsony ház mellett, a szegényes virágágy és a ki-kidudorodó, kék vályogfal között, míg odaértem a pince kiugró lejáratához. A faluban senkinek sem volt pincéje a lakószobák alatt. A pincés ház, így emlegették a faluban házunkat. (Apám egy hosszú lábú, nehéz fejű polyáktól vásárolta, Lubomir bácsitól, aki a későbbiekben is ott lakott, a leghátsó szoba ajtajának befalazásával kialakított külön traktusban.) A pincéből hideg, dohos levegő csapott arcomba. Soha nem száradt ki, még a legforróbb nyarakon sem, tavasszal pedig annyira megtelt, hogy egy deszkadarabon tutajozhattunk a káposztáshordók, halascsebrek között az L alakban beforduló folyosón, a veremhideg hátsó pincemélybe. Gyertyát állítottunk a tutaj elejére, egy karóval nyomkodtuk magunkat előre, nővérem volt a tutajos, én előtte, a gyertya mögött kuporogtam. Amikor a gyertya a fordulóban kialudt, nővérem hisztérikusan visongani kezdett, de továbbra is rendíthetetlenül nyomta befelé hajónkat, a legsötétebb mocsár felé, cseppet sem törődve velem, akinek vacogott a foga és remegtek tagjai. Ám most nem ereszkedem a pincébe a téglával kirakott csorba lépcsőfokokon, hanem megkerülve egy rozsdás fazékban virágzó leandert, eltotyogok a ház hátsó ajtajáig. A konyha van ott, belesek a nyitott ajtón, a keskeny ágyon egy nő ül, könnyes a szeme: ő az anyám. Odarohannék, de megrémítenek könynyei. Szokatlanul elegáns, ünnepi ruha van rajta, ezt csak olyankor veszi fel, ha elmegy otthonról. Azért indultam hozzá, mert elestem, homlokomat bevertem egy kavicsba, olyannyira, hogy előbb egy lyuk keletkezett, majd akkora dudor, mint maga a kavics. Szipákolva tapogatom sebesen kinövő szarvamat, s attól jobban megijedek, mint a fájdalomtól. Anyám azonban észre sem vesz. Feláll az ágyról, és kilép az ajtón, anélkül, hogy megérintene, elmegy mellettem. Bennem reked a sírás is, annyira meglep. Szemem előtt sok apró legyecske ugrál a forró napsütésben, mintha valamilyen bonyolult mintázatú anyagot szőnének.
Mit tehetnék, letelepedek a pincelejáratban, a sötétlő, hideg vizet bámulom. Apámra várok. Amikor beszélnem kellett, hozzá fordultam, mert anyám süketnéma volt. „Anyanyelvem a némaság”, mondtam Miklós atyának. Aznap többször is visszatérek a konyhába, de anyám nincs sehol, nem tudok hozzábújni, forró és lágy emlőihez, amelyek már nem adnak tejet, de még tejszagúak, örökké tejszagúak maradnak, és az emlő barna foltja örök napként világít egy soha be nem boruló égbolton.
Vagy nővéremet várom? Ülök, miközben lassan elindul felém a vízben élő kalapácsfejű smaragdkígyó. Fölpattanok, és rohanok, ahogy csak lábam bírja, egyenesen a diófához, meg sem állok a tetejéig. Oda menekülök, ahányszor bajban vagyok. Van ott egy fészkem az ágak között, lécekből, drótokból, rongydarabokból és egy régi gyerekkocsiülésből magam építettem. Az égből sárga, narancs, lila ég lesz, aztán szurokfekete. Feljönnek a csillagok, édes káprázat altat el. Nem emlékszem a fájdalomra, nem emlékszem az ízekre, az édesre, a keserűre, a hidegre, a melegre, de arra az égre emlékszem. És anyám hiányára, amely nem hiány, hanem ellenkezőleg, a legvalódibb álmokkal birtokolt otthon, édes lüktetés, ismerős hangok a gyomor és a belek felől, a bőr alatti erek surrogása, a tüdő sóhajtásai, a csontok percegése, az inak zsibongása...
Apám hajnali kiáltására ébredek, karjaiba zuhanok. Apám kezembe ad egy halat, a hal még él, vergődik, ujjam a szájában, rángatom, ömlik a vér. „Soha ne nyúlj a szájába”, magyarázza apám, „ezt a halat úgy hívják, hogy csuka”. „Csuka”, mondom nővéremnek, és ezúttal én adom a kezébe. Nővérem visít, vérzik az ujja, kergetőzünk. Úgy a hátamba vágja apám háromlábú, halpucoló székét, hogy nem kapok levegőt. Apám felemel, megráz. Karjaimat hátrafonva emel fel, így vágja le a tyúkot is. A tyúk lábát nekem kell tartani, és én büszkén teszem, hiszen azért kapta apám ezt a tyúkot Mihály pópától, hogy könnyű szívvel engedjen iskolába, merthogy iskolába kell járnom, a szomszéd községbe. Nővérem még mindig az első osztályba jár, pedig már akkora, hogy nőnek a mellei. Néha megszívom a mellbimbóit, de semmi. A hónaljának jó illata van, anyámra emlékeztet.
Az iskolából a diófára menekülök egyenesen, nem akarok lejönni, hiába szólongat apám. Az ég újfent a csillagok ezüst káprázatával zsongít el, és misztikus árnyakkal nyújt vigasztalást anyátlanságomra. Látom az angyalokat, sokan vannak, és parányiak. Röpködnek lehunyt szemem előtt. Istent nem látom, de látom az Istenanyát. Ha ő kér, azonnal lemászok.
Amikor anyám elment, az árnyékszékre is benyitottam, hátha ott van. Anyám a barna folt. És attól a pillanattól kezdve emlékszem mindenre, ami akkor, azelőtt vagy azután történt. Mintha akkor alakult volna ki agyamnak az a darabja, ahová az emlékek elraktározhatók, mintha akkor nyílt volna meg az a kamra, amelynek polcain elhelyezhető a múlt. Istenhez ugyanúgy beszélhetek, ahogy néma anyámhoz, nincsen szavakra szükség. Térdelünk apámmal a Szent Szűz előtt, gyertyát gyújtottunk Szent Paraszkívának, aki megóvja a halászokat a vízbefúlástól, és hálóikat a víz alatti ágak karmaitól. Ezentúl minden hajnalban betérünk a templomba, tömjénillat társul a halszaghoz. Kifelé menet a pópa megajándékoz tarisznyájából néhány pogácsával, amely csöpög a zsírtól. Böjti napokon böjti polipot kapok tőle, és olyankor ihatok mézes vizet is, vasárnaponként pedig szezámlisztes levest küldet a felesége. Majd amikor a klastromban a szigorú böjtök alatt ugyanezt eszszük, a többiek ugyancsak elcsodálkoznak, hogy olyan jóízűen tudom belefetyelni. Böjtös polipot a városban is kapok. A piac mellett lakik egy férfi, súlyos függönyök takarják az ablakokat, földig lenyúlnak, az aranykeretes állótükör homályos, a fotelek bársonyos huzattal letakarva. Elhervadt virágok a vázákban, bódító illatuktól rosszul érezem magam, kavarog a gyomrom, nem tudom lenyelni a mézespogácsa számban elmajszolt falatját sem. A másik szobában vizsgálják apámat, oda nem mehetek be. A nyíló ajtó résén keresztül vakító fehér minden, ezüstösen csillogó, és ijesztő, tüdőmig hatoló szagok rohamoznak meg.
A klastrom udvara ébredezett, a szagok emlékét máris elnyomta a hajnali szellő, meglibbentek a virágok, nyújtózkodtak, összezárt kelyhükből egy-egy bódító illatfelhő slisszant ki a szabadba. Soha nem sikerült megszámlálnom, hányféle virág virágzott az udvaron; Ilie testvérünk különben is annyira féltette őket, hogy azt sem vette jó néven, ha valaki rajtuk feledte tekintetét. Csak lopva számolgattam: nyurga piros mályvák, sarkantyúvirág, halványsárga, barnapettyes sarkantyúkkal, halványkék sisakvirág, pünkösdi rózsák s a derűsen himbálózó rózsafák. A falubeli pópa udvara ugyanolyan poros volt, mint a falu, nem nőtt benne egyetlen virág. Virágok a mi udvarunkban voltak, de miután anyám elment, lassan onnan is kimenekültek. A porcsinrózsa bírta legtovább. Apám halála után aztán a falubeli pópa bevitt a városba a szeminaristákhoz, onnan pedig Azarie atya vitt magával. Anyám a barna foltban végleg elveszett, vagy tán már korábban eltűnt, a száradó fenyődeszkából kihullott csomóval együtt. Bublak, ezt mondta nővérem, ha valamire rátalált, aminek nagyon megörült. Soha nem tudtam megfejtem ezt a szót, de emlékszem, néha éjszaka is kiáltozta, és rémületes károgására felkelve, láttam, hogy behunyt szemmel ül az ágyán, könnyei patakokban csorognak a szeméből, és holdvilágban ragyogó arccal ismételgeti a szót. Akinek olyan az értelme, mint a nővéremé, az nem torpan meg a szavak jelentése előtt, mert a szavak veséjébe lát, és tisztában van, miként férkőzhet a misztikus jelentéshez. Nővérem soha nem tanult meg beszélni, de a volt bojári rezidencia udvarának finom porába mégis belekotorta azt a szót, amely épp úgy hatott, mint az ő szava. KOLOSVAR, ez állt a porban, azokkal a jellegzetesen cifrázott betűkkel, amelyeket Aga tanító vésett a községi iskola egyetlen táblájára. Bublak, gondoltam akkor, anyámra gondolva.
A csillagok utolsót villantak, mielőtt kihunytak volna. Összerezzentem: hol vagyok? Nem, nem villanás, hanem vonatfütty volt, figyelmeztetés, eljárt az idő, indulnom kell. Sietve megnyújtottam lépteimet, a hang irányába fordulva, szemetes, lejtős úton szaporáztam lefelé. Magas dudva kétoldalt, a dudva között szétdobált hűtőládák cinklemeze leffegett szürke nyelvként, mellettük alumíniumhordók széthasadt testtel, félig a földbe süllyedve, apróra tört üvegpalackok. Olybá tűnt, a közelben vendéglő működhetett, az terpeszkedett ekként. Aztán elmaradt a dudva, végletesen kietlenné sivárult a táj. Kétoldalt szürke halmok, majd azok is ellapultak, sivár vidéken haladt át az ösvény, sehol semmi biztató nem akadt, mi több, maga az ösvény is hullámzón süppedékessé vált, mintha csupán vékony, törékeny kérgén szelne át egy éhesen elszunnyadó mocsarat. A két fejetlen lótetem sejttette, hogy valamely vágóhíd talán még mindig működő telepén vágok át; úgy lestem a legkisebb fűszálat, mint tengeren hányódó, az olajággal megjelenő galambot; később, bár a terep kopár maradt, az ösvény megszilárdult. Bőrdarabok, eldobott cipők, majd egy épület, hatalmas, sötét ablakokkal, némiképpen a mi torony nélküli templomainkhoz hasonlított, homlokzatán mintha ott sötétlettek volna az apróbb harangok számára kialakított bemélyedések is, oldalában megfelelő kiszögelléssel a keresztelőmedence számára... Visszaérkeztem a patakmederhez, vasrácsos pallón keltem át, majd kék porcelántörmeléken csikorogtam keresztül; épnek tűnő kávéscsészék, de közelről csorbák azok is, egy mohó, falánk porcelánevő állat harapásnyomaival. Földből felágaskodó rozsdás cső végén nikkelezett vízcsap görbe csőre csillogott kevélyen a táj fölött, de a csap fejéről hiányzott forgókarja. Másodpercenként kicsöppent belőle egy csöpp, mintha a patak után sóvárgó fájdalom préselné ki könnyeit. Mennyi ideje tart, és vajon hány éven, évszázadon át fog ez tartani? Hatalmas disznótökök émelyítő virágjai ágaskodtak mindenütt, alig mertem átgázolni közöttük. Nem volt eldönthető, mi erősebb, a növényzet, amely a maga módján buja, durva és erőszakos volt, a legriasztóbb színekben és a legfojtogatóbb szagokkal jelent meg, szőrös és ragacsos, csípős és mérgező levelekkel és virágokkal, vagy az emberi világ maradandóságát gőgösen és szánalmasan hirdető szemét.
Az ösvény kanyarogni kezdett, és egyszer csak újra fák között lépdeltem, s bár sejtettem, rossz irányba haladok, nem tudtam, mit tegyek; az állatkert és a szeméttelep mozgalmassága után megnyugtatott a fák állhatatos helyhez kötöttsége. Az igazsághoz tartozik, hogy cseppet sem zavart volna, ha visszaérek a hegyszoroson túli remetékhez. Úgy gondoltam, hamarosan kiérek a tetőre, onnan mindenképpen szétnézhetek a fák fölött, s majd útbaigazítanak a város fényei. De tévedtem, nem láttam semmit. Leheveredtem egy sima kérgű bükk kiálló gyökerére, kifújtam magam. Batyumból néhány almát kotortam elő, egymás után elrágcsáltam hármat. Apró, foltos vadalmák voltak. A legyek elültek, nem csípték nyakamat a bögölyök sem. Az ég még szürkén derengett, kirajzolódtak a fák lombjai. Láttam egy vadászni induló bagolyt, később épp arra az ágra tért vissza, amely alatt megpihentem. Aztán teljes sötétség borult rám, a közelemben ágak reccsentek, egyszer pedig egészen jól kivehettem egy állat mélyről felszakadó szusszanásait. Movila fejedelem jutott eszembe, aki reménytelenül bolyongott ezekben az erdőkben, űzve tatártól és saját bojárjaitól, egyedül, a legkeservesebb magányban; átvergődött a hegyeken, hogy könyörögve kérjen segítséget, főképp pénzt, amellyel kiválthatja gyönyörűséges feleségét a tatár fogságából. De sohasem érkezett meg. Mert aki a hegyeken átalmenvén János királyhoz bekopogott, már nem ő volt. Most talán megtudom, mi történhetett! Olyan sötét lett, mintha fekete fényű szövétnekek gyulladnának, és a hold meg a csillagok is áttértek volna erre az újfajta fényre. Minden elhallgatott, nem rikoltottak a madarak, nem ciripeltek a tücskök, megdermedtek a bogárlábak, a kicsi állkapcsok megszűntek rágcsálni, a fák vigyázzba merevedtek, gyökereikkel megkapaszkodva a földben, néhány pillanatra feltartóztatták az állandó áramlást, amely a mélyből, a föld elkülönülő rétegei között tolulva, lüktetve előre, szállítja a felszínre titokzatos alabástroméjek fluidumát. A harmat sem szitált, hanem a sötétségtől kiszorítva bennrekedt az égboltozat mögötti óceánban, mintha a vizek lent is, fönt is volnának, ahogyan a teremtés első napját követően. A tágasság ily módon ismeretlen dimenziók útvesztőjébe tévedt, a sötétség tömbjei apró rekeszbe zártak, szűk és lezárt üregbe, mint amilyen hátsó udvarunkon nyílt a kerítés és a fészer között, a végén egy reménytelen kőrakással lezárva. Onnan már nem volt menekvés. Ez volt az udvar legeldugottabb része, a pókhálók és a rágcsálók miatt ritkán mertünk itt elbújni, jóllehet felnőtt nem fért be, ezért biztonságos menhelynek számított, pusztán a pókok és a rágcsálók, meg a smaragdfejű kígyó vak réme fenyegetett. Valami istállóféle volt a szomszédban, a kőrakás gerendák agyagfoltos falában folytatódott, ahonnan olykor rémséges horkanás, fenyegető dobogás hallatszott, a kőrakáson barna, bűzös lé szivárgott keresztül, és folyt el a fal tövében, a forróság és a legyek kéklő felhőivel kísérve, benne fehér pondrók, mint főtt, megelevenedett kása keserű cikórialével leöntve. A kőrakást kellett volna átlyukasztania annak, aki ki akar menekülni a bejáratot ostromló felnőtt elől, főképp a szitkozódó, fujtató pópa karmai közül. Egy ökölnyi kődarabot végül sikerült kipiszkálni, de akkor a bűzös lé hatalmas, lökésszerű hullámával utálatos bőséggel bugyogni kezdett, a sűrű, szalmatörekkel tele latyak lassan feltöltötte a keskeny járatot, betemette az ott megbújót, és félő volt, hogy egészen belepi, vagy ha nem, hát a belélegzett bűz majd belülről fullasztja meg, a bűz, amely olyan sűrű volt, hogy belélegzéskor mintha a karvastagságú folyó egyenesen az arcába, száján és orrán keresztül tüdejébe ömlene, ami akarattól függetlenül ezzel a mocsokkal, bűzzel és szalmatörekkel, az elhasználtság és a rothadás elemeivel rokonította a testet. És mégis itt volt valamilyen senki szigete, az ábrándozás sem tudta a valóságosságát lerontani, mert itt nem lehetett ábrándozni, nem lehetett merengeni, emlékezni, vágyakozni, ez volt a jelen szigete, a hatalmas világ egyetlen jelen idejű pontja, ahol minden áldott pillanatban jelen volt, miáltal a világ fortyogásából, az időből, a fontoskodva bonyolódó mindennapokból kiragadott lélek megnyugvásra lelt. Valóban olyan volt, mintha kimaradtam volna mindenből, és amikor visszatértem az udvarra, hunyorogva a vakító fénytől, szédülve a tér tágulásától, idegenül bámultam a felbukkanó tárgyakat és személyeket.
Movila főpapi köntösében, fehér gallérral, piros karmantyúval menekül a Havason keresztül; eleinte lovon, később a lovat kötőféken vezeti, végül magára hagyja. Előredőlve kapaszkodik a keskeny ösvényen, süvegét kezébe emelve törölgeti homlokát. Mindenből azt olvassa ki, hogy vége, oda hatalom, vagyon, szerelem. Miért hagyta el az Isten? Pedig soha nem fukarkodott, két esztendő alatt harminchárom templomot és hat kolostort emeltetett. Legelőket, erdőket és folyókat adományozott az atyáknak. Kincstárát kiürítette. A kolostorok ékszerdobozként bújtak meg a völgyekben. Igen, Movila adományai ma is megvannak klastromunkban: ébenfa és elefántcsont keresztből tucatnyi, tálcák, szelencék, arany diszkoszok, hímzett terítők, láncszemes és vert ezüstlemez-kötésbe foglalt drágakövek. A szépíró miniatűrfestő, Anasztáz testvér két esztendőt csakis neki dolgozik, így őrá hárult a feladat, hogy egy görög lambda kupolájába szerkesztve a képet, megfesse a fejedelem magányát, amint a csillagok fényében, villogó szemű vadállatoktól fenyegetve ül az erdő mélyében. Minden percét igyekezett Istennek szentelni, úgy kormányozta országát, hogy az Istennek tetsző legyen. Felesége, a szép Csomortány Erzsébet pápista volt, de ő ebben is az istenhit egyetemességét látta. Most asszonya a kán fogságában, országa tatár lovak patájától felszántva, gyermekei egy kút mélyén rejtőznek, talán már éhen pusztultak. Isten miért nem könyörül rajta? Bőkezűsége legendás volt, Isten nevében soha nem fukarkodott, akkor meg miért? Leroskad egy fa tövébe, kifújja magát. A törzsbe kapaszkodva feláll, visszacsavarja testét, visszanéz. Légy átkozott te ringyó!, sziszegi (az országra gondol). Legyen átkozott a bölény, amely ősömet idecsalta. Legyen átkozott az eb, amely idehajtotta a bölényt. Legyen átkozott Bogdán, amiért a bölény után eredt. Légy átkozott, Isten, légy átkozott, érezd egyszer te is, amit én érzek, és sírj, szenvedj, vérezz el fájdalmas sebekben! Várakat kellett volna emelnem, nem templomokat. Rabszolgákat és zsoldosokat fizetnem, nem pópákat. Borral és kurvákkal lerészegednem, nem szent áhítattal. Vigye el az ördög, neki adom mindenemet! És aki megérkezik János udvarába, vérszomjas, bosszúra éhes vadállat. Mindene az ördögé. A tatár felégeti a kolostorok többségét. A pópákat rabszíjra fűzi. A szépséges fejedelemasszony következő esztendőben kileheli lelkét a kán távoli palotájában, épp, amikor a nap izzó korongja kiemelkedik a sivatag homoktengeréből. Néhány pillanatig csupa parázs minden, még a gyönyörű hajfonatok is. Mikor a hosszú-hosszú halogatás után végül János király elküldi a váltságdíjat (Csomortányék a rokonai, és az aszszony bátyja jár közbe nála), a kán már csak egy gyönyörűséges hajtincset küld vissza, vörösen izzó rézhajat. A fonatot csillárunk lecsavarható dobozában őrizzük, szent ereklyénket, és ha Azarie atya engedelmével előszedjük, lángoló fények csapnak elő, és hajnali ragyogással töltik be a templomot...
Igyekeztem valahonnan előcsalni, legalább emlékezetemben felidézni ezt a természetfölötti ragyogást, de az éjszaka hidege és rémülete mindent elnyomott. A sötétség újabb tömbjei nyomultak előre, egy-egy tömbbe préselve ezeréjnyi sötétséget. Ereztem, ahogy a fölöttem szétágazó fa megroppan, és felnyög. A tömbök olyan közel jutottak, hogy ha karomat kinyújtottam, megérinthettem kérges falát. Akkor fedeztem fel, hogy fekete testek, kilógó nyelvű hullák hevernek hatalmas kupacokban, és egyre dagad mindenük, felpuffasztva a hatalmas tömböket is. Miféle testek? Talán mindenki ott volt, rettenetes darabja az éjsötét kupacnak, őseink, akik átkeltek a hegyeken, hogy új országra leljenek, vagy hogy vad és kegyetlen hordák karjaiba szaladjanak, Bogdán vajda és tudatlan bojárjai, a legkiválóbbak, Péter és István, a szentéletű atyák, akiknek teste most ugyanolyan volt, mint a többieké, hiába öltötték fel a szent ereklyeként Metód és Kirill atyától rájuk maradt selyemszticháriont. Miféle testek? Valamennyi test, ismerősé és ismeretlené. Makarie atya, aki rettegett a Kijevből érkező Sándor hercegtől, és emiatt halakkal táplálta vérebeit, hogy ha majd megérzik a herceg halszagát, azonnal nekiessenek és széjjeltépjék. Teofil archimandrita, akinek kétszáz fattyúja fellázadt, amikor bevonultak klastromába, ő pedig korbáccsal verette ki őket, és végül őt verték ki, és ott vérzett el a mészkőporos úton, senkitől sem segítve, hiába rimánkodott, ott vérzett el, a vérszagtól megvadult kutyák acsarkodása közepette. Miklós kalugyer, e jámbor pópa, a cigányok istápolója, aki végül védencei közé menekülve, színes kendőt kötött, és a pogányok sátántáncát járta egy borosflaskával a kezében, a másikban meg egy lányt ölelgetve. Na és ott volt Posztelnik atya, aki Szent lévén, talán másvilágra vihette testi valóját is, ezért földi teste áttetsző báb csupán, könnyű háncsozat, de a nagy életenergiák miatt folyamatosan mozog, lavírozva evez a sötétség zátonyai között, a testek halmai között, tutaját taszítva selymes, ébenfekete rúddal.
Vizelnem kellett, nagy nehezen föltápászkodtam. A sötét égbolton váratlanul felragyogtak a csillagok, tömött csillagfény pamacsolta foltokban az eget, cafatokra tépve a hatalmas tömböket. Ámulva tekergettem a nyakamat, miközben fröccsenve spriccelt elő forró vizeletem, lefröcskölve kezemet, lábszáramat, mintha ezzel figyelmeztetne tökéletlenségemre. Körbepillantottam, és újra összerezzentem. A képtől.... Nem, nem félelmem magvából kelt életre, miként a pincetó kalapácsfejű kígyója. Váratlanul összeállt, átjutva a koponyabeli torlaszon, összeállt belső tekintetem előtt. Hogy honnan ismertem? Doroftej atya mutatta meg nekem, megdöbbentő közvetlenséggel, hiszen tőle semmi ilyesmit nem várhattam. Doroftej atya akkoriban még a könyvtár felügyelője volt, a bibliotékár, jóllehet semmit nem csinált, csupán üldögélt, néha föltápászkodott, odatotyogott egy könyvhöz, leemelte a polcról, vagy kivette a szekrényből, belelapozott, majd szótlanul visszatette. Ha valaki megkérdezte, mit csinál, olyan hangon, mintha bűnöst korholna, azt válaszolta, hogy felejteni akarja az összes könyvet, amelyet valaha olvasott, szeretné elásni, nem, inkább szeretné tűzre vetni emlékezete könyvtárából, s amikor értetlenkedve néztünk rá, hiszen mi épp az ellenkező okból vagyunk itt, meglóbálta mutatóujját, és fenyegetően visszakérdezett: „Vajon kik ragadják magukhoz az eget, ha a tudatlanok is felkerekednek velünk együtt?”
Semmi kétség a győztest illetően, tette hozzá. Mi pedig, tudásunk vassulyomjaitól elnehezülve nem fogjuk követni őket, szégyenünkben, hogy megelőztek. De nem ugyanolyan szégyen vajon, ha egyáltalán fel sem kerekedünk? Feleljünk hát!
Doroftej atya nem tudta két kezét úgy összetenni, hogy az ujjak az ujjakat fedjék, mert jobbjának mutatóujja hosszabb volt, mint baljáé, a folytonos ujjlengetés és mutogatás miatt. A felejteni akarással hatalmas könyvtárt raktározott el agyában, és mivel mindenáron mindent feledni akart, minden egyszerre, friss tudásként volt jelen emlékezetében.
„Jönnie kell egy új és valódi Schliemannak, aki nem kiássa, hanem betemeti a várakat, mert hányszor akarjátok megismételni Priamosz szomorú népének históriáját!” Efféléket sistergett felénk. Hihetetlenül hosszú ujja úgy lengedezett, mint egy ormány, mindazonáltal ilyenkor nevetni nagyobb bűn volt, mint az Eucharisztia alatt koccanó foggal érinteni a kelyhet. Ezzel a hosszú ujjával mutatta meg egyik könyvében a Tamáriont, és ahogy odabökött, nyomban vetni kezdte magára a keresztet.
„Athanasziosz, a görögök Nekuláj sztárece hagyta ránk képmását (hogy verné meg az Isten), ő kényszerítette, hogy néhány pillanatig megálljon, és ekként lerajzolhatta (bár sokak szerint épp fordítva történt, a Tamárion kényszerítette az atyát, hogy lefesse őt). Tamárion, a hidegtűz kísértete. Ne ismerd meg, ne tudj róla, ne emlegesd!”
„Láttál már Tamáriont?”, kérdeztem dajkámtól. Vaszilika mindenféle tűztől pánikosan rettegett. Még a cserépkályhákhoz sem mert közeledni, kínszenvedés volt neki minden tűzrakás, és mivel feladata volt az is, telente kész rettegés volt az élete. Nem lehetett szóra bírni.
Doroftej atyának, ha elmeséltük lidérces álmainkat, vagy bármit, amitől szerettünk volna szabadulni, akkor ő a felejtés folyamában beleszórta azt is, és így többé attól nem kellett tartanunk. Ezért meséltem el neki, mit álmodtam: egy angyal jelenik meg, és arra buzdít, hagyjam itt a klastrom népét... Meg sem várta a végét, leemelte a polcról Athanasziosz könyvét, és megmutatta a Tamáriont, a hidegtűz démonát. Athanasziosz atya, mesélte Doroftej, elhagyta a rábízott templomot, és férfiakkal meg nőkkel közösen új kolostort alapított. Mindazonáltal az önmegtartóztatás szent fegyelmében éltek továbbra is, és úgy hitték, keményebb az ő fegyelmük bárkinél, tehát Istenszeretetük is a legforróbb mindannyi közül, mígnem egy nap a Tamárion újra megjelent az atya álmában, és ezúttal arra vette rá, hogy nemzzenek gyerekeket, aminek semmiféle szentséges folytatása nem lett, mert sárba süllyedt az egész kolónia. Így porladt el az istenhit megannyi oszlopa, holott az egész emberi világnak kellett volna rájuk épülnie.
„Ezért fiam, figyelmeztetlek, csak annak az álomnak higgy, amelyben a kereszt is feltűnik, mert a kereszttől a démonok menekülnek, mint disznók az égő pajtából.”
Az állatkertben megpillantott apró, angyalszerű lény képzeletemben kiteljesedett, elérte valódi méretét: akkora lett, mint egy felnőtt férfi, kicsit annál is nagyobb. Többször visszaléptem a ketrechez, de csak a hegytetőn jutott eszembe a kép, amit Doroftej atya mutatott. Bárcsak sohase láttam volna! Mert amilyen őrjítő a faggyal lángoló tűz, annyira lehangoló a reményteljes pokol. Hajlongtam jobbra-balra, de a ketrec üres volt, az állat valahová elillant. Féltem, hogy engem kísért el, és egyszer csak valóságosan is elém toppan a fák közül. Miközben nem akartam találkozni vele, ott feszített előttem. Szemei apró szemek tucatjaiból álltak össze, sok-sok tűhegynyi ragyogás pontozta, szőtte fénylő tekintetét, amely delejezően kijózanító volt. Mintha az egész állatkert ezt a tekintetet akarta volna megmutatni, mintha minden ezt példázta volna, hogy a látogató végre szembenézzen ezzel a tekintettel, és bűvkörébe taszítódjon.
A Tamárion, a Tamárion, kiáltozta Doroftej atya, aki a liturgiákon nem vett részt, mert félt, hogy emlékezete kihullat egy fontos részletet, mire a liturgia arany boltíve összedől. Kint üldögélt egy székben a könyvtár előtt. Miközben egyik alkalommal kitódultunk a templomból, a mögöttünk érkező Azarie atya odaszólt Mihály testvéremnek, hogy majd segítsen Athanasziosz atyának, és mivel az értetlenkedett, hozzátette gyorsan, hát Doroftej atyának. Ekkor tudtam meg, hogy Athanasziosz maga Doroftej atya, és negyven esztendeje vezekel és felejt klastromunkban.
Theodórosz abu Qurra, a keresztény egyház arabus pátriárkája hagyta ránk a Tamárion legendáját, mesélte Miklós atya, miközben mutatóujjával az ég felé mutogatott. Tudnotok kell, az arabusok az írást olyannyira tisztelik, hogy egy-egy betű előtt leborulnak, mint mi az ikonok előtt, így hát, amit ők leírnak, az csakis a legszentebb igazság lehet. Mit mond tehát abu Qurra atya? Mária érezte, hogy leselkedik utána a Sátán. Ezért elrejtőzött, amikor Jézust megszülte. Egy kő mögé kuporodott, azt hitte, ott nem láthatja. De a kő maga volt a Sátán, és amikor Mária megszülte gyermekét, a kő visszaváltozott, de erre az Atya is a földön termett, birokra keltek. Közben Mária elmenekülhetett, hogy megszoptassa a csecsemőt. A Sátán maradt újból alul, mindazonáltal megint mit fundált ki: ha már a Szent Szűz méhének gyümölcse fölött nem szerezhetett hatalmat, a méhlepény egy darabját kaparintotta meg, majd addig-addig mesterkedett, mígnem sárral kiegészítve egy magaforma lényt nem gyúrt belőle. Fagyos leheletével életre keltette. Isten tüze forró, a Sátáné dermesztő, Isten tüze tisztít, a Sátáné beszennyez, Isten alaktalan tűzgömb, a Sátán a gömb földre vetült sötét árnyéka, Isten láthatatlan, a Sátán látható.
Hát ezért gyilkos a Tamárion tekintete: mert rávesz, hogy a pokol mélységes fenekére kívánkozzunk, ne a mennyországba; mert azt ülteti el bennünk, hogy a pokol nekünk való hely, a mennyország pedig sivár és unalmas, visszataszítóan reménytelen; a pokolbeli gyötrelem kívánatos szenvedély, a bűnökbe való megmerítkezés vágyva vágyott téboly, az elkárhozás felszabadult kacagás; az élet színe a bűnök bíbora, nem az éden áttetsző fehére. Így magyarázta Miklós atya. És amikor tudni akartuk, milyen is az a pokol, hát egyszerűen megmutatta. Az a hely ott volt kolostorunkban, a kert legvégében, ahol egy patakocska csörgedezett keresztül. Nem, nem patak, hanem az istállókból kifolyt lé volt az, amint a szürke fal alól feketén kanyargott le a kert végébe, és bújt át a palánk alatt. Alig köszöntött be a tavasz, emitt azonban hatalmas levelek terpeszkedtek, akkorák, mint köntösünk harangja, közülük fertelmes virágok, lila, vastag buzogányok ágaskodtak, nyálkás, szőrös végükön apró, fakósárga virágokkal. A felpuffadt levelek alatt folyamatos morgolódás és civódás hangjai hallatszottak, különös állatsereglet tanyázhatott ott, de senkinek nem volt bátorsága alámerülni világukba. Jóllehet, ahogy álltam e párolgó lapuföld előtt, azt éreztem, hogy szívesen befeküdnék közéjük, megmerítkeznék a mocsárban, hagynám, hogy a rettegés és a szemérem belefulladjon alantas ösztöneim sarába, hogy többé ne rettegjek, ne féljek a gonosztól, bekenném testemet sárral, a fekete, zsíros földdel, és itt élnék, semmivel sem törődve, tudatlanul és kéjekbe temetkezve.
A megmerítkezések a hangok világába, az alászállás a mundus subterranusba (bár merő pontatlanság így nevezni, hiszen nem elhelyezhető helyen van) váratlan módon megszabadított a Tamáriontól: Anna kádja valóságos keresztelőmedencém lett, ír a belém csimpaszkodó rémálmokra, a gyógyulás útja. A gyógyulás útja előre és hátra, hiszen ott, az erdős hegyek között is lefejtette rólam a sátáni tekintet csápjait.
Arra ébredtem, hogy süt a nap, és egy káprázatos fennsík terül elém, vadvirágok ezrével, amelyeket mézillatú szelek borzolnak, minekutána a vak, halott testek izzadt és nehéz szagát már rég kiseperték onnan. Letérdeltem, és elmondtam reggeli imámat. Miklós atya szerint a hit a legteljesebb tehetség. Aki hisz, az tündököl, ragyog, sugároz. Nem méricskél. Aki nem hisz, annak van szüksége arra, hogy adakozó, bőkezű, kegyes legyen. Aki hisz, az fukarkodhat. Az mehet mezei ruhában is a templomba, vagy akár hétfőn, vasárnap helyett. Aki hisz, az viselkedhet úgy, mint a hitetlen. Mert aki hisz, nem tudja, mi a hit. Tündököl, ragyog, sugároz. Lehet otromba és modortalan, mint a vak koldus, aki botjával hadonászva keresztülcsörtet a városon. Mert aki hisz, valóban vak és süket. Hihet Istenben Isten nélkül, imádkozhat hozzá szentségtelen szavakkal. Nem tudjuk, milyen, mert nem ismerjük. „Mi, fiacskám, soha nem lehetünk olyanok. Ezért aztán marad a tehetségtelen méricskélés. Csak pillanataink vannak, amikor elvakultan és megsüketülten felragyogunk, tündöklünk és sugárzunk. Csak pillanatok.”

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék