Fotóalbum. Nagyítás

Jean-Paul Sartre, felöltőben, hajadonfőtt. Mintha erős szembeszélben igyekezne valahová. Előregörnyed, mint a mindenre elszánt sarkutazók. Hosszú és éles árnyéka menetirányba mutat. Már öreg ember, a haja is inkább csak árnyékfolt. Görbe hátán is árnyék ül.
Mögötte van még valaki, csak az árnyéka kivehető. Ki ő? Mit akar? Mit érez? Mi a szerepe?
Sokáig úgy képzeltem, valamilyen hivatalnok. Ő üldözi Sartre-t. Efféle hivatalnokot könnyű leírni. Elég gyakran szerepel a televízióban. Sokszor nyilatkozik. Tagja néhány fontos kuratóriumnak. Konzervatívnak mondja magát, bár sajátosan érti a szót. Zakója divatjamúlt, ezt ellensúlyozza a csillagos, „eus” nyakkendő. A szemüvege pocsék, de kényelmes. Bajusza van, az ún. „nyírott magyarbajusz” (hogy mégse lógjon bele a levesbe). Nem szereti a szakállasokat. Tőkés párti, de Markóra szavaz. Ha a cigányokról kérdezik, azt feleli, “a munka nemesít.” A két legnagyobb élő magyar író Sütő és Kányádi, de a lényeg, hogy Petőfi és Arany minden magyar polcán ott legyen, akkor nincs baj. A nőkről úgy tudja, minden vágyuk, hogy nyolc gyereket szüljenek. Hangoztatja, hogy a haza hírnevét és az ifjúságot meg kell védeni. Nem szereti, ha nevetnek körülötte. És az sem jó, ha kiderül, hogy Jézus zsidó származású.
De félre a tréfát, és elő a nagyítóval. Sartre bal cipőjén, a sarok fölött, ha nagyítóval megvizsgáljuk a lakkos bőrön a fénylő, vízcsepp alakú foltot, akkor abban, mint tükörben, látjuk azt is, ami nincs a képen. Lejátszódik az a jelenet, amelyből Sartre kiszállt, és már három lépéssel túl van rajta. Váratlan fordulat.
Úgy kezdődött, hogy egy nő figyelmeztette Sartre-t: „mártíriumvágyában túl sokat tetszeleg.” Sartre eleinte vitatkozott, majd letette a fegyvert, és egyszer csak azon kapta magát, hogy fontos neki az a nő. A legtöbbször fontosabb, mint bárki más. Éppen ezért megtiltotta, hogy vele menjen. Hogy ezután is találkozzanak. (Őszintén szólva, nem tudjuk, ilyesmit hogyan lehet megtiltani.) Megfordult, és nagyokat lépve elsietett. Most motyog magában mindenfélét, talán azt ismételgeti, amit „rajongói” fröcsögtek utána a kikötő előtt, amint átjött a taxitól: Merde! Motyog magában, mert közben egy égi hangot hall, amely azt mondja, hogy „az ötödik lépéssel a halálba lépsz.” Nem meri számolni a lépéseket, mert még nem akar meghalni, így természetesen nem tudja, hány lépéssel van túl a történeten, és nem tudja, mennyi választja el a haláltól. Ott megy a jelöletlen semmiben, lét és nemlét között.
A nő pedig áll, árnyékán látszik, kissé széttárt karral. Hát, igen, róla sokkal szívesebben írunk, mint a hivatalnokról, még akkor is, ha rajta nehezebb eligazodni. Kérlelhetjük (amennyiben volna bennünk valamilyen részvét Sartre iránt), hogy mégiscsak fusson utána, de kérdéses, volna-e értelme. Ám akár örülhetünk is, hogy marad, főképp, ha a „rajongók”-hoz hasonlóan mi is szívesen látnánk Sartre-ot elhagyatva, vakon bolyongva bűnhődni.

LÁNG ZSOLT