Bárdos B. Arthur

Naplopó
Napló...
Írjak naplopót?
Kétes tápértékű
agyonemésztett
tegnapelőtti, rágós taplót?
Hosszúranyúlt vagy apró
szöveget a falra,
hogy följajduljon
a szürkületbe szimuláló
égalja?
Naplót írjak...
és telesírjak
kötetlen papírt,
hazudjam le a hámló alkonyt
s a naponta
mennyboltunk árbocára vonta hajnali pírt – –
/ hogy lesüljön pofámról a bőr!...
ami még megmaradt
levetkőzött csökevényeimről.../
Naplómba öljem,
dadogó csontjaimat törjem
a fölös, közös test-
vériség-kalodában?
........................
Barbár időimet kiálltam,
a napló
nyűtt lapjaira szálltam
és kiváltam
tapadó árnyaim közül,
a nyakló
hiányzó nyügében fáim alatt
naponta
sepregetek – zörögve őszül...
2000. szeptember 15.

Víz
Háton feküdni
nevesincs vizek hancurozó színén,
háton feküdni az izomrezdülő
folyók bölcsőtringató hátán
és érezni a lomhán csobogó csendben:
lazán lendülsz folyékony keresztre feszítve
a fogvicsorító, hullámhabos
tengerek és óceánok parttalanul bűzlő
szájüregébe...

Föld
A föld nyüzsgő tenyerére
a totyakos léptek
parázsló talpakat égtek:
füstölgő ráncok, csontfehér redők,
csizmabőrszagú kráterek,
csonka lábfejek, körmötlen lábujjak
céltalan emlékével lázad
a letiport század.

Levegő
Szimatolgatom a kertet – –
reves a lég, tüdőmre tesped,
gümőkór bomlik az ágak
kifosztott lebernyegén,
a cserjék sűrűjében tágul
a türemlő tályog,
felköhögve állok
a pusztulás lepergő peremén
s hallom – vonagló testek
rimánkodnak alattam levegőért!... valahonnan keserű mandulaillat árad:
mélyre szívom. Az öröklét magára várat.
2000. szeptember 17.

Végvári vers
Előttem a rés.
A föld húsába szakított,
kiüvöltő repedés.
Kényelmetlen, koporsósekélyes,
nyüzsgő nyűtemetés.
Áldozatokért könyörög,
ím, a sebhelyes rög – –
világot nyelne: nem is kevés...
Vagy csupán tévedés
ez a föld rejtekébe
furakodó menekülés,
annyi érvényes éve
időtlenített rettegés, álarcosbál, korcs karnevál?
Valld be: hangos hetvenkedés
Vonz hamisgyökerű télbe,
s most itt vinnyogok föl tehetetlen és... és... és...

Jóslat
... és lassacskán kisétálok
a homokgöröngyös ösvényeken
és aszfaltdudorokkal panaszló utakon a rendezetlen kertek
köszvényes bokrai alá...
... besurranok tagadhatatlanul a keretekkel övezett,
kerítésezett, fonott palánkkal
körülidomított fényképek világába, ahol, birtokon belül
magamhoz szorítom Évát,
ahol lányom, unokáim, vőm
a jövőbe mosolyognak
valódi fogsorral a csöndfelületes asztalok
porosodó lapjain,
ahol a becammogó napsugár
is megbotol az összehúzott, örök függönyök árnyéka mögött.
2000. szeptember 18.

Katarzis
Senki se látta
senki se puhatolta ki létének
körvonalait
bújkáló szögleteit egyenes szögeit
földbe cövekelt alapjait
épülő falait
égre törő állványait
a ruganyos macskamutatványok
hallatlan talpra esését
senki se simította
ránctalanná tenyerével az éj
puha párnáit
senki se látta barakkpriccsek
szálkás deszkáit nyaldosni
sem a gázkamrák
álszellőztetői alatt
sem a megdöbbentő dómok
patinás freskóíveinek
védelme fölött
senki se találkozott vele az utcák
esőáztatta, kacsintó aszfaltján
sem a diszkók dúskáló sivatagában
szemtől szembe
sem találtunk magunkra
hogy szembesítsem végre azzal
akinek (Mózes és Jézus vérrokona lévén)
valamikor hittem.

2000. szeptember 19.