Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. december, VIII. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Így már más

Így már más...

Lázok János: Sütő András drámatrilógiája. Custos–Mentor, Marosvásárhely, 1997.

Erdélyi magyar kisebbségi irodalmunknak, talán szorosan vett kortárs részének kivételével, hazai és anyaországi recepcióját egyaránt az ideologikusság jellemzi. A szerző kanonizáltsági fokát nagyjából az határozza meg, hogy mennyire illeszkedik életműve abba az ideológiába vagy ellenideológiába, amely az értékelés majdnem kizárólagos kritériumaként tételeződött. A kisebbség éthosza állítja fel ezt az ideológiát, egyfajta patetikus megmaradásharc, amely mindenféle esztétikát és beszédmódot szentesít.

Egy másfajta, nyelvcentrikus paradigma nézőpontjából azonban az ideológia-kritikai attitűd nem elégséges megközelítési szempont, helyét átveszi az esztétikum-központú megítélés/értékelés. A kérdés tehát úgy fogalmazódik meg, hogy engedi-e magát az erdélyi – kisebbségi – irodalom más nézőpontból értelmezni, mint ideologikusból? A húsz évvel ezelőtti ideologikus értelmezés létjogosultságát el lehet-e fogadni mai értelmezési szempontként is? Lehet-e egyáltalán valamennyire is ideológia-mentesen közelíteni egy bevallottan és vállaltan ideologikus irodalomhoz?

Sütő András életművének pillanatnyi megítélése – a fentiekhez hasonló okokból – szintén problematikus. Nem irodalomtörténeti helyét tekintve (ez, úgy gondolom, meglehetősen egyértelmű), hanem abból a nézőpontból, ahonnan értékelése érvényes lehet. Ezért tartom érdekes és hasznos vállalkozásnak Lázok János Sütő András drámatrilógiájáról írt disszertációját.

A korabeli kritikai fogadtatás, amely „az e drámákban megjelenő hatalmi problematikát (...) jórészt allegorikusan értelmezte és szinte egyértelműen a romániai magyar kisebbség helyzetére közvetlenül reflektáló ideológiai-politikai üzenetként fogta fel“, jelentős mértékben meghatározza mai Sütő-képünket és értékelésünket is, amint a bevezető fejezetből kiderül. A drámák által felvetett hatalmi problematika eszerint nagyon sarkított: egyértelműen pozitív és egyértelműen negatív pólusokra redukálódik. Pozitív hősként tételeződnek a hatalom elleni lázadást képviselő szereplők, az adottságőrző és engedelmességelvű, egyértelműen negatívan értelmezett pólus rovására.

Ennek az egyoldalúságnak a kiemelésén túl, a drámák értelmezésének alapvető tendenciáit követi végig a szerző, mind a három drámáját külön, ezzel párhuzamosan vázolva fel saját premisszáit a drámák újfajta megközelítésére. Véleményem szerint a tanulmány igazán fontos érdeme, hogy túllépve a puszta felismerésen és annak kimondásán, megpróbál eleget is tenni e felismerés által támasztott követelményeknek. A tételesen kimondott szerzői intenció: másfajta, tisztán szövegimmanens értelmezés nyomán állítani fel új képet a Sütő-drámákról. Ennek az értelmezésnek a szempontjai tisztán irodalmiak, szemben az irodalmi köztudatban még mindig létező, szövegen kívüli, társadalmi-politikai „aláfestés“ által meghatározott dráma-értelmezésekkel.

A drámák megközelítésének egyik kedvelt szempontja a szereplőstruktúra értelmezése, illetve a szereplőknek a hatalomhoz való viszonya. Lázok János tanulmánya is nagymértékben erre összpontosít; külön fejezet elemzi a két történelmi drámát, mint „egyazon kérdéskör más-más vetületű illusztrációját“, és külön a Káin és Ábelt, mint olyan drámát, amelyben hangsúlyeltolódás történik e szempont érvényessége terén. Általános előfeltevése azonban mindhárom dráma esetében az, hogy a kétféle magatartásmodell (a lázadó és az adottságőrző) fentebb már említett polarizáltsága túl éles sarkítás; mindkét szemlélet egy időben létezik, egyik sem dominál jelentőségében, egyiket sem lehet figyelmen kívül hagyni, hatásában, következményeiben pedig mind a kettő egyenértékű. Eszerint – „rigurózusan szövegközpontú értelmezés“ nyomán –világossá válik, hogy Nagelschmidt is eljut Kolhaas igazának felismeréséhez, nemcsak fordítva (A lócsiszár virágvasárnapja): „Az az egyszerűségében szinte észrevétlen és banális tény, hogy barátja bizalmának egyedüli kitüntetettjeként Nagelschmidtre Kolhaas elárvuló gyermekének fölnevelésre vár (...) a münzeri út, a forradalmi cselekvés dialektikus összetevőjeként integrálja Nagelschmidt értékrendjébe a kisemberi-kolhaasi adottságőrzés lényegét és örök tétjét: az élet folyamatosságának az utódok fölnevelésében tárgyiasuló gondját.“

A Csillag a máglyán esetében a Kálvin–Szervét szerepcsere valósítja meg a két magatartásmodell kiegyenlítését – állítja a szerző, Láng Gusztáv nyomán. Elemzésében arról beszél, hogy a „győztes–legyőzött“ viszony csupán látszólagos ellentét, hiszen az igazi ellentétet nem a „történelmi szükségszerűséget képviselő Kálvin teremti meg, hanem a szükségszerűséget kényszerré és önkénnyé silányító Fárel“.

Kálvin is igazából a hatalom, és végső soron önmaga áldozatává válik, akárcsak Szervét, a szerepcserét talán inkább szerepazonosulásnak lehetne felfogni.

A Káin és Ábel követeli meg a legkomplexebb elemzést a drámák közül, így nem véletlen, hogy terjedelemben ennek a drámának az elemzése foglalja el a legtöbbet a tanulmányban. Külön fejezetben foglalkozik vele a szerző, mint olyan művel, amely hozzátartozik ugyan a két másik drámához, elvileg (?) trilógiává teljesíti őket, de másként veti fel a hatalomhoz való viszony problémáját. A hatalom ugyanis itt nem intézményes kialakulásának folyamatában jelenik meg, mint a Lócsiszárban vagy a Csillag a máglyánban, hanem abszolútumként (az Úr Hangja) Ábel utopisztikus hatalomvíziójaként. (Objektív adottságként nem tételeződhet, mert egyenlőtlen felek közötti közdelem nem teremthet drámai szituációt.)Ennek a megtestesítője a drámában az isteni hatalom, valamint az ezzel egylényegű Arabella.

A fennebb vázolt premissza a két szereplői magatartás kiegyenlítődéséről ebben az esetben is érvényes; a szerző szavaival: „Amikor – Arabellát védelmezve – Ábelre lesújt, Káin korábbi önmagával is leszámol: az absztrakt individualitásba záruló teljes tagadás, a magányos remeteség véglete szintén eltűnik Arabella megmentése révén.“

További felvetődő kérdés a Káin és Ábel kapcsán az, hogy tekinthető-e a másik két dráma továbbgondolásának, továbbértelmezésének, és így ezek trilógiává való kiteljesítésének vagy csupán külsődleges szempontok alapján nevezhető a három dráma trilógiának (például azért, mert egy kötetben jelentek meg)?

Lázok arra a következtetésre jut, hogy a Káin és Ábel elemzésével, „metaforikus mélyszerkezetének föltárásával“ (51.1.) felvázolható egy olyan drámamodell, amely a másik két drámára érvényes lehet, tehát belső, szerkezeti szempontok révén is trilógiává egészítheti ki azokat, és amely a drámákban tartalmi szinten megnyilvánuló dialógus-elv révén valósul meg. Ezt a gondolatmenetet Bretter Györgytől átvéve idézi Lázok tanulmányában: „a tiszta jelentéshez vezető úton Sütő előbb a dialógussal találkozott. (...) Drámáiban a dialógus résztvevői egyetlen dologról beszélnek, kétféleképpen. A dialógus eredménye az, hogy csak együtt van igazuk, külön-külön értelmetlenek.“ Vagyis, általánosítva e dialógus-elv működését, szintén Bretter: „Azonos dolog két jelentésének hordozója, a harmadik pedig az, ami egyesíti ezt a kettősséget, a megvalósult, a reális.“

(Külön fejezetben foglalkozik a szerző A szuzai menyegzővel, mint a trilógia tetralógiává való kibővítésének lehetőségével, de bizonyos formai, szituációs különbségek alapján tagadólag válaszol a feltételezésre.)

A kötet minden pozitívuma ellenére, úgy találom, szerzője túl keveset foglalkozik a drámák dráma-ságával, a műfajjal. Igazából a műfajiság kérdése érdemben csak a harmadik dráma kapcsán merül fel, amikor Bécsy Tamás drámamodelljei alapján Lázok középpontos drámának nevezi a Káin és Ábelt, középpontban az abszolutizált isteni hatalommal, illetőleg az ezzel egylényegű Arabellával. Ily módon azonban véleményem szerint elhomályosulnak olyan interpretációk, olvasatok, amelyek csak bizonyos műfaji követelemények figyelembe vételével érvényesülhetnének igazán. A dráma elsődleges létmódja a színpadi megjelenítés, az aktuális jelentés konstituálása a potenciális jelentésalternatívák közül. Hiszen a rendezői koncepció új értelmet konstruálhat a szövegnek, ez pedig ily módon a színpadon él igazán. Harag György Sütő-rendezései pedig valóban továbbértelmezték ezeket a műveket, „szöveggé mondták“, a szöveggé olvasás analógiájára, de tágabb, verbális-vizualizált dimenzióban, a csupán vizuális, leírt változat helyett. Nézőpont, egyéni felfogás kérdése, hogy a drámát elsősorban (nyilván nem kizárólagosan!) irodalomnak vagy színháznak fogjuk fel. (Kivéve a könyvdrámát, természetesen.) Elvileg azt is meg lehet tenni, hogy csak, vagy majdnem csak az egyik nézőpontot érvényesítjük az értelmezésben. Ámde.

A kritikám elején feltett kérdésre, hogy lehet-e valamennyire is ideológia-mentesen értelmezni ideologikus célzatú szövegeket, válaszom tehát ingenlő. (Abban az esetben, ha az ideológia fogalmát társadalmi-politikai értelemben használom, és nem paradigma értelemben – mert végső soron minden szemlélet ideológia, vagy azzá válik.) Erőteljesen strukturalista diszkurzust követ a szerző terminológiában, nyelvben ugyanúgy, mint a hivatkozott irodalomban (pl. Hankiss Elemér, Bécsy Tamás, Cs. Gyímesi Éva stb.), tehát következetesen szövegimmanens megközelítéseiben, és ez jó, mert – végre – megtör egy meglehetősen megrögződött (lagalábbis az itthoni irodalmi köztudatban meglehetősen megrögződött) paradigmát. Viszont óhatatlanul is hiányérzetem volt a tanulmány többszöri olvasása után is: mintha az értelmezések nem lettek volna végigmondva, az utolsó előtti lépésnél állt volna le az értelmező (az utolsó helyett). Sokat mondott, de nem eleget. Elmaradt a reveláció. (Persze, a kritikus ne kívánjon „revelálódni“, maradjon meg a tárgyilagosságnál, de:) Miért van ez? A szemlélet vállaltan személytelen és tárgyilagos volta miatt? Azért-e, mert éppen azt a pillanatot kapjuk el, amikor a szemlélet ideológiává merevedik? Vagy azért, mert mindezek miatt hiányzik egyfajta lazító-subjektiváló – de nem felelőtlen! – (ön- és) korreflexió?

Ezek kérdések, és nem kívánnak többet jelenteni kérdés-voltuknál.

CZINTOS EMESE

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2021
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék