Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. december, VIII. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
SZEMLE

SZEMLE

Névtelen kötet, névtelen versek

Vitus K. György: Névtelen névnap. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1997.

„Állok a Helikon,

ülök az Istenszékén,

körülnézem, írom

ködös tájversikém.

Erdőben, Helikon,

Erdély Istenszékén,

Kis költő vagyok

nagy szakadék szélén.“

Mielőtt még Vitus K. György verseinek – és saját kritikám esztétikai – mélységeibe megmerítkeznénk, hadd segítsek az olvasónak a mottó szójátékának megfejtésében.

Szóval, a szójáték elméssége és pikantériája a Helikon szó kis hamis ,,-on“ végződésében ismerhető fel, melyet költőnk egyenesen határozóragként kezel. Ne keseredjen neki a kedves olvasó! Személyes tapasztalatom az, hogy másodjára, harmadjára, sőt még negyedjere sem fog elsülni. A nyelvvel való önfeledt játszadozásban a szójátéknak robbannia kell, és nem szörcsögnie, mint egy II. világháborúból visszamaradt, hatástalanított törpegránátnak.

Ha megengedi a kedves olvasó, akkor a mottó Istenszékét, a „ködös tájversikét“ kihagynám eszmefuttatásaimból. A „kis költő vagyok“ magáért beszél, talán ars poetica, de a „nagy szakadék“ meglehetősen nagy hatósugarú interpretációs mező feltérképezésére ad lehetőséget. Az én szövegértelmezési tippem az, hogy a „nagy szakadék“ végeredményben nem más, mint a költő saját költői árs-ának egy egységes és tátongó szimbólumba való kivetítése.

De hadd ne beszéljünk általánosságokról, inkább egy kis öncélú szövegvizsgálgatásra hívnám az olvasót!

Hunyt szememben

Egyik szememre alkonyul, a másikra virrad.

Egy nap és egy éjjel nézem az arcodat.

Érted vagyok, Szentlélek. Értelemmel szeretnélek.

Alkonyul, virrad... lélegzem...

Magyar anyanyelvemen mondom magamban,

szóljon hát, a színész, ki fölkel hajnalban,

sziporkázzon szerepében, melyet átaludt.

Elolvasom még egyszer, mert tapasztalataim azt bizonyítják, hogy a retrospektív olvasás közelebb visz a szöveghez. Bele szeretnék feledkezni a versbe, de minduntalan megakadályoz a tökéletes értelmi disszonanciát felerősítő: „Szentlélek“, „értelemmel szeretnélek“, „a színész“, „az átaludt szerep“. A felismerés pillanata egyben olvasói elvárásaim megcáfoltatásának pillanata is: ez a vers üres szóhalom. A semmitmondás, a tökéletes tartalom-nélküliség állapota, maga az értelmetlen súlytalanság. De megtévesztő első látásra, mert az olvasó kétségbeesetten próbálja az oda nem illő, teljességgel heterogén verselemeket összeilleszteni, valamiféle értelmet adni nekik. Olyan szöveg ez a fenti vers, mely nem fogja soha megszólítani az olvasót, mert hiányzik belőle a megértés feltétele: a vers immanens rétegeiből jövő – mondjuk így – értelem. Oly rossz szöveg ez mindenféle szempontból, hogy értelmetlen és hiábavaló dolognak tartom elemzését. Minden disszonáns eleme, tehát az egész „vers“ megcáfolhatatlan elokvenciával bizonyítja ezt. És sajnos, az olvasó hunyt szeme sem elég ahhoz, hogy úgy bánhasson a Vitus-szöveggel, mint az bánik az olvasóval. Süket fülekre is szükség van.

Nyilván nem a kanti vaslogikát kérem számon Vitus K. György verseitől. Ellenben a dilettantizmust, a fecsegést, a beavatatlanságot kifogásolom. A kötet versei félreismerhetetlenül magukon viselik az értelmi komplexitás mímelésének nevetséges bélyegét, és sajnos nemigen haladják meg egy iskolai kreativitás verseny dolgozatainak színvonalát. Csakhogy ez utóbbiaknak még ott az érés, a fejlődés lehetősége, ezek a versek azonban megálltak szellemi növekedésükben:

Göncöl iránt: otthonról haza, a sarkon,

keresztbe fordított szekerek válaszútján,

keresztkérdések útonállóitól ments meg engem,

kereszteződések keresztapja,

Hermész!“ (Ments meg)/

Vándorvégül, célba érek,

mert célba lőnek a határőrök.

Versvégeken fogalomhatárok.

Csak a szellem halandó.

A test pedig vándorének.

Szavukon fogják, akik célba érnek.“ (Vándorének)

Nem vagyok a költészet vérengző híve, sem az anyanyelv-édesanyánk vak szerelmese, de fizikailag fáj, amikor a rímeket szenvedni hallom egy-egy verssor végén:

Versem kettős fordulóra járja,

a biztonsági keltőre van zárva.“ (Kérezkedő)

„Szeresd a lányodat, csak annyit mondok,

a feljáró emlékekben, melyek talán,

vakondokok. –“ (Nagymama a Holt-tengerben)

aranyhúsleves galuskával,

arany fiacskánk Juliskával

a vendégünk – hát terítünk

harangoznak is miértünk...“

„gyönyörű az ifjú pár,

megmaradunk, ugyebár?“

„ Tekints le ránk, Ménaságunk,

Ne nézd a mi némaságunk,

hisz hallhatod: helybeliek lennünk,

elárul bennünket a kiejtésünk.“ (Ménaságunk)

Három rózsa hervatagon,

három angyal az illatukon:

Édes, Szerelmes, Gyönyörű,

–    három rózsa: koszorú.“ (Rózsák)

A beavatatlanság, a szövegen és nyelven való teljes kívüliség, az értelmetlen semmi komoly következményekkel jár. Az olvasó a költő egészségesebbnek tűnő öniróniáját sem képes már kiszűrni a versekből. Az üresség rátelepszik mindenre, és mindent félelmetesen nevetségessé tesz:

Kicsoda ? –

az ki hosszúfénnyel, szentjánosbogár-lámpással

vakon-szerelmesen

féktelen Volkswagennel, fogai közt kihunyt

kráter-verssel,

–    szeretőn! –

tehetetlenül zuhan a hegytetőn...

féktelen, rajongó verssel,

kicsoda, ha nem költő,

ha nem ismeretlen?“ (Rendeletek ellenére)

Értelmetlennek tartom az ódai szituáció megteremtését abban az esetben, amikor a megszólított nem más mint: maga a Fekete lyuk, a Május Elseje, a transzcendentális régiókból pedig egyenesen a Szentlélek és a Szűzanya:

„Fekete lyuk, te proto-Isten!

Belőled született a kényszer,

mert szerelemből sem születhetünk kétszer! – (...)

Fekete lyuk, te omniprezens vakságiélek!

Benned élek, és majd beléd is halok,

mert tebenned alszanak az angyalok!“ (Könyörgés)

(Lásd még: Ígéret földje, május..., Hunyt szememben)

Az ódai előfeltételek imigyen történő megteremtésén kívül jellegzetesen vitusi adaptációs gesztussal is szembesülhetünk (Kőműves Kelemennek, helyben; Ballada; Mondóka stb.). Költőnk átveszi a Kőműves Kelemen-motívumot, de úgy, hogy immár új szöveghelyzetében felhígítja, feloldja eredeti funkcióját és jelentését. Éppen motivikusságától fosztja meg a motívumot... Így aztán még mindig értetlenül állok a vitusi Kőműves Kelemen-adaptáció előtt, tudniillik a szöveg kihívása abban merül ki, hogy tetszés szerint megtippeljük – mert a szövegből nem igazán derül ki –, hogy Kőműves Kelemen gaz opportunista-e, vagy éppen a nemzetes család az, aki hősünkbe, a kommunista szellem rendíthetetlen alappillérébe kapaszkodva kísérli meg átvészelni a rájuk nézve áldatlan időszakot:

„Kőműves Kelemen most fogott tervéhez,

most fogott tervéhez, magas tömbházhoz.

Ám, mit rakott délig, leomlott estére,

amit rakott estig, meghaladott lett másnapra...!

A hetedik napon elérkezett a hetedik szintre,

hetedik szinten egy nemzetes családhoz.

A nemzetes család legkisebb lánya éppen zongorázott.

A tömbházban született lányuk szépen zongorázott.

El is határozta Kőműves Kelemen, kötné magát szerelemmel,

kötné magát nemzetes családdal,

hogy terve megszépüljön, tömbháza megépüljön.

Be is hívták, hogy közebük üljön,

a nemzetes család megkötődjön.

– A csodálatos mandarin – súgták.

És a legkisebb lányuk szépen zongorázott...“

Észrevételeinket tovább bővíthetjük bizarr metonimikus szituációkkal és sajátos szimbólumokkal is, melyek át- meg átszövik az egész kötetet. Dubiózus viszonyban áll a nagymama az anyanyelvvel („Istenem, szeresd a nagymamát/ fűben, fában, vulkáni tufában,/Tebenned magadban, a mélységben,/ szeresd a nagymamát a belső beszédben!“ – Nagymama a Holt-tengerben), illetve az őrlemény az erdélyi magyarsággal („Csak őrlemény ragaszkodhat ennyire darálójához,/ mint mi ketten szülőföldünk alagút-beleihez, gyomrához...“ – Őrlemény). Egyébiránt maga az őrlemény szimbólumként is több interpretációs lehetőséget kínál az olvasó számára: lehet az anyaföld, de komoly esélyei vannak ősi fallikus szimbólumok szerepének betöltésére is. A versszöveg már rég nem képes az olvasó befogadásának irányítására. Így aztán mindenki azt az alternatívát választja, mely ízlését tekintve közelebb áll szívéhez.

Az édes Erdély, a nyelvédesanyánk ajkán való csüggés, a hargitai fenyők és a mezőségi rög illatának üzenetét nem tárgyalnám a már említett hiányosságok egyenes következményeként, bár e két gondolati sík bizonyos értelemben fedi egymást. Az értelmetlen üresség, az értelmi kongás, illetve a fenyőillat és rög tematikája az utóbbi években sajnálatos módon együtt kísért. Véleményem az, hogy nem csak és kizárólag az érti a hargitai fenyők susogását, aki költőnek mondja magát, bármennyire is csábító a messianizmus magánya. A meg nem értett zsenit az utókor általában revideálja, elhelyezi már meglévő kultúrértékei között. Ez az újraértékelési folyamat nyilván és szerencsére a hátramaradt művek révén valósul meg. Azonban nemigen van tudomásom dilettáns versek költőjének revideálásáról. A fenyőillat és rögszag hamar párolog...

Bizonyára nem kerülte el az olvasó figyelmét a kritikában felhasznált idézetkorpusz. Elmarasztaló véleményemet erősítettem meg általuk, s úgy vélem, nagy szükség volt rá, hisz a kísérletekként megidézett szövegek nélkül talán el sem hinnénk, hogy ilyen „versek“ is léteznek. Nem tudom, hogy az olvasó szórakozott-e a Vitusverseken legalább annyira, mint egy dinamittal agyonfűszerezett amerikai fércfilmen. Mindenesetre az én olvasói élményeim között kutatva elmondhatom, hogy az első, a lehetetlennel való találkozás meghökkenését és az ebből fakadó nevetést követően kétségbeejtő szimptomákat észleltem magamon. Megkíséreltem humorosan közelíteni a „versekhez“, de egyszerűen úgy éreztem, hogy ürességük szellemességemre is rátelepszik. Arról nem is beszélve, hogy a Névtelen névnap című kötet verseiről lepattan a szakszerűség, összeférhetetlenné válik a kettő. A kritikus mármár úgy érzi, hogy még a legmélyebb észrevételeit is kiürített szavakká, fájó közhelyekké képes degradálni a kötet.

Bajtársi megértéssel és együttérzéssel venném tudomásul azt, ha a Vitus-kötet olvasása, lapozgatása közben nem szórakozna, hanem metakönnyeket ontana az olvasó...

JOIKITS MELINDA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2021
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék