Veress Dániel
FÉRFIBÚ ÉS TÖRTÉNETI GYÁSZ
Műhelyforgácsok az
életében és holtában egyaránt kellemetlen Wesselényi
Miklósról
1993 kora tavasza
Feleségemmel
Németh László hozzám írt leveleit olvasgatjuk. Tulajdonképpen betűzgetjük,
ugyanis egy-két esettől eltekintve tintával, tollal írt, silány
minőségű papíron, és a múló évekkel, különösen a hatvanas évek
második felétől kezdve, betegsége súlyosbodásával betűvetése
fokozatosan romlott. És már csak találgatom egyes szavait, Ibolya apróka
zökkenőkkel, de folyamatosan olvasta. A gépelést – a mintegy félszáz
levelet nyomtatásos közlésre készítettük elő – többször is összevetettük a
kézírással. Hála egy derék szerkesztőnek, igen jó kritikusnak, Füzi
Lászlónak, a levelek – eligazító bevezetővel – egy csokorban meg is
jelentek. (Forrás, 1993/11. 26-65.)
Az emlékezés
örömteli és fájdalmas volt. Nem mentes meglepetésektől sem. Laci bácsi –
az ötvenes évek végi személyes megismerkedésünktől kezdve mindig így
szólítottam – egyik levelében (keltezetlen, a postaboríték Aszófő, 1960. X. 11.) némileg meghökkenve
olvastam: „Örülök a leveledben lévő jó híreknek, elsősorban, hogy
fizetésedet fölemelték, hogy a három öl fa ott van a kamrában, hogy
Skira-albumok is jutnak a házba, hogy a szerkesztők kérnek is, kapnak is
anyagot (ha nem is közlik okvetlenül), hogy Wesselényi-regényhez olvasol, hogy
Boldizsár bácsi sem aludt el teljesen a memoárja fölött. Ennél többet
tulajdonképpen nem is igen lehet kívánnunk, mint hogy legyen otthonunk, enni-
és fölvennivalónk, legyen körülöttünk egy-két szerető ember, s munkánkon
(értsd robotunkon) felül: tervezgethessünk és dolgozgathassunk, abban a
reményben, hogy annak valaha haszna is lesz.“
Idézett
passzusban egy-két dolog némi magyarázatot kívánna. Például Boldizsár bácsi
memoárja. Nos, az idő tájt egy emlékiratba bújtatott családi krónika
megírásának gondja folglalkoztatott. El is készült belőle valamennyi.
Akkoriban Roger Martin du Gard naplóinak és
leveleinek bűvöletében éltem. Ha valaki veszi a fárad- ságot és
elolvassa Egy nemzedék végrendelete című emlékező
esszémet (A Hét, 12, 13, 14, 15/1995.), kisejdítheti az irodalmi inspiráló
indítékokat. A szellemi hajszálcsövesség törvényei gyakran különösen
működnek. Erre a tervezgetésemre vonatkoznak
Németh László Sajkódról, 1959. február 26-án datált levelének alábbi sorai:
„Érdekes volt a sepsiszentgyörgyi beszámoló is; én szinte elhűltem, mit
fejlődhetett, miótanemláttam,azaváros.Atökéletes Isten háta mögött
volt akkoriban.“ (Utalás 1935 augusztusában tett romániai útjára, V.D.) Persze
egy rövid beszámolóban a reményeinket tápláló „prók“ s a csüggesztő
„kontrák“ (melyek az igazi érdeklődés s az ügyért való szorongás jelei)
nem férnek el ilyen közel s ilyen sűrűn váltogatva. Ennek a
kifejtéséhez legalábbis egy kis regény kellene. Éppen erről a kétoldalú
magyar életről, mely egyszerre mutat az emelkedés (Emelkedő
nemzet volt kritikus cikkem
címe) s a mély hanyatlás felé. Egyik levelében volt egy sor: „Olyan családnak vagyok a tagja, melyben senki sincs rajtam kívül
65 évnél fiatalabb.“ Nem egész. így szólt, jobban – de ahogy olvastam,
azt gondoltam: ez első sora lehetne egy regénynek. A vitaindító cikkel
perlő cikkében meg azt hallom – megint fejből idézek –, hogy ha nem
is társadalmi parancs, lehet írói szükséglet egy pusztuló világ ritka
emberpéldányainak a megmentése. Úgy hiszem: e két mondatban (– s Erdélyben
mögötte –) egy írói élet programja lehetne bezárva.
De most nem
erről van szó. Korább idézett levél szövegéből három szó szökött a
szemembe: „ Wesselényi-regényhez olvasol.“
Ezt a regénytervet,
mint annyi más írásos tervemet, réges-régen elfeledtem. Az ember vénségében
döbben rá, hogy mennyire pontatlan, kihagyásos az emberi emlékezet. Sokáig azt
hittem, hogy állandó, egész életemet végigkövető írásos gondjaim
elsője Zágoni Mikes Kelemen volt. Tévedtem. 1951 nyarától kezdve az
erdélyi magyar emlékirodalom – mostanság kötetté lombosodó – gondja kísértett,
majd Wesselényi; zágoni atyámfia csak harmadik volt az időrendi sorban.
Miután feladtam – amiről akkortájt nem kevés szó esett a Németh Lászlóval
való levélváltásunkban – egy Bolyai-dráma írásának tervét, fordultam a
Wesselényi-témához, mely majd négy évtizedemet folyta be.
Hogy mit
olvastam rákészülésként, ma már képtelen vagyok felidézni. A tárgyválasztásra
ösztönző forrásra vonatkozóan viszont tudok választ adni: Jókai Mór. A
serdülőkor nosztalgiái kimoshatatlanok az emlékezetből. Ő volt
mindmáig fényét nem vesztett, legősibb olvasmányélményem. Persze, igaza
van Móricz Zsigmondnak, hogy más lehetett volna a magyar prózaírás útja, ha az
olvasókban fél évszádon át nem Jókai varázspálcája alatt alakul valóságképünk. Jegyzetek
a belső fejlődés történetéhez alcímű vallomásában
írja: „Jókai többet vétkezett ellenem, mint amennyit szabadott (...) Mikor
történelmi regényhez nyúltam, elővettem az Erdély aranykorát, de
harminc-negyven oldal után letettem. Nem tudom olvasni. Nem elég, hogy teljesen
légből kapott, hogy történelmi gyökerei csak olyanok, mint a pipafüst
vékony csíkja, amely odafent bodrokká s felhőkké terebélyesedik, de azért
csak dohányfüst marad s nem valóságos felhődzés... Visszamentem azért az
ifjúkori hatásokhoz. Ma már nem tudom, ki s mi Jókai: de bennem ott élt a
múltban a rám gyakorolt mély benyomásban. S bizonyos, hogy Báthory Gábor
szertelenségeiben ott él Jókai. A hegyek vállán dalolva menő legények
fényében ott van Jókai. Nem tagadom, nem tehetek róla, ahol fény csillan a
papíron, ott van Jókai.“ (Nyugat, r922. dec. 16. sz.) De
ugyanebben az írásban, korábban: „Kisújszálláson a tanári könyvtár
rendelkezésemre állott, s a fél könyvtár úgyis mindig lent volt nagybátyám
polcain. Filozófusokat kezdtem olvasni. Történetírókat. Macaulay-t, Carlyle-t,
Taine-t. Leves Goethe életrajzát. Kemény Zsigmondot. (...) Kemény Zsigmond Gyulai
Pálját két teljes esztendeig olvastam.
Elkezdtem szégyellni Jókait.“ De életre szóló hatását soha meg nem tagadta,
későbbi, „érett“ korszakában sem, amikor eljutott „a felsőbb matézis
professzorához“, Keményhez, „de az első és mindennél fontosabb leckét
bizony Jókai adta.“
Móriczot idézem,
magamról – s talán magunkról – beszélek. Jókai „kozmikus tágasságában s
teljességében él a magyar globus, kaotikus ködben még, de olyan életre
lelkedzetten, amit semmihez sem lehet hasonlítani. Jókai a magyar levegő“.
Engem a Jókai-hősők póza lökött Wesselényihez, a romantikushoz, a
vakmerő lovashoz, párbajhőshöz, lányok-asszonyok kedvencéhez, az
ellenzéki debatterhez, az üldözötthöz, meghajszolthoz, az árvízi hajóshoz,
miközben meg kellett vívnom a magam belső küzdelmét a kettős
Jókai-Kemény-hatással. Jókai elringatott meséivel, Kemény – nem utolsó sorban
épp Wesselényi vonatkozásában – értelmemet gyötörte kitartóan, drámát,
kismonográfiát, egy sor tanulmányt – ilyen címűt is, hogy Kemény
és Jókai – öklözvén ki belőlem. Viszont ama valamikori
tervezett Wesselényi-regény – hála Istennek – soha nem készült el. Sok ok
közrejátszott: kedvezőtlen élet- és munkakörülményeim, más irányú
elfoglaltságaim, kevés élettapasztalatom és csak lassan gyarapodó históriai
ismereteim. Ma már szégyellenem kellene akkori naivitásomat, az erőmet és
képességeimet meghaladó feladatvállalást,
és főleg azt, hogy írásommal, teljes bizonyossággal csak az egyoldalú
Wesselényi-képet erősítettem volna, ami aligha vált volna az igazi,
a teljesebb Wesselényi megismerésének hasznára. De maga a téma bogáncsként
belém kapaszkodott, tartós gondommá vált. Miként a Németh
László-levelekből is kitűnik, nem került le a napirendről.
Trócsányi Zsolt nagymonográfiájának – Sükösd Mihály küldte el, ismervén
vonzódásom a tárgyhoz – olvasását jelző utalásomra írta Laci bácsi: „Leveledből látom, hogy írói kedvedet a súlyos
közjáték nem törte meg s tele vagy tervvel. Wesselényi csakugyan Neked való téma: az alkati ráhangzás meglesz, csak
a szívósság is meglegyen, amivel végigírod az elkezdettet.“ (Pécs, 1967.
febr. 24.)
Igen ám, de
ekkor már nem egy Wesselényi-regény tervezgetésére történik az utalás, hanem a
Wesselényi-tárgyban rejlő drámai anyagra. Mikor és hogyan történt „a
váltás“, nem tudom megmondani.
Németh László leveleiben még egyszer felbukkan a zsibói nagyúr neve:
„Nagyon örülök,
hogy a Mikesnek akkora sikere van; nem csak irodalmi és baráti, de patrióta
okokból is.
Énnékem azt üzenték az erdélyiek: írjak Wesselényiről
valami szép magyaroknak tetsződrámát, a Bolyaiak, Apáczai, Eklézsia megkövetés afféle
Hideg napok, sértik az önérzetet s rossz világításba helyezik az erdélyi
nemzetet. A Báthoryra s a műhelytanulmányra kíváncsi vagyok: én is
gondoltam rá, hogy a Drámák teljes kiadása számára, az eredeti terv szerint
megírom – (1940-ben ezzel utaztam le Firenzébe); de sajnos Szamosközin kívül
semmi sincs a kezem ügyében az akkor átböngészett irodalomból.“ (1969. jún.
4-én.)
Németh
Báthory-drámája – sajnos – nem készült el. Néhány fejezete, ha végleg nem
veszett el, valahol, valakinél kallódik. Viszont első szóra rövid
műhelyvallomást írt az én Báthory-drámám, a Véres farsang műsorfüzetébe,
azzal zárván, hogy „örülök neki, hogy elhagyott témáim közül ezt az egyet méltó
toll viszi közönség elé“.
A
Wesselényi-dráma nem tartozott Németh László „elhagyott témái“ közé, noha
alakja nem hiányzott történelmi arcképcsarnokából. Wesselényi neve számos ízben
felbukkan írásaiban, így pl. Széchenyi-könyvében mintegy húsz alkalommal. Ott
ki is mond néhány lényeges dolgot kapcsolatukról. „... ők nagyszerűen
kiegészítették egymást. Széchenyi semmit sem értett magyar dolgokhoz,
közjoghoz, politikához; viszont nagyszerű mestere volt Wesselényinek az
irodalomban. Angolul is ő tanította meg: Byron Manfrédját olvasták s
Wesselényi barátja magyarázataiban egyszerre hatolt be az angol nyelv s a nagy
romantikus szellemébe. Egy irodalmár és egy politikus közt indult meg tehát itt
áldásos ozmózis. Széchenyi a Wesselényi tanítványa lett a politikában;
Wesselényi pedig a Széchenyié az irodalomban.“
Az utalások az
odafigyelőnek elárulják, hogy Németh Wesselényit elsősorban
kettőjük 1821-1822-es útinaplói, valamint Kemény Zsigmond két nagy
portrétanulmánya alapján ítélte meg, azonban valóságos politikai gondolkodói és
közéleti szerepének egészét, teljes nagyságát és mélységét nem érzékelte: számára
a fontos Széchenyi volt, Wesselényi csak az ő árnyékaként.
Wesselényi neve
utóbb feltűnik A két Bolyaiban is.
Dósa Elek érveiben annak a frissítő európai korszellemnek a
képviselője, melyet „nem lehet Erdély határánál megállítani“. Bolyai
Farkas szavai is a reformpolitikust dicsérik. Németh azt is jó érzékkel
észreveszi, hogy Wesselényi az a politikus, aki elsőként felfigyelt a
magyarsággal együtt élő különböző nemzetiségek nacionalista
törekvéseire: „Nemzetiség és alkotmány nem maradt a Duna völgyében magyar
előjog: a többi ocsúdó nép is megszomjazott rája. Miután a mi
nacionalizmusunk kivívta a magyar hivatalos nyelvet, természetes, hogy az övék
azt nem akarta elfogadni. A harcban a horvátországi illírek vezetnek; nekik egy
kis alkotmányuk is van a tüntetésre. A veszélyt egész nagyságában Wesselényi
ismerte föl; ő már írja Szózatát a nemzetiség ügyében, s Kossuthot is
biztatja: újra meg újra ismertetni kell a körülöttünk élő nemzetiségek
törekvéseit.“
Az Erdély
múltját és jelenét kiválóan ismerő Németh Lászlót egész életében
foglalkoztatta az erdélyi magyarság sorsa, a román-magyar viszony. A máig
eleven történelmi traumát egy regényben, a Horea-felkelés korában játszódó Mélységekben
akarta megírni. Ezt részben a történelmi helyzet, részben a II. József
irányába módosuló írói gond gátolta meg, illetve terelte más mederbe. Viszont
számomra sokat, nagyon sokat jelentett a Wesselényi-kérdéssel való
foglalkozásra való biztatása. Egyébként felfogása szerint igen sokat nyerne
múlt- és önismeretünk, ha minden erdélyi írástudó odaszegődne kalauzként
egy-egy hajdani nagyságunkhoz, életük, munkásságuk megismertetését vállalva. Ez
a gondolat része volt sokágú nemzetpedagógiájának. Ebben a dologban igyekeztem
hű tanítványa lenni, noha szóban és írásban sokszor óvott a tanítványság
vállalásától: „Azt, hogy az emberek »tanítványaimmá« legyenek én sosem
tartottam kívánatosnak (...) Én azt szoktam mondani, legyenek Shakespeare és
Tolsztoj tanítványai s nagyon örülök, ha az én könyveimben is találnak valami
jót.“ (1959. jan. 2.) Igen ám, de a tanítványság nem elhatározás dolga, annál
sokkal sorsszerűbb. Végletesebben: végzetszerű.
Főhajtás
egy sírhant előtt
A
Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház társulata által bemutatott öt
színművem rendezője, Völgyesi András – a jelenkori tudatból
lassacskán kikopó – emlékének, a színdarabírásra noszogató barátnak, a közös
szándékú eszmetársnak tartozom azzal, hogy felidézzem a Wesselényi-drámám
keletkezéstörténetét megvilágító írását, mely a sepsiszentgyörgyi Megyei
Tükörben, jó negyedszázaddal ezelőtt – Levél Nagyváradról címmel
– megjelent.
„1971. augusztus hava
Legutóbb 1968
őszén, a MIKES – első történeti drámád műsorfüzetében váltottunk
a nyilvánosság előtt levelet. Ezekben a kánikulás augusztusi hetekben,
szűkebb szülőföldemen, itt, Váradon, harmadik történeti drámád –
postán részletekben érkező páldányát – fogalmazom színpadra, és nemcsak
egy munkaciklus eredményessége felett érzett elégtétellel, hanem egy kicsit
menekvésképpen is. A külső forróság elől búvok Wesselényi Miklós
budai lakásának hűs falú szobáiba, húzódom vissza Gräfenberg enyhet
adó hegyi levegőjébe s a zsibói öreg diófák tarlott ágai alá. Közben
élvezem a „másik“ kánikulát, amit harmadik drámád – vagy drámánk –
levegője teremt, egyelőre csak itt, a pedánsan gépelt oldalakon, de
remélhetőleg, néhány hónap múlva, otthon is, közös műhelyünkben, a
sepsiszentgyörgyi színház színpadán.
Nem tudom, hogy
Te hogy vagy ezzel, de én úgy érzem, hogy most, amikor valamilyen mikro-program
végére értünk – a Mikes megírását követelő felszólításkor trilógiát
ígértél, s íme, be is tartottad ígéretedet –, képtelenség nem visszagondolni a
kezdetre, a megtett útra, az egyfelől felénk moccanó vállveregetésekre,
nemegyszer akarnokok közönséges irigységére... És másfelől, a Mikes- és
Báthory Zsigmond-drámák vitathatatlan közönségsikerére, a pozitív, közeli és
távoli hozzáértőktől eredő visszhangokra. És a csak
beat-rajongással gyanúsított nyakba nőtt vagy lobogó hajú, vagy éppen
traktor kormánykereke mellől leszállt fiatalok szeme lobogására,
kérdéseire.
Még «futott» a
Mikes, amikor a következőről beszélgetni kezdtünk. Igen jól
emlékszem, akkor a Wesselényiről volt szó. Nyakig ültél a
forrástanulmányokban, s naponta új felfedezésről számoltál be, s én a
formálódó jelenetek mögé-köré skicceltem is szavakból a szcénát. Fellobbantál,
s elkedvetlenedtél. – Nincs még megérve, inkább a Báthoryt előbb...
A
Báthory-drámánál arra emlékszem élénken, amikor egyik kolléga gondterhelt
fensőbbséggel megkérdőjelezte egy vita során, hogy a kis népek
történelme egyáltalán érdemes-e arra, hogy drámahősöket galvanizáljunk
vele életre?
Mekkora
ostobaság már maga a kérdésfelvetés. Mintha a sorsszorongatottság, a torkot
fullasztó belső drámaiság, a jellemekből és eseményekből kibomló
példa nem virtuálisan minőségi, hanem terjedelmi kérdés lenne, s igazságát
lélekszám döntené el! Sajnálom, hogy akkor nem érvelhettem a kathárokkal.
Illyés Gyula csak azután írta meg a Tisztákat. Ám érv volt a Báthory. Érv és
eleven cáfolata ismerősünk aggályainak.
De fogjam kurtábbra
a szót, noha időm ezúttal bőven van. Kezemben a Wesselényi. És hidd
el, tulajdonképpen nem arra vagyok kíváncsi, milyen lesz az előadás. A
szereposztás, lehetőségeink szerint igényes, s drámád a trilógia legjobb
darabja. Nemcsak színpadszerűségében az, de mondandójában is. Sikerült
felhevítened egy tudatokban lassan kihűlt vagy csak romantizáltan élő
kort. És sikerült a kiemelt életszeletet mai érvényűvé tenned. Talán nem
is történeti dráma ez, hanem nagyon is jelenkori, ahol érvelésed súlyát és hatását
segíti, hogy megtaláltad a mondanivalót viselő alakot. Vallott mestered,
Németh László harminc drámát írt, a történelmieket is beleértve, de vajon ki
meri tagadni, hogy azok, sajátosan, nem kora problémáit tükrözik? A Mikes
epilógusában marokra fogott hűségformula vajon nem kötelező lelki és
tudati alapállása ma is minden becsületes romániai magyar honpolgárnak? Persze
fröcsköltek meg bennünket a provincializmus vádjával is. Le sem töröltük a
fölvert sarat. Kipróbált igazság, hogy provincializmus úgy ágálni az Olt
mentén, mintha legalábbis a Szajna partján lenne vetve ágyunk. Bevallom,
ezerszerte rokonszenvesebb az a Sütő András, aki a Szent Márk téren is
megtalálta Erdélyt, s itthon pedig igazán nem keres egyebet, mint amit egy nem
könnyű ezredév földre simított leltára ígérhet. Hiszen a jelent s a
jövőt, végül is, csak erre építhetjük. Ha jól emlékszem, Illyés írja
valahol, hogy a provincializmus lényegében annyi, mint nem tudomásul venni a
környezetet.
Vállaljuk hát a provincializmust,
és a leckeadó, ismeretközlő és nevelő tanár minőségét, amikor
harmadik drámád előtt szétcsapódik a függöny... De előérzetem szerint
Wesselényidet, Széchenyidet, Stocklassádat, Újfalvidat is csillogó szemek figyelik
majd a sötét nézőtérről, s otthon, az ünnepi est után kiegészítenek
egy ismert sort. A Rodostón bujdosóból, aki félig törlött emlékként «egyedül
hallgatta tenger mormolását» tőről metszett élő «zágoni ember»
lett. Báthory Zsigmond II. Richard méretű
alakja eszünkbe juttatta, hogy a székely népi élni akarás a legkegyetlenebb
zsarnokság sebezhetetlennek hitt burkát is megpattintotta. Wesselényiről
is kiderül majd, hogy szelleme, épp ma és épp itt, többet jelent, többet kell
jelentsen, mint a – rendkívül szép – Fadrusz-szobor, mely, bármily méltó is az
ábrázolthoz és az alkotóhoz, mégis csak jelkép csupán, míg Wesselényi szelleme
elevenen hat jelenünkben is. Csak egy kicsit megritkult körülötte a lég. Hadd
sűrűsítse az előadás. Ez a feladat. És hogy így legyen, vissza
kell térnem, e beszélgetést pótló levéltől, művedhez. A Te munkád
nagyjából véget ért, az enyém most kezdődött. Bízom, hogy a kifejezés két
szálán futó, de közös törekvés, a bemutatón, Wesselényi születésének 175.
évfordulóját ünnepelve, találkozni fog.“
Völgyesi András tapasztalt,
az életet ismerő ember volt, tudta, mit beszél. A Mikes- és
Báthory-drámákról megjelent mintegy harminc írás egyrészt jelezte a
későbbi árként ömlő viták irányát, miként az itt-ott, mi tagadás,
főleg Kolozsvárt felcsapó, úgymond irodalmi közhangulatot. Tudta, hogy az
irodalmi és színházi élet, mindenkor és mindenütt hasonló és elütő stílus-
és módszertani törekvések gubanca és ütközése, személyi rokon- és ellenszenvek
lecsapódása, indulatok és játékosság keveredése. A kezdeti fricskákat mihamar megkaptuk,
elsősorban az Utunkban. Ezek még kedvesen heccelődő
évődések voltak. Például Szilágyi Domokos nemcsak szatirikus
stílusparódiát írt (Héja-nász a zavarosban), hanem
verses szesszeneteket is: „Már a székely alig győzi,/ Már veszélyben a
nagy zászló,/ De fölharsan a kiáltás:/ 'Uram Isten' – és Sepsiszentgyörgy.“
Vagy: „KENT volt, Táncsics Mihály,/ a mi kora lelkünk,/ Dániel ugarján,/
farsangoknak földjén/ szenvedő szerelmünk.“ Király László Farkas Árpádot
parodizáló versének utolsó strófája szintén egyértelmű: „Lányok, fiúk és
félvérek,/ fenyővízzel, dallal éljetek!/ Dánieló Véress óta/ hazánk
székely Európa!“ Ugyancsak a Király tollából pattantak ki a Lojál
dalok kétsorosai: „Színdarabra szólít máma/ történelmünk
lepkeszárnya!/ Na Rákóczi, na Bercsényi, érdemes volt ezért élni!/ Hogy
Mikes-sel Veress Dani/ minket kezdjen tanítani!“
Mindezeken a kollégiális heccelődéseken még jókat derültünk, de
nem volt ilyen játékosan
derült az égbolt a történelmi drámakísérletek fölött. Utóbb, többfelől,
nemcsak gumilövedékkel lőttek, hanem élessel is. Ami a színpadon játéknak
indult, a társadalmi életben vérre ment, mert ideologikummá, politikává
súlyosbodott.
Történetírás és történeti dráma
1970. március
1-től a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház dramaturgja, az akkori
hivatalos besorolás szerint „irodalmi titkára“ voltam, egy vérbeli
színésznő és kiváló színházi ember, Dukász Anna igazgatónő mellett.
Feladatkörömbe tartozott a plakátok, műsorfüzetek összeállítása,
kinyomtatása is. Huszonkét év alatt vagy másfél száz műsorfüzetet
terveztem, állítottam össze, kiváló külső munkatársakkal, írókkal és
képzőművészekkel együttműködve. Mihamar rájöttem, hogy a
műsorfüzet egy nyitott lehetőség: az általános színházi gyakorlat
szerint elsődlegesen színházi információkat tartalmazó kiadványba olyan
anyagokat is be lehet építeni, gyakran sző szerint csempészni, melyek
másutt, a sajtóellenőrzés szűrőjén fennakadtak volna. Ez hol
sikerült, hol nem. Pl. A Báthory-dráma műsorfüzetében – Németh László,
Sütő András, Farkas Árpád mellett – kisesszét közöltem a londoni emigráns
Cs. Szabó Lászlótól. A Pro és kontrái személyes
kérésemre írta. „Gyakorlatilag ki vagyunk zárva rendszeres hazai
közlésekből (...) Én 1949 óta egyszer jelentem meg sokezres példányban,
egy szépen illusztrált színházi műsorfüzet lapjain, testvériesen
szomszédolva erdélyi s magyarországi írótársakkal. Erdélyben. Együtt szólt az
ötágú sípból három“ – mondotta 1975-ben a Hollandiai Mikes Kelemen Kör driebergeni
tanulmányi napjain.
A Mikes-drámát –
könyv alakban – Németh Lászlónak ajánlottam; a Wesselényit Illyés Gyulának; a
Báthory-drámát Cs. Szabó Lászlónak. Erre írta levélben, Londonból, 1974. május
16-án: „Meglepetés volt a Báthory nyomtatott ajánlása, végtelenül jól esett.
Jelentősége nem csak személyi, több annál. Nyomósan tanúsítja a világ
előtt, s a jövendőnek, hogy Erdélyben öregebb a tisztesség, nagyobb a
bátorság, mint az egykori külhazában. Hogy Te és barátaid nem gyakorolnak
fölösleges öncenzúrái, nem vagytok «magánszorgalmú kutyák«. Nincs hát
csodálnivaló az érzésemen: a távolból mindinkább csak Erdélyt érzem szeretettel
lelki és szellemi hazámnak.“
Azonban nemcsak
a BBC vájt fülű munkatársa vette észre, hogy tulajdonképpen miről is
van szó: a Báthory-műsorfüzetet valaki feljelentette. Vizsgálat indult: ki
engedélyezte, hogyan jelenhetett meg az „imperialista ügynök“ történelmi
esszéjével? A lavinát Király Károly, akkor megyei első titkár állította
le. Közben több mint ötezer példány már elkelt az. alapkiadás kétszeres
újranyomásából.
A hetvenes évek vége felé, majd a nyolcvanas években sokszorozódtak a
szűrők, szigorodott, végezetül görcsössé vált az ellenőrzés, de
a hetvenes évek elején lehetett egyet és mást csinálni, még ha Sütő András
színművének műsorfüzetét – éjjel, titokban
– zúzdába is küldték, egy Tamási-műsorfüzetet, ugyancsak egy
Sütő-anyag miatt, szintén. De a Wesselényi-dráma műsorfüzete
még amolyan kis breviáriumként jelent meg.
Tartalma: Wesselényi Miklós élete és műve című
összefoglalás; kisesszé A
jelentéshordozó drámahősről; szemelvényes válogatás
Wesselényi Szózat a magyar
és szláv nemzetiség ügyében című elhallgatott művéből a könyv
teljes prológusával, valamint a hozzáfűzött szerzői
lábjegyzettel. Verssel és prózai citátumokkal szerepeltek: Kazinczy Ferenc,
Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Arany János, Jókai Mór, Újfalvi Sándor,
Ady Endre, Illyés Gyula, Németh László, valamint a Wesselényi-nagymonográfia
szerzője, Trócsányi Zsolt. A külső fényezett kartonborítón Fadrusz
zilahi szobra, ugyanaz a plakáton is – kinagyítva. A műsorfüzet anyagának
egy részét helyi lapunk, a Megyei Tükör is közölte dupla oldalon, az 1971.
augusztus 1-jei számban, tehát a politikai gondolkodó „színpadi ébresztésének“
sikerült jókora előszelet kavarnunk.
Trócsányi
Zsolttal, Wesselényi élete és műve legalaposabb ismerőjével már a
drámám elkészülte után kerültem kapcsolatba. A műsorfüzet képanyagához
szükségem lett volna a Pesten, a ferenciek temploma falán található, Holló
Barnabás dombormű-fotójára az „árvízi hajős“-ről. Kitől
kaphatnám meg, ha nem épp Tőle, képzeltem
el naiv módon. Levelemben, hogy az ne csak egy kurtácska kérés legyen, összefoglaltam
drámám tartalmát, jelenetenként a színhelyeit, felsoroltam a „játszó
személyek“-et nem sejtvén, hogy darázsfészekbe nyúltam. Trócsányi három
sokoldalas levélben „kioktatott“ a történelmi hitelességről: „Ha nem
elkerülhetetlen, ne ütközzünk össze a történelmi valósággal“ – fogalmazta meg
észrevételei summáját, felhíván figyelmem tárgyi tévedéseimre, mint pl. arra,
hogy Budán nem volt Wesselényi-palota; az ítélethirdetés előtti írókat
Bártfay László írta le pontosan, őt kell követni; Wesselényinek Lux
Ninával testi kapcsolata jóval korábbi 1843-nál; Wesselényi 1848 szeptemberében
nem lehetett Zsibón, ugyanis Pesten vagy Bécsben járt az országos küldöttséggel
stb. A dráma kész volt, a rendező a példányon dolgozott, én ezeket az
észrevételeket már nem vehettem figyelembe, de ha akartam volna, sem tudtam
volna beilleszteni a színmű játék-koncepciójába. Viszont kialakult
Trócsányi és köztem – Wesselényi jóvoltából – egy együttműködési
kapcsolat, melynek hasznát később láttam, újabb Wesselényi-könyveim
írásakor. Megjegyzem, hogy volt két – általam nem osztott – ítélete. Az egyik
Lux Ninára vonatkozott, akit kétségtelenül le nem becsülendő emberi
érdemei, elsősorban hűsége ellenére, sem tartott Wesselényihez méltó
élettársnak, osztván ebben a Kölcsey Antónia naplójában található megítélést,
valamint az erdélyi főnemesség megrovó véleményét. A másik kritikus
észrevétele Kemény Zsigmond portrétanulmányára vonatkozott, aki szerinte
megírásakor végsőkig elfogult volt Wesselényivel szemben Széchenyi javára,
Kossuthon akarván ütni. Ráadásul Kemény – naplója írásakor Zsibón – már a vak,
korán megrokkant, idők sodrából kiesett“ Wesselényit ismerte meg.
Ifjúkoráról, nagy korszakáról csak mendemondákból értesült, így képe
szükségképpen egyoldalú. Nos, ebben jókora igazság volt, noha én Kemény-írását
sokkal magasabbra helyezem a Wesselényi-irodalomban, miként egy nagyobb tanulmányban
– Szobor, mely eltakarja kit felmutat – meg is írtam,
(A Hét, 7,8,9/1995.), ami nem semlegesíti azt, hogy nagyon sokat tanultam
Trócsányitól.
Vitáink tengeri
kígyónyi leveleinkben lényegében a történelmi tények és az irodalmi fikció
különbségének körében mozogtak. Trócsányi szaktudós volt, az írásos anyag
tisztelője. Amikor egy baráti látogatáson felvitt munkaszobájába, az
Országos Levéltárba Budán, elképedten lapoztam sok ezer Wesselényi-cédulájában.
Módszere nagyon távol állt a képzeletével játszadozó, időrendet szuverénül
kezelő, számos tényt számba nem vevő, alakokat kedvére formáló,
jellemeket szükséglete szerint színező íróember módszerétől és
szemléletétől. A kérdéssel egyébként Schiller óta viaskodik az irodalomtörténetírás,
a drámaesztétika. A tisztázó szándék késztetett egy-két egymásra feleselő
hangra épített párbeszédes esszé megírására. A Történelem, dráma,
történelmi dráma végkövetkeztetése részemről az volt, hogy a
szó teljes értelmében „történelmi dráma“ nincsen. Amit annak nevezünk, valójában
a műfajban rejlő, Goethe által „szükségszerű anakronizmusnak“
nevezett meghatározó kiterjesztése egy lehetséges drámatípusra. A történeti
dráma anyaga ugyan a múlt, a múlt történései, jelenségei, alakjai, ám valójában
ürügyműfaj: az író akarva-akaratlan saját korának krédéseit
bújtatja-öltözteti a kölcsönzött köntösbe, miközben képtelen elszakadni
jelenkorának problémáitól, a saját kora által termelt eszméktől,
konfliktusoktól, így munkája egy időben szól a múltról és a jelenről.
Így rendezte színpadra Wesselényit – utóbb Kemény Zsigmondot – Völgyesi András,
ekként „dekódolták“ a nézők is, cinkosságban a szerzővel és
színpaddal, ahonnan számos közérdekű dolgot másképpen elmondani a
nacionálkommunista diktatúra viszonyai közt nem lehetett, különösképpen a
magyar nemzeti múltról nem.
De volt
Trócsányi leveleiben egy nagyon meggondolkoztató közlés. 1971. augusztus
derekán meglátogatott Tánczos Gábor. Elbeszélgettünk ötvenhatos kálváriájáról,
ő vitte magával Trócsányinak a Megyei Tükör Wesselényi-összeállítását.
Megdöbbentő volt a visszajelzés: Magyarországon egy ilyen közlés
elképzelhetetlen. Egyik Wesselényi-tanulmányát nem közölték, előadását nem
engedélyezték, egy vonatkozó publikációja csak jócskán megcsonkítva jelenhetett
meg. Ez döbbentett rá, hogy Wesselényi körül „nincs minden rendben“, hogy meg-
és elismertetéséhez bizony harcolni kell az anyaországban, de miként utóbb
kiderült, szűkebb pátriájában, Erdélyben is. Miután már néhány névre
hivatkoztam, hadd jegyezzem meg, hogy további buzgólkodásomat – tényekkel fogom
igazolni – csak számos barát, eszmetárs, rokon törekvésű, segíteni kész
ember közreműködése tette lehetővé, miközben szándéktalanul
két-három, sőt adott esetben négyfrontos küzdelembe sodródtam.
Wesselényit, szó szerint értve, vissza kellett emelni az erdélyi és
magyarországi magyarság hagyományőrző nemzeti tudatába. Hát nem ment
könnyen...
Kortörténeti adalék egy bemutatóhoz
A
Mikes-színmű ősbemutatója 1968. november 7-én volt Zágonban. A
színházi vezetés elképzelései szerint a Wesselényi-színmű bemutatójára
szülőhelyén, Zsibón került volna sor, 1971. december 18-án. Egy nappal
később a zilahiak tekinthették volna meg az előadást. A színház,
miként ez a plakátokon is olvasható volt, tisztelgésnek szánta Wesselényi
születésének 175. évfordulóján.
A Szilágy megyei
pártvezetés sem a bemutatót, sem az előadást – valamilyen nevetséges, mondvacsinált kibúvóval – nem
engedélyezte. A valódi ok az volt, hogy Wesselényi – a hatalom
megítélésében – nem volt sem időszerű, sem népszerűsítendő
„nemzeti hős“.
A bemutatóra,
gyors ellenintézkedéssel Székelyudvarhelyt került sor, 1971. december 25-én,
karácsony első napján. Miért éppen a székely anyaszéken?
Az előadás
kezdete előtt egy rövidke, a sajtóban is megjelent előbeszédet
olvastam fel: „Öt nap múlva, 1971. december 30-án, ünnepeljük Wesselényi
Miklós, a reformkor legnagyobb erdélyi közéleti képviselője, a magyar
klasszikus liberalizmus atyja, a kimagasló
ellenzéki vezér, szervező és szónok, a nemzetiségi kérdés első
elméletírója születése 175. évfordulóját.
Súlyos
volt a teher, melyet Wesselényi meggyőződésből vállalt;
rendhagyó volt a szerep, melyet diadalra vitt; szívet szorítón tragikus volt az
élet, melyet helytállva végigszenvedett. Méltán zengték dicséretét kora
legnagyobb költői és írói, méltán írta naplójában 1835. április 22-én a
nagyszerű eszmetárs, Bölöni Farkas Sándor: «Wesselényi elfogadtatása
meghatároztatott titkos utakon s titkos tanácsokban. Győztél sötétségnek
csoportja! s kurjongatsz odvadból, hogy őtet kicégérezhetted. De az ő
lelkét leverni nem fogod! Meggyaláztad és nyakára léptél, de ő mégsem fog
a kereszthez mászni előtökbe, hogy kegyelmet kolduljon. Hatalmasan érzem
ezt lelkemben...»
A
Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház – a párt művelődési
politikájának érvényesítőjeként – már évekkel előbb vállalta
együttélő nemzetiségeinket összekapcsoló történelmi hagyományaink
ápolását. Mikes és Gábor Áron bemutatása után Wesselényi életre keltése újabb
lépés az úton szocialista hazafiságunk, szülőföldszeretetünk szolgálatában,
történelmünk hívebb megismerésében.
Wesselényi
Miklós 1796 decemberének utolsó előtti napján született Zsibón. Joggal
merülhet fel a kérdés, hogy az alakját és tetteit középpontba állító színpadi
mű első bemutatóját miért nem bölcsőhelyén tartjuk. Mint a
színház igazgatónője nyilatkozataiból ismeretes, az eredeti elképzelés ez
volt. A szándékot a társulaton kívülálló okok akadályozták meg: a zsibói
kultúrház pillanatnyilag színházi előadás tartására nem alkalmas.
De hogyan és miért esett a választás éppen Székelyudvarhelyre?
Mint köztudomású, Wesselényi az anyai, a Cserei-ágról székely
származású volt. Mi
több, apai nagyanyjának, Daniel Polyxeniának családja a XVIII. században,
hosszú időn át Udvarhely anyaszékben viselt fő tisztségeket.
Mégis
közvetlenebb és Wesselényi személyéhez kötöttebb tények is indokolták a
választást. Az ugyanis, hogy 1834 májusában, a korszakos jelentőségű
erdélyi reformországgyűlésen Wesselényi mint Udvarhelyszék választott
hivatalos követe vett részt, szállt szembe a Habsburg-abszolutizmussal, s
munkásságával akkorát mozdított egy év alatt e félgyarmati országocska sorsán,
mint senki előtte, akár harminc esztendő alatt sem.
Az udvarhelyiek
meg lehettek elégedve képviselőjük tevékenységével, a székely tömegek
érdekképviseletével, mert újraválasztották másodszor is, önszántukból újra
harmadszor is, sőt, amit példa nélkülinek kell tekintenünk, Wesselényit
bebörtönzése, száműzetése, megvakulása után (1846. augusztus havában)
megválasztották negyedszer is az erdélyi országgyűlésbe, képviselőjükként.
A marosszéki
Makfalva telket ajándékozott neki, melyen iskolát állított, s állandó
alapítványt létesített; a tűzvész által pusztított Kézdivásárhely
nagylelkű adományáért díszpolgársággal, esküdtséggel, házhellyel tisztelte
meg. Volt tehát köze, s nem is kevés, a többi székely székekhez is.
Mégis, úgy
éreztük helyesnek és ildomosnak, hogy éppen Székelyudvarhely municípium
művelődési házának színpadán szólaltassuk meg első ízben
színpadra álmodott alakját – mint egykor a Mikesét Zágonban, a Gábor Áronét
Kézdivásárhelyen – abban a városban, abban a testvér megyében, melytől
Wesselényi élete és tettei elválaszthatatlanok. Mely a zord és tragikus sorsú
emberben még java életében felismerte a nagyságot, jellemességet,
néphűséget, s melynek lakosai, százvalahány esztendővel
ennekelőtte ráadták megtisztelő szavazatukat.“
A színműnek
59 előadása volt, 18 793 jegyet vásárló néző előtt. Sütő
András akkori főszerkesztő kezdeményezése – s gondolom,
ügyeskedése – jóvoltából a marosvásárhelyi Új Élet képes
művelődési lap 1972/3. számának külső első borítóján, a
Marx József fotóművész által készített színes kép látható: Péterffy Lajos
Wesselényi Miklós, Zsoldos Árpád Széchenyi István valamint Ferenczy Csongor Eduard von Stocklassa
színpadi megszemélyesítőiként. A képhez kapcsolódó eseményekre egy első belső oldalas jegyzet
hívta fel a figyelmet: „Sepsiszentgyörgyön immár a nagyedik történelmi
dráma kapott ősbemutatóként színpadot; mind a négy mű hazai
szerző alkotása. A legjobbak – köztük Veress Dániel is – egyre fokozódó művészi igénnyel nyúlnak évadról évadra történelmünk
valamenyik korszakához, keresik nagy személyiségeit. Honi színpadjainkon joggal – de egyre sikeresebben – hódít teret a múlt haladó eszméit a mába oltó
színpadi mű. A marosvásárhelyi színpad egyik sikere Szabó Lajos Mentség – Misztótfalusi
Kis Miklós – című drámája volt. Megállapíthatjuk tehát,
hogy színházaink felismerték: a hazai magyar drámairodalom e vonulatának
természetes joga van a színpadhoz; közönségsikert is kivívott magának, épp
azzal, hogy társadalmi igényt elégít ki. Szerzőinken múlik, hogy a szép
kezdet kiteljesedjék, s ezzel a romániai magyar irodalomban e drámai műfaj
is a maradandóság szintjére emelkedjék.“
A Wesselényit a
sepsiszentgyörgyi társulat 1972. április 19-én, fővárosi vendégjátéka
során előadta a Teatrul de Comedie – a régi posta
mögötti - színpadán is. Az előadást a bukaresti televízió képszalagra
rögzítette. A felvételt a felvevő kocsiban követtem. A jellegében
kamaradarab, a közel hozott, kinagyított arcokkal a képernyőn
hatásosabbnak tűnt számomra, mint a nézőtérről nézve a
színpadon. A felvétel a közvetítés szándékával készült, s gondolom, nem kevés
pénzbe is került, azonban a tévénézők ezt a színművet a
képernyőn soha nem láthatták. Közvetítésre nem került sor. Miként
hallottam – pontosan mi történt, nem tudhatom –, ilyen-olyan
bizottságok több alkalommal is megnézték, de közvetítését nem engedélyezték.
Meggyőződésem, hogy nem dramaturgiai vagy drámaesztétikai okokból...
Tavaly,
Wesselényi születése kétszázadik évfordulójának előestéjén újraolvastam a
nyomtatott szöveget. Szomorúan kell leírnom, hogy ma sem változtatnék több mint
negyed százada készült írásomban egyetlen replikát sem: „eszmei mondandója“ – sajnos – változatlanul
időszerű maradt. A Romániai Magyar Szóban, Üzenet a Román Televízió magyar adása szerkesztőihez címmel, javasoltam, hogy a kétszázadik
évforduló tiszteletére, mutatnának be egy részletet a színműből.
Felhívásomra mindmáig az égvilágon senki füle botját sem mozdította. Lehet,
hogy nem olvassák a lapot, lehet, hogy nem kedvelik a szerzőt, lehet, hogy
ma sem kell nékünk Wesselényi, honnan tudhatnám, mi volt a némaság oka? A
felvételnek meg kell lennie, mert egy Zsoldos Árpádról készült portréfilmben magam is
láttam egy jelenetet belőle.
Wesselényi
szélesebb körű honi rehabilitációjára végezetül a múlt évben került sor,
december 6-,7-,8-án ezúttal dicséretes magyar-román összefogásként. A debreceni
Kossuth Lajos Tudományegyetem, a fehérgyarmati Kölcsey Társaság, az EMKE, az
EME, a Szilágyi Társaság, a Zilah, Zsibó és Szilágy megyei RMDSZ szervezetek
szervezésében, alapítványok, református egyházkerületek s más közületek, szám
szerint tíz szponzor támogatásával, Debrecen–Hadad–Zilah–Zsibó színtérrel
nagyszabású emlékülésre, valamint emléktábla avatására került sor. Az
emléküléseken egy sereg értékelő előadás is elhangzott avatott
kutatók és történészek részéről, melyek egyszer talán könyvben is
megjelennek. Az ünnepségsorozatra viszont megjelent egy tanulmánykötet a zsibói
RMDSZ kiadásában, Dr. Molnár János kolozsvári teológiai professzor
szerkesztésében: Torony Erdély kapujában címmel. A
szerkesztő dr. Egyed Ákos történettudós javaslatára, ki régi Székely
Miklós osztálytársként és barátként oly sokszor volt segítségemre – erről
majd később – Wesselényire vonatkozó adatgyűjtéseimben, engem kért
fel egy Wesselényiéletrajzvázlat megírására. A jónak magvát
mindenképp hinteni kell című írásom több mint ötven
nyomtatott oldal a kötetben, sokadszori nekigyűrkőzésem a
Wesselényi-témának. Ezzel a publikációval kerültem levelezési kapcsolatba
Mátyus Éva mérnöknővel, az említett akció egyik animátorával, aki egy
váratlan, megrendítő képes dokumentációval ajándékozott meg, a zilahi
Wesselényi-szobor képekre tagolt drámai történetével. A küldött tizenkét képet
az ő levele alapján kommentálom.
Mátyus Éva forrása a zilahi Terna György; „a fényképeket az ő apósa (aki sajnos már nincs
életben) készítette, legtöbbjüket csak most merte előszedni, eddig
elrejtve tartotta őket“.
1. 1902. szeptember
18-án a szobor első leleplezési ünnepélye.
2. A szobor a század elején, a Fadrusz János által
ajánlott helyen (a régi artézi kút helyén), Zilah főterén.
3. Esti felvétel lámpafényben a szoborról. A
lampionok ugyancsak Fadrusz rajzai alapján készültek, miként a kovácsoltvas
kerítés is. Az alapzat körül kb. 50 centiméteres sétány, mellette fehér folyami
kavics, padok, bukszusbokrok. „Bejöttek a románok, rálőnek a szoborra, de
egy ideig még a főtéren marad.“ (Az első világháború végén vagyunk.
V.D.)
4. 1938.
„Egy éjszaka a román katonaság körülveszi a főteret, és ledönti a szobrot.
Reggelre a megdöbbent zilahi lakosokat a megrongált talapzat látványa fogadja.
Ugyanazon az éjszakán szállítják a szobor két alakját a vármegyeház pincéjébe.
Másnapra eltűnik a szép kovácsoltvas kerítés, azóta sem került elő.“
5-6.
„Megrendítő közelkép. A megrongált, golyók által átlyukasztott
szoboralakok a vármegyeház pincéjében.“
7. 1941-ben
szétrobbantják a megrongált alapzatot (ugyanakkor pályázatot hirdetnek az új
talapzat megtervezésére). Munkások az eredeti talapzat utolsó maradványa
előtt.
8. 1942. A szobor felállítása az új talapzatra.
9-10-11.
Felvételek 1942-ből, a felavatási ünnepségről. A levélíró név szerint
felsorolja a jelenlévő közismert politikai, művelődési,
irodalmi, katonai személyiségeket.
12. „A
Wesselényi-szobor az új talapzaton. 1949-50 körül bedeszkázzák a szobrot. Az
eset nagy port vert fel. Talán a közfelháborodás miatt nem merték ledönteni
újra. Bedeszkázva állott kb. 1960-ig. Azóta áll – mondja Terna úr –, volt még
megrongálva, de kibírta.
A szobor
megpróbáltatása ezzel nem ért véget. 1995-ben az egységpárti polgármester
sugallatára újra veszélybe került, el akarták költöztetni helyéről a
főtér átrendezése okán. Szerencsére a helyi tanács tagjai nem szavazták meg
a főtér ilyenszerű átrendezési tervét. Egyelőre megmenekült.“
Tízedszer is
megnézvén a felvételeket és újraolvasván Mátyus Éva bővebben kommentáló
levelét, eszembe jutott, hogy mit írt nékem a megboldogult Trócsányi Zsolt:
„Wesselényi azért nem lehet valójában tragikus hős (itt hozzáteszem:
legalábbis az ibseni—Németh László-i értelemben nem), mert tíz tragédiát is
elhordott, végig a lábán állva és szembenézve. Viszont épp ezért lehet a mi
korunk és a mi generációnk hőse: legyőzni nem lehet, csak agyonverni,
– amíg él, a talpán áll és csinálja tovább.“ (Bp, 1971. júl. 28.) Lám, üzenem
Zsoltnak a túlvilágra, ez nemcsak rá, szobrára is vonatkozik.
De vissza a
Wesselényi-előadáshoz: többen is írtak róla. Fábián Ernő a
Tiszatájban, Mag Péter a Brassói Lapokban, Nagy Pál A Hétben, Magyari Lajos,
miként Bogdán László is a Megyei Tükörben, Bálint András a Hargitában,
Szőcs István az Előrében, K. Jakab Antal az Utunkban, Lázár László az
Ifjúmunkásban, Mihai Crişan a Teatrul folyóiratban,
tehát gazdag sajtóvisszhangja volt. Előszedhetném, újraolvashatnám,
idézhetném – de hát miért tenném? Volt bennük dicséret, volt bennük
bőséges kifogás is. Életem során magam is írtam jó néhány könyv- és
színibírálatot, alighanem sokszor ítélkeztem hibásan, elhamarkodottan is, ismerem
immáron mind a dicséretek, mind az elmarasztalások értékét. Volt viszont egy
magánlevél, mely elgondolkoztatott, s valamiképpen kalauzommá vált a további –
hiszen jócskán van „tovább“ – Wesselényi körüli vizsgálódásaimban. Ebből a
levélből, a Cs. Szabó László által Londonból 1974. május 16-án kelt
levélből idézek: „A Báthoryt, mivel ismertem kéziratból, csak száguldva
olvastam át még egyszer, az ismeretlen Wesselényit figyelmesen elolvastam. Nem
rajtad múlt, hogy az első a jobb drámai nyersanyag, már-már túl jó.
Viszont a Wesselényi a jobbik írás, legalábbis úgy érzem, hogy biztosabb
kézzel, növekvő tapasztalattal szerkesztetted. Érdekelne, melyiknek volt
nagyobb sikere Erdély-szerte.
A dráma
természetesen arra késztetett, hogy megint, nem tudom, hányadszor, átgondoljam,
húzódozva, a fölvetett keserves kérdéseket, amelyekre soha lelkiismeretes
vizsgálódó nem szolgálhatott megnyugtató válaszokkal. E mérlegelésre az
öregség, idegen környezet és nagy földrajzi távolság csak előny.
Wesselényi rendkívül vonzó, nagyszívű, eszeveszetten bátor és nemes ember
volt (külön szóban), s gyémánt jellem, de gondolatai következetes
keresztülvitele csak Magyarország szétrombolásához vezethetett. Széchenyi útján
kívül aligha volt más járható út, s vajon járható volt az is? Mindketten
elkéstek, azért kellett fizetniök, mert elődeik, csak az ő
elődeik a birodalomban nem fizettek adót. Meggyengült nemzeti létünket a
nemesség védelmezte, sőt az mentette meg, de ugyanez a nemesség gátolta
katasztrofális sikerrel, hogy az ország együtt modernizálódjék a
Habsburg-birtokokkal. A sok-sok nemzetiség, a rohamosan ébredő
nacionalizmusuk nem rejtegetett akkor még halálos veszélyt a következetesen
nemzet fölötti birodalomra, annál inkább a nemzetiségekkel együtt hevesen
nacionalizálódó Natio Hungaricára, hasonlóképpen a parasztság sem, mert a
birodalom nyugati és északi részeiben már törvény volt a közteherviselés,
amiből egyenesen folyt az iparosodás és polgárosodás. Wesselényi
lebecsülte Bécs, «az elaggott birodalom» erejét, s túlbecsülte a magunkét. Más
kérdés, hogy Bécsben nem volt semmi szeretnivaló. Vedd Batsányi jellemző s
elszomorító esetét. Ahhoz, hogy legalább személyében keresztülvigye a magyarok
felszabadítását, az egyszemélyes nemzeti függetlenséget, nyakló nélkül be kellett
állnia egy másik pajzs mögé bonapartistának. Kérdezz meg egy franciát: a
napóleoni zsarnokság titkosrendőrsége felülmúlta a bécsi zsarnokság
kontárabb és kedélyesebb rendőrségét. Ebben gubát cserélt. Csak hát az
egyik üldözte, a másik védte, tehát a védelmező felé szemet hunyt.
Wesselényi
írásaiból kiderül, hogy helyén volt a szíve, de nem volt arányérzéke. Melyik magyarnak van? Az a baj, hogy egyszer volt,
hol nem volt, volt egyszer Nagy Lajos királyunk és Mátyásunk (hála félig
a románoknak), s aztán nem volt többé senki. Emlékük még mindig
fészkelődik a tudat alján.“
Számomra sokat
jelentett Cs. Szabó László véleménye, főleg meggondolkoztattak
töprengései, hiszen ő már jóval korábban, 1940-ben megjelent nagy erdélyi
útiesszéjében írt Wesselényiről, tehát illetékesnek éreztem a kérdésben:
„Mikor Széchenyi fölfedezte a hitelt, Eötvös a mintabörtönöket, Kossuth a
népies diktatúrát, Wesselényi fölfedezte a nemzetiségi kérdést. Nem Erdélyben s
nem pályája delelőjén. Az országgyűlési fény és saját hangja sokáig
eltakarta az örvényt. A vak előtt s idegen földön nyílt ki e félelmes
világ. Gräfenbergben kezeltette magát, itt találkozott a nagyszláv és
dákóromán eszme munkásaival. Akkor még csak a szabadelvűség vértanúja
volt, nem titkolóztak előtte. A vak ember megrettenve tért haza, látomások
kínozták, és «rettegve tekint Magyarországra, azon térre, hol képzete szerint
előbb-utóbb a civilizáció sorsa fog nagy világcsaták és népmozgalmak közt
eldöntetni.» Ebből a látomásból született a prófétai Szózat.“
A Wesselényi-drámámnak, alcíme szerint a Gräfenbergi éjszakáknak pontosan ez a Wesselényi a hőse, nyugtáztam
magamban elégtétellel, nem sejtvén, hogy 1974 decemberében miként fog rám
roggyanni az ég...
(Folytatjuk)