Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. november, VIII. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Sebestyén Mihály AKI ISMERTE A WALESI HERCEGET

Sebestyén Mihály AKI ISMERTE A WALESI HERCEGET

Könyvek. Mindenfelé csak könyveket látni. Szétnyílott, kiolvasott kötetek, valóságos kövületek. A por bunkerba bújtatja a sorokat, csak sejteni, hogy valami szépreményű verseskötet végezte ily dicsőn-dicstelen. Elszólították mellőle az olvasót. Nő volt? Férfi? Tálán maga a szépre és jóra felövezett, minden tehetséggel kipitykézett, megkent, na jó, az áldott költő futotta át a verssorokat? Aznap hozta el a nyomdából. Nyomorúságos, dohszagú nyomda a Kossuth Lajos utca végén, egy sivár hátsó traktusban, az alagsorban. Becsületes neve, meglehet, nincs is, egyetlen erénye, hogy olcsó. De, ezúttal megmagyarázhatatlanul, indok és pénz mellőzésével, anélkül, hogy a költő naponta beszaladt volna nógatni a mestert és a legényeket – ne nagyzoljunk, egyetlen megszomorodott, ragyaverte vénlegény piszmog naphosszat, a mester a szomszéd szobában maga is regényt ír a lovagkorról vagy a gümőkórról, mindegy, korszakalkotó lesz a maga nemében – megesett a csoda teljes pompájában. És amikor kettéhajtotta az első példányt, az egykori nyomdafesték bódulatában szemébe szökött egy sajtóhiba, egy égbekiáltó, dancs, hanyag csere, mit szólnak hozzá, egy teljes sort fölcseréltek, fejjel lefelé nyomtatták ki, hiszen tudnivaló, hogy a ragyaverte legény unja a verseket, legszívesebben füzetes regénykéket nyomtatna, néha merész igyekezettel, nem minden stílusérzéket nélkülözve a szerzők ügyetlenségeit is kijavítja, itt-ott igazít a történeten, még soha nem fordult elő, hogy akadt volna auktor, aki visszalebegett volna reklamálni, patáliát csapni. Kísértetként pláné nem.

Na, de mi van azzal a szétnyílt kötettel, kedves barátom?

Ugyanis a költő előbb meghatódott, hogy milyen pompás kiállítású a kötet, holott senki sem kérte erre a mestert, a legényt, a nyomdát, annak ördögével és védangyalaival egyetemben, elegáns cifrák futottak végig élőfejként a strófák alatt és fölött, a mester a legkecsesebb violákkal keretezte a versek címét és az első strófák bal, avagy szív felőli oldalát, a violák halványak voltak és oly mesterséggel satírozottak, hogy még fekete-szürkén is érzékelni lehetett a természet színének mélységét és remegő életigenlését. Íme ott volt a kötet, soha szebbet senki nem nyomtatott számára, és akkor, kérem, a ragyás nyomdászlegény, maga a megtestesült sátán, a gonosz rontás, a rosszindulat és káröröm gennyes góca, ez a betűpióca gyalogparaszt, a bárányfelhők gyűlölője fölcserélve egy versort, fordítva illesztette be a szedőkeretbe, nem akarta, esküdni merne, akár mérget venni is hajlandó

lenne, észrevenni és kijavítani tévedését, és...

A költő haladéktalanul elszaladt megkeresni a vétkest. Felelősségre vonni, igazságot szolgáltatni. Fegyveréért rohant. Van egy pisztolya, ősrégi jószág, még 1849től illett rejtegetni, rongyokba bugyolálni, időnként megzsírozni, kivenni, csodálni magányos éjszakai órákon, mikor a vers már készen hevert az asztalon. Most, tehát, ebben a pillanatban jött el a pisztoly létének, fönnmaradásának és értelmének pillanata, ezért dugdosták svarcgelbéktől, ezért óvták a gyermekektől, hirtelen haragú vagy országos bánatú fiatal szerelmes férfiaktól, akikből annyi termett e családban. A költőnek, Anselmónak egyáltalán nem imponált a fegyver, igen, ő, a poéta, kinél a fizikai bátorság mint virtus föl sem merült, Anselmo láttán egykor apuka legyintett, máskor édesanyja sóhajtott fel bánatos megkönnyebbüléssel, Boldi'sár nagyapa, a vármegye legfélelmetesebb céllövője, aki még kilencvenéves korában is lepuffantotta Szalkovits Tihamér, a patikus kanáriját a kalitkában, csupán köhintett. Egyetlen lövéssel, mert nem tudott azon a forró és véres augusztusi délutánon aludni, tudniillik, kérem nagy tisztelettel, a Szalkovitsék ablakai nyitva voltak, és nagyapa odaállt az ablakhoz: a száz méterrel odébb füttyögető kanárit kilőtte Szalkovitsék lakásából, a golyó pedig megállt a velencei násztükörben, ez oknál fogva Boldi'sár nagyapa mély és sokirányú alvás után, délest tájban hatkor átsétált, noha érszűkülete már előrehaladott volt, mint a század vége, és kifizette a tükör árát, arannyal fizetett, bejelentette magát, beküldte a névjegyét, és hozott Szalkovitsnénak három szál rózsát, a patikusnéknak több nem jár, kevesebbel pedig a férfiember nem nevezheti magát úrnak, csak ficsúrnak, viháncz pötyinek, nos, ezzel a fegyverrel fogja agyonlőni költeményeinek elvetemült, galád merénylőjét.

Csodálkozol, hogy eltévedt? Mennyi régimódi könyv. Kötetek a polcokon, nincsenek sorozatokba rendezve, folyton felfedezel egy aranyozott Magyar Klasszikusokat valami vacak papírfedelű silányság mellett, névkönyvek, schematizmusok, főkonzisztóriumi beszámolók, iskolai értesítők hetven-nyolcvan tanévre visszamenően, vagy az Országos Tanáregyesület Értekezletének jegyzőkönyve. Ki olvasta el? Cui prodest? Olvasta valaki egyáltalán?

Az értelmetlen kérdés a néma terem fölött eliramodott, nekicsapódott a falnak, szerencsére a gyöngyöző téglafal felhorzsolta lendületét, így vánszorogva, véres térddel, könyökkel tért vissza a kérdező elé.

Nincs tudomásunk róla. Jeltelenül, a professzori parcellában nyugszanak a tanárok. Hacsak valamelyik elvetemült iskolatörténész nem vette magának a fáradságot, de az efféle firkancokat nem muszáj komolyan venni, végtelenül unalmasak, és megvallhatjuk töredelmesen, elvégre unter uns vagyunk: hasztalanul precízek, mert az éppen monográfiává mumifikálódo iskolatörténet maga is a kiválóságok temetője. A hely szellemei. Igen alacsonyan zümmögnek. Költők, akiknek legszebb versében a nyomdász bosszúból hanyatt fektette, kivasalta a legtökéletesebb jambust, hadvezérek, akiknek életében egyetlen figyelemre méltó csata sem esett meg, orvosdoktor, ő alapította a helyi ispotály könyvtárát, ide küldte át a cseléddel azokat a regényeket, amiket senki sem fog elolvasni, az alkoholellenes liga felvilágosító kézirat gyanántjait, a Der Tabakgegner bekötött évfolyamai 1897-1913 között, a halotthamvasztás eszméjét népszerűsítő könyvecsek krematórium-modellekkel, a plébános átkával együtt, belefirkantva vastag kék irónnal, ebben a gimnáziumban végzett H. Lajos, akiről mesélik, hogy egy csónakkal lesiklott a Niagarán, de a teljesítményt nem jegyezték föl, mert az illető nem kért beutazási engedélyt az Államokba, sőt ki is toloncolták, és hajótörést szenvedett. A sors, amely könyveket ír és felejt el, a sors iróniája, uraim és dús keblű hajadonok, hogy H. Lajos, aki, mondom, egyetlen szál indiánkenuban lesiklott a félelmes Niagara vízesésről, 220 láb magasról, hajótörést szenvedett a Kanári-szigetektől nem messze, és mert nem tudott úszni, vízbe fulladt.

Hát ezért nem írhatjuk ki a teljes nevét, ugyanis leszármazottai itt élnek abban a városban, ahol az egymásra tornyozott felvágatlan könyvek, lovag Ludányi Wenczel Aladár emlékiratainak példányai már a felhők közé vesznek. Noha a maga idejében lovag Ludányi esq.-t maga az angol uralkodópár is fogadta, igaz, ez már azután volt, hogy Lady Simpson miatt le kellett mondania az angol trón törvényes örökösének, találkoztak egy svájci síszanatóriumban, hosszasan meghányták a világ sorsát, lovag Ludányi emlékezett az angol exuralkodó valamennyi jelentős mondatára, világszenzáció lehetett volna, ha sikerül egyetlen példányt is eladni belőle, de megint csak a sors, az isten gondatlansága, a balszerencse okolható, hogy a könyv nem került ki a piacra, itt maradt a raktárban, elfekvőben, zúzdában, VIII. Eduárd a papírmalom garatjának közvetlen közelében, elég egyetlen mozdulat, hogy megsemmisüljön a büszke Albion nem kevésbé jellemes első férfijának vallomása, amit csak esq. Ludányi hallott fenn a sítalpak hersegésétől távol oly sok kora hajnalon, amikor csak ketten voltak, és beburkolóztak a mézsárga-feketekockás vastag plédekbe, akár a Varázshegyben, még Thomas Mannt is látta a felvágatlan kötetek szerzője, van is rá utalás a kötet előszavában, de mire a kötet elkészült, rekordidő alatt végezte el a munkálatokat az officina, egy másik nyomda, nem az zugműhely, amely ritkán ugyan ráveheti magát typográphiai remekmívek kibocsátására, de a hibák miatt ténykedése inkább, bocsánattal legyen mondva, okádására emlékeztet. A memoárok másutt készülnek.

Midőn a könyv utolsó darabja is elhagyta a sajtót, kiderült, hogy a lovag úr fizetésképtelenné vált, az előző este ugyanis elveszítette vagyonát, vagy kifosztották felbérelt hamiskártyások, akik ötletszerűen tűnnek fel egy-egy vidéken, egyetlenegy estére ülnek be valamely kaszinóba, szalonba, étterembe, kifogástalan ajánlóleveleik vannak, ruhaszövetük valódiságához nem fér kétség, kézelőgombjuk régi Mária Terézia-tallérokból veretett, vezérük álneve Hann Severin (lehet, hogy az angol titkosszolgálat keze van a dologban), tény, hogy a nyereséggel eltűnnek, nem lehet tudni, miféle járművel érkeztek, gépkocsin, kétlovas homokfutón, a vonatról szállottak volna le, a pályaudvar főfelügyelője nem emlékszik senkire, a délutáni gyorsvonat, mely Fiume (Rijeka) felé tartott, egyetlen percre rendkívüli módon megtorpant a sínpárak végén, majd ismét nekilendült, lehet, hogy maga a sátán vagy felbérelt tisztátalan keretlegényei jelentek meg, a semmiből bukkantak föl arra az estére, amíg még volt annyi pénze az utolsó Ludányi Wenczelnek, hogy a kinyomtatott kötetekért kifizethette volna a nyomdaköltséget, aranyozott lapszéleket kért az első száz kötet számára, számozott példányok, másnap reggel kellett volna betérnie a Soli Deo Gloria nyomdába, hogy a számozott darabokat aláírásával is hitelesítse, ezek küldettek volna tiszteletpéldányként a Mágnás Klubnak, az OMP-nek, azoknak a régi fiúknak, akikkel együtt végzett a hadapródiskolában, csakhogy ő nem kívánt katonai karriert befutni, a családban túl sok volt a katona, és túl kevés az egy emberöltő alatt elviselhető győzelmekből való részesedés, sokkal több tétlenség jutott a nemzeteknek és nemzedékeknek osztályrészül, jelentkezett tehát a selmecbányai Erdészeti Akadémiára, ahonnan az utolsó, az 1918-as évjárattal hívták be. Olasz front, fegyverletétel, a kikerülhetetlen összeomlás, forradalmak rózsával vagy anélkül, sikeresen átvészelt spanyol, optánssors, hazajövetel, birtokvesztés, hivatalhiány, eskümegtagadás, majd mégis nyelvvizsga, a városi könyvtárban tisztviselő, kiírt gyönyörű írás, még ma is az ő kartotékjait olvassák, zöld előrevonalazott kartonlapocskák, éjfekete betűk gyönyörű egyenletes sora, pontok, vesszők, ékezetek mind kitéve, akár egy nagy ünnepen a lobogók, és akkor ott a könyvtár csendjében, a Pesti Hírlap bekötött évfolyamai között elkezdte írni memoárját, ám rövidesen úgy érezte, hogy nincs elégséges tény együtt, hiszen az elmélkedéshez, az életpéldákhoz és parabolához cselekményre is szükség van, egy esztendő szabadságot kér a könyvtár igazgatójától, a különben igen derék történész és néprajzos doktor Philemontól, és elutazik Svájcba, ez jutott először az eszébe, már az első este szembetalálja magát az egykori walesi herceggel, ott áll előtte teljes életvalójában, utánozhatatlan szerénységgel, a kitenyésztett előkelőség telivér paripamozgásával, Lady Simpsonnak aznap este fáj a feje, a herceg maga jön le kérni egy pohár pezsgőt, a világért sem zavarná a személyzetet, amely rajong érte, és távol tartja tőlük a szemérmetlen firkászokat, esq. Ludányi tartja szerencséjének, ha meghívhatja őfelségét egy pohár italra, meri ajánlani, hogy a ladynek leginkább egy pohár Vichy-t küldessen föl, nagyon javallt migrénes esetekben, együtt viszik föl, a lovag egy pillanatra látja a nevezetes szépasszonyt, hebeg zavarában, visszavonul, majd lemennek gyalog, a herceg irtózik a felvonótól, olyan csukott, akár egy rossz cabriolette, ezen nevetni kell, illik, németül beszélnek, holott Ludányi lovag úr annak idején a hadapródiskolában tanult némi angolt is, de a királyi herceg szívesen használja Európa második legelterjedtebb nyelvét, nincsenek előítéletei, ő aztán tökéletesen megérti még ezt a modortalan, de alapjában véve originális Adolf Hitlert, a pezsgő kellemes, nem is érzik, hogy a fejükbe szállna, á, ön magyar, tisztában van vele, nem kell magyarázkodni, hogy Mucha városa (szabad királyi, régi privilégiumokkal, szinte egyidős a Magna Chartával) most nem Magyarország, hanem egy utódállam területén fekszik, sajnos a walesi herceg nem hisz a revízió lehetőségében, de személy szerint nagyon tiszteli gróf Apponyi Albertet, aki igen jó benyomást tett rá a béketárgyalásokon ott Párizsban, Ludányi lovag elkomorul, de kíváncsi is, nem tudta, hogy a walesi herceg is járt akkor Trianonban, igen, ott volt, de csak egy napra, megrémült a delegációk civódásától, és eldöntötte, ha egyszer Nagy-Britannia trónjára lép, véget fog vetni az efféle gusztustalan huzakodásnak, hiszen az emberek alapjában véve egyenlőek, főleg az európai népek, és nincs miért szégyenkeznie egyiknek sem, mind kiváló férfiakat adtak a tudománynak, a művészeteknek, és a vallások sem követelnek ma már áldozatokat, bár figyelje meg Herr Cavallier, hogy a protestáns országok sokkal inkább prosperálnak, ez persze csak az ő magánvéleménye, Ludányi közbeveti, hogy a Kelet és a Nyugat között a szakadék mintha feltöltődni látszanék, közelednek az álláspontok és a fejlődés, no meg a Kisantant sem lehet komoly fenyegetés a civilizációra, észre sem veszik, hogy a hajnalnak havas rózsaujja gyönyörű verset ír az ég aljára, előttük két pohár, a kiürült pezsgőspalackokat már halkan és észrevétlenül hátravitték a konyha mögötti faládákba, a számlát kérik, és bár a főúr figyelmezteti a férfiakat, hogy elégséges a kijelentkezésnél fizetni, a walesi herceget nem lehet megelőzni, hiába tiltakozik erélyesen, piruló haraggal, szégyennel vegyes büszkeséggel, a meghatódottságot palástolni nem tudó hangon a kisebbségi magyar lovag, „a számla kiegyenlítése az angol királyi család sarjának tárcaterhére történik meg“.

Folyton újabb könyvkupacokra bukkanunk. A polcsorok és -közök átláthatatlanok, zegzugos útvesztők, mintha folyton Stan és Pan kergetőzne benne, meg oxfordi diákok eveznének a vízeséseken át a cambridge-iekkel vetélkedve; földre vetett csomók, a leszakadt polcok ferde síkjából kidőlni kész spárgával összekötözött füzetek, talán valamelyik osztály soha ki nem javított dolgozatai; na és a másutt féltett bőrkötések, itt halomban állnak, rajtuk talpnyomok, valaki az elődök válláról akart magasabbra hágni: a szépen aranyozott fóliánsok és a tömzsi piknikus kvartók, elegánsnak szánt, de körbe nem vágott oktávok, egérszürke fedéllel, a 18. század tömegkiadványai, mulatságos helyesírással és csodás eseményekkel, Hadi és Más Nevezetes Történetek, Bétsi Magyar Kurír, Allgemeine Litterarische Zeitung, Wiener Debatte, képes, metszetes bájlágék, Revue des Deux Mondes hírei, amint keresztezik, kaszabolják egymást, elő nem adható hetvenöt szereplős drámák a nemzeti indulat salakpályáján ténferegnek és királytragédiák, véres, szívszorító szomorújátékok, költemények a reformkor kertjeiből, ajánlás hölgyeknek és a haza nemeslelkű fiainak; semmilyen rend, rendszer nem létezett idebenn, folyton csak hozták, hordták, menekítették ide a könyveket, letétbe helyezték és elfelejtettek értük küldeni, ládák misszilis és fiktív levelekkel, naplók kulcsra zárva, a kulcs régen beolvadt rozsdamedálként egy halott lány csontnyakába; nincsen itt mesterséges, kínos, megfejthetetlen felépítettség, a kereséshez egyetlen lehetőség adott; a mérce, jelzet, felismerési pont, az emlékeztető mindig annál, aki itt érlelte napjai fanyar gyümölcsét; törött létra hiányzó fokokkal, akad egyetlen ember, ki birtokában a titkos tudásnak, a kincses lomok közül kikeresni kész egy nevet, közismert pederaszták névsorát egy titkos jelentésből, boszorkányszombatra hívogatót, egy helység görög nevét, nevetgélve hozza máris a családfát, malac metszetet, pontosan emlékszik, kataszterek és kéziratos összeírások vannak a fejében, az emlékezet tetvei csípik, nyakán megrándul egy ín, ha illetéktelen kérés éri, amely nem méltó ehhez a hatalmas betűsátorhoz, égbolthoz, a betanult mozdulatok, az olajozatlanul csikorgó ösztönök rángatják őt a megfelelő helyhez, rövid keresgélés, megvan a hagyatéki leltárak másolati tomusa, tudja, kié volt a fegyver, amely a könyvek mögött hever, ezzel lőtte agyon magát délben az a szerencsétlen lovag, egykori társa a könyvek kupolájában.

Hajnalban sétált haza. Sietséget senki sem tapasztalt személye körül, aki látta volna akkor. Kár lefeküdni, állapította meg, leveleket égetett, másokat mappába tűzött, írt, mégsem találtak végrendeletet, búcsúlevelet, aztán megebédelt, jóízűen evett, a kedvencét készítették, marhaszegy portugál módra almaszósszal, még kért is, majd felkelt az asztaltól, és kinézett az ablakon. Hosszasan bámult az utcára. Számtalanszor állt ott, megszokhatta a város.

És most következett valami, amit grand guignolnak mondanánk. Giccses színházi fordulat. Hihetetlen, röhögni való slusszpoén. Valami, aminek nincs hitele, fedezete zérus, amit senki sem akart elhinni. Mintha egy zsugorított agyú, gyalogfantáziájú tucatforgatókönyvíró találta volna ki: a két szálból elindított történet egyszer csak összebonyolódik, az idősíkok egymásra torlódnak, átbillennek a meg nem engedettbe, betörnek a könyvesház csendjébe, a por megtelik vérrel, puskaporszaggal, újabb polcok rogynak össze, a könyvek szertehullanak és elkeverednek a lapok, a narrációk ronggyá vadulnak, elmetszett verssorok keresnek maguknak illetlen társat, csupa vadházasság, gyalázat, és az enyészet diadalmenetben bemasírozik. Nincsenek messze talán a martalóc lángok sem, kitől Isten őrizzen.

A lovag az ablakon át pillantotta meg az arra loholó, bosszút forraló poétát. Azt, aki a ragyaverte nyomdászpancser nem kívánatos (jelen)létét óhajtotta megszűntté nyilvánítani erőnek erejével. A lovag ekkor látta meg a húsz évvel korábban loholó költőt. Hallott róla, hiszen maga is ebben a városban nőtt fel, akkoriban, amikor a fordított verssor napvilágot látott – „a mesterség és poézis megcsúfolása“, írta később egy jóindulatú bíráló – a muchai hadapródiskola növendéke volt. Vásárolt egy példányt, mert a zugnyomda mestere és tulajdonosa, Gurzó Benedek a költőt semmire sem becsülve, még a tiszteletpéldányok előtt piacra dobott húsz próbakötetet Révész & Révésznél. A kirakatból vették be az utolsót Ludányi Wenczel Aladár kadét úr kedvéért.

Kitárta az ablakot. Az az ablak tárult fel, amelyet már évek óta beszegeztek, ugyanis attól féltek az anyák és teljesen más okból az atyák, hogy a vásott kölykök, a család legfrissebb hajtásai kiállnak az ablakba, és a piros-fehér-zöld tiltott zászlót ejtőernyőként lobogtatva leugrálnak a magas földszintről az utcai előkertbe. Az ablak feltárult és Ludányi azt mondta költőnek: Amice, adja nekem azt a fegyvert! Az az igazság, hogy hirtelen Jókai jutott eszébe, ott szólnak így egymáshoz egyazon középosztály lecsúszott nemesi tagjai. A költő azonban semmit sem hallott, mit sem észlelt, hiszen közöttük ott mélyedt az idő két évtizednyi szakadéka, a lét különálló két szakasza, amit csak Ludányi érzékelhetett folyamatosan, ha egyáltalán életét folytatásnak fogta fel, és nem egy emlékirat rendezetlen nyersanyagának. Ám a kártyaveszteség „birtokosa“ egyetlen mozdulattal átvetette magát az ablakon, híres, jó tornász volt, nyert már atlétikai bajnokságot a kadétiskolák között rendezett wienerneustadti versenyen, amelyen ott volt a későbbi király, IV Károly is, a lendület oly erős volt, hogy nem csupán az előkertet ugrotta keresztül, hanem sértetlenül ívelte át a két méter magas kovácsoltvas kerítést nemkülönben, az utcán dobbantott. Pontosan a költő előtt ért földet. A boldogtalan fiatalember áthaladt a lovag testén, köd, páraoszlop, hiszen nem észlelhetett semmit, az idők nem egyeztek, hiába ugrotta át szakadékát Ludányi, ő akkor abban a pillanatban a húsz évvel korábbi életében talán ebéd utáni konyhaszolgálatos volt, algebraleckét körmölt, kitekintett egy másik ablakon a kosárdombi erdőre, egy lány mellére gondolt, és meg szerette volna markolni, miként azt társai mesélték az Elefánt-féle műintézetből hazatértükben, áthaladt az előtte álló ruháin, húsán, miként valaki egy árnyképet lép keresztül, melyet észre sem vesz, s Ludányi hadapród-memoáríró – a walesi herceg közeli ismerője – a kártyaadósság felhalmozója ekkor ösztönösen a pisztoly után kapott, amely a felindult költő zsebébe süllyesztve honolt. A súlyos fémtárgy engedett az ellenfél mozdulatának, Ludányi kiszakította a fegyvert a költő felöltőjéből, emlékezett, élesen emlékezett, hogy nem hallott egyetlen reccsenést sem, holott a kabát szélesen kihasadt, zsebe lefitytyedt, ceruzák és aprópénzek gurultak szerte. Mondjuk, mindebből egyikük sem hallott semmit, és Ludányi a költőt megelőzve a saját könyvei felé loholt. Nagyon sietett. Odabenn a friss zöld-fehér kötetek, melyeknek költségét már soha ki nem tudja egyenlíteni, katonás rendben összefogva, erős pagáttal tízesével egybekötve álltak ez előterében. Ludányi megsimogatott egy példányt, a mozdulat giccses volt, mint egy tucatfilmben, szomorú kéj ült a tekintetében, aztán lehunyta a szemét, és a pisztoly csövét a szájába illesztette.

A szolgálatot teljesítő könyvtáros, Ludányi lovag barátja és kortársa, később megesküdött a rendőrség és bíróság előtt, hogy két lövést hallott két különböző irányból, amelyek – talán – két-három másodperc késéssel követték egymást. Az egyik a könyvesház előcsarnokából jött. A „mintha“kibúvóját nyugodtan mellőzhetjük, hiszen a jelzett helyen valóban rátaláltak Ludányi megcsonkult tetemére. Megmentésére semmi remény nem nyílott.

A másik lövés az utca felől, a könyvtár és levéltárral átellenben található egykori Kossuth-, most Ardelean-féle nyomda felől hallatszott, mintha az udvarról jött volna a lövés zaja. Igen erősnek kellett lennie, mert a zárt ablak üvegtábláit is átütötte a hirtelen robbanás légsúlya. A jelzett helyen senkit sem találtak, az áldozat és a gyilkossági kísérlet elkövetője hiányzott. Csupán egy pisztolyt találtak, egy rozsdás jószágot, amelyen a törvényszéki intézet száma lógott. Ezzel sebesítettek meg halálosan húsz esztendővel korábban egy nyomdászlegényt, akinek a nevére senki sem emlékezett már. A merénylőnek, állítólag költő volt a szerencsétlen, Anselmo X, büntetését tölti, még pontosan két napja van hátra a márianostrai fegyintézetben szabadulásáig.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék