Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. október, VIII. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DELEATUR

DELEATUR

Jegyzetek egy furcsa emberfajtáról

Régóta töröm a fejem azon, vajon hogyan lehetne megzabolázni egyes kritikusok féktelen gőgjét, hogyan lehetne ráébreszteni őket arra, hogy az örökkévalóságra elsősorban a remek irodalmi művek számíthatnak meg a komoly filozófia, és legkevésbé az az irodalomból és filozófiából összehablatyolt keverék, amelyet az általam megcélzott tudorok oly igen nagy étvággyal fogyasztanak, és oly igen nagy hévvel kotyvasztanak.

Jómagam is írok kritikákat, de ezeket a legnagyobb indulattal is csak recenzióknak, illetve jobb esetben esszéknek lehet nevezni – az első túl rövid, a második túl szubjektív műfaj ahhoz, hogy mércét lehetne kovácsolni belőlük, és én lennék az első, aki egy ilyen, magát univerzálissá hazudó mérce ellen fölszólalnék. Egy könyvelemző írásnak nem lehet feladata megfenyíteni az írót amiatt, mert az nem úgy alkotott, ahogy azt néhány, főleg német orákulumtól már régen megtanulhatta volna. A jó író úgyis a saját egyéniségére hallgat, a rossz íróról viszont többnyire nem érdemes beszélni. A recenzióban elmondható, mi tetszett a könyvben és mi nem, sőt, kis szemtelenséggel még az is, mi jó és mi rossz; az esszében (melynek témáját általában egy ránk nagy hatást gyakorló könyv képezi) leírhatjuk saját érzéseinket a művel kapcsolatban, elemezhetjük a stílust, beszélhetünk a főhősről és társairól stb. Úgy gondolom, egyik műfajban sem lehet koordinátarendszereket rajzolgatni, és valamely mindenre és mindenkire mindenkor érvényes tengelyeken helyezni el az alkotót és művét.

Dehogyis feledkeztem meg a beképzelt kritikushad orrára koppintó csodálatos filmről, a Holt költők társaságáról Robin Williams játssza a nonkonformista tanár szerepét, s első óráján elővéteti diákjaival az angol irodalomtankönyvet, majd gúnyolódni kezd annak szerzőjén. A nyitólecke ugyanis egy koordinátarendszert mutat be, melynek egyik tengelye, ha jól emlékszem, a kifejezőerő, a másik pedig a formakészség. Ezzel a módszerrel pontosan megállapítható, hogy „mennyit érnek” az egyes angol klasszikusok. „ Tépjék ki, uraim, ezt a lapot! Tépjék ki, kérem!”

Szóval nem feledkeztem meg erről a zseniális filmről, és úgy látom, megint szükség van egy hasonlóan nyers gesztusra. Sajnos, nem áltathatom magam azzal, hogy olyan fontos lennék a magyar irodalmi életben, mint a tanár a diákjainak.

De térjünk a tárgyra. Ha az író szakácsnak tekinthető, az olvasó viszont – legyünk optimisták – ínyencnek, akkor a kritikust joggal illetheti meg a szakácskönyvszerző hízelgő címe. A szakácskönyv csak „ posztszakácskönyv“ lehet, hiszen hál' istennek egyik író sem annyira bolond, hogy a szakirodalom szerint írja meg művét. Olvasnak ők, persze, részben azért, mert többségük bölcsész, és ismerniük illik a „nagy neveket”, részben valami fancsali érzéstől indíttatva, amely talán a félelem meg a dac keveréke: „Atyaisten, így kell?... Hát azért sem!”

Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Minden lány megtanul főzni, de valószínűleg egyik sem – vagy csak nagyon kevesen – a szakácskönyvből. Alig két-három évesen ott állnak az anyjuk mellett a konyhában, és mire észreveszik magukat, már megnőttek, és sütni-főzni is megtanultak. Feleségek lesznek, és a férjük – Kövy Pál esetleges igen durva kifogásai ellenére – meg lesz elégedve velük. Aki nem szívta magába a főzés tudományát, annak kár elolvasni akár egyetlen szakácskönyvet is. Aki viszont istenáldotta tehetség, az úgysem a nyomtatott utasításokat követi, mert akkor elrontaná a főztjét.

Egyetlen kategória marad, amely számára a szakácskönyv hasznos lehet: a középszerűek kategóriája. Ezeknek nagyon fontos az útmutatás: nem fogják elsózni az ételt, mint ahogy nem lesz benne a saját egyedi, összetéveszthetetlen egyéniségük sem.

Kijelentem, hogy aki a zöldborsós csirkéhez „1 csirkét, 1 kanál zsírt, 1 kis hagymát, sót, fél liter zöldborsót, 2-3 dkg vajat, 1 kockacukrot, 1 kanál lisztet, 1-4 liter húslét és tejfölt” használt föl, annak a zöldborsós csirkéjére, elnézést, de a magam részéről nem vagyok kíváncsi. Ha, mondjuk, 3 kis hagymára és 4 dkg vajra van szüksége, akkor esetleg.

Arra a következtetésre jutottunk tehát, hogy a szakácskönyv – az igazi is! – minden esetben csakis „posztszakácskönyv” lehet. Szerzője pedig valamiféle „posztszakács”, aki sohasem főzött, csak írt, vagy pedig főzött, és mégsem vonta le azt az önként kínálkozó és mindennél többet érő tanulságot, hogy a saját receptjeit úgyis csak ő készítheti el.

Ezek a posztszakácsok a világ legveszedelmesebb emberei. A szakácsok szerény, visszafogott fiúk, akik természetesen vállalják a főztjüket, de sohasem képzelik az erőlevesükről, hogy az maga AZ erőleves lenne. Sőt, isteni erőlevesekről mesélnek, melyeket, ki tudja, hol és mikor ettek. Az ínyencek szintén csodálatra méltó tagjai a társadalomnak. Ők enni akarnak, és finomat szeretnének enni. Ebéd után – micsoda impertinencia, gondolják bizonyára posztszakács uraimék! – nem a szakácskönyvet keresik, hanem az ágyat.

Na de a posztszakácsok!... Többnyire nem rendes ételt esznek, mint más becsületes ember, hanem „az étel eszméjét”, amint ezt még társaságban sem szégyellik elmondani, sőt fennen hangoztatják. Általában büszkék erre a dologra – hogy miért, azt az ördög sem érti. Olykor esznek igazi kajákat is, ám olyankor is csak azért, hogy készülő szakácskönyvükhöz anyagot gyűjtsenek. Egy részük főzött valamikor, ám mostanra lemondott erről a semmihez sem hasonlítható élvezetről. Nagyon dicséretes, ha észrevették, nincs tehetségük hozzá; de ők többet akartak: megmutatni, micsoda recepteket képesek írni!... Recepteket, melyek a kutyának sem kellenek.

A siserehad legveszedelmesebb szokása, hogy „tudományos igénnyel” írja meg „műveit”. Ilyenformán jönnek létre azok az elborzasztó munkák, melyekben a „2-3 dkg vaj” után hosszú értekezés következik arról, miért éppen vaj, miért éppen ennyi, és milyen fajtájú? Ugyanis, mondják, minden apróságnak óriási jelentősége van – és nem veszik észre, hogy az egyetlen apróságot, amely megválthatná őket, már réges-rég elvesztették, vagy nem is birtokolták soha.

E faj egyik legszörnyűbb egyede a magyar, mert posztszakácskönyvei sohasem eredetiek – mindig valamely fölkapott nyelven íródott „mű” alapján születnek. Szemben tehát a „nagymesterek”-kel, akiknek könyvei saját ötleteiket tartalmazzák, a nemzetünkhoz tartozó epigonok e nagymesterek könyveiből állítják össze a maguk életművét – és milyen büszkék erre!

Különféle fölsorolt és föl nem sorolt tulajdonságaik között – mert erről a típusról monográfiákat lehetne írni, ha az ember nem sajnálná az energiát – legvisszataszítóbb az a sznobság, ami szintén nem telivér sznobság, hiszen nem abban áll, hogy bizonyos, egyik napról a másikra népszerűvé vált könyvet elolvasnak, hanem abban, hogy a legunalmasabb és legnehezebben olvasható köteteket forgatják, és bár nem értik azokat, mégis büszkén járnak-kelnek, írásaikat pedig ezzel a mondattal kezdik: „Ez a mű nehezen adja meg magát befogadójának...” Ez részükről a legnagyobb dicséret; ha valamelyik képviselőjüknél ezt olvashatjuk, mérget vehetünk rá, hogy pozitív kritika következik.

Apropó, „befogadó”! A posztszakácsok évtizedek verejtékes munkája árán létrehoztak egy olyan tökéletességű fanyelvet, melynek hallatán a legedzettebb politikusok is elsírnák magukat az irigységtől. Mintha a hagymát allium caepának neveznénk, és azt hinnők, hogy ettől az elnevezéstől mindjárt jobb is lesz a leves. Még eredményesebb viszont, ha a hagymát egy senki által nem hallott, lehetőleg szintén latinos hangzású névvel illetjük, például így: sanuncum onbicus. Ha a szakácskönyvben szereplő összes elem nevét behelyettesítettük egy előkelő és minden hagyományt nélkülöző, ám annál érthetetlenebb szóval, akkor a siker teljesnek mondható.

Leírásom talán gúnyolódásnak tetszhet, pedig, sajnos, közel sem az. Nézzenek csak bele egy közkézen forgó irodalomelméletbe, és meglátják, hogy az írókat „narratív szempontok” és egyebek szerint rangsorolják.

Ha tényleg belenéznek az egyikbe – a próbatétel előtt nem árt néhány nyugtatót bevenni –, akkor az ilyen jellegű irományok újabb „erényével” kerülnek szembe: a szerzők idegen nyelven idéznek, és fittyet hányva illemre és logikára (már ti. arra a nyilvánvaló dologra, hogy az olvasó nem ismerhet minden egyes nyelvet), a megfelelő passzust nem fordítják le magyarra. Ebből kiviláglik, hogy a többi posztszakácsnak írnak.

Prózaíróktól és költőktől, nemkülönben drámaíróktól azt várják el, hogy:

1. Gadamer és Derrida kategóriáinak megfelelően írjanak.

2.      Legyenek minél érthetetlenebbek, „alternatívak” és ki tudja még, milyenek.

Az irodalomelméletírók egytől egyig Lippay professzorok, azt hiszik, „a szem csodáját” magyarázzák a hályogkovácsnak, miközben tönkretesznek egy másik csodát. Voltaképp azért magyaráznak, mert sem a szem, sem a kovács csodáját nem értik.

Most, kis dolgozatom végére érve, csak annyit tanácsolhatok mindenkinek a legnagyobb jóindulattal:

„Tépjék ki, uraim! Tépjék ki, kérem.”

DEMÉNY PÉTER

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék