Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. október, VIII. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Botár Emőke ÚJABB LAPOK EGY FALINAPTÁRRÓL

Botár Emőke ÚJABB LAPOK EGY FALINAPTÁRRÓL

Egy novemberi éjszaka van. Számolok. Egy-kettő-tíz-húsz-harminc-hatvan. Egy perc. A folyosókat számolom. Az összes lehetséges folyosót, ami az útjába állhat, megrémisztheti, lebeszélheti, megbetegítheti...

Hallom az autókat. A világ összes autóját képes vagyok hallani, ami még ilyenkor jár. Hallom az autókat, lépcsőket és folyosókat. Egy-kettő-három...

Nagyon félek. Félek, hogy valahol felgyúl valami lámpa, hirtelen kiömlik a fény és gyilkolni fog. Bekúszik a szemünkbe, és foltot hagy, összekeveri a volt-at és a most-ot, az ide- és odavezető lépteket... Egy-kettő-három. Autó-lépcső-léptek... Egy-kettő-három...

Nem! Legközelebb majd megmondom neki!

Legközelebb megmondom neki...

Úgyis legyőzi mindet. És úgy ölel. Úgy, mint aki először és utoljára teszi. Úgy ölelem, mintha minden pillanatban megtalálnám és újra elveszíteném. Mintha először és utoljára... Mintha összekeveredhetne bármelyik pillanatban a volt és a most. Mert tudom, hogy bármelyik pillanatban össze is keveredhet...

Ajtó-ablak, föld-ég-csillag... Összeesküsznek a győzelemre. Összekacsintanak. Ott vannak mind. Minden nyitva van, hatalmas, összevissza kavargásban, a fejünk fölött, az ujjainkban. S a szemünkben a félelem, hogy széttéphetjük-e vajon egymást, mielőtt minden becsukódna...

Legközelebb nyugalom lesz. És tisztán látok majd, mintha a nap sütne. Főzök talán egy teát, és míg odanyújtom a tálcán, nem fog érintésekért reszketni a kezem. És nem reszket majd a szám sem, ha beszélek...

Most az törénik, amit én akarok. Most, itt, ebben az egyetlen világban.

Ezt a pillanatot akarom. Ezt a pillanatot, mert most győzni fogok. Ahogyan ő legyőzte az összes folyosót, a fények kattanását, autóajtó-csattanásokat, telefonhívásokat és szempárokat, amik joggal ott motoszkálnak az agyában. Én is legyőzöm őt. Újra legyőzöm. Azzal, hogy képessé tettem harcba szállni és győzni a kedvemért.

Újra és újra. Mert nincs pillanat, amikor megszűnne a küzdelem.

Legközelebb megmondom, hogy nem akarom! Legközelebb nem lesz harc és tiszta lesz a szemünk. Leközelebb tudni fogjuk, hogy elég volt.

Hunyva a szeme, s az örökkévalóság rebben meg a szempilláján. Az illúzió, hogy a győzelmünkkel most már megvásároltuk az örökkévalóságot. Minden a miénk. Jut idő akár taxisofőrökről és József Attiláról is beszélni... És miértekről...

Újabb győzelem. Én csendben vagyok és várok. Nem vallok be semmit, nem mozdul semmire a kezem, talán a szemem sem mosolyog. Így nem veszíthetek. Tehát győzök...

Ha kérdez, azért elmondom neki, hogy nagyon szeretem. De csak ha kérdez!

S nagyon szeretem, bár ott csúszkál már a hajnali fény az ablaküvegen, és tudnom kellene: hamarosan megérzem, nincs jogom nagyon szeretni...

Legközelebb megmondom neki, hogy nem akarom. Nem akarom újra megtalálni az örökkévalóságot, mert nem akarom újra elveszíteni. Nem akarom elsőként sírva elismerni, hogy mindketten vesztettünk, valahányszor belenézek a fénybe...

S mert mégis akarom a fényt, legközelebb megmondom neki, hogy nem szeretem.

Búcsúzóul...

Egyszer csak tényleg nem lesz tovább... De nem azért, mert én úgy döntök, hogy ne legyen... Tőlem teljesen függetlenül nem lesz tovább. Nem is a fények miatt, nem is azért, mert esetleg nem tudnád tovább elviselni, hogy valahol, egyes pillanatokban velem is számolnod kell. Nem azért, mert egyszer csak nem leszel többé kíváncsi azokra a felhőkre, amik sietős-friss hajnalokon az én ablakomból látszanak.

*

Április. Azt hittem, hogy addig tartott. Hogy valahol régebb már véget ért. Akkor, amikor én úgy döntöttem, hogy nem akarom tovább, mert többet találom szomorúnak magam egyedül, mint nevetősnek a tenyeredben... De kiderült, hogy én csak eszköz vagyok. A te kezedben azért, mert ismered a nyelvet, amelyen beszélni kell velem, a pillantást, amellyel rám kell nézni. Vagy lehet, hogy nem is ismered, csak ösztönösen használod, mert te olyan vagy. És kész...

A saját játszmámban azért, mert változatlanul ott van az az igényem, hogy időnként valahogy, bármilyen kis résen kiszabaduljak a világból. Azt tegyem, amit „civilizáció", az idő mérésére szolgáló órák, leülésre szolgáló székek, az étel tálalására szolgáló tányérok nélkül tenni lehet. Rúzs nélkül, cipő nélkül, paplan nélkül... filozofálgatás nélkül, hosszú körmondatok nélkül, amelyekben rendszerint azt kell kifejtenem, hogy miért teszem, amit teszek.

Néha elhiszem magamnak, hogy ha elcsábítalak, akkor átléptem a küszöböt. Rögtön, mihelyt képes vagyok megfeledkezni arról, hogy nincs jogom téged elcsábítani. Azt hiszem, azzal, hogy megölelhettelek, máris eléggé bátorrá tettem magam ahhoz, hogy bármit megtegyek, ami éppen eszembe jut... hogy kiszabaduljak.

*

Most itt vagy. Lehet, hogy többé nem leszel itt... Megteheted, hogy nem lépsz többé azokra a kövekre, amelyek felém vezetnek. Visszatérhetsz onnan, ahol szelídebbek voltak a fények, és ahol én úgy képzeltem, hogy nekem jobb, tehát neked is...

Pedig mindenkit megbüntettem, aki azt állította, hogy nincs igazam, mindenkit, aki be akarta bizonyítani nekem, hogy igenis mindennel el kell számolnom, hogy igenis állandóan tartozom azokkal a körmondatokkal. Még akkor is, ha ne adj isten, szerettem-szerethettem volna őket. Ugyanígy téged is megbüntetni véltelek, valahányszor azt a világot hordoztad szemedben, ami nem a miénk.

Aztán vártam rád, hogy újra jöjjél, és ismét kitépj a világból, ha csak egy pillanatra is, mert aztán megszűnik a varázs... Merthogy megszűnik, tudom.

*

Nagyon hosszúkat kell sétálnom így egyedül. Nincs kedvem hazamenni. Üresebb a lakás, mint általában, és a máskor oly kedves egyedüllétből hirtelen furcsán magányos leszek. A hatalmas csillagok alatt, azt a világot járva, ami mindenféle előregyártott alkatrészekből áll, nem vagyok otthon. De már a karodban sem. Ezek között a falak között többé nem lehet megtalálni az örökkévalóságot. Neked sem. Nekem sem. Pedig azt hittem, olyasmire is képes vagyok, amire ti mindnyájan nem, és ez a képesség jogot ad arra, hogy alkalomadtán mindetek orra alá borsot törjek, hiszen én, a magam kis titkával, boldog tudok maradni...

Szeretném tudni, vajon honnan született, s hová tűnik az a varázs, ami szivárványosra törött az ablaküvegen? A varázs, ami belehalt a párnákba, a zenébe, a villanykörte villanásába, a varázs, amire állandóan ott leselkedett az összes elképzelhető veszély, és amit mégis megtartottunk a tenyerünkben... Mert ha elveszítettük is, mindig újra és újra megtaláltuk, az árvizek iszappá fagyott hullámaiban, a kezedben a poháron, az abrosz sarkaiban, a liftnyikorgásban. Mindenhonnan felbukkant, valahányszor úgy éreztem a tekintetedben, hogy mégis szeretlek...

Most tudom, többé nem fogjuk megtalálni. Többé nem foglak megtalálni!

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék