Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. október, VIII. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Jánosházy György

Jánosházy György

Őszi szélben

Hullt lombbal labdázik a szél,
lerongyolódott, barna kertek
alatt buján visongva kerget
egy cickányt, pléhkakast nyekerget

a háztetőn; a partszegély
reggel csupa leprás fekély,
a hangyaezredek fedél
alá, várukba menetelnek.

Kölyökként én sem kergetőzöm
fuvola-füttyös seregéllyel;
mint minden ökörnyálas őszön,

én is indulni készülődöm:
elkeveredni hullt levéllel,
őszi esővel, őszi széllel.

Találkozás régi szeretővel

Mikor harminc vagy negyven év után
egy sarkon hirtelen elédbe toppan
a régi kedves, csak topogsz sután,
hápogsz-habogsz, és bosszankodsz titokban:

fonnyadt naccsága lett a friss najád,
csüggedt mellére viszolyogva nézel,

akárha leöntötték volna mésszel,

rengés utáni repedt föld a bőre –

és restelled, hogy ezt szeretted egyszer,

most minden vágyad messze futni tőle,

ki ócska emlék, egérrágta kegyszer,
nem is gondolni múltra, régi nőre...
és arra, hogy te is jócskán öregszel.

Mint hulló csillagot a csillagász

Naponta mind idegenebb vagyok
saját szememben: zsarnok nyavalyáim,
a zörgő szervek és zsibbadt tagok,
a tüskék hátam s lelkem csigolyáin;

bomló magamra rá sem ismerek,
idegen néz rám vissza a tükörből,
s idegenek az utcák, emberek,
az ádáz Nap, mely hólyagosra pörköl –

mindez nem több: szemétre hányt regény;
idegen már a vágy, öröm, remény,
bimbózó lányok, bókoló kalász.

Átvirrasztott nyár végi éjeken
úgy nézem szertefoszló életem,
mint hulló csillagot a csillagász.

Megtanultam békén viselni...

Az élet, az nehéz csak. Megtanultam
békén viselni bármilyen csapást,
és nem keresni jövőben, se múltban
önáltató, hazug vigasztalást.

Nem kergetem bolondul, elvakultan
csalóka lobogások örömét;
sokszor botoltam el, míg megtanultam:
fénycsóvák közt sötétebb a sötét.

Megbékéltem mindennel. Önmagam
nehéz csak elviselni: rémitőn
lassúdó vérem, lassúdó agyam,

szúró szemem és írni merev ujjam.

Nornák, lesz-é időm,

hogy a halált még élve megtanuljam?

Ötven év után

Variáció Vajda János témájára

Hol vannak a hajdani lányok?
A virgonc fruskákból már egy sem él.
A makrancos tavaszi lángot
latyakba ölte a mogorva tél.

Megványadt, eltunyult az ihlet,
kedvét lohasztja minden sárhalom,
fejfákra pillantást alig vet,
átbaktat arcukvesztett árnyakon.

Kiégett rönk vagy: ötven év után
pernyéje sem maradt tüzednek;

pár hervadt kép lehetne tanú után,

de rég lemarta az idő sava.
Tükrödből gleccserek üzennek,
szívedben a Mont Blanc örök hava.

Barátom, H.

Úgy összeforrtunk esztendők során,
mint ló s artista a cirkuszporondon;
megosztom véle mindennapi gondom,
a fejfájásom és a vacsorám,

ővele térek este pihenőre,
csak félember vagyok, ha nem lelem
asztalnál, ágyban a szokott helyen;
elnémult ajkak suttognak belőle,

harmatos lányok, karvalykarmu dajnák –
s ha olykor rásandítok lopva könyvem
fölött a pállott délutáni csöndben,

nagy, tengermély szemében, látom, árnyék-
sajkán ködös partokról jött királynék
hozzák nekem az elmúlás nyugalmát.

Esti búcsú

Búcsúzik nótától a cinke,
búcsúzik ablaktól a fény,
a tacskó náthásan köhintve
búcsúzik alvószőnyegén.

Búcsúzik renyhe szem a könyvtől,
petyhüdt agytól a gondolat;
a szív is halkabban dörömböl:
elszunnyaszt fáradt gondokat...

míg felriadnak újra holnap,
s megint zihál, szorong, remél –
de holnap nincs is már talán:

a cinkék majd tovább dalolnak –
de lesz számomra még kenyér
az élet vendégasztalán?

Mint aki a sínek közé esett...

Variáció Kosztolányi versére

Mint aki a sínek közé esett
és béna aggyal, elborzadva várja,
hogy nemsokára megremeg a pálya
és dübörögve átrobog veszett

vágtában a ciklopszszemű vonat;
mellében rémülten ketyeg az óra,
s megáll a Nap egy szánó búcsuszóra,
mert koporsója lesz az alkonyat...

Mint ki vénségtől, mindenfajta kórtól

taszítva a sínek közé zuhant,

s a jelzőlámpa, jaj, nem vált pirosra:

már látja, jön a Szörny, prüszkölve horkol:
egy gőzsikoly, egy pallosélü hang –
s ő ott marad elvágva, eltaposva.

Alkaioszi vers a vénekről

Mint tésztaarcú, zászlaja-hullt sereg,

úgy vánszorognak tétova lábbal és
lélekkel ámolygó tömegben,
holnapi fekhelyüket keresve.

Arcuk, nevük volt hajdan, amíg erős
szív dobbanása mérte ki léptüket;
voltak szerelmes éjszakáik,
volt hivatásuk, ezernyi dolguk.

Minden javukból számkivetetten az
emlék is elfakult agyukban,
réveteg alkonyi fantomok már.

Reménytelenség útjain, elveszett
évek dohos göncét cipelve,
semmibe mennek az árva vének.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék