Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. augusztus-szeptember, VIII. évfolyam, 8–9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
A kitolt korlátok helye

A kitolt korlátok helye

Mórocz Mária: Survive. Kalligramm Könyvkiadó, Pozsony, 1996.

„A képek, az emlékek valami ösztönszerű hullámzása révén összeállt a sorrend, melynek esetlegessége még inkább eltávolított nemcsak az ok felismerésétől, hanem a mozzanatok megfelelő értelmezésétől.”

Nyájas olvasó, most abban az irigylésre méltó helyzetben leledzel, hogy használati utasítást olvashatsz a kezedben tartott műhöz. Igaz, másnak álcázzák, de a lényeg benne van. Készülj fel tehát a képek, emlékek, emlékképek ösztönszerű hullámzására, arra, hogy a sorrend nem áll össze, vagy hiába áll össze, hogy esetleges, hogy hiába keresed a mozzanatok adott értelmezéseit.

Légy felkészülve, hogy kívülállónak tekintenek, tehát nem vesznek számba. Létedet kényszeredetten fogadják el, szükséges rosszként. A szöveg paradoxona. A kommunikációt, úgy tűnik, egyoldalúnak szánták, dialógusnak nyoma sincs, legfeljebb az ennek a hiányára figyelmeztető olvasóhoz intézett narrátori megánbeszéd létezik. A képek és az ábrázolt folyamatok önmagukért vannak és egymásért.

„Ezek a sorok nem azért íródtak, hogy cáfolja vagy helyeselje őket a publikum.”

Csak. Viszont ebben a formájában a szöveg kaotikus, zavaros képhalmaz. De az olvasó, számtalan egyéb írói inzultussal egyetemben ezt is eltűri, sőt még elégtételt is jelenthet számára az, hogy csak azért is beleavatkozik abba, amihez ugye nincs sok köze.

Az olvasó a számtalan meglepetés közül azzal is szembesül, hogy a szöveg és a narrátor igényei ellenkeznek egymással. Ez a hatás kulcsához tartozik, s a képek és folyamatok milyensége mellett ez adja meg a szöveg, pontosabban az olvasás alapvető feszültségét. Amikor az olvasó a narrátor ellenében közeledik a szöveghez.

Tehát adva van három tényező: a szöveg, a narrátor, az olvasó.

Az olvasó szempontjából a szöveg és a felfedezés öröme a fontos. Ez a szöveg a maga töredezettségével, képeivel, az egymásba csúszott idő- és tudatsíkokkal egyetemben roppant titokzatos, megismerésre csábít. Ráadásul mindig szolgál meglepetésekkel. Nincs előre megjósolható végkifejlet, gyakran még végkifejlet sincs. Csak kép. A szöveg nem kérdez és nem válaszol. Néha önmagáról szól, arról hogy hogyan is keletkezik. Néha másokról. Az írás gondjairól, emberi problémák kiragadott és stilizált pontjairól, néha csak arcokról vagy gesztusokról. Történésről. Tükrökről, pincéről és utazásról. Létmódról. A csöndről és a sötétségről. A leselkedő magatartásáról. Állapotról. Csak úgy.

Az olvasó a lényeget, lényegszerűt összetolt képek, odavetett megjegyzések, narrátori félrevezetések és szövegbeli elvezetések, monológok és vendégszövegek közül próbálja kihámozni. És gyakran már nem is az a fontos, hogy mit mondanak, miről, hanem hogy hogyan. Hogy milyen szövegstruktúrából kell kihámozni azt a bizonyos gondolatot. Nem állítható, hogy a szerző ugyanazt mondaná és ugyanúgy, de a kötet valamennyi írására ugyanaz a szemlélet és látásmód nyomja rá bélyegét. Variációk egy témára. Nagyjából tudjuk, mire számíthatunk. Már ami a látásmódot illeti. Az ábrázolt folyamatok és történések azonban mindig mások.

A csattanó lehet a sorrend felborítása, egyszerű kiszólás, új tudatsík beépítése, de bármi legyen is az, kellőképpen felborítja a szöveg addigi rendjét vagy rendtelenségét. Valami mégis történt. Ha máshol nem, hát szövegszinten.

A narrátor szempontjából az írás a fontos, a megnyilatkozás és megnyilvánulás, a szavakon és képeken aratott győzelem, az, hogy „a papír befogadja a szót”, amit előzőleg nem akart. Fontos a képek felidézésének, a szavak egymás mellé helyezésének gesztusa, a teremtő emlékezésé:

„Emlékeimet úgy rakosgatom akár a gyöngyöket s hagyom hogy hatalmába kerítsen egy-egy elfelejtett illat, mozdulat, hangulat.”

A „hölgy” kicsit túl impresszionista, s olyankor idegesítően modoros és proustos, máshol meg túl öntudatos a posztmodern fensőbbrendűségével és szkepszisével. De ettől függetlenül. A narrátor az a narrátor, az én, aki néz, lát és láttat, hadakozik a szavakkal, melyek elveszítik jelentésüket, az olvasóval, aki esetleg erőszakosan be találna hatolni az írás – bocsánat, itt képek – szövedékébe és jelenlétével megváltoztathatná a dolgok menetét és a képek, emlékképek hullámzásának módját. De tény, hogy az olvasó, akiről csak megvetően vesznek tudomást, ott van. Úgy írnak, a szöveg úgy keletkezik, hogy számolnak ugyan az olvasó jelenlétével, mint elkerülhetetlennel, de elővigyázatosan és erőszakosan ki akarják vonni a forgalomból.

„Tudni fogom (...) hogy már elég közel vagyok ahhoz a helyhez, ahol találkoznom kell Önnel. Nem, ne gondolja, hogy életem annak tudatában telt el, hogy mi egyszer pontosan itt és néhány perc múlva találkozunk. Elárulom Önnek, hogy tegnap még minderről semmi biztosat nem tudtam, csupán annyit, amennyire együtt éltem a minden megtörténhet lehetőségének tudatával. Így az ön megjelenése nem ad értelmet az utazásaimnak, felismeréseimnek, az életemnek, csupán egy apró részévé válhat. Annyit követ el, amennyit elkövethet: él a lehetőséggel és bevégzi azt, aminek az Ön megjelenése is részévé vált.”

Mintha a narrátor-szöveg-olvasó harcából a szöveg–olvasó kettős került volna ki győztesen. A narrátori visszavonulás viszont szövegszinten felér egy győztes csatával. A csatajelentés a következő: narrátor a szavak/a szöveg/az olvasó ellen/

a szöveg a narrátor/olvasó ellen/

olvasó a szöveg/a narrátor ellen (elvégre inzultálják).

A narrátor egyedüli szövetségesei a képek. A kép-képek, melyek ritmikusan tagolják a szöveget és a szó-képek. A képekhez fordul, mert a szavak ellenségesek:

„A szavak, hangok másodlagos jelentést is nyertek, melyek alattomosan támadtak megformálójuk ellen, valahogy úgy, ahogy mindez most ellenem fordult.”

Ezentúl:

„egyre inkább szólnak önmagukról, s éppen emiatt nem mutattak túl önmagukon”.

A mondat, a textus agresszorrá válik, s a szavak agresszivitása ellen védekezni kell:

„A mondatokat még inkább leegyszerűsítette, mintha kihagyta volna belőlük az állítmányt, bizonytalanul lógtak a szavak a papíron.”

Az állítmánytalanított, nominalizált mondatok már képek, s a szavak, lógjanak bár bizonytalanul a papíron, ott vannak. Sőt. Képszerűén lógnak. Átszervezve a dolgokat, a szavakat képalakba kényszerítve megfosztja őket természetes agresszivitásuktól, a védekezés lehetőségétől és saját szolgálatába állítja a metamorfizált képződményeket. A szavak ezen túl kizárólag mint képek tölthetik be közlőfunkciójukat. A szöveg rendezőelve, bármiről is szóljon, a kép lesz, a befogadót a filmkockaszerű képződményekké szerveződött képek irányítják. Képeket és nem folyamatokat látunk. Mindez csak hosszas elvonatkoztatás és némi képkiszűrés révén állhat össze folyamattá. Annak ellenére, hogy nem kifejezetten a folyamat a lényeg, az olvasó ragaszkodik valami egymásutániság rekonstruálásához. Csak a biztonság kedvéért, hogy megnyugtassa saját folyamatszerűen látó énjét. Hogy tudja, tényleg öngyilkos lett-e az a valaki, és mért lett az, kiment-e a nő az ajtón, vagy nem. Aztán megnyugszik, s tudván, hogy nem ez a lényeg, nem is erről van szó, visszatérhet a jellegzetes írástechnika diktálta nézőponthoz. A képekhez, a papíron álbizonytalanul lógó szavakhoz, amelyek, ha jól megnézzük, felfüggesztési pontként működnek, és egy szó- és folyamatcentrikus univerzumot mozdítanak ki helyükről. Aztán visszatérhet a pillanat villanásszerű megragadásához, a benyomások rögzítéséhez, a töredezettséghez, az esetleges sorrendhez és az okhiányhoz. Ahhoz a ponthoz, ahol kénytelen együttműködni a narrátorral, aki ugyan kutyába se veszi, hogy láthassa, amit ő lát, vagy legalább azt, amit láttat. A képvilágot, mikor az olvasó nem tudja, hogy dühödten giccset kiáltson, antifeminista jelszavakat hangoztasson (tipikus nőies látásmódról és írástechnikáról van szó), vagy egyszerűen csak elgondolkozzon azon, hogy így is lehet látni és láttatni. Ha akarom, kikiálthatom modorosnak, keresettnek, nőiesnek, néhol pedig szenzációsan jónak. Néhol. Csak megfelelő nézőpont kell hozzá, némi empátia és sok-sok türelem. Hogy megláthassuk a képeket a szabályok, konvenciók korlátai nélkül. Hogy megláthassuk a konvenciótlanság korlátait. Azt, hogy annyira izgalmas és annyira fárasztó, hogy annyira jó és annyira egyenetlen, hogy az a tény, miszerint nem tudod, hogy ki beszél, kinek, miről és meddig és mi is történik tulajdonképpen, annyira lebilincselő és annyira unalmas és idegesítő tud lenni.

Egyaránt hat a meglepetés és az unalom erejével. A képek halmazán lehet gyönyörködni a lépcsők és lépcsőházak látványában, el lehet időzni a kapuknál.

Tekintve, hogy első kötet, megbocsáthatók bűnei. Az olvasó amúgy is csak „kívül-belülálló”. Lapozhat – át meg vissza.

Csak tudnám, mért kellett egy ilyen ronda címet adni a kötetnek (még ha hemzsegnek is benne az öngyilkosok). Nem is képszerű. Ráadásul az angolul nem tudó olvasó első gesztusa a szótárlapozgatás lesz – át meg vissza.

BARTHA-BALOG EMESE

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék