Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. augusztus-szeptember, VIII. évfolyam, 8–9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Akváriumélet és tömegiszony

Akváriumélet és tömegiszony

Karátson Endre: Lélekvándorlás. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995.

„Kilenc novella. Egy híján kerek szám. Valami sajnos mindig hiányzik. Ezen a véget nem érő századvégen is.” A szerző maga hívja fel a figyelmet erre a hiányra, kétszer is elismétli (előszóban és a fülszövegben), hiszen bevallottan az a célja, hogy olvasója mintegy előzetes ismeretként vigye magával a hiánytudatnak egyfajta biztonságát. Ne az írásokban szembesüljön vele, ezzel felvértezve lásson neki az olvasásnak. Így keresse azt, ami a hiányt betölti, a megíratlan tizedik novellát.

Ha elolvassuk a kötetet, előbb-utóbb döntenünk kell, hiányzik-e egyáltalán az a tizedik novella, és ha igen, miért. Ez tehát a szerző és vele együtt az olvasó kiindulópontja, a Lélekvándorlás kezdete. Alaphelyzet, amelyben adott egy „véget nem erő századvég”, egy hiányt betöltő vagy megtestesítő (ez az olvasótól függ) megíratlan tizedik novella. És kilenc megírt novella. Kicsit sarkítva azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen egyetlen komplex vízió kilenc epizódjáról van szó. Alaphelyzetük fogja össze őket, a hiány. Mert az írások világából mindig hiányzik valami, esetenként ráció, nyugalom, mozgás, szín vagy harmónia. Öntudatlanul szembesülünk ezzel a hiánnyal, inkább érezzük, mint tudjuk, hogy létezik, hiszen valahogy mindig ott lapul a szöveg mögött. Nehéz, szinte lehetetlen lokalizálni, hiszen szövegszinten nagyon is helyén van minden szó, minden vessző, minden hangsúly. Karátson Endre pontos, érzékletes, szabatos nyelvkezelésével nemcsak a hagyományos olvasói örömöt teszi lehetővé, hanem a látszólagos biztonság érzését is megteremti, azzal a nem titkolt céllal, hogy a szöveg mögött bujkáló, azonosíthatatlan, jobb híján hiányként definiálható érzésre (?), helyzetre (?) terelje a figyelmet.

Ezzel eljutottunk a cél fogalmához. Ezeknek az írásoknak az a céljuk, hogy megragadják, azonosíthatóvá tegyék az alaphelyzetben feltárt „hiányt”. Talán azért, hogy így megélhetővé váljék, talán csak a magyarázat kedvéért. Mert a szöveg magyarázattá válik... Karátson Endre szerint „az itt olvasható novellák szövegükkel készségesen megtestesítik a hiányt.” Szerintem inkább definiálni próbálják. Alakjai erőlködő, sodródó figurák, többnyire senkihez sem tartoznak. Nem abban a primitív értelemben, hogy az író minimális hangsúlyt fektet arra, hogy hőseit egy társadalom kötelékein belül elhelyezze. Nem is lehet szó társadalmi, netán rokoni meghatározottságról, hiszen ezek az alakok önmagukhoz sem tartoznak. Egyszerre vannak kívül a világon (emberi közösségen) és fájdalmasan, kicsinyességig benne. Tehát sehol? Ismét bezárul egy kör, ismét visszajutottunk oda, ahonnan rendhagyó módon (éppen az író javaslatára) elindultunk, a hiányhoz.

Ezúttal próbáljuk megközelíteni az okság fogalmával. Hol, miben kereshető a hiány oka? Mi hozza létre?

Laurence Sterne filozofikus hajlamú Tristram Shandyjét idézve: a két évszázaddal ezelőtti üres lap nem azonos a jelenben üresen hagyottal. Nem is lehet azonos, mert mást és másként képzelünk bele. Mást jelent számunkra a hiány, mert mást helyettesít illetve jelenít meg. Ez a másságra alapozó nézőpont egyaránt jellemzi az írót és az olvasót. Karátson Endre úgy látja, a nyelv erőtlensége generálja a mindent átfogó hiányt, erőtlensége pedig szorosan összefügg azzal a léthelyzettel, amit egyetlen szóval „századvégnek” nevezhetünk.

„Bökkenő viszont a mostani századfordulón eleven kapcsolódását szóba hozni több olyan dolognak, mint a kép, a beszéd, a személyiség, a sokaság, hiszen már tagadni sem tudjuk meggyőzően, hogy hálózatuk java részt az öntudatlan tartományában jön létre, és formáit is ott váltogatja.”

E századvégi szindróma lényege, hogy egyén és közösség egyaránt képtelen ura lenni sorsának vagy akár módosuló civilizációjának. Karátson Endre novelláiban az út körbefut vagy zsákutcába torkollik, az események sokszor épp annyira virtuálisak, mint valósak, a történetek narrátorai álarcot viselnek, és paradox módon így válnak azonossá önmagukkal. Úgy tűnik, egyetlen szereplőről van szó, mint ahogy fentebb egyetlen vízió kilenc epizódja volt a kilenc novella. Egyetlen szereplő, mely állandóan változik, hiszen más álarcot tesz fel, de lényegében változatlan marad. Lélekvándorlás ez is, ahogy a kötetcím már exponálta.

A lélekvándorlás hőse egyszerre magányos és része a tömegnek. (Vagy éppen ezért magányos?) Karátson Endre a tömeget választja a hiány megformálásának narratív eszközéül.

„A tömeg én vagyok. Itt, most a múzeum előtt kapcskaringósan nyúló sor. Vagyis mi, ti, ők, a lépcsőkön billegve, a portikusz alá igyekezve, a kavicssétányon és ott túl az aszfaltjárdán, egymás lábát tiporva, olykor a tilos gyepre is lépve. S a tömeg te is vagy, akár rám találva csatlakozol a várakozókhoz, akár bent sodródól közöttük, kik oly szorosan gyürkőzünk, hogy szó sem lehet visszafordulásról, megkeresésemről. Többet hamarjában a találkozás érdekében én sem tehetek, be vagyok ékelve, le vagyok cövekelve, be vagyunk le vagytok ugyanúgy, mindvalahányan” (Tömegkultúra).

A kilenc novellából nyolcban főszereplő, meghatározó a tömeg. Sok arca van, nézhetjük a gyerek szemével (Általános Alika), megjelenhet a „tohonyák” autóinak szürke vánszorgásában (Munkakörülmények, avagy amit a kedves megközelítéséről el lehet mondani), áruházi tovajok bizarr vagy alvilági alakok szürrealista ábrázolásában (Társadalmi szerződés, Zuhanunk leninelvtárshoz). Működhet apokaliptikus mészárlás vagy ősi, mitikus tánc, a „szárdáná” formájában (Tömegkultúra, Körtánc). Létrehozhatja kilátástalan járkálás vagy kábítószeres vízió (Szakorvosi rendelés, Lélekvándorlás). Képi megjelenítésétől, működésének szabályaitól függetlenül a tömeg meghatározó jellemzője a globalitás. Az élet minden területét magába szívja, semmi sem létezhet tőle függetlenül. Nyilván a nagybetűs Művészet sem lehet kivétel.

„Mert én persze kultúrtömeg vagyok. Rengeteg lélekszámom miatt kicsit körülményes, de jogaimmal világosan számotvető kultúrtömeg. Tudom, hogy a művek mértéke én vagyok. Tőlem függ sikerük, tőlem az értelmük, tőlem az élettartamuk. Jogaim hatalmamra alapulnak. Ezért olyan szilárdak, haladéktalanul érvényesíthetők. No meg azért is, mert hatalmam kultúrámban eredezik. És kultúrember legyen a talpán, aki a kultúrám természetét egykönnyen felismeri. Pedig nem titok. Minden szempontból mérhető, feltérképezhető. Vetíthető, kirakható, elénekelhető. El is képzelhető, de meg nem érthető. Mert akármihez mérjük magunkat, a tömeg én vagyok, önmagamban való, legfeljebb elmondható. Szavakban előállítható, felelősségre nem vonható” (Tömegkultúra).

A tömeg tehát Karátson Endrénél a társadalom metaforájává válik. Azonosságuk könnyen indokolható: „Már régóta a sokaságról mindig a társadalom jutott eszembe, mert egyiknek is másiknak is az a szokása, hogy összecseréli az embereket.” (Szakorvosi kezelés) Tegyük hozzá, nincs kit összecserélni, hiszen a novellák hősei csak annyiban körvonalazódnak egyéniségekként, amennyiben részei a Tömegnek.

Különös világ születik így a Lélekvándorlás lapjain. Mintha hibásan öntött ablaküvegen át néznénk, emberek és tárgyak bizarr alakban kerülnek a szemünk elé. Deformált világot látunk, tompított belső fénnyel, szűkre határolva... Akváriumlét és tömegiszony kölcsönösen meghatározzák egymást, az egyik ok a másik okozat, mégpedig felcserélhetően. Nemcsak az akváriumi lét velejárója, „következménye” a tömegiszony, fordítva is így van. Mert a tömeggel nem kell azonosulni, a tömeg azonosít magához, így a tömegiszony is tömegjelenséggé válik. A hiány azonosítása, melyre a szerző törekedett, s amit az olvasó feladatául tűzött ki, elkerülhetetlenné válik.

Ha megnevezni nem is tudjuk, legalább tudatosítjuk. Amit így tudatosítunk, azt már elvettük az öntudatlantól, az akváriumléttől. Karátson Endre írásai megteremtik ezt a bizonyosságot, de mégsem zárják le egyöntetűen a kérdést. Éppen ebben látom legfőbb értéküket, kikerülhetetlenné teszik a kérdést, miszerint a tömeglétet meghatározó tömegiszony paradox helyzete vonatkoztatható-e olvasói munkánk eredményére? Amit az akváriumléttől meg meghódítottnak érzünk, a „tudatosított hiány” nem válik a maga során új akváriummá?

VALLASEK JÚLIA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék