KIS LÍRAI ANTOLÓGIA

Miklós

„... elalszol. Pilláid hosszú szárnya lebben. / Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, / de benned alszom én is, nem vagy más világ. / S idáig hallom én, hogy változik a sok / rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.” A Tétova ódában, és az egész Radnóti-lírában ez a rész izgatott mindig a legjobban. Megy, megy a keresztrímben, nyugateurópai módra írott vers, és hirtelen minden megváltozik: páros rím következik, az utolsó, megnyúlt sor a néggyel előtte levővel cseng össze, és egyáltalán, úgy néz ki, mintha ez a nagyon művelt, a formával igazán tisztában levő költő egyszerre csak mindent elfelejtett volna, mintha semmi sem számítana, a verstan elvei elmerültek volna a langy dunyhában, elalvás és álom között.

Éppen ez adja meg a Tétova óda tétovaságát és ódái hangzását is egyben. Hiszen lehetetlen nem észrevenni, hogy a sor a jelzők miatt nyúlik meg, a költő keresi a megfelelő szót, és nem találja, még így sem találja, s akkor reményvesztetten abbahagyja az írást, és hagyja elszabadulni a befejezést. Ettől lesz az egész ennyire jó – éreznünk kell, hogy amit eddig elmondott Radnóti, azt bárki elmondhatta volna, akinek tehetsége van. De ezt az odavetettnek tűnő, szavakért kínlódó, mégis hihetetlenül könnyed zárást egyedül ő tehette oda, a maga franciás eleganciájával.

Azt hiszem, ezek a nyelvteremtő gesztusok egy költő életművében. Én legalábbis mindig fölkapom a fejem, ha valami nem stimmel a képletben. Azt jelenti, az egyéniség határai túlnőttek a prozódia ridegségein. Megcsúszott a kéz, és valami csodálatosan szépet kapott el a költő. Ilyenkor mindig iszonyúan nagy dolgok születnek – dolgok, hiszen ezeket már nem lehet verseknek nevezni. Az ember odaadná a fele királyságát egy ehhez hasonló kézmodulatért – amit még a kéz tulajdonosa se tudna megismételni.

Ennél nagyobb csoda már csak egy van: amikor a megadott határok között marad a vers, és mégis hatalmas. Amikor már nem kell széttörni semmit, egészen olyan, mintha bárki megírhatta volna, és mégis félreismerhetetlen a költő hangja. Mint az Erőltetett menet, például.

„Bolond, ki földre rogyván fölkel és újra lépked, / s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet...” Nem hisszük, hogy még egyszer rábukkanhatunk. Hogy még egyszer elolvashatjuk. Egyszerűen hihetetlennek tűnik, hogy kinyitod a kötetet a megfelelő oldalon, és ismét ott áll a vers. És ismét ezekkel a sorokkal fog kezdődni. Úgy érzed magad, mint a munkaszolgálatra elhurcolt emberek, akikről szó van. Írnál még, de minek?!

Pedig annyira szelíd és annyira nyugodt az arca, csak árnyalatnyi melankólia sugallja azt a feszültséget, ami egy ilyen kivételes tehetséggel együtt jár. Biztos, hogy arra biztatott volna: írjál még. Ám verseinek ereje, ritmusának csodálatos hatalma függetlenek tőle. Ezek a sorok nem biztatnak, hanem lenyűgöznek. Atyaúristen! Nem lehet igaz.

Ő a legszebb magyar költő. A híres, Ottlikot köszöntő Esterházy-esszéből indulok ki. Ottlik a legnagyobb zakós, és Mészöly Miklós a legnagyobb atlétatrikós. Melltartóban viszont Árva Bethlen Kata a legjobb. Vagy Kaffka Margit?

Eltekintve most a ruhadarabok által kínált gyönyöröktől és csapdáktól, csak annyit mondok franciás határozottsággal: ő a legszebb magyar költő. Szeretlek, Miklós.

DEMÉNY PÉTER