Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. augusztus-szeptember, VIII. évfolyam, 8–9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
MŰTEREM

MŰTEREM

A Honfoglaló

„Millecentenárium”! Úgy gondoltam, ha már ehhez a nehéz sorsú néphez tartozom, és még ráadásul a duplán megpróbáltatott erdélyi magyarsághoz, nekem is kötelességem méltóképpen megemlékezni egy szoborral. Az elhatározás után következett a kérdés: „Mi legyen az a szobor?” Hosszú töprengés után úgy döntöttem, hogy nem valamelyik vezérünket, hanem a közkatonát fogom megmintázni, a Honfoglalót, akiből lett ez a nép. Ezekből lettek a földművesek, mesteremberek és a Nobel-díjas tudósaink. Ezekből lettünk és vagyunk mi valamennyien, Magyarok, a kis országban és szétszórva az egész földön, a honfoglalókból.

Jött a következő kérdés, hogy is nézzen ki ez a honfoglaló?

Ekkor feltolultak az emlékek: nagyapáim, apám. A fekete szemű, fehér bőrű kun származású anyai nagyapám. Akit Katonának is hívtak, és sápi születésű volt, mint ahogy azt elmesélte nekem Gellért Sándor, aki szintén arról a vidékről származott. „Hát fiam, akkor te kun vagy. Mert a Sáp az kun település.”

Eszembe jutott az apai nagyapám, szintén fekete szemű székely ember volt, alsórákosi, apám is ott született. Nagyapám igen jó hangú ember volt, kiugrott barát, úgy látszik, szűk volt neki a korda. Mind a két nagyapám és apám is vasutas volt. Kolozsvárra vetődtek, és édesapám benősült egy félszász családba, a Fájk volt dédapám, rosszul beszélt magyarul. Ezekből lettem én „tiszta erdélyi magyar”. Iskoláim jók voltak, a piarista gimnázium, majd az túl keménynek bizonyult, és a Református Kollégiumban folytattam az életem.

Már főiskolás voltam, amikor megismertem László Gyula professzort és a munkásságát. Később és azóta is atyai barátságban vagyunk, gondolom, a világképemhez a honfoglalásról ez is döntően hozzájárult.

Majd 1953-ban végeztem a főiskolát. Itt fedezett fel Nagy Imre, a festő. Imre bácsi mindig odafigyelt az ígéretes fiatalokra. Nekem valóságos apám lett. Az én édesapám 1944-ben meghalt.

Imre bácsival mindig egyoldalú tegezői viszonyban voltunk, mint a parasztoknál szokás. Ő engem tegezett, én őt magáztam. Akivel nem volt ilyen közeli viszonyban, azzal nem tegeződött. Imre bácsi nemcsak anyagilag nyúlt a hónom alá, hanem valósággal megszabta az irányt a művészetemben is. 1954 nyarán levitt magához Zsögödre, Csíkba. Ez a nyár nagyban meghatározta az érdeklődésemet. Megrohantak az élmények. A főiskola megtanított a mesterségre, az érdeklődésem az erdélyi nép felé itt indult el. Előbb a székelység, a csángók, majd Kalotaszeg és a Mezőség felé. Zsögödön az én birodalmam Imre bácsinál a csűr volt, ott laktam a csűrben, és az volt a műtermem is. Mikor szép idő volt, horgászni jártunk az Oltra és pisztrángozni a Hargita patakjaiba. Közben ment az ismerkedés az emberekkel. Ha esett az eső, a csűrben beindult a munka. Imre bácsi hozatott nekem egy szekér agyagot, és minden szomszéd modell lett. Egy alkalommal felmentünk egy hétre a Horomba (a Hargita egyik csúcsa), az egyik völgyben volt az öreg csángó Ungurán bácsi tanyája.

Imre bácsi festett, én megmintáztam az öreget, az öregasszonyt és az unokáját. Ebből lett az első egyfigurás kompozícióm Hajnalodik a Hargitán címmel. Őszire összegyűlt egy kiállításnyi, és megnyitottam az első egyéni kiállításomat Kolozsváron Pallos Jutta festőművésznővel.

Ezen a nyáron ismerkedtem meg Jagamas Jánossal is, akivel sok éven át jártuk Erdélyt, ő a dalokat gyűjtötte, én az embereket figyeltem. Együtt voltunk a Gyimeseken, az esztenákon, Kalotaszegen és a mezőségi Széken. Majd 1957-ben ugyancsak Imre bácsinál megismerkedtem Domokos Pál Péterrel, aki moldovai csángó-kutatásra indult. Jagamassal én is hozzájuk csapódtam. Jártunk a hétfalusi csángóknál, majd Bakó környékén bejártunk sok falut. Ekkor ismertem meg Szabófalván Lakatos Demetert, a csángó költőt is.

Ez az út eljegyzett a csángókkal, és azután készültek a Tekenyőgordonos csángó lányok, majd később a Gyimesi csángó szobrom, aminek szép sikere is volt Kolozsváron, Bukarestben, majd elkerült Moszkvába a Szocialista országok kiállítására, ahol díjazták is.

Ezek az élmények és munkák mind hozzájárultak a Honfoglaló elkészítéséhez.

Még kitérnék a hajviseletre: a varkocs nem csupán divat volt, a hajfonat a fülön védett is a kardcsapások ellen (legalábbis enyhítette, gondolom).

A sisak bőrből készült és nem nehéz fémekből, mint azt általában az európaiak használták. Őseink harci sikere pontosan a könnyű viseletükben és fegyelmezett mozgékonyságukban rejlett a nehézkes nehézlovassági viseletekkel szemben.

Dióhéjban ez a Honfoglaló szobrom története. Valószínű, szükséges volt hozzá ez a pár évtized előtanulmány.

A szobrom el is készült időre, és oda is érkezett Budapestre a Millecentenáriumi Kiállításra. Itt Marosvásárhelyen is bemutattam az 1996-os tárlaton, és a Kemény Zsigmond Társaság egyik összejövetelén.

Jelenleg a műtermem megbecsült dísze.

Titkon reméltem, hogy egy jobb helyet fog kapni a Honfoglaló. Nem így történt.

Marosvásárhely, 1997. április 22.

PUSKÁS SÁNDOR

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék