Petőfi
után
Az olyan költő, mint Petőfi Sándor (vagy Ady
Endre) alkatánál fogva nem lehet alkalmas a műfordításra, a költői
travesztiára, arra, hogy többé-kevésbé magára vegye más valaki egyéniségét.
Kiváltképpen egy másik nagyon erős, nagyon határozott, nagyon egyéni
egyéniséget. Persze másfelől adva van a nagy költő zseniális
ráérző képessége, amely egy másik nagy költő nagy művét az eredeti
formai és tartalmi színvonalán alkotja újra a maga nyelvének közegében.
Petőfi Coriolanus-fordításának vannak remek
sorai, igazi telitalálatai, Az apostol költőjének kezenyomát viseli –
egészében mégsem mondható sikerültnek.
Nem az idő múlása, az eltelt másfél
évszázad az oka. Ez a Coriolanus nyelvében kevésbé elavult, mint a másik nagy
költő, Vörösmarty Julius Caesar-fordítása. De gondoljuk meg: a Coriolanus
fordításának idején, a szabadságharc előestéjén a magyar anglisztika még
gyermekcipőben járt, az ilyen munkához nélkülözhetetlen, komoly szótár sem
állt a költő rendelkezésére, nemhogy „kritikai apparátus”;
feltehetően német szótárral, sőt német szöveggel próbált segíteni
magán – ami nem egy esetben talán inkább zavarta, mintsem valóban segítette egy-egy
manierista ízléssel megfacsart szövegrész helyes értelmezésében. Ráérő
filológus utánakutathat a dolognak, de bárhova lyukadna is ki, az nem változtat
a lényegen: a hatalmas szövegfolyam sok helyen megfejthetetlen maradt, vagy
éppenséggel félreértette a költő.
Néha kénytelen-kelletlen belenyugodott az
ebből adódó értelmi zökkenőbe, logikai törésbe, máskor
egyszerűen átlépett egy-egy ilyen helyen. Illyés Gyula illően
tiszteletteljes javításai nyilván nem változtathattak ezen, ahogyan azon sem,
hogy Petőfi a sok rövid angol szó nyomása alatt gyakran megszaporítja az
eredeti verssorainak számát. A romantika kora nem ütközött meg ezen; a román
műfordítói gyakorlatban még néhány esztendővel ezelőtt is
találkoztam ilyesmivel.
Julius Caesar-fordításom fogadtatása,
magyarországi színházi emberek pozitív hozzáállása (mert a hazaiak
természetesen észre sem vesznek ilyen jelentéktelen apróságot) felbátorított,
hogy – bármiféle megbízás nélkül – belevágjak a Coriolanus újrafordításába;
olyan magyar szöveg volt a célom, amely az utolsó Shakespeare-tragédia sokszor
bonyolult kifejezésmódjának megőrzése mellett nem hagy homályban egyetlen
megfejthető félsort sem, és egy sor kitűnő megoldás átmentésével
őrzi az első költői fordítás szerzőjének mélységesen
tisztelt emlékét is. Olyan szöveg, amely kedvet ébreszthet magyar
színházainkban, hogy a mai néző fülének szánt nyelven színre vigyék ezt a
sok tekintetben fájdalmasan időszerű, nagy tragédiát.
JÁNOSHÁZY GYÖRGY