Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. augusztus-szeptember, VIII. évfolyam, 8–9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Simon Attila

Simon Attila

SZÉP VAGYOK

„Füstöl a kémény, ég a ház, elszállsz pernye, kisbalázs...” – énekelte kezében seprűvel a hibbant Janovec Márton a büfé és próbaterem közötti átjáróban, s egy pillanatra eszembe jutott az öreg története, amit csak a város száján keresztül ismertem.

Janovec Márton tehetséges színészként kezdte, több társulatnál is megpróbálta eladni magát a publikumnak, de olyan rossz hírek keringtek róla, amelyek miatt mind közönsége, mind pedig főnökei jóindulatát elveszítette. Amikor Szentgyörgyre költözött – ebbe a kisvárosba, ahol régi és új illatát érezhette orrában, mint én is először, amikor ideragadtam, valami olyan ízét a furcsaságnak, ami lelkessé tesz akkor is, ha épp a leginkább vagy magad alatt –, robbant a színpadon. Természetszerűleg követtek ezeket a sikeres fellépéseket a különböző partik s a különböző nők és nőcskék. (De hát, mint ez lenni szokott, inkább a nőcskék, mint a nők.) Janovec Márton annyira vitte, hogy pár év múlva már néhány volt feleségről fecseghetett az olcsó lebujokban a cigánylányoknak, akiket – nem tudom, mert másokban hajlandóságot nem talált-e vagy tényleg szenvedélyből bolondult érettük – az utóbbi időben délelőttönként láttak vihogva távozni garzonlakásából a szomszédok. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy itt sem maradhatott a társulatnál. De a várost már nem tudta elhagyni.

Amikor harmadik felesége, Jolánka (az elrontott házassága miatt közsajnált óvónő) hároméves Balázskáját ellopta, kétségbeesett a város. Ekkor már mindenki tudta, hogy Janovec Márton menthetetlen alkoholista, s arról is kellőképpen jól értesültek voltak az emberek, hogy hányszor járt pszichiáterhez. Három napig keresték a gyereket és Mártont, a harmadik nap az asszony fivérei – már nem tudom, kinek az ötlete alapján – a közeli erdőben egy kalyibában találtak rá Balázskára. Frissen faragott huszárokkal játszott. A két testvér nem gondolkozott sokáig, dühében fölgyújtotta a kalyibát. Egy hónap múlva Jolánka és a gyermek elköltözött a városból.

Nem tudhatjuk, mit érezhetett a szatyrában még ficánkoló halakkal visszatérő Janovec Márton, amikor meglátta az üszkös maradványt, de fehér hajjal adta föl magát a város rendőrségén. Két évig szanatóriumban feküdt, aztán szánalomból a színháznál alkalmazták takarítónak. Senki, de senki nem tudta meggyőzni arról, hogy nem úgy történt az eset, ahogyan ő azt tudja. Aztán meg olyan nagyon talán meggyőzni sem akarták.

Két órára szólt a találkám, még volt egy negyedórám, amíg érkeznie kellett. Presszókávét rendeltem, cukor nélkül. A pincérnő szerint ma nem jön, de én tudtam, hogy jönnie kell, próbán van Vivien, s a mocskos-piros asztalterítőre könyökölve vártam az idő múlását. Kényelmetlenül éreztem magam, nem szeretek olyan helyen ülni, ahol mindenki ismer mindenkit, s néznek ki a bőrödből, hogy mit akarsz, mire, kire vársz. Aztán meg az is zavart, hogy a helyi újságban éppen ezekről az emberekről írtam (persze, álnéven, hiszen egy ilyen kisvárosban lehetne-e másként írni, ilyen fiatalon?) sokszor talán túlságosan is csípős kritikáimat. Abban a pillanatban ismét úgy éreztem magam, mint egy nagydarab szar (időnként még velem is előfordult, hogy így érzem magam, hiába mosom agyam a pozitív életszemléletű sikerkalauzokkal), s komolyan fontolgatni kezdtem magamban, hogy nem lenne-e ideje végleg abbahagyni a mások munkájának örökös bírálását. Ott a sarokban, az a szőke nő, akinek meggyvörös az ajka és a körme, valószínűleg kikaparná a szememet, ha tudná, hogy én „méltattam” legutóbbi fellépését. S talán igaza is lenne. Igen, igaza lenne. Most látom, mennyire megöregedett, úristen, csak nem attól a cikktől? Azt sem tudom, van-e családja? Gyerekei?... Ki tudja, milyen fontos lehetett életében az a szerep, talán épp a lejtőn volt, és ez jelentette volna neki az általa látott egyetlen visszatérési lehetőséget, most vodkáját iszogatja, vodkának kell lennie, átlátszó folyadék, ahogyan nézem, hát vizet nem ihat a büfében. „A deszkákon bukdácsoló szőke idétlenség”, aki „náthás ihletettséggel  játszik”. Ott ül a sarokban, és ráncos az arca. Vodkáját iszogatja.

Vivienre gondoltam. Csodálatos színű vörös haja van. Nem az a rőtvörös, ami eszetekbe juthat, ha vöröset mondok, s a szeplős, szemöldök nélküli teremtésekre gondoltok, hanem valami finom árnyalatú, mint a viszki színe, ami iható, ehető, szagolható és tappintható is egyben, ami szemed előtt villózik a villásreggelidben vagy a mennyezeten, a csilláron, az akváriumban és a kék égen, egyszerűen mindenütt, ahová nézel, mert egyszer már találkoztál vele. Ezzel a hajjal lehet találkozni. Emlékszem, Váradon találkoztam még egy ilyen hajjal, azt a lányt is Viviennek hívták, s ő is színire felvételizett. Minden vörös és szép lány, akit Viviennek neveznek, színésznő lesz? Már nem haragszom Vivienre.

Már nem is haragszom rá. Pedig a tegnap... Szóval nagyon kiborultam a tegnap, amikor azt mondta, hogy elmegy egy másik társulathoz, már holnap elutazik, egy másik városba, egy másik országba, mivelhogy hívta az a babaképű pasas, az ottani színházigazgató, hogy most hívja, most kell menni, s hogy ott ötször ennyit fog keresni, az jobb lesz mindkettőnknek, hogy persze pár év múlva majd visszajön, vagy én is utána mehetek, még csak huszonnégy évesek vagyunk, mert, hiszen, hogy... Azt hiszem, nagyon csúnyán viselkedtem. Igen, pontosan emlékszem, kivertem a hisztit, ahogyan azóta sem tettem, mióta ismerem. Szó nélkül, egyenként ejtettem a tányérokat és poharakat a földre, a pincér csak nézett, nem tudta, most mit kellene csinálni, a pincérnő sikított. Vivien zokogva ugrott föl az asztaltól, de én elkaptam, a hajánál fogva, attól a viszkiszínű csodától fogva rántottam vissza a kurvát, vagyis azt ordítottam neki, hogy kurva, hogy eladja magát, és hogy nem is tehetséges, nem a tehetsége, hanem a pinája kell annak a szarházi senkinek, így mondtam: a pinád kell neki, és harsogtam tovább, hogy én írtam azokat a pompás kritikákat róla, én vagyok a Sárosi András színikritikus, én, a költő, aki első sikeres kötete után beleszédült a viszkibe, a vodkába, a kurvák ölébe, hogy Szentgyörgyön megpróbáltam Sárosi Andrásnak lenni, aki tisztességes, akinek rendes, állandó szeretője van, nem is szeretője, hanem kedvese, kedvese, kedvesem, Vivien!...

„A hamuban is alszik a láz, aludj el szépen...” – szűrődik a büfé halk zsongásán Janovec Márton kesergője. Gondolta volna a költő, hogy az ártatlan gyermekversike valaki megroncsolt lelkén ilyen morbidan értelmezhető lehet? Megroncsolt lélek... Sokszor úgy beszélek magamban, mint vasalás közben a vénleányok vagy a boldogtalan asszonyok.

Nagyon megijeszthettem szegénykémet, nem is engedte, hogy fölmenjek hozzá, de ahhoz ragaszkodtam, hogy elkísérjem az ajtóig, holnap találkozunk, mondta, de ugye már nem akarsz elmenni, mondtam, nem, azt mondja, most menj haza, fáradt vagyok, holnap találkozunk... Keze, mint a nyárfa levele, ahogyan fogta a kilincset. Mint a nyárfa levele. Olyan lehetett az én arcom is, mint a nyárfa levele, mint a nyárfa levele.

Összerezzentem. „Szervusz Gyula!” tolakodott asztalomhoz egy ismerős, leülhetek, kérdezte, s én vonakodva mondtam, hogy hát leülhet, de mindjárt jönnie kell Viviennek, már két óra, mire ő elmosolyodott, s két vodkát rendelt, egyet nekem. Nem értem, sokszor csak mosolyognak az emberek, titokzatosan, mintha lehetne is titka az embernek. S két vodkát rendelnek.

Hogyan is van az az idézet? „Ezüsttel játszik a nyárfa levele...” Milyen szép verssor! Benne van a tündöklés és a halál. A levélen hajszálként végigvérző tündöklő lobogás, az élet, az égig érő álom, s ugyanakkor ott van fényében a fejsze éle, a fejszéé, amivel a fát kivágják. Valahogy így magyarázta el maga József Attila Bakk professzornak.

Zavar ez a pasas. Zavar a sarokban ülő szőke nő. Zavar a seprűjével becsoszogó Janovec Márton. Zavarnak. „Szép vagyok, ugye, pincérnő?” – igazítom meg hajam. „Szép vagy, Gyuszi Bácsi, szép!” – és mosolyog hozzá ő is. Már két óra. Hol késlekedik Vivien?

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék