Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. augusztus-szeptember, VIII. évfolyam, 8–9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kisgyörgy Réka

Kisgyörgy Réka

HONVÁGY, HAZAÁRULÁS

Férfiakat összetartó, férfiaknak dicsőséget hozó név: Alexandrosz! A vágy sűrűjében fogant kissé talán félszeg bizakodással, a jövő és a remény gyarló összevetésének bizonytalanságában, jöjj közelebb! A hiány mardosó, mint az éhség, és ezt az űrt nincs mivel kitöltsd, betegségnek érzed, de nem az, bár ez a könnyűség egy óvatlan pillanatban valamelyik szervnek nekiront, bezúzhatja pillantásod üvegablakait, s többé nem látod azt a leheletfinom párát sem, amely ilyenkor, reggeli időben észvesztő könnyűséggel, a tó felől felfele árad reggelizőasztalod felé. Nem látod többé a napot és azt a villasort, amely bizonyosság volt, és köddé lett. A létezés házai és az a pár síkokból, négyszögekből épített rom ebben az időben összehasonlíthatatlan. A homokos dombok, a talaj agyagos, vizenyős szeletei az ujjaid között, a lassan-lassan és egyre ijesztőbben határokat, körvonalakat nyerő fák, a víz, az eső és a föld, s a világ azon összetevői, melyek teraszod körülveszik, számodravalóan mind átestek ezen a változáson. Legkézenfekvőbb persze, rögtön arra gondolni, ami velünk, emberekkel megesett. Itt van például a ház vagy a vonat, melynek fülkéiben emberek zötykölődnek; – ez vajon az a ház-e, amelynek rendeltetése volt, és az a vonat-e, amely nyílegyenes párhuzamos síneken szaladt a cél: egy számodra ismeretlen nevű város felé? És a villasor ablakaiból feléd szivárgó fények esténként, amikor cigarettával az ujjaid között kiálltál ablakod elé, hogy eltakard Veronika elől az alkonyi sugarakat... Újból megnézed a házsort, és arra gondolsz, hogy ezt elfelejted. Igen, ezt el kell felejtened.

Óvnak vagy csupán elfödnek, eltakarnak? Ha elképzeled a fürdőtelep keresztmetszetét, minden bizonnyal te is, Veronika is ott lógnátok nyilván kettészelten, tőről metszett lábakkal, domborodó mellkassal, melyben bennrekedt a szusz, a kettészelt hálószobájában. A padlás boltozatos tere egy hatalmas cukros süteményt formázva tárul eléd, érzed a mazsola, az eszenc ízét. A kettészelt villasor olyan volna, mint egy labirintus, melyet belülről rágtak a testek mértéke szerint üregesre a tetvek, bogarak. A fák koronája ráborul a kinti világra.

Az ébredés örömét rég elfelejtetted, a sűrű éjszakai riadalmak után csupán megnyugvást, megkönnyebbülést érzel, kiosonsz a teraszra, és rábólintasz arra, amiről úgyis tudod, hogy megvan, nem égett le, megmaradt neked.

A tiltások és parancsolatok hűvöse még mindig megérint, a taknyos gyermek hideg kövek és fázó hajnali emberek közé, templomba vánszorog benned. Ott érzed a kéjt, hogy egyszer nem-et mondj; de mi volna azután?! A tiltakozó gyermek, akit hajnali misére hajtanak, a sírás ott bujdokol benned most már mindörökre, hogy visszaüvölts, hogy nem, s hogy visszamenekülj a meleg takarók hegyei mögé, innen, ebből a védősáncból, melyet a lepedő síkja és egy szomszéd test alkot számodra a külvilág bénító ingere ellen, így meg visszaszólhatsz, a gyermeket megvédi a múlt. Ebből a sáncból nem emelhet ki senki, a mennyország kapui ezért épültek fehér és vattás takarókból, behatolni ide könnyű, egy hosszú-hosszú hajnali szendergés az álom kapujában felér az öröklétet birtokló szándék jövő idejének évszázadaival.

A templom, belülről nyilván, egy hatalmas gyomorhoz hasonlít, vagy még inkább egy kitátott, öklendező szájhoz, mely bezúzza, összepréseli, kiválasztja, egymáshoz tapasztja szörnyű erejű és nyáladzó nyelvével a Krisztus nevét megéneklő, tolongó felebarátokat, híveket, iustus-okat; mindazokat tehát, akiket e hajnali óra arra serkent, hogy bánván bűneiket, összegyűljenek az égbolt csúcsívét mintázó templomkupola alatt, főként Szent Antal, de az összes többi szent lábainál, jövőt, életet követelve, vagy akár bosszút forralva egy valaki, vagy akár egyetlen olyan hatalmasság ellen, mely láthatatlan ugyan, de érezhetően jelen van, megérint, feléd közelít, könnyeket facsar a szemedből, ráirányítja a figyelmed szeplőidre, megcibálja a hajad. A hideg uralja tested, és mise alatt egyvégtében annak a pillanatnak a határtalan szabadságát képzeled magad elé, amikor kilépsz a tavaszias napsütésbe.

Az a mozdulat, amellyel kiemeled vállad és nyakad a megbéklyózó vászonlepelből, felszabadítja izmaid és gondolataid közel két óra hosszat érzékelhetően korlátok közé szorított játékát. A vézna karok, a fej méreteihez képest nevetségesen vékony nyak, a beesett, sápadt arc a kóros vacogás áldozata. Az első sor felemelkedik, és a vacogás ütemeire a templomhajó harántcsíkos metszetét mintázva számodra, beljebb tart, felemelkedik a második sor, s mire kibírhatatlanná erősödne benned a belső zaj, pompa, szívverés, mindig váratlanul, valahonnan a magasból előrobban az a még félelmetesebb, leölt állatok és a pokol harsonáinak hangját felidéző szilaj hangorkán is, amelyet a tisztelendő úr kénye-kedve szerint a himlőhelyes kántornő produkál hatalmas és foltos, szétterpesztett ujjú kezei több ízben hidegrázósan megismételt mozdulataival.

A kántornő szájából füst és pára szivárog elő, miközben azt magyarázza az egybegyűlteknek, hogy miként lehet feljebb jutni. A padlásra hét lépcsőfok vezet, mely lépcsősorokat hét gyertya fénye világítja meg, ám oda csak az mehet, aki nem csupán sejti, hanem pontosan tudja, hogy mi a baracklekvár és articsóka ízei között a meghatározó különbség. A dolog azért furcsa, mivel a himlőhelyes kántornő mindig kétfelé néz egyszerre. Elmagyarázza a szülőknek a „rend fokozatait”, miközben hangszerét vijjogtatva, fület tépően énekel. Mire bekapcsolódik a második sor is, ti a kántornő kíséretében már messze jártok, az ajtóig legalább nem hatol el a borzalmas illatszer szaga, mellyel „ópiumozza” magát, hogy nap mint nap kibírjon benneteket, hogy hajának és bőrének erjesztő szagával fogva társa a híveket, akik szerepük szerint híven sápadoznak az ő színe előtt.

Alekszej a helyeden keres, a füstös félhomályban feléd tapint. Meg szeretnéd kérdezni tőle, hogy ő is, a tisztelendő úr is, meg ők is, mindahányan, miért használják ezt a szörnyűséges illatszert, a kántornő illatszerét?! Mi több, Alex, ez a ravasz főintendáns az ég felé libbent egy tányérkát, melynek füstölő tartalma egy jól ismert arcot mintáz: a kántornő kráterekkel, labdacsokkal dúsított kövérkés ábrázatát. A vörös hajtövek úgy erednek útnak a homlok holdbeli tájak térképét mintázó csontboltozatából, mintha egyetlen szándékuk volna soha meg nem állni, mi sem meglepőbb tehát az égnek meredő bronzvörös hajszálak nyílegyenes rakétakilövő pályát képező útját követve, mint egy tónusában mélyebb, ám ugyancsak bronzvörös filckalap, amely úgy üli meg e szilárd hajkoronát, mint sasanya a fészkét. S a ti figyelmeteket persze, nem kerülheti meg az a méteres hosszú, csenevész sikló vékonyságú copf sem, mely hosszan lenyúlik a kántornő gerince mentén, hogy diszkréten eltűnjön egy blúz- vagy kabátnyílás feltételezhetően langymeleg odújában...

Ez sátán, tudom én – súgja feléd fogvacogva Alekszej, ha megégetik, a testének ilyen lesz a szaga.

Te azt honnan tudod? – szólsz vissza gyanakvóan kémlelve barátod arcát szemüveged párás tükrei mögül, talán láttad?! Alekszej inti, hogy nem, nem látta, de ugyanakkor sértődötten elfordul, jelezve, hogy a tegnapi harcnak még nincs vége korántsem, és hogy ő áldozat ugyan, de mégis vért kíván. Ez nem függ össze – súgod feléje. Alekszej éles könyökét derékszögben feléd taszítva jelzi, hogy most, ez alkalommal közelebb úgysem mehetsz. Nagy, nyugodt, elefántcsontszínű arca irányából az elhárító szavak úgy szökkennek feléd, mint a kígyók: de összefügg, de összefügg!

Alex újra felétek pillant, úgy tesz, mint egy angyali testőr a tisztelendő oldalán: száját kecsesen o alakúra formázza, fodros karingében épp felszállni készül arra a járatra, mely felé kénytelen-kelletlen ti is igyekeztek; ott sorakoztok mennyei rendben, hófehér, tömött, zengő sorokban a himlőhelyes kántornő lábai előtt, óriási ércágyúkat és ezüst sípokat szigorú rendbe foglaló hangszere alatt, háttal ugyan a súlyos karzatnak, ám szemben a hívekkel, fölszállt a kántornő szájüregéből származó köd, s ebben az égzengésben, az immár tiszta, fogvacogtató hidegben minden oly éles és világos. Magadra maradtál; Alekszej szorosan Alex nyomában, gyermekien üveges, törékeny, csengő szopránja felszárnyal, majd lehanyatlik, nézd a kottalapokat tartó kezét, ezeket a keskeny ujjakat, végükön a hússzínű, rózsaszínes, gyöngyházfényű körmökkel, soha nem érhetsz hozzá föl. Hangod kisimul, megtörik, valami mintha lehúzná belülről, van egy súlyos, mérgezett gömb valahol a szíved fölött, a tüdőd közelében, mely föl s alá ingáz, nem jön ki belőled, nem adhatsz ki egyetlen hangot magadból, anélkül, hogy ne kapaszkodnál meg egy szilárd testben, mely bizonyíték arra, hogy ez a tér is létezik, és nem kell fölemelkedned, majd földhöz csapnod magad nagy hévvel és zokogva, mint a pincében Alex bora után, bár ugyanúgy szédülsz, gyomrod görcsbe rándul, azon igyekszel, hogy a hang, a következő, amelynek ki kell szakítania a torkod mélyén képződött gátat, ne zúzza szét a tested, hogy sikerüljön, mint annyiszor eddig, szépen és csendben különválni: a zsenge gyermektest a színek és anyagok burka maradjon ebben a hidegben, itt, a hirtelen ismét felmagasló Alekszej mellett, ebben a meghitt, jeges térben, legyen hová nézned, a kegyes felnőttábrázatok hűvöse és Alekszej fényes közelsége, ez a bíbor– és skarlátvörös egyezség a templom mélyén, a hatalmasság és fényesség, csend és félelem beláthatatlan közegében, de a hang az végre szabaduljon ki, ez a mérgezett márványgömb, ez bukjon már ki a szádból, előbb, mint egy kígyó feje, majd a gömbbé tekeredett test, s végül a vékony, sziszegő farok kúszik föl, a boltozat felé, a kántornő copfja alattomosan és fenyegetően uralja a kinti világot; de ti megszabadultok. Felbődülsz. Alekszej ujjai között megrezzennek a kottalapok, egyetlen főhajtással tudtára adod, hogy kész, te is mehetsz, messze magad mögött az emlék; a gúnykacaj, a kiabálás, ordítozás köve kibukott belőled, és lecsattant a kockás pádimentomra, ennyi volt, s ha felnézel ismét, az már nem te vagy, hanem Alekszej kicsinyített, barna, szemüveges mása (vagy inkább az a tegnapelőtti srác az U. utcából, aki még nem bántott meg, s emigyen a dolgok távol attól, hogy dolgokká váljanak, valóban még csak össze sem függenek).

Ha végre idelát valaki, akiről semmit sem tudsz, de rengeteget sejtesz, azt látja, hogy a te könyököd is éles derékszögben kitartva a tested mellett, megtámaszkodsz a jelenben, tenyereden ott remeg a kotta, de a hangok, azok libegnek, úsznak, tekergőznek egymással csoportosan állaguk szerint lábaitok, kottalapjaitok, füleitek, orraitok körül, csak a kántornő hamis, aki most is, most is kétfelé pillant, egyik szemével mélyen felétek, le, a billentyűk világító, elefántcsont–, zsemleszínű hasábjai felé, a másikkal azonban föl, bandzsán ki homloka timpanonja alól a füst, a pára, az illatok, az elbillenő lebegés nyomában. Alekszej csapata, ti, a jobbszélsők, határozottan elöl csörtettek, Ő, a hatalmas, akinek egyedülvaló jogában áll látni benneteket, s aki őrzi számotokravalóan agyában az összefüggéseket, bizonyára hallja is az elsőnek érkezők harsány hozsannáját, melyet kiszélesít, ötvöz, finomít, selymessé tesz, hömpölyögtet, bársonyít Alex balszélsőinek monoton jelenléte ebben a párbeszédben. Bőrödön érzed a villongó borzongást, az érzékelés nyomán kialakuló, az érzékelés kérdéseire adott konkrét válaszok és ígéretek ingerlő ösztökélését, hogy megmozdulj és a felbúgó ünnepélyes dallam ütemeire dobbants, fordulj, tapsikolj, bő, hófehér, szárnyas ruhád alatt, a záporozó kottalapok susogása, sistergése közben.

Az a délután is ilyen fényes, amikor felmerészkedett valaki hozzád, és a téged körülállók mindannyian azt hitték, hogy Ő magához emel.

Soha nem szeretted volna tudni, hogy kicsoda Ő, elegendő volt a biztonság, amellyel körülvett és amelyhez nem volt kulcsod. Nemcsak a mindennapok sora és benne a te bizonytalan lépéseid kockázatossága volt rejtély számodra, hanem az is, ami a felnövekvő számára kész és adott bizonyosság: a dolgok és a tárgyak.

Hogy miért kerültél ebbe a fészekmeleg biztonságba, arról fogalmad sem volt. Minden hajnal meghozza a maga gyümölcsét, ez az észlelhetetlen átsiklás a kárminvörösből a hófehérbe, szavakkal szólt hozzád: Alexandrosz. Álmaidnak nyelve volt, valaki napokon át elkísért, majd nyomtalanul eltűnt, s ez a puha mindenség körülölel, még egyedeket jelölt ki számodra, akik rólad adnak hírt, személyed ily módon szétszakadt, és új egységben összeállt, te magaddal voltál elfoglalva és a külvilág teveled.

Behunytad a szemed, és a szoba kifordult sarkaiból, megpördült körülötted, lábszárak függtek sorozatban a csillár körül, és beszólt a gépkezelő, hogy mehetsz. Az ágy is meglódult, a párnák a fejedre nyomultak, még mielőtt módodban állt volna megpillantani a takarók rémisztő iramban feléd tartó hullámmozgását.

Egyetlen türelmetlen intéssel eltartottad magad az imbolygó külvilágtól. Nem volt félelem, vagy ha bujkált is benned valami érzéshez hasonlatos vágy vagy indulat, úgy az a külvilág felnagyított és feléd irányított ingereire adott válasznak tekinthető. Visszaintettél, hogy indulsz már, ám az a hatalmas, külső erő azt suttogta feléd, hogy állj!, s nem is ismerted még név szerint a gravitációs tér pólusainak összecsapásából keletkező fizikai törvényeket. Türelmetlenül üzengettetek Ővele. Nem volt menekvés, a zár bekattant, s a vásári vurstlizajban elindult veled a gép. Nem érezted a testedre simuló szíj ölelését, mint ahogy nem érezted azt sem, hogy a vaskalitkában egy monstrum megemel és himbálni kezd, mivel csak azt láttad, hogy a világ vibrál, vagyis hogy északról délnek, nyugatról keletnek nyomulnak a tárgyak.

És te ott állsz, mint egy istenség.

Helyesebben, isten úgy akarja, hogy te állj mindörökre.

Az ágyad fölé hajló arcok formájuk veszítették ugyan ebben a hihetetlen erejű és olcsó vasárnapi tülekedésben. De behunytad a szemed, nem szállt el onnan az az árnyék, amely arcodra röppent, s anyád kezével olyan mozdulatot tett, mintha el akarná hessenteni szemed alól, fészkükről a madarakat.

Furcsa dolgokat tapasztaltál, amikor a külvilág számára már nem, vagy csak alig éltél. Nevednek kezdőbetűiből pl. a PALA szócska íródott ki, mintha a Nap közelében jártál volna, s ez a megnevezhetetlenül halványzöldes és végtelen kiterjedésű szövet domborművet mintázna. Hogyan lehetséges, hogy egy bizonyos fajta szövet úgy simuljon rétegekbe irdatlanul nagy, halványzöld sziklafalat alkotva, mint ahogyan a tűhegyes kőszilánkok gömbölyödnek, sodródnak természetesen, halványzöld fonállá? Ez a csöndes és nyugodt tűnődés, ahogyan áttöprenghetted volna magad a túlsó part halványzöld fényessége felé, ismét csak az átmenet biztonságosságának tudatát építgette, erősítgette. A túlsó part és az öröklét omló, hasadó színe kisugárzik a jelenbe, átömöl. Nem is kell igyekezned, mivel átszőve tested, fénnyé és színné válsz magad is, s mint izzó középpont, te magad vagy a Nap, tehozzád viszonyítva nyeri el értelmét és pontos jelentését minden dolog. S hogy hatalmas testeddel ne ütközz mégse lemezes, palaszürke sziklafalba, sugaraiddal távol tartod magad az összevissza imbolygó létezőktől. Hogy valaki beléd költözött, az biztos, De ki Ő, és ki vagy te, hol van a finoman meghúzódó határ köztetek, mi a különbség a végtelen szövet és a végtelen sziklafal között, s hogy az, ami mindennek a középpontja, az azonos-e önmagával? Hiszen ha ennyire kiárad, félő, hogy eltűnik, feloldódik egyszer. Por lesz, mint a föld, s eső lesz, mint a víz.

Mindég is szerettél volna elrugaszkodni tőle, és ugyanakkor elrugaszkodni a bizonyosságtól, mint ahogy mindig is elvágyakoztál otthonról, hogy aztán visszatérhess, új tapasztalatokkal gazdagon, tetőtől talpig kicserélődve, hogy mindennek más nevet adj, tudva azt is, hogy a haza nem változott, miként Ő is változtathatatlan, csupán az idő más, amelyben te vagy a szemlélő, és te vagy az, aki várod az idő végét. „Azt hittem, nem jössz vissza” – hallod anyád hangját, pedig éppen ő az, aki ide kell hogy jöjjön a palaszürke, palazöld sziklafalak tövében. És ő meg is indul, tétován feléd közelít, széttárt ujjai közül feléd szökken mókusbarna szeme. Miért nem gázol a vízben feléd közelebb? Ocsúdásod első tudatos mozzanatai féktelen dühödnek adnak táptalajt. A második démon, amely hatalmába kerít: az éhség.

Amióta különbséget teszel éhség és éhség (pala meg pala) között, rájössz, hogy létezik a dolgoknak egy e világi színe és formája, van víz, ami a szomjadat oltja, és van víz, amit megkívánsz, de el nem érhetsz, a felhők és a hegyi levegő hűvöse ennek az érintésétől való. Van az a szín, amelyet azóta sem feledhetsz, amelynek sokszor sima, olykor érdes felülete van, a tapintás nyomán lassan előhívódnak az éles rétegvonulatok és szövésminták. Ritkán látod a fehérnek és a zöldnek ezt a szürkés és fémes ötvözetét; az ablakodon beszűrődő kora reggeli napfény sugárvonalai és az a könnyű permet, amelyet a porszemek tánca idéz elő, felidéznek valami keveset abból a vidékből, ahol annak idején, betegséged nehéz pár órája alatt jártál. Néhány ház és egy bizonyos fajta sütemény megalkotója eltalálta a halványzöldnek ezt a számodra oly fontos árnyalatát. S van egy nevetségesen régimódi autó is a környékeden, elképesztő, hogy valaki agyában kézenfekvő és természetes módon összekapcsolódjon a pisztáciás sütemények cukormázának, valamint a forradalmi közelmúlt technikai csodáinak legalább egyetlen formai jegye.

S létezik annak a kosztümnek a halványzöldje is, amelyet olykor Veronika ölt magára. Távol attól, hogy a szín fehérjének kietlen űrje eltartson, a zöld magához vonz; meggyőződésed, hogy bizonyos szövettípusok olyan áramokat bocsátanak ki magukból, melyek magukban őrzik a learatott növény szárában, levelében keringő nedvek erejének csalétkét.

És van az az éhség, amely a megnevezhetetlen és elérhetetlen táplálékokat övezi a maguk sejtmelegében, ahogyan minden mai lakoma valamiképpen az egykori lakoma dicsőségére és átkozott kárhozatosságára emlékeztet. Hiszen a jóllakás után még mindig ott van az étkek látványának a kívánása, de minden természeti dolog a szépség és a legkülönfélébb ízek kecsegetető erejével bír, akár egészen addig, hogy szíved szerint belekóstolnál a társadba is, megennéd a feleséged. Érezni akarod bőrének érdességét, hajának selymét, közellétének illatát. Van viszont az a típusú éhség, amely a test tüsténkedését jellemzi elsősorban. Felébredtél, és érezted, hogy az ágyadban vagy, és hogy tested üres, mindjárt felröpülsz, ha rögvest nem helyezel valami súlyt, követ, miegymást magadba. Anyád szólt, hogy mit kívánsz. Az a lebegő könnyűség, mely eddig pillanataid és magaddal kapcsolatos emlékeidet jellemezte, egy csapásra megszűnt. Hirtelen rendezni kívántad a világot nem annyira magad, mint inkább láthatóan azok (?) számára, akik felelősek miattad, éretted, irántad.

Tapinthatóan ott voltál.

S mindaz, ami anyag a világban, beléd sűrűsödött.

Pihenés

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék