SZEMLE
Egy pohár vigyor
Mózes Attila: Egy pohár
vigyor. Elbeszélések Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1996.
Mózes Attila novelláinak olvastán (és egyáltalán: ha az
ember Mózes Attilát olvas), akkor az első benyomás vagy ítélet, ami
megfogalmazódik benne, az, hogy ez az író rendkívül pontos. „Aki három
jelzőből kettőt nem tud kihúzni, az egyéb gazemberségekre is
képes” – talán Kosztolányi mondta, ha így mondta. Mózes Attila nem képes egyéb
gazemberségekre, mert félelmetes szigorúsággal használja a szavakat, miközben
történeteket mond. S ez a második benyomás, hogy ti. „történeteket mond”,
megint csak nagyon fontos. Mert ebben a prózában tényleg alig van helye lírai
monológoknak, leírásoknak pusztán a szép beszéd kedvéért, ilyen vagy olyan
kitérőknek. Illetve minden, a szereplő(k) önmarcangolásától a tájképeken
keresztül a párbeszédekig a történet elmondását szolgálja, s ez a történet
lassú, nyugodt, de határozott ütemben tör előre, elsodorva a személyeket.
„E szereplők igen ritkán cselekszenek, inkább
«történnek», mintegy helyzetbezártak. Végig egyenletes fény hull rájuk, minden
irányból.” Ezt az egyenletes fényt érezzük talán pontosságnak. Amikor elkezdünk
olvasni egy novellát, már az első pillanatban érezzük, hogy ez az író
nagyon tudja, mit akar, s hogy semmilyen magát esetlenül illegető
derűnek nem fog engedni. Ebben a világban a derű, boldogság,
megelégedettség, szerelem és a többi leginkább a Szerelem című
írás süketnémájához hasonlítanak, aki csípőficamos, ferde vállú testét
himbálva közeledik a vendéghez, mutatóujjával szinte átszúrja, és azt mondja:
avavavav-hööö! Nem azt mondom, hogy nem enged a történésnek, és mindenáron
keresztül akarja vinni az akaratát, s úgy akarja leírni a novellát, ahogy
kigondolta azt, hiszen nagyon jó íróról van szó; ám a történés csakis a
bánatba, kudarcba és pesszimizmusba fulladhat, legjobb esetben is annak
fölismerésébe, hogy „ezt elszabtuk”, ráadásul ez az „elszabtuk” is ponttal
értendő, semmiképp sem felkiáltójellel – nem lázadás ez a mondat:
beletörődés.
A nyomottság egyik fő forrása az, hogy mindegyik
írás kis közösségbe vezeti az olvasót, olyan közösségbe, ahol csak kétféle
ember lehetséges: az, aki otthon van, meg az idegen. Mindenki mindenkit ismer,
s bár ez korántsem jelent megbecsülést vagy pláne szeretetet, a kívülről
jövőt mégsem állhatják. Aki baráti szándékkal közeledik a cigánytáborhoz (Napnyugati
vándorlás), azt a cigányok egyszerűen képtelenek megérteni.
De a falusiak sem hajlandók befogadni a tanárt (Történet falkányi
kutyával), s a Fény, árnyék átdereng melósai
sem a pénzszűke miatt közéjük keveredő magyar-francia szakos
egyetemistát.
Itt senki nem szeret senkit. A szeretkezések inkább durva
kefélések, melyeket még csak nem is a vágy, hanem a legsötétebb ösztön követel
meg. A szerelem múlófélben van, vagy már el is múlt, vagy kezdettől fogva
világos volt, hogy nem az, illetve csupán az egyik részről az, a másik a
kezdet kezdetétől tisztában volt vele, hogy ennek semmi esélye nincs. Sem
Cuca nem képes elszökni a cigánytáborból, sem Jadwiga Komorowska a cirkuszból –
igaz, a férfiakat sem olyan fából faragták, hogy megszokott környezetét hagyná
ott értük az ember.
Aztán ott vannak az állatok, többnyire kutyák, akik
emberi értelemmel rendelkeznek, félelmetes egyéniségük van, és gonoszak. Nappal
megalázkodó alattvalók, éjjel viszont teljesen megváltoznak, falkába
tömörülnek, és emberekre vadásznak (Történet falkányi kutyával). A
Fény, árnyék átderengben
gonosz, okos korcs kíséri a melósok főnökét, s az
embereknek az az érzése, hogy az állat mindent lát – ezért aztán az öreg Józsi
bácsi iszonyatos bosszút áll rajta. Szultán, a hatalmas hímoroszlán az
idomárnő feltétlen ura. Érte kell lemosni az éjszaka illatát, érte nem
lehet belefeledkezni a szerelembe.
A fentebb említett kis közösségek leginkább egy jól
meghatározott kisvároshoz hasonlítanak, M-hez, ahol a Vári Attila meg a Sebestyén
Mihály novellái is játszódnak, s mintha még a mondatok meg az alakok is
ugyanazok lennének, pedig, nyilván, nem ugyanazok. Mégis van egy folyó, van Don
José, a kiérdemesült színész, vagy Kálmánka, aki Karádyt is kísérte, van
Mészárosrét. Akkor is ezt a várost halljuk, ha éppenséggel nem benne járunk,
mert annyira megfogta a beszélő kezét, hogy nem lehet lefejteni az ujjait.
Mózes Attila írásai pontosságuknál fogva jók, és
pontosságuk miatt kegyetlenek. Az idő egykedvűen hömpölyög, és
mindent elmos, a szereplőket meg a helyszíneket is, végül ő maga is
eltűnik. Sajnos, még abban sem lehetünk biztosak, hogy a Teremtő
megmenekül.
DEMÉNY PÉTER