Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. június, VIII. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Szilasi László

Szilasi László

SZENT ISTVÁN PORTER SÖR

(irodalmi történet)

Hogyan jut el oda egy folyóirat, hogy valamikori kezdő, tapogatózó mivoltából más folyóiratok tárgyává nője ki magát, szélesebb körű megismerésre legyen ajánlott és érdemes? Talán ezt a helyzetet a „tekintéllyé válás” folyamatával lehet leírni, de akkor annak kellene utánanéznünk, mi az, hogy tekintély. Valamikor magyarázni sem kellett, ma pedig, amikor régiekről van szó (akik pedig tudták, hogy mi az), egyfolytában a tekintély apológiáját kell hallanunk, mintha szüksége is lenne a tekintélynek apológiára. Ha tudnánk úgy igazán, miről beszélünk, úgy azt is tudnánk, hogy valaminek (egy szövegnek, egy szerzőnek, egy folyóiratnak) a tekintély-volta bőséges önigazolás a saját maga számára, amikor valamire rámondjuk, hogy tekintély, arról ennél többet nem kell mondani. Erről szól Szilasi László írása is, a Szent István Porter Sör. Hetvenéves, hófehér, habán hamutartón körbefutó felirat: Szent István Porter Sör –

vagyis a sörök világában tekintély. (Sajnos, ezt én csak tekintély-voltánál fogva tudom, nem tapasztalatból.) Ennek ürügyén többszörös időkontextusba helyezett szöveg, az 1932-ben megtörtént (?) jelenet 1956-ban leírt, 1989-ben reprodukált, 1997-ben újraolvasott továbbépítése. És ennek a szövegnek (vagy szövegeknek?) a tétje: a tekintély. Ennek eszköze: a retorika. Olyan dolgok, amelyek manapság régen értéktelenek – ő, dehogyis: „hivatalos” értékük megvan, csak éppen nem igazán tudjuk, mit kezdjünk velük. Tudja viszont ezt a szövegről szóló szöveg (megint: a szövegekről szóló szövegről szóló szöveg), és tesz arról, hogy olvasói is tudják.

A Szent István Porter Sör név. A Szent István Porter Sör tekintély.

A Nappali ház is név. A Nappali ház tekintély.

CZINTOS EMESE

Még jóval azelőtt történt, hogy a – nyilván Karinthyék által is használt és nagyon kedvelt – Váncza-féle sütőpor újra megjelent háztartásainkban, hogy egy valóban hideg és sötét novemberi délutánon (ilyenkor az ember különös módon abban reménykedik, hiába, hogy egy szép tárgy megvigasztalhatja) egy régiségboltban megvettem egy hetvenéves, hófehér habán hamutartót. Dombormintás, megvastagodott söralátétet formázó testén kövérkés, kék betűs felirat fut körbe: Szent István Porter Sör. Sokszor gondoltam vágyakozva erre a rég elmúlt sörfélére, mi eltűnt, mint a tavalyi hó, de még ez az eltűnt csoda sem volt annyira elérhetetlen, mint az a másik, melyről ma választott történetünk mesél.

A történetet, mely most elmélkedésünk tárgya és ürügye lesz, Karinthy Ferenc mondja el, az édesapja emlékének szentelt, 1956-ban megjelent Irodalmi történetek kötetben. A jó hiénák című elbeszélés nem is nagyon szembeötlő betétdarabja a következőképp szól:

„Az egyik nyári vasárnapon, alkonyattájban, egyszerre botokkal hadonászó, vérszomjas, ordítozó emberekkel telt meg a Verpeléti út: a közeli BEAC-pályáról jöttek, s a bírót akarták meglincselni, aki a mérkőzés után rendőrök fedezete alatt, állítólag álruhában szökött el a szurkolók bosszúja elől. Frici bácsinak volt annyi esze, hogy ne a lakásán bújjon el, hanem minálunk: az előszobában könyörgött, adjunk neki menedéket. A szurkolók azonban rájöttek a cselre, és most már a mi házunkat ostromolták, döngették a kaput, amelyet a házmester elővigyázatosan bezárt, botokkal verték, rúgták, be akarták törni, kiabáltak, hogy gazember, gyilkos, áruló, agyon kell ülni!

Frici bácsit akkor apám mentette meg. Habozás, remegés nélkül kiállt az ablakba, s érces hangon beszédet rögtönzött. A tömeg, amikor megpillantotta, elcsitult: apámat mindenki ismerte a Lágymányoson. (Ma azon a házon függ az emléktáblája.) Nagyon ügyesen és meggyőzően beszélt: mindenekelőtt merészen elismerte, hogy a futballbírónak ő adott menedéket. Adott pedig azért, mert nem a vak szenvedély, de az igazság józan keresése volt egész életének jelmondata. Most sem lehet hűtlen az elveihez: szavát adta, hogy az ügyet kivizsgálja, s ha valami szabálytalanságot talál, a megtévedt futballbíró nem kerülheti el a megtorlást. Akit érdekelnek a fejlemények: ő mindenkor rendelkezésére áll a Hadik-kávéházban. Most pedig arra kéri a tisztelt polgártársakat, térjenek haza békével, mert a düh rossz tanácsadó. Mindezt persze sokkal szellemesebben és talpraesettebben mondta ott el, mint ahogy én huszonnégy esztendő múltán emlékezetből leírom: háromszor is sikerült megnevettetnie az úton sötétlő tömeget. S a nevetés ezúttal nem ölt, de életet mentett. Bátor fellépése és nagy lágymányosi tekintélye nem is maradt hatástalan: még egy pár kósza abcug, elszórt pfujolás hallatszott, aztán a szurkolók morogva, nevetgélve szétszéledtek, s a környék vendéglőiben tárgyalták tovább a mérkőzést.”

Nem gondolom, hogy bármiféle szöveget egészként lehetne idézni, anélkül, hogy a kiszakítottság érzetét ne keltenénk fel. A fentieket azért másoltam ide mégis, mert úgy hiszem, hogy igazi környezetük nem azon elbeszélés, vagy kötet, melyből most előkerültek. Otthonuk másutt van. Ezt az otthont keresem most.

E történet az idő érzékszerveimmel elérhetetlen távolában áll vagy hever. Mi történt valójában: nem tudom. Az a fiatalember, aki vagyok, olvashat egy harmincnégy éve létező történetet, melyben huszonnégy év távlatából emlékezik egy meglett férfi arra, amit akkor egy (talán) valóban lezajlott történésből felfogni vélt egy gyermek. Az elinduláshoz feltétlenül szükséges bizakodást egyedül abból a tényből meríthetem, hogy mindabban, ami 1932-ben, 1956-ban és 1989-ben történt, történik, egy közös pont legalább van, hogy mindhárom történés: szöveg. E bizakodáshoz csak egy dolgot kell hinni: hogy a szöveg jobban emlékezik, mint mi, emberek. Én ezt hiszem.

A mi 1932-ben lezajlott, 1956-ban megírt és 1989-ben elmélkedés tárgyává lett történetünk szurkolók-ról, egy futballbíró-ról szól, valamint egy ember-ről, aki beszél. Ez azt jelenti, hogy nem szól botokkal hadonászó, vérszomjas, ordítozó emberekről, tömegről, rendőrökről vagy futballistákról, nem polgártársakról. Nem szól bíróról, álruháról, szökésről, megtévedt futballbíróról és főként nem Frici bácsiról. Nem szól íróról, nem emléktábláról, házmesterről és legfőképpen nem Karinthy Frigyesről. Minderről csak és kizárólag Karinthy Ferenc fecseg. Nem szól futballpályáról, a Verpeléti útról, a BEAC-pályáról, a lakásról, az előszobáról, a házról, annak kapujáról, a Lágymányosról, sőt, még magáról a Hadik-kávéházról sem, minderről csupán fecseg ez a történet. És szól még valamiről, arról, hogy mi az: tekintély.

Ez azért fontos, mert azt, hogy mit jelent ez a szó: tekintély, azt ma már szinte lehetetlen megtudni. A régiek még nagyon sokat tudtak róla, alig valamivel kevesebbet értettek is belőle, ebből valamennyit megírtak, s ha a fennmaradt kevés szöveg némelyikéből haloványan érteni vélünk is valamennyit, vagy ha segítségül képesek is vagyunk emlékezni saját gyermekkorunkra, akkor is csak annyit tudunk mondani, hogy tekintély az, akinek feltétel nélkül, mindig hinni lehet. Aki szavahihető.

A tekintély azért van a világban, hogy lehessen hinni az emberek között is.

Egy ember, aki beszél, akinek hinni lehet, és nem azonos sem az apámmal, sem az anyámmal, sem a kedvesemmel – az ezekkel a szavakkal körülírható halmaznál ma nincs üresebb. A boldog embernek elegendő c három kivétel. De jó kor, boldog társadalom csak az, ahol ez a halmaz nem üres. Amikor a vasárnapi nyári alkonyatban botokkal hadonászó, vérszomjas, ordítozó emberek, az álruhában elszökött, megtévedt futballbíró, a rendőrök, a házmester, s a leselkedő kisgyermek teljesen váratlanul egy tekintélyes, beszélő emberbe botlanak, és egyszerűen szurkoló lesz belőlük, ürge, ember, hallgató meg néző. Amikor a gyermek tanítót talál, az ifjú mestert, a férfi szivarja és újságja mellé írástudót, parlamentjébe atyákat, mérkőzésre bírót, ügyeihez elnököt, pereihez esküdtszéket, utcájára őrt, munkájához igazgatót talál, az öreg meg támaszt, védelmet és saját megélt tekintélyét találja. Erre emlékezik, nálunk jobban, a mi történetünk.

Mert mit mond, és hogyan mondja azt a mi beszélő emberünk? Nem kérdi, hogy miért az ostrom, nem mondja, hogy rendőrt hív, nem mondja, hogy ugyan kinek szól a gazember, gyilkos, áruló, agyon kell ütni, meg az egész édes kórus, nem rikácsol, hogy becsületsértés, nem ordít, hogy segítség, hogy ártatlan vagyok. És nem mondja, hogy velem ezt nem lehet. Nem mondja (mert nem gondolja és az ellenkezőjét sem), hogy a futballbíró ártatlan. Ezt a beszélő ember egyelőre nem is firtatja. (Nem fontos, most még.) Azt sem mondja, hogy ki a győztes, ne kérdjük, és azt se kérdi, hogy miért zúgolódik a tömeg. Mert igenis tudja, hogy nekik csak az a fontos, hogy ki a győztes, és azt is tudja, hogy mért zúgolódik a tömeg. Mindebből következőleg azt is tudja, hogy a tömeg egyetlen dologra kíváncsi: hol a bíró? Így aztán, amikor megmondja, hogy a bírónak igenis ő adott menedéket, azt nem azért teszi, hogy nyilvánvaló hazugságával ne bőszítse fel a szurkolókat, vagy hogy ő a merész igazmondó látszatát keltse, hanem csak és kizárólag azért, hogy válaszoljon egy ki nem mondott kérdésre, hogy adjon választ úgy is, ha nem kérik.

Nem azt mondja tehát, hogy ugyan-ugyan emberek, erre járt az én megfáradt barátom, bejött hozzám, konyakozgatunk, sakkozunk, ugyan ne zavarjanak már, hadd pihenjen szegény Frici, hanem azt mondja, hogy igenis menedéket adok neki. Azt mondja, hogy a futballbíró puszta bemenekülésével templommá emelte ezt a házat, itt a Lágymányoson, a Verpeléti út kettőben, s aki ide belép, a legnagyobb haragot hívja ki maga ellen. És ekkor nem vonul el, visszaélve a kölcsönkapott tekintélyével, nem böjtöli ki cinkosával, a futballbíróval azt, míg a szurkolók megéheznek, megszomjaznak, rájuk esteledik és hazamennek, vagy erőszakhoz folyamodnak, hívhatóvá téve ezzel a karhatalmat. Hanem elmondja, hogy miért fogadta be azt, akit ők bűnösnek tartanak. Elmondja pedig nem azért, mintha bármivel tartozna is azoknak, akik rátörtek az övéire, s nem is azért, hogy saját nagy lelkével és még nagyobb életprogramjával elkápráztassa, vagy a maga oldalára állítsa a szurkolókat, hanem azért, mert valóban az igazság józan keresése volt egész életének jelmondata, s jó az, ha az ember megmutatkozhatik. A beszélő ember azt mondja, hogy ő alkalmas. Segíti a szurkolók egy fontos döntését. Tanácsot ad, nem akar dicsérni, vagy gáncsolni senkit. Csak azt mondja, hogy ez a helyzet nem más, mint bírósági tárgyalás. A vádlott személye egyértelmű. Vádolnak a szurkolók. De ne akarjanak ügyész lenni, meg esküdtszék, meg bíró, és főleg ne az ítéletvégrehajtó. Beszélő embernek az a javaslata, hogy őt bízzák meg a bíráskodással, mert ő amúgy is ebben utazik, ti. keresi az igazságot. Ha, teszem fel, a perecesember vagy egy másik törzsszurkoló lenne az, aki ebben utazik, úgy általában, akkor persze őt jelölné, de nem így van, így hát magát jelöli, s nem mondja azt, hogy ezzel ő szerénytelen lenne. Ugyanis ez a valóság: a legalkalmasabb ő. No, persze, nem most rögtön. Mert ő ugyan ebben utazik, de ezt az ügyet nem ismeri. S ő sem tévedhetetlen, vagy mindentudó, csak szakember. Fachmann. Az ügyet ki kell vizsgálni. Nem azért, hogy az idő teljen, hátha hazamennek (persze, menjenek is haza, mit keres vasárnap késő este annyi meglett ember a Verpeléti úton, ilyenkor otthon a helyük), hanem mert a döntéshez vizsgálat kell, a tények ismerete (hiszen beszélő ember nem is volt jelen, amikor a dolog történt), a vizsgálathoz, meg idő. És most az idő nem számít, csak az igazság. Szabálytalanság esetén pedig megtorlás jön, mondja a beszélő ember. Nem azt mondja, hogy viszont, ha nem derül ki a szabálytalanság, akkor, ugye, elengedhetem. Azt sem mondja, hogy ugyan vajon mi lesz a megtorlás. Azt mondja csak, hogy a bíró, vagyishogy a vádlott azt fogja kapni, amit megérdemel. A bírónak, vagyishogy a vádlottnak, azaz beszélő embernek ez már nem ügye. Az ő szabadsága véget ért: semmi mást nem tehet, mint hogy alkalmazza a törvényt. Nem akármilyen terhet vállalt magára ezzel. De ezt sem mondja. Mert ez meg nem tartozik senkire. Ő döntött így. De, hogy mit végzett, hogyan dolgozott, hogy méltó volt-e a szurkolók bizalmára, arról mindig hajlandó beszámolni, a Hadik-kávéházban. Mert ő a szurkolóknak felel mindenért, itt e földön.

S most, mikor már minden a helyén van, minden megtalálta az otthonát, helyét a világban, csak a még mindig, bár egyre halkabban abcugoló, fújoló, de már választ kapott emberek téblábolnak ott, ahol már semmi dolguk, akkor mondja a beszélő ember, menjenek haza. Mert nekik ott van a helyük. S ne menjenek haraggal, mert otthon senki semmiről nem tehet. Nem is az ő dolguk.

S csak most mondja el, hogy végig az ő hatalmukban volt. Rátörhetik ajtaját, felkoncolhatják a futballbírót, őt is, kiirthatják a családját, megszeplősíthetik leányait. Azt tehetnek, amit csak akarnak. De amit most ők akarnak, az nem jó. Mert a harag rossz tanácsadó. S most már a szurkoló is tudja ezt. Iszik egy sört, – nem többet – és hazamegy. Ahogy a polgárok már ezt szokták.

S az emberek nem mondják erre neki azt, hogy csak beszéd. Hogy duma. Hogy üres retorika. Mert a beszéd akkor még nem volt magában. Mert a retorika még nem volt üres. Mert emberek álltak még mögötte s benne. Nem mesterkedés volt, nem szép vagy nagy szavak, hanem egyszerűen az, ami: a jól beszélés mestersége. A beszélő ember művészete. Olyan művészet, mely a beszélő ember összes erényét is magában foglalta: jól csak az beszél, aki azonos azzal, amit mond. Tesz írásra méltót és ír olvasásra érdemest.

Ez az a tekintély, amire a mi történetünk emlékezik. Ez az a hely, ahol az otthona van. Tekintély az, akinek a szavait nem szavai miatt hisszük. Akkor támad majd fel a beszéd értelme s a szöveg jelentése, ha majd ismét köztünk járnak e csodálatos férfiak, mert újra lesz majd minden, mi régen volt, s úgy jelenik meg majd köztünk újra a tekintély egy szellős tavaszi reggelen, mint feltűnt újra habán porcelán hamutartóm feliratának vágyva vágyott eredeti hordozója, a Szent István Porter Sör.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék