Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. június, VIII. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bruno Schulz

Bruno Schulz

A VALÓSÁG MITIZÁLÁSA

A valóság lényege az értelem. Aminek nincs értelme, az számunkra nem valóságos. A valóság minden darabja azáltal létezik, ha egy egyetemes Értelem részévé válik. A régi kozmogóniák ezt azzal a szentenciával fejezték ki, hogy „Kezdetben vala az Ige”. Aminek nincs neve, az számunkra nem létezik. Valamit megnevezni annyit tesz, hogy azt egy egyetemes értelem részévé tesszük. Az elszigetelt szó, ez a mozaikdarabka késői képződmény, a technika következménye. Az eredeti szó a világ értelme körül keringő tünemény volt, maga a nagy, egyetemes egész. Hétköznapi használatban a szó ma már egy hajdanvolt, osztatlan és mindenható mitológia csenevész töredéke csupán. Ezért törekszik arra, hogy újra kisarjadhasson, regenerálódjék és teljes értelemmé egészüljön ki. Egy szó úgy él, hogy pattanásig feszül, s ezer meg ezer kapcsolódás felé tör, mint a mesebeli kígyó szétdarabolt teste, melynek részei egymást keresik a sötétben. A szónak ezt az ezerarcú, de sértetlen egészét fordulatokra, hangokra, köznyelvre szakították szét, és ebben az új, gyakorlati igényekhez igazított formájában, a közlés eszközeként jutott el hozzánk. A szó életét és fejlődését új vágányra, a gyakorlati élet irányába terelték, és új törvényeknek vetették alá. Ha azonban a gyakorlat valamilyen módon enyhíti parancsainak szigorát, s a sző fölszabadul e kényszer alól, és jogaiba visszahelyezve magára marad, akkor egyfajta regresszió veszi kezdetét benne, ellenáram a szó régi kötelékei, az értelemmé való kiegészülés felé. A szónak ezt az anyasejthez való vonzódását, állandóan visszatérő vágyakozását, a szóőshaza iránti sóvárgását nevezzük költészetnek.

A költészet: szavak közötti értelem-villámok, ősi mítoszok hirtelen újjászülelése.

Miközben mindennapi életünkben a szavakat használjuk, elfeledkezünk arról, hogy azok elveszett, de ősi, öröklétű történetek fragmentumai. Így barbárok módjára istenszobrok cserepeiből építünk házat magunknak. Legtisztább fogalmaink és kifejezéseink mind mítoszok és hagyományok távoli leszármazottai. Gondolatainknak nincs egyetlen paránya sem, amely ne a mitológiából származnék, s ne annak átváltozása, megcsonkítása és átlényegülése lenne. A szellem eredendő funkciója a mesélés, „történetek” létrehozása. Az emberi tudás mozgatóereje az a meggyőződés, hogy kutatásai végén majd rátalál a világ végső értelmére. A tudomány vizsgálódásait saját mesterséges tudás-halmain és állványzatain végzi, ezek építőelemeit azonban már felhasználták egyszer, hiszen az elfeledett és szétzúzott „történetekből” származnak. A költészet felismeri az elveszett értelmet, régi helyükre állítja vissza a szavakat, és ősi jelentésük alapján kapcsolja őket egymáshoz. A költő művében a szó ráébred valódi értelmére, spontán módon kivirágzik, kifejlődik, és belső törvényei szerint visszanyeri teljességét. Ezért minden költészet mitologizálás, törekvés a világ mítoszainak feltámasztására. A világ mitizálása még nem fejeződött be. E folyamat csak lelassult a scientia fejlődése által, keskenyebb mederbe szorult, itt él tovább, s nem fogja föl a maga valódi lényegét. De a tudás sem más, minta világról szóló mítosz építése, mert a mítosz ott van magukban az elemekben is, és nincs lehetőség a kívülkerülésre. A költészet a világ értelmét előrevetítve, deduktív módon, nagy és merész rövidítések útján próbálja megfejteni. A tudomány ugyanezt kutatja induktív módon, módszeresen, az egész tapasztalati anyag figyelembevételével. Lényegében mindkettő ugyanarra törekszik.

Az emberi szellem fáradhatatlanul rója mítosz-glosszáit az élet lapjaira, így adva értelmet a valóságnak. A szó maga, miután egyedül maradt, az értelem felé kezd gravitálni.

Az értelem olyan elem, amely az emberiséget a valóság folyamatába emeli. Az értelem abszolút tényező. Más adatokból levezetni lehetetlen. Hogy valamit miért találunk értelmesnek – azt nem lehetséges megfogalmazni. A világ „értelmesítésének” folyamata szoros kapcsolatban áll a szóval. A beszéd az ember metafizikus szerve. Mindamellett a szó idővel megmerevedik, statikussá lesz, és már nem képes többé új értelmet előhívni. A költő a feltöltődésből származó új feszültségek által visszaadja a szavak vezetőképességét. A matematika szimbólumai a szót új birodalmakba vezetik. A kép is az ős-szó származéka, azé a szóé, amely még nem jel volt, hanem mítosz, történet, értelem.

A szót rendszerint a valóság árnyékának, tükörképnek tekintjük. Helyesebb volna ennek az ellenkezőjét állítani: a valóság a szó árnyéka. A filozófia tulajdonképpen filológia, azaz a szó mélyrehatoló, alkotó vizsgálata.

REIMAN JUDIT fordítása

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék