Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. június, VIII. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Moldován Domokos–Szőcs Géza

Moldován Domokos–Szőcs Géza

HERÉLTEK

Részletek a forgatókönyvből

Farinelli egyedül marad.

Farinelli lerogy az akt-szoborral szemben, s a miserere hangjai alatt egyre erősebben egy zokogó fiatal férfihang átkozódása erősödik fel.

„A te erőtlen kezed felborította boldogságomat.

Magadhoz aljasítottál...

Ha majd látok egy igazi nőt, mindig csak rád gondolok. Te szörny, aki nem tudsz életet adni senkinek sem, a föld összes asszonyát meggyilkoltad...”

A fiatal férfihang zokogásba fullad. Farinelli foteljében hátravetett fejjel, behunyt szemmel ül, arca teljesen elgyötrődött ez alatt a pár mondat alatt, s amikor a fiatal férfi zokogását halljuk, Farinelli kinyitja a szeméi, s újra az ő szemszögéből a fiatalkori fehér márvány aki szobor arcát látjuk. A szoborarc ajka kinyílik, s dalolni kezd.

„Lieto suono...”

Már halljuk is a csodálatos énekhangot, amit egy trombita kísér. A fehér márványarc átszíneződik, s élő emberi arc dalol tovább.

RÓMA, ALIBERTI O DELLE DAME SZÍNHÁZ

Amint a kamera az éneklő arcról kinyit, látjuk, hogy az énekesnő egy nagy barokk színpad kellős közepén, perspektivikusan kicsinyedő, akantuszleveles oszlopok között áll. Mögötte három szökőkútból is csobog a víz – teljes pompájában működik a barokk színpadi masinéria. (A kamera a színpaddal szemben a nézőtéren van felépítve, hogy a színpadot és a jobb oldali páholyt is jól lássuk.) Dalolása közben a jobb oldali páholyt tünteti ki azzal, hogy állandóan a színpad páholyhoz közel eső részén játszik. Az ott ülő boglyas hajú fiatalember izgalmában majd kiugrik a páholyból, hogy megérintse az énekesnek, aki trombitakíséretes áriája szavait – a korabeli szokás szerint – retorikus gesztusaival illusztrálja: „Átok – balra, eskü – jobbra.” A közönség üvöltve tapsol.

A gyönyörű énekeslány a függöny előtt hajlong.

Közelképben a fiatalember szeme. Majd a lányé: farkasszemet néznek.

A fiú a páholynyitogató szolga kezébe nyom egy borítékol.

AZ ÉNEKESNŐ ÖLTÖZŐJE

A fiú hátát a maga mögött bezárt ajtónak támasztja. Mikor átölelné az énekesnőt, ez kis tőrt ránt elő – amiről nem tudjuk, hogy igazi-e vagy kellék –, és a fiú felé tartja. ÉNEKESNŐ Ha közeledsz felém, azonnal a szívedbe döföm.

FIÚ Miért?

ÉNEKESNŐ (Látnivalóan hazudik) Mélységesen megvetnél, ha itt lennék a tied.

Nem akarom, hogy kiábrándulj belőlem.

A fiú játékos dulakodás közben latin-német keveréknyelven sziszegi az énekeslány fülébe.

FIÚ Ezzel csak szítod a tüzet, nem oltod.

A lány hirtelen mozdulattal visszaül öltözőtükre elé.

FIÚ Mondja, kérem, hogy szeret!

ÉNEKESNŐ Minek? Mire jó az? Ön magyar és szerelme szalmaláng. Nem úgy szeret, ahogy én akarnám.

FIÚ De hogyan akarná Ön?

ÉNEKESNŐ A közönséges szerelem célja nélkül, tisztán. A férfiakat talán még jobban utálom, mint amennyire gyűlölöm a nőket. Szükségem van arra, hogy a barátságba meneküljek. A világ kopár sivatag számomra. Én egy elátkozott teremtés vagyok, arra vagyok kárhoztatva, hogy tudjam, mi a boldogság, hogy érezzem, hogy vágyódjam utána, és mint annyian, kénytelen vagyok nézni, hogy iramlik el tőlem minden percben. Megtiltom, hogy szeressen. Önfeláldozó barát lehetek, mert bámulom az erejét és a jellemét. Szükségem van egy fivérre, egy pártfogóra. Legyen Ön mindez számomra, de semmi több. Ne szeressen!

FIÚ De drága angyal, te az életem vagy, a boldogságom vagy.

ÉNEKESNŐ Ha kimondanék egy szót, borzalommal lökne el magától.

FIÚ Ne kacérkodj! Semmi sem rémít el. Mondd, hogy egyetlen ölelésedtől a jövőm megy tönkre, hogy két hónap múlva meghalok, hogy elkárhozom...

A szobrászfiú erősen karjaiba akarja zárni a lányt, de az teljes erejével ellenáll. Majdnem eltörik a dereka, annyira hátrahajol, hogy a fiú szája nehogy elérje ajkát.

FIÚ Mondd, hogy maga az ördög vagy, hogy minden vagyonomat követeled, a nevemet és a dicsőségemet! Akarod, hogy ne legyek szobrász? Szólj!

ÉNEKESNŐ És ha nem az vagyok, akinek látszom?

FIÚ Az hiszed, megcsalhatod egy művész szemét? Már napok óta figyelem a páholyból tökéletes testedet, gömbölyded és kecses vonalaidat.

ÉNEKESNŐ Átkozott ez a szépség!

Az énekesnőnek könny gyűlt a szemébe, de nem törli le. A könny mégsem csordul ki, csak a lány szeme lesz még csillogóbb.

ÉNEKESNŐ Kedves Angelus Márton, felejtse el örökre ezt a pillanatnyi boldogságot. Én becsülöm Önt; de a szerelemről ne beszéljünk, ezt az érzést elfojtottam a szívemben. Nincs is szívem! A színház, ahol látott, a zene, a dicsőség az, amire én kárhoztatva vagyok, ez az én életem, és nincs más életem. Pár óra múltán más szemmel néz majd rám, a nő, akit szeret, addig meghal.

Az énekesnő arca elfehéredik, homlokán verítékcseppek jelennek meg.

SZOBRÁSZFIÚ Mennyire szeretem magát! Minden hibája, minden riadalma, minden tétovasága csak rejtelmesebbé teszi a lelkét. Törékeny és édes lélek! Hogyan lehetnél te más? Ez az angyali hang értelmetlen lenne, ha más testből jönne, mint a tiéd.

Az énekesnő arca egyre fagyosabbá, merevebbé válik a párbeszéd alatt. Sohasem néz a fiúra, mindig csak maga elé vagy a távolba tekint. Az öltözőasztalon levő csokrétából egy szálat letép, s kezében forgatja, néha megszagolja, de most sem néz a fiúra.

ÉNEKESNŐ Nem adhatok Önnek semmi reményt! Hagyjon fel az ilyen beszéddel, mert kicsúfolják. Nem tilthatom meg, hogy operába járjon; de ha szeret engem, vagy ha egy szemernyit is okos, nem jön el többé. Fogadja meg a tanácsomat, kérem...

SZOBRÁSZFIÚ Hallgass, hallgass. Minél több az akadály, annál jobban szeretlek.

A fiú az énekesnő másik kezét is a virágot fogó kéz mellé teszi, mintha imádkozáshoz készítené az énekesnőt, de ebben a pillanatban a gratulálok népes csapata özönli el az énekesnő öltözőjét, a fiú a hátuk mögött kisuhan a szobából.

RÓMAI UTCARÉSZLET (este)

A jelenet nyugodt totálképpel indul, majd kézikamerával követjük az eseményeket.

Az énekesnő egy nyitott fedelű, bérelt batárral érkezik háza elé, ahol nyugodtan kiszáll, kifizeti a kocsist, s a kocsi elhajt. Kulcsát keresgéli, amikor kél fekete köpenyes férfi rohan feléje. Az egyik felkapja, ölébe veszi, a másik selyemsálat dug a szájába, s máris rohan vele a vetturino.

A VETTURINO BELSEJE

A lány a borzalomtól megfagyva, rémülten ül a kocsi egyik sarkában, moccanni sem mer. A totálképben mindketten jól láthatók, a lány s a fiú is, ahogy riadtan ülnek a kocsiban.

FA CSIGALÉPCSŐS HÁZ (este)

(Róma vagy Palermo)

A kamera a lépcsőház tetején áll, totálképben látjuk a gyors jelenetet: a szobrászfiú – ölében tartva a lányt – egy pillanat alatt felrepül a recsegő csigalépcsőkön a műtermébe.

A SZOBRÁSZFIÚ RÓMAI MŰTERME (este)

(Római vagy palermói műteremlakás)

A kamera az énekesnő mögött áll, amikor belép az ajtón. Amikor belépnek, amerre a szem ellát, mindenütt egy–egy ceruza és szépiarajz, s egy majdnem kész aktszobor. A lány arcéin mámor, düh és kétségbeesés szalad végig, míg ajkát összeszorítva hagyja hogy a fiú lefejtse róla a ruháit. A fiú arca egyre bizonytalanabb s amikor a lány felsőteste már majdnem mezítelen, a fiú keze megdermed a lány műmellein.

A lány ekkor megadja az utolsó döfést: egy mozdulattal letépi magáról ruháját, s a gyönyörű „énekesnőről” készített aki szobor modellje ott áll mezítelenül izmos lábaival, lógó falloszával – szerelme előtt.

VILLA PALAGONIA, POMPEI TEREM

Farinelli foteljében ülve, méltósága teljes tudatában válaszol (monológját a Lindsay Kemppel már felvett próbafelvételhez hasonlóan végig közelképben akarom rögzíteni, hogy Lindsay egészen kivételes arcjátékát a kézi kamera végig közelképben tapogathassa le):

FARINELLI Ha a hangról esik ismét szó, akkor, fiacskám, igen fontos dologra figyelmeztetnélek. Vedd tudomásul, hogy az én művészetemnek a feladata a természetellenesség, a mesterkéltség legmagasabb foka. Abban leltem mindig perverz gyönyörűséget, hogy a természetellenességet művészetemben a lehetőség végső határáig vigyem. Tanítómesterem, a nagy Porpora, soha nem szeretett, sőt titkos borzadállyal figyelt, mert semmi tanulnivalóm nem volt tőle, mert minden rám mért feladatot sokkal könnyebben, briliánsabban oldottam meg, mint akárki. Mégis sokkal inkább kedvelte Caffarellit, aki vesződségesen, lassan tanult, aki falzettban szélhámoskodta elő a magas hangokat, mégis mesterem jobban szerette őt, mert naiv lélek volt, szerette művészetünket, s valamiféle fontosságot tulajdonított neki... Természetellenesség! Ez volt a jelszavam. Időnként már-már arra vágytam, hogy végtagok nélküli torzóvá zsugorodjam, aki tolószékből zeng egy hősi áriát Akhillesz vagy Nagy Sándor színpadi szerepében. Harmadik bécsi utam során Károly császár magához hívatott, együtt akart velem muzsikálni, s arra intett, hogy legyek egy kicsit egyszerűbb... természetesebb... válaszul természetellenesebb voltam, mint bármikor. A természetellenesség valóságos orgiájában merültem el. Aznap este úgy trilláztam, mint egy részeg fülemüle... Harmóniákból szőttem arabeszkeket, ihletett variációkat.... s a végén sötét szívem örömtől reszketett, mikor a császár fölállva sikoltozott az elragadtatástól, magával ragadva a közönséget úgy, hogy az egész operaház, őrültek házaként tombolta: Viva ill coltello! Viva ill coltello! Éljen a kés!

A kézi kamera lassan kinyit: Farinelli diadalittas arccal az egyik asztal mellé rogy, s eltorzult arccal szinte a kamerába kiabálja bele:

A természetellenesség diadala és mennybemenetele!

A Marchesi mellé rogyott Farinellinek (közelképben) Marchesi a fülébe kezdi suttogni:

MARCHESI De... hát nem gondolod, drága mester, hogy művészetünkkel az igazsághoz, a természethez, az egyszerűséghez, kellene közelítenünk?

Farinelli arca újra egészen fehér, szemei világítanak, teste mintha nem is volna. Gyűrűkkel teli kezével hadonászik.

FARINELLI Ostoba vagy, Marchesi. Túl sok Rousseau-t olvastál. Hát nem tudod, hogy a mi művészetünk egyetlen dolga örömet szerezni?

FARINELLI VILLÁJÁNAK KERTJE,

később FÜRDŐSZOBÁJA,

később SZALONJA

A kertben gyönyörű futórózsasorokat látunk, amelyek közül az egyik inda felkapaszkodik a házfalán, a fürdőszoba ablakáig. A kamera ezt a rózsaindát követi be a fürdőszobába, ahol Anna Pisanit látjuk, amint fürdéshez készül. Farinelli meglepi őt. Szerelmi dulakodás kezdődik. Anna leveteti ruháit maga elé tartva kirohan a fürdőszobából, de Farinelli utoléri, s a szalon arany rózsákkal, indákkal díszített kanapéjára húzza Annát, közben a nyakába akaszt egy arany-rózsafüzért. Farinelli arcából kimegy a vér, hirtelen rádöbben, hogy „nem megy a szerelem”. Ekkor Anna kezd fokozatosan erőszakosabb lenni, látnivalóan megadná magát, Farinellit vetkőzteti. Ám az aktust a dulakodás közben meglökött műbagoly „fejezi be”, huhogva és szárnyait verdesve. Farinelli megsemmisül a szégyentől, míg a csapzott, kipirult Anna lángoló haraggal ledobja magáról a rózsafüzért és ujjáról egy szív alakú gyémántos gyűrűt.

Az utolsó képsor ezeket a tárgyakat mutatja a földön.

Közben a fenti jelenet alatt végig halljuk Farinelli és Marchesi párbeszédét a természetellenességről.

FARINELLI Minden éjjel hűvös erő keltett föl az ágyamból... s álmomban vonultam át a zeneterembe, ahol a csembalómhoz ültem, és kísértem magam. Négy áriát énekeltem... mindig ugyanazokat, amelyeket legelőször is... négy áriát halott királyomnak. Az árnyéknak énekeltem, ahogy ott ült trónusán...

MARCHESI (mellette ülve figyeli szavait) De hát... ez volt a természetellenesség teteje! Éveken át egy lantomnak énekelni. Ez már valóban merénylet a természet ellen!

FARINELLI (csillogó szemekkel válaszol) Pontosan az! S ezek voltak élelem legszebb órái. Sohasem énekeltem olyan csodálatosan, mint e magányos éji órákon. Művészetem legmagasabb csúcsain járva a leghűvösebb termé-szetellenességgel énekelhettem, mégpedig egy árny, egy fantom szolgálatában.

Farinelli mondata közben ismét a VILLA PALAGON1A Pompei Termében vagyunk, s Farinelli karszékében ülve így folytatja:

FARINELLI Ez volt a boldogság, a természetellenesség tetőfoka. (Mosolyogva a mellette ülő Marchesire néz:) De ne ijedjen meg, Marchesi, azért nappal is éltem, fogadásokat adtam, estebédre és filozófiai diskurzusokra hívtam barátaimat, s összejártam a derék Caffarellivel... S abban az időben léptem fel életemben utoljára – inkognitóban!

MARCHESI Caffarellivel inkognitóban? Hogyan?

FARINELLI Caffarelli Bolognában, a San Petronio-templomban a „Salva Regina”-t énekelte nagy sikerrel, s egy este elmentünk a Bolognai Operába, hogy meghallgassuk Gluck Orfeóját. Elképzelhetik, mit éreztem... Soha rémesebb dolgot nem hallottam. A kórus úgy énekelt, akár a tehenek. Szünetben bementem a színfalak mögé, és fölfedtem kilétemet. Javasoltam, hogy másnap elénekelnék mindössze egy áriát. Az énekesek el voltak bűvölve. Lábam elé borultak, csókjaikkal és rózsáikkal borítottak el.

MARCHESI No és másnap?

FARINELLI Másnap elbűvölőbben énekeltem, mint bármikor. Annyira elbűvölő voltam azon az estén, hogy a halál küszöbén éreztem magam. Diadalt és tapsot vártam. De nem jött semmi... Semmi. Csak füttykoncert. Csak egyetlen ember tapsolt: Caffarelli!

BOLOGNAI OPERAHÁZ SZÍNPADA

Farinelli némán tátog, majd a nagy zúgásra felemeli a fejét. E pillanatban még ő sem tudhatja, hogy kifütyülik.

Narancsok és rohadt paradicsomok kezdenek repülni a színpadra. Közelképben látjuk a szobrász Angelus Márton lezüllött arcát, mintegy „vezényli” a közönség nemtetszését.

Anna Pisanit is felfedezzük a nézőtéren ülve, amint talányos arccal figyeli az eseményeket.

A BOLOGNAI OPERAHÁZ ÖLTÖZŐJE, SZÍNPADA

Farinelli iszonyú erővel tépkedi le magáról az arcát védő fátylakat s parókáját (közben halljuk Eurydiké áriájának drámai előjátékát), hirtelen mozdulattal pirosra festett arca ismét fehérré válik. Egy pillanat alatt felkapja pelerinjét, s csuklyáját fejére borítva kirepül” az öltöző ajtaján. Amikor áthalad a színpadon, abban a pillanatban kezdi áriáját Eurydiké. Hangja „nem engedi” tovább:

Che fiero momento, che barbara sorte

passar della morte a tanto dolor!...

„Ó, borzalmas élet. Miért sújt a végzet?...”

Farinelli elbújik egy díszlet tamariszkusbokor mögé, s onnan nézi-hallgatja Eurydiké drámai áriáját. A kamera Farinelli feje mögött áll. Eurydiké a Farinelli előtti tamariszkusbokor felé énekli keserű áriáját, majd duettjét Orfeusszal. A neccre feszített díszletágak között jól lehet látni a két énekest, Orfeuszt és Eurydikét. Amikor Eurydiké ismét énekelni kezd:

Ó, borzalmas élet...

Farinellit rázni kezdi a sírás, amikor a duett végén felzúg a taps, Farinelli fülét befogva, a kamera felé rohanva elsötétíti a képet.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék