Márton László

Orpheus megérkezik a gondolkodás 64 mezőire, ahol bekormozott és kimeszelt állampolgárok néznek egymással farkasszemet, egyelőre mozdulatlanul.

Ezeken az egymásba nyúló mezőkön mindenki mindenkit sakkban tart. Még a takarítónők is, folyosók és lépcsőházak fekete-fehér kőnégyzetei fölé görnyedve, lépéseken töprengenek. Még az ínyencek is, vendéglői kockás abroszok fölött ki kell hogy sakkozzák étrendjükét. Ezt már Zweig István óta sokan észrevették, még többen közhelynek bélyegzik, csak Orpheus találja meglepőnek.

Orpheus megfújja flótáját.

A d2-n álló gyalog név szerint Sámsondi Miklós villanyszerelő, kikászálódik az ágyból, és kettőt előrelép. Mostanában eléggé nehéz a megélhetés; kénytelen elvállalni mindenféle munkát, olyasmit is, amihez nem ért igazán. Körülnéz, megijed. Szeretne visszafordulni, de már nem lehet. Pedig nem tudja még, hogy este nyolc és fél kilenc kőzött leütik.

Orpheus fújja, fújja, fújja.

Gróf Haller János, a vezérszárnyon álló huszár bent ragadt b1-en; tehetetlenségében komor gondolatoknak adja át magát. A királyszárnyon felállított huszár, Colonna Miklós a g2 mezőben fosztogat. A fehér futárok már nincsenek meg: egyikük kolostorba vonult, a másik elszegődött egy bálnavadász-hajóra.

Orpheus audenciára járul a fehér királyhoz, aki éppen elsáncolta magát, vagyis, mint a pártütésre hajlamos udvaroncok mondogatták, fogta magát és berosált.

Ah, felséged minő karcsú és törékeny!

Orpheus talán azt remélte, hogy III. Zakariás király gyönyörködni fog a szellemes hízelgésben, s nem tudta: a szerencsétlen uralkodónak az a rögeszméje, hogy üvegből van, és bármikor eltörhet. Ez ellen, főleg lovaglás közben, óvintézkedéseket is tett: ruhájába merevítővasakat iktatott, s a lovaglósétányok szélét mindenütt legalább arasznyi vastagon föl kellett szórni fűrészporral, amelyre még egy réteg tollút is terítettek.

Zakariás király, a fehér, igyekezve nem kimutatni a szívében ébredt indulatokat, megkérdi Orpheustól, hogy mi járatban van. A dalnok azt feleli, hogy a fejedelmi kegy magasságait szeretné megmérni, de félő, hogy nincs elegendő mérőléce hozzá. A király karon fogja a vakmerőt, fölvezeti palotája legmagasabb tornyába, és ott villogó szemmel, bőszült hangon ráparancsol, hogy ugorjék le, mivel a magasságot így mérheti meg a legjobban, s főként a leghamarabb.

Orpheus, el nem veszítve lélekjelenlétét, így válaszol: ő majd inkább lemegy, és felugrik a földről; ezáltal pontosabb lesz a mérés. A király, a fehér, a Zakariás, a III. elgondolkodik az eshetőség és az ugorhatóság fölött; közben Orpheus lemegy, és fújja, fújja, fújja fioláját.

Illik a fekete királyról is megemlékeznünk, neve azonban szurokszínű homályban lappang. A krónikások azt beszélik róla, hogy az ellentmondásoknak barátja nem lévén, szigorúan igazságos. Udvarából elűzött minden fényt, hogy a fényűzésnek elejét vegye. A paradugókat eldobálta, viszont a paradoxonokat megtartotta magának. Mondása szerint senki sem szerencsétlenebb annál, mint akit még nem ért szerencsétlenség. Egyszóval: szikár, mértéktartó férfi volt, akiről tudni lehetett, hogy nem tudható róla semmi. Az országban forgalmazott arany- és ezüstérmékre nem a saját képmását, hanem a leplezetlen Igazság allegóriáját verette, ezért a pénzzel bánni tudó figurák a fekete királyt belső késztetésből, az. igazságot viszont látásból ismerték.

Ő volt az úgynevezett „jó király”, róla mesélték, hogy időnként álruhában jár-kel a birodalom területén, és rendet csinál vagy számon kér. Figyelmeztetik Orpheust (főleg a le nem ütött fekete futó, egy bizonyos Pugacsov), hogy a király most is el van vegyülve a nép között, és eszébe ne jusson fölismerni.

Orpheus kezében hallgat a flóta.

Lát egy igazságtevőt, aki a csalókat megcsalja.

Egy másikat, aki a népnyúzókat a nép előtt megnyúzza.

Egy harmadikat, aki a harácsolókat haránt ácsolja.

Egy negyediket, aki a lázítóknak lázcsillapítót ad.

Egy ötödiket, aki a tolvajnak tollat és vajat nyomkod az orrába.

Egy hatodikat, aki a humanista Pellegrinit Hymenestül kipellengérezi.

Egy hetediket, aki a szorgos varrólánynak trafikengedélyt szerez, de csak titokban.

Megvan hát az igazságtétel, feketén, de hol a fekete király?

Nos, a fekete király...

Aki értett számos mesterséghez, kitűnő tengerész volt, ügyesen rajzolt, ismerte a vegyészet legfontosabb eljárásait, és gyakran keltett figyelmet rendkívüli testi erejével.

... a fekete király e percekben a nemzettest alatt lett volna megtalálható. Ugyanis elhatározta, hogy nemzetének föl kell emelkednie, s ezért igyekezett minél mélyebbre süllyedni, hogy alulról jövő kezdeményezésekbe bocsátkozzék.

Lent van. Hűha, de még mennyire, hogy lent. És a nemzet emelkedik. Sajnos csak az egyik vége, mert a másik megbillent, és még lejjebb csúszott. Orpheus ajkához emeli flótáját; fújja, fújja, fújja. A nemzet lebillent vége szép lassan föllibeg. Elemelt realizmus.

Egy kicsit meg most is ferde.

A király, a fekete kikászálódik a nemzet alól. Megállapítja, hogy a múltat nem lehet eltörölnünk, viszont le kell beretválnunk a szakállát.

Orpheus kihallgatást kér.

Kicsit várakoznia kell, mert egyelőre a fehér király követei vannak soron, akik ultimátumot hoznak Zakariástól. A fehér király rögeszméket hizlal, de pontosan és veszélyesen szövögeti terveit. A fekete nyelvben az ultimátumra nincsen szó, ezért a Kantemir nevű bástya az f8 mezőn úgy fordítja ezt a fogalmat, hogy a fehér követek meghozták az évi rendes adót.

Ám a fehér követek, más időzónából érkezvén, késtek egy órácskát, ezért a nemzetemelő szuverén hosszú halogatás után azt üzente, hogy ama jókora hajó fedélzetén kívánja fogadni őket, amelyet a sakktábla szélén, a kikötőben fog tanulmányozni; tekintet nélkül süvítő szélre, kavargó hópelyhekre, hideg tajtékot fröccsentő hullámokra. És hát szegény követek, amikor a tárgyalási alapul szolgáló csúszós pallókra léptek, megtudták, hogy az álruhás fejedelem a dolgozószobának álcázott árbockosárban tartózkodik! Bár tétováztak, és reszkető lábaikra hivatkozva, nem óhajtottak fölkapaszkodni a kötélhágcsón: a kissé nyers hangú biztatás és az orphikus flótaszó hallatán ráébredtek, hogy nincs más választásuk.

Odafönt, a szűk, levegőtlen árbockosárban vaksötétség terjengett. A fekete király hollószínű szavakkal pirongatta gyávaságukért a földmászókat; ám ekkor kiderült, illetve behomálylott, hogy a látogatók valójában egyszerű, szegény spanyol inkvizítorok, akik a felbőszült brabanti polgárok elől menekültek a hajóra, s most menekülnének is tovább, a mennyországig meg sem állnának. Ha őfelsége megengedi, akkor egy kicsit lábbujjhegyre gebeszkednének, hátha innét az árbockosárból elérhetnék az égbolt legalsó csücskét, ahonnét könnyű volna továbbkapaszkodniuk Isten városának hóstátjában.

A flóta elhallgat. A hadiszerencse megfordul.

A fehér királyné, mint egy közönséges fehércseléd, randevúzik az egyik fekete huszárral, majd egy kétértelmű pillanatban agyonüti a könnyelmű tisztecskét, és sakk-sekket ad. Közben a fehér király ügynökei kompromittáló iratokat hamisítanak a fekete tisztikarról. Azt a fekete bástyát, aki maga alá temette a fehér királynét, perbe fogják és elítélik, miután bevallotta, hogy áruló volt.

Miközben a fehér királyné temetése zajlik, III. Zakariás vadászaton vesz részt, mivel az orvosok minél több testmozgást írtak elő számára. Odabiccent a gyászmenetnek; most nem fél, hogy üvegből van, és el fog törni.

A flóta megszólal, de most egy kicsit másképp, mint eddig.

A fekete nemzet, amelyet a fekete király annyi fáradsággal emelt föl, most visszazuhan. Sakk, matt.

Orpheus fújja, fújja, fújja flótáját. Soha meg nem született, fehér és fekete lények özönlenek a nyomában.

Orpheus lelép a sakktábláról. A mesebeli realista.

Orpheus, a patkányfogó.