Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. június, VIII. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Nádas Péter

Nádas Péter

HELEN

Amikor egyszer Rusze és Giurgiu között átvonatoztunk a bolgár-román határon, egy gondosan öltözött, idősebb bolgár asszony sírni kezdett, egész felsőtestével kihajolt a nyitott ablakon, és a zsebkendőjével intett búcsút a kormos bolgár fáknak, a kopott földnek, a poros bolgár bokroknak, a forró bolgár nyárban kiégett füveknek és gyomoknak. Zokogott és ordított, nem lehetett lecsillapítani. Hányta és vetette magát a kupé szutykos ülésein. Se simogatás, se szép szó, semmivel nem segíthettünk neki. Ólomnehéz búcsú a semmitől. Egyszerre három nő vigasztalta és nyugtatta, egy román, egy francia és egy magyar. A nyelvi zűrzavar valószínűleg inkább fokozta kétségbeesettségének görcseit. Az lenne az ország, ahol bolgárul találok vigaszra?

Németország. Nem tudom, mi az. Melyik Németország az egyesült kettő közül? S melyiket ki látta, honnan? Repülőről? A felhők résein erdőket, földeket, vizeket láthatok, és egy magányos biciklistát a semmibe vezető úton. Német lenne? Ki tudja. Innen nézve a részletek megnevezhetetlenek. Vagy űrhajón emelkedjek még magasabbra? Akkor se tudom meghatározni, hogy hol ér véget az egyik ország, s a másik hol kezdődik el. Csupán azt tudom mondani, hogy az. országok vastag, vörös csíkokkal jelzett halárait az elménkbe vésve visszük mindenüvé magunkkal. Szigorú iskolamesterek verik belénk, hogy mit hol keressünk, és hadseregek, vámosok, térképészek, államelnökök, határőrök, királyok és történészek vigyázzák a határok szent képzetét. Egy életen át a legszilárdabb meggyőződéssel mutatunk rá a semmire.

Még a saját nyelvemről is csak akkor tudok valamit mondani, ha két nyelv között a senkiföldjére lépek. Ha elhagytam a sajátomat, ha visszanézek. Olyan súlyos fogalmakat, mint ország és haza, se boldogság, se öröm, se himnusz, se rajongás, se aláaknázott határvonal, se a saját nyelv nem írhat körül. Inkább a fenyegetettség, a bánat, a boldogtalanság, a búcsú, a kétség, a válás és a hallgatás.

Miközben döcögtünk a vonattal a senkiföldjén, ennek az idősebb bolgár aszszonynak a viselkedését nem találhattam se nevetségesnek, se túlzottan dramatikusnak, hiszen jól emlékezhettem még arra is, hogy tizenkét évvel a második világháború befejezése után, tizenöt évesen, miként léptem át az egyik Németország határán. Bad Schamdau, ez állt a táblán. Biztosan jobban esett volna, ha ezekkel az átkozott gót betűkkel Bad Schande1 állt volna ott. Mert bizony fel voltam készülve rá, hogy a saját bőrömön kell majd átélnem mindazokat a szégyenteljes borzalmakat, amelyeket akkoriban ez a puszta szó jelentett. Nekem Németország a rémtettek emblémája volt. Sütött a nap. Se nácik ordítozása, se bombatalálat. Csupán egy csinos, régi, vörös muskátlikkal gazdagon díszített állomás, s mögötte, a roppant sárga homoksziklák alatt csöndesen folydogált az Elba. Muskátlik, sárga fák, folyó. Csupa olyan dolog, melyek az elképzeléseinktől, a várakozásainktól és az előítéleteinktől nem hagyják magukat megzavarni. Ez a mi szerencsénk.

Olykor úgy tűnik nekem, hogy Németország sokkal nagyobb annál, minthogy kitölthetném mindazokkal az élményeimmel és ismereteimmel, amelyeket azóta szereztem. Máskor meg éppen ellenkezőleg, mintha ismereteim és élményeim magát az ország nevét is alámosnák vagy elsodornák. S valami hasonló történik az emberekkel is. Semmi kétség, hogy csak vele vagy vele találkozhatom, s mindenki alámerül és eltűnik, aki kívül reked azon a körön, amelyet ketten képezünk. Ismerem Helgát, Hansot ismerem, de a németeket mégis abból a sokaságból képezem, akiket nem ismerek. Ahogyan az apály és a dagály teszi; hol elhatárolódunk, hol kiterjedünk. Ha azt mondom, hogy németek, akkor nem a vizet határoztam meg, hanem legfeljebb a víz mozgásának az. irányát. Németország valószínűleg nem az, amit az idegenek, és nem is az, amit a németek tartanak róla. Nemcsak ország nincs, hanem németek sincsenek.

Ha ilyen messzire elmegyek, és azt állítom, hogy semmiféle Németországot nem láttam még soha, és egyetlenegy némettel se találkoztam még életemben, akkor biztosan nem az apálynál, hanem a dagálynál vagyok, és ezzel azt szerelném mondani, hogy még önmagammal se találkozhattam, és a saját országomat se láthattam még. Ha pedig idáig eljutottam, akkor szeretnék meg is maradni ennél a dagálynál. A történelmet se szerelném úgy szemlélni, mint az egymástól elhatárolódó nemzetek magánszámait, legyenek ezek bármily meggyőzőek és szépek, vagy erőszakosak és kegyetlenek, hanem sokkal inkább az állandó, a folyamatos, a kölcsönös acculturizáció folyamatának, amiként a francia antropológus, Louis Dumont határozza meg, vagy az amerikai filozófus, Richard Rorty, aki a különböző nemzeti tradíciók között működő, sokoldalú interakciók produktumának tekinti.2

Amikor Napóleon jól felfegyverzett és mesterien megszervezett hordái elárasztják a német grófságokat és hercegségeket, akkor azokban az emberekben, akik nyelvük és, a hagyományaik alapján nemeinek nevezik egymást, feltámad a vágy, hogy lenne végre már nekik is valami olyasmijük, amit ezek az átkozott franciák immár évszázadok óta folyamatosan birtokolnak: egy országuk.3 Vagy mondjak egy ellentétes példát. Amikor a saját rövidlátó térképészeiktől félrevezetett franciák arra vetemednek, hogy átlép jenek az orosz birodalom beláthatatlan területének határán, akkor a feledékeny oroszok fejében valóságossá lesz, hogy évszázadok óta mit birtokolnak háborítatlanul: maty rogyina. Pusztító élmények vezetik rá a franciákat, hogy frissen szerzett nemzeti érzéseiknek milyen keretek között keresendők a határai. A felébredt németek pedig vérrel és vassal remélik ugyanezt megtalálni, amikor a saját határaik mögé visszahúzódott franciákat lerohanják, és birodalmukat éppen a francia királyok székhelyén kívánják kikiáltani. Azt a leckéi, amii a franciák ötvenkilenc évvel előbb a téltől és a tüzektől kapnak meg Moszkva alatt, hetvenkét év múltán az oroszoktól kapják meg Sztálingrádnál a németek.4 Ma így nézem ezt a történetet.

Gyerekként gyakran föllapoztam egy súlyos képeskönyvet, s hosszan nézegettem Anton von Werner híres festményét. Nem is annyira a kép hamis hősiessége nyűgözött le, hanem inkább a címe volt fölfoghatatlan. „A császár versailles-i proklamációja.” Mi a fenéket kereshet itt és proklamálhat egy német császár? S ha már valamit talál és proklamál, akkor miért nem örül inkább? Nagyítóval néztem az arcokat. Mitől ilyen sérteti és elszánt az. ábrázatuk? Volt egy ábrázat, amely engem minden különbözősége ellenére mégis Hitler örökösen feldúlt ábrázatára emlékeztetett. Erről pedig a tömegsírok dömperekkel halomba túrt, egymáson átforduló, merev hulláinak képe is eszembe juthatott. Bad Schandau. Mert ezeket a képeket, arcokat és eseményeket nem volt nehéz Ilja Ehrenburg híres és hírhedi röpiratának utolsó sorához illeszteni, hogy aztán a világ kerek legyen. „Halál a németekre!” Ha egyszer ilyenek. De milyenek? S még ha ilyenek is. Egy ilyen borzongató felszólítás nem Hitler felszólításának kísérteties visszhangja-e?5 S ezeket a kérdéseket miért ne vittem volna át magammal ezen a német határállomáson?

Ma ezek a csúf és gonosz képek, arcok és történetek legalább oly kevéssé érdekelnek, mini azok a szépek és jóságosak, amelyeket akkor sorakoztatunk föl ellenpéldaként, amikor úgymond elfogultságok és előítéletek nélkül szeretnénk a németeket megérteni. Kézenfekvő, hogy a németek országának sincsen egy jó meg egy rossz fele, illetve ha mégis szétválasztjuk így, akkor egy kényszerűségben fogant legendának engedünk. Ha most erről nem beszélnék, akkor a saját különbejáratú rasszizmusom szégyenét kéne elfelejtenem. Goethe, Schiller és Heine műveinek gazdagon illusztrált, régi kötetei! is gyakran lapozgattam és olvasgattam gyerekként. Ezeket a könyveket a nagyanyám csodás könyvtárából örököltük. Goethe arcától kifejezetten féltem, mint valami olyasmitől, ami túl sok. Inkább Schiller és Heine gyöngéd, kissé érzelmesen, kissé ködösen megfestett arcába voltam szerelmes. Ezek az arcok és ezek a versek minden másféle tudást kiszorítottak. Mit érdekelt, melyik a német, melyik a zsidó. Kizárólag angyalok uralkodtak ebben az országban, s csupán abban a messzi ismeretlenben az ördögök. Így sikerülhetett a gyűlölet és az imádat kettősségét életben tartanom.

„Természetesen igaz az, hogy a német alkatnak, mint minden nemzeti alkatnak vannak bizonyos visszatérő alaphangjai.”6 – írta Bibó István immár ötven éve A német politikai hisztéria okai és története című hatalmas esszéjében. S hogy ne zuhanjunk a saját magunk által gyártott fajelmélet szakadékába, sziklaszilárdan ennél a megállapításnál kéne maradni. Egyetlen lépéssel sem tovább. Se hátra, se előre. Azonos nyelven beszélő emberek csoportjában fel tudok ugyan fedezni bizonyos hasonló és visszatérő vonásokat, de ha ebből a csoportból egyetlenegy emberrel kerülök szembe, akkor nem a személyes és a nemzeti tulajdonságok valamiféle rejtélyes keverékével van dolgom, hanem egyedül és kizárólag a másik ember karakterével, amely az egymásba épülő személyes tulajdonságok részeként, az individuális adottságok összefüggésrendszerén belül tartalmazza ezeket a visszatérő vonásokat. Annyi nemzet van, ahány karakter. Mint egy csomó. Vagy mint egy kivételesen szőtt szövet. Az emberi karakterhez, legalábbis erőszak nélkül, nem lehet se hozzátenni valamit, se elvenni belőle. Még erőszakkal sem. Ilyen mozdíthatatlannak és állandónak látom az emberi alkatot.

Legyenek jószándékúak avagy rosszakaratúak, a nemzeti legendák mindig a személyes identitás mintájára, a hasonlóságokon és a különbségeken keresztül óhajtanák előállítani a közös identitást. És amikor két különböző nemzetiségű ember, ezektől a kegyetlen kísérletektől már jól előkészítve és megpuhítva, szembekerül egymással, akkor mindkettőnek a saját nemzeti legendájával kell szembeszegülnie. Mert mindaz, amit a másik ember alkatában érdekesnek vagy vonzónak találok, csupán a hasonlóságokon és a különbségeken keresztül vezethető vissza nemzetének alkatára, de éppen azáltal válik el tőle, hogy nem azonos vele. És találok ugyan különböző és hasonló alkati sajátosságokat a nemzetemmel, de nem a nemzetemmel azonosítom magam, hanem a másik ember alkatával. Vannak gyűlölködő nemzetek, de nem tudunk elképzelni két nemzetet, amint éppen szerelmesek egymásba. Éppen fordítva van, mint ahogy az. a nemzeti legendáskönyvekben olvasható. Minden egyes ember abszolút identitást testesít meg és képvisel a nemzetével szemben, míg ennek relatívidentitása csupán a nemzetet alkotó személyek, illetve a nemzetek között mutatkozó hasonlóságokon és különbségeken keresztül határozható meg. Míg az egyik feltétlen adottság, a másik feltételekhez kötött absztrakció. Arra a véleményre hajlok, hogy a személyes identitás szempontjából még a nyelv is csupán egy absztrakció. Bizonyára merész állítás.

Védekezésképpen és pihentetőül szeretnék elmesélni egy történetet.

Történt egy szép napon, hogy a kis Homola úr a fürdőkádunkban állt, javította a vízcsapot. Régen történt, közel húsz éve már. Azt mondta, hogy át kell ugrania Ausztriába, mert néhány alkatrészre lenne szüksége a kocsijához, amelyeket Itt nem tud beszerezni. Kérdezte, beszélek-e németül? Úgy bólintottam, hogy az egyszerre jelentsen igent és nemet. Kérdezte, hogy akkor nem tudnám-e őt megtanítani. Hogyne, szívesen, mondtam erre sietősen, mert nem szerettem volna megsérteni. Ha megsérteném, akkor nem jönne többé szerelni. Kérdeztem, mikor szándékozik elutazni. A jövő héten, mondta. Akkor talán kissé rövid lesz hozzá az időnk, jegyeztem meg nem kis megkönnyebbüléssel. Már hogyan, kérdezte erre ő, nekem mennyi időre lett volna szükségem, hogy megtanuljak németül? Aggódtam, hogy egész tekintélyem egy pillanat alatt romba dől, mégis úgy válaszoltam, hogy legalább tíz éve küszködöm, de még most se állíthatnám, hogy tudok. Éppen egy beszorult csavaranyát akart óvatosan meglazítani, nehogy a menet átszakadjon, de erre megállt a kezében a csavarkulcs. Olyan mélyen érinthette az állításom, hogy amikor végre szerencsésen meglazította, felegyenesedett a kádban, s úgy tekintett le rám, mint aki valamilyen megfejthetetlen rejtéllyel találkozott. „Mégiscsak a magyar nyelv a legjobb a világon”, jelentette ki aztán súlyosan. Belőlem erre kicsúszott egy halk és megrettent: miért. Valóságos küzdelem indult az arcán, a szavakat kereste, dadogott, állítását valamivel meg kellett indokolnia. „Hát egyszerű, egészen egyszerű!” A kezével is segített, hogy a hiányzó szavakat valamiként megtalálja. „Mert ezen a nyelven az ember mindent, de mindent ki tud fejezni!”

Herder bólintana. „Az emberi ismeret istennői, az igazság, a szépség és az erény nemzetivé lettek, miként a nyelv.” Wilhelm von Humboldt is bólintana. „Úgy beszél a nép, ahogyan gondolkodik, és azért gondolkodik úgy, mert így beszél.”7 Én azonban egyáltalán nem bólogatnék, mert erősen kételkedem, hogy igazuk lehetne. Ha így lenne, akkor minden embernek azzal kéne azonosnak lennie, amit a nyelve állít vagy ő állít a nyelvével önmagáról, illetve egy másik nyelven se állíthatna semmit önmagáról, hiszen csak a saját nyelvén lenne képes kifejezni bármiféle állítását. Én úgy gondolom, hogy sokkal többet érzékelünk, mint amenynyit tudunk, és többet tudunk, mint amennyit ki tudunk fejezni.

A német nyelvvel szerettem volna kezdeni ezt a beszédet, ezzel a két szóval: ország és kifejezni, hogy aztán Hans Hermann von Kattéról8, Kurt Gersteinről9 és Helen Hesselről10 beszélhessek. Úgy gondoltam, hogy Helen Hessel példáján megmutatható, miként emelkedik valakinek a moccanthatatlan személyisége a saját nyelve és a saját nacionalitása fölé, Kurt Gerstein példáján megmutatható, hogy miként tesz kísérletet valaki erre a fölemelkedésre, s aztán a saját képzelődéseinek és rögeszméinek magas ormáról hogyan zuhan a mélybe, és Hans Hermann von Katte példáján megmutatható, miként nyűgöznek valakit a saját nyelvének és körülményinek a láncai, miként vergődik, s miként választja inkábba halált, mintsem a lázadást.

Ők lennének az én német hőseim, akik nem lehetnek se jók, se rosszak, mert van nevük, tehát hol jók, hol meg rosszak. Hans Hermann von Katte a jóság maga, amennyiben a vak önfeláldozás jóságnak nevezhető. Nem szeretnék ilyen ember lenni, de mennyire szeretném, ha lenne egy ilyen barátom. Kurt Gerstein törekszik a jóra, vagy legalábbis a saját személyével szeretné semlegesíteni mindazt a gonoszt, amit a nemzete képvisel. Úgy undorodom tőle, mint saját lelkem sötétebb felétől11. Helen Hessel pedig semmiféle érzékenységet nem mutat e morális kategóriák iránt, ő a szabadság, a személyes önfelszabadítás angyala. Ha találkoznék vele, akkor reszketne a térdem, de szívesen követném. Ám ahhoz, hogy róluk szólhassak, s szólhassak arról a történetükben rejlő kulturális gondról, amely az individuális és a kollektív identitás, illetve az. univerzális és a holisztikus gondolkodás ellentéteként és feszültségeként jelenik meg az. európai kultúrában, arra a senkiföldjére kellett belépnem, amely a nyelvek és a kultúrák között elterül.

Vettem ezt a szót, hogy ország. Ha magyarul mondom, akkor tágas, nyitott, szél járja át. Ország. Egy jó kerek o-val kezdődik, a végét az á nyitja ki, hangzásában egyszerre mély és magas, s kettős mássalhangzójával még a felette fúvó szelet is megsziszegteti. Meglehetősen kicsi ország polgára vagyok, de van hozzá egy nagyon levegős szavam. S ennek megfelelően az országról is ilyen a képzetem. Ha most németül azt mondják nekem, hogy ország, akkor a sző jelentését megértem, azt is tudom, hogy ez egy nagyon nagy ország, mégis úgy fogják föl az érzékeim, mintha egy súlyos és sötét göröngy lenne. A légköri nyomás valósággal a földhöz préseli ezt a szót. Vagy vegyük Homola úr rajongó mondatából azt a szót, hogy kifejezni. Ha nemet vagy francia barátaim mondják, akkor valószínűleg valamilyen nyomással, ami miatt aztán ez a dolog kifelé kívánkozik. Ez a kifelé kívánkozás megvan a magyar szóban is, de a magyar szó nem a nyomással, hanem a fejjel hozza kapcsolatba, s így aztán nem is a nyomással, hanem a lejjel elvégezhető műveletek nagy szóbokrához társul mindenkiben, aki magyarul gondolkodik. A magyar szó jelentését meg tudom adni németül, franciául, de amint megadtam, a saját szavam hangalakjával együtt cl is veszítettem a szó származástörténetét, s ezzel együtt mindazt, amit a saját nyelvemen hozzá társíthatok. Ettől kezdve mást mondanak az érzékeim, és mást a tudásom. Ha magyarul valamit nem tudok kifejezni, akkor valami hibádzik a fejemmel, de sejtelmem sincs, hogy milyen nyomás támadhat egy német emberben vagy egy franciában, ha valamit nem sikerül kifejeznie.

A szavak hangalakjában rejtett mitikus és mágikus tartományokat a nyelvek kölcsönösen elzárják egymás elől, s nem mondhatnánk, hogy ennek az elzártságnak ne lennének olykor pusztítók a következményei, de tudom, hogy vannak ilyen tartományok. Ahhoz, hogy értsük egymást, a közkézen forgó szótárak szócikkeinek nem csak a szavak jelentését kéne a fülünkbe súgniuk, hanem mindazt, amit a szó megérint és eleven képzetként jelenít meg. Amíg nincsenek ilyen összehasonlító szótáraink, addig papagájként fecsegünk egymás nyelvén, s kölcsönösen nyeljük a félreértések következményeit.

Életem első tizenöt évében, amíg alig tudtam néhány szót németül, a német beszed hallatán mindig olyan érzésem támadt, mintha ezek az emberek valamilyen rejtélyes okból kifolyólag állandóan nyugtalankodnának vagy éppen méltatlankodnának. A saját nyelvem hangzása szerint füleltem erre a másik nyelvre. S nem állítom, hogy ennek a másik nyelvnek ne lett volna zenéje a fülemben, ám a saját nyelvemhez képest mindenképpen sötétebb és súlyosabb, teli erőteljes löketekkel, megannyi tompa dörejjel. Mintha egy nagy, sötét erdő mélyéről hangzana. Ha ezt az egy kor hallott hangzást zenekarra írnám át, akkor valószínűleg el kéne hagynom a vonósokat, lenne klavikord, de nem lenne zongora, a mélyebb fekvésű fúvósok dominálnák és az ütőhangszerek, ám a triangulum például egyetlen egyszer se szólalna meg, mert nincsenek ilyen rövid, átható csendülései. A fülem, az orrom, a szemem és az elmém végül is nagyon primitív munkát végez. Azonosít, hasonlít, megkülönböztet. A saját nyelvem fizikai tulajdonságaihoz mérem a másik nyelv fizikai tulajdonságait. Iszonytató rabságban élünk. Egy olyan sziklatömbhöz, vagyunk láncolva, amelynek a terjedelméről és a természetéről inkább képzeteink vannak, mint fogalmaink.

Tulajdonképpen azt a tizenöt éves, rasszizmusoktól finoman előkészített fiút kéne meghallgatniuk, aki ma már nem vagyok. Ő azt mondaná, hogy Németország egy illat. Valamilyen különös fertőtlenítőszer illata. A német nyelvről pedig azt mondaná, hogy elégedetlenkedés és méltatlankodás. De amióta magamévá tettem azt a tudást, hogy három egymástól távol álló idegen szót milyen fondorlatos szabályok szerint fűznek egyetlen mondatba a németek, valamennyire mégis megoldottam a láncokat, és legalább arra a senkiföldjére eljutottam, amely a két nyelv között elterül. Ich bin da. Itt vagyok. Zeusz legyen, aki meg tudja mondani, hogy miért három szó a németeknek, ami a magyaroknak kettő. S ha egy ilyen csoda mégis megtörténhetik a világegyetemben, akkor ki az, aki mindkettőt azonos módon értelmezi. Német lettem? Ha Herdernek, Humboldtnak vagy Homola úrnak igaza lenne, akkor miként történhetne meg bárkivel egy ilyen kis csoda?

Először német gyerekektől tanultam meg németül, aztán kiderült, hogy valójában szászul tanultam meg szász gyerekektől. És biztosan jobb is lett volna ennek a nyelvnek a hangzásánál megmaradnom, hiszen egy olyan német nyelvel, amely egyszerre szász, bajor, türing, alsóporosz, és az. összes többi lehetne, azóta se sikerült megtanulnom. Egy olyan német nyelven beszélek, amelyet meg lehet ugyan érteni, de ilyen német nyelv nincs. Minden erőmmel azon voltam, hogy eljussak az. egyhez, de nem múlhat el egyetlen pillanat, hogy minden hangsúlyommal meg ne tagadjam a sokat, amelyből ez. az egyetlen áll. Nem lettem német, és valójában nem is tanultam meg németül, hanem megtanultam, hogy annyiszor kell megtanulnom, ahány emberrel találkozom. Mert ők se csupán a saját nyelvjárásukon keresztül vannak a saját nyelvükhöz kötözve, hanem ráadásul a saját személyes tulajdonságaik szerint beszélik a saját nyelvjárásukhoz kötött nyelvüket. Amiből aztán megint csak rengeteg félreértés következik.

Egyszer kelet-berlini szállásadónőm, Frau Herm, aki úgy beszélt, mintha egy torpedónaszádot irányítana, azt kérdezte tőlem, hogy a magyarok vajon olyan lassan és halkan beszélnek-e, mint ahogyan én beszélek. Kétségtelen, hogy én lassabban beszélek az átlagosnál, mert ilyen az alkatom, de azt már nem lehetne mondani, hogy a magyarok halkabban és lassabban beszélnének, mint a németek. Azt a nyelvi bizonytalanságoktól halk németet kellett értékelnie, amelyet én beszéltem, s mivel ezt nem tudta hozzákötni semmiféle kommunikációs tapasztalatához, azt se tudta pontosan megítélni, hogy a halkságom és a lassúságom vajon a személyes tulajdonságaim közé tartozik-e, illetve milyen kapcsolatban áll egy olyan kollektív identitással, amelyről nem voltak élményei. Kérdésében éppen ez volt a nagyszerű. Valójában arra volt kíváncsi, hogy milyen ember vagyok. Kérdését mégis úgy tette fel, mintha eleve azt feltételezné, hogy az összes többi magyartól nem különbözhetem. Louis Dumont ezt nevezi a németek tradicionális világszemléletének. „Lényegem szerint vagyok német, s németségem minőségének köszönhetően vagyok ember.”12

A német hisztériát elemző Bibó nyomatékosan figyelmeztet, hogy óvakodjunk minden olyan közösségi metafizikától, mely a közösségnek magának tulajdonítana valamiféle „lelket” vagy „lelki zavart”.13 A németeknek biztosan van világszemléletük, mint ahogy a franciáknak és a magyaroknak is van, s ezt a nyelvükből, a kultúrájukból, a történelmükből meg lehet érteni, vagy adott esetben el lehet utasítani, de lelke vagy karaktere csak Hans Hermann von Katténak, Kurt Bersteinnek, Helen Hesselnek és Frau Hermnek van. Az egyik maga a létezés, mert rajta kívül nincsen más, a másik pedig egy arra irányuló kísérlet, hogy a hasonlósások és a különbségek alapján tartósítson és formál adjon egy ilyen létezésnek.14 Annak a tapasztalatnak, hogy egy meghatározott közösség így vagy úgy láttatja velünk a világot, mert a hasonlóságok jegyei alapján világszemléletet képez, csupán az emberi közösség szempontjából van érvényessége, de se a közösséget alkotó emberek alkata, se a nyelvhasználatuk, se a gondolkodási módjuk nem azonosítható azzal a közösséggel, amelyet állandóan létrehívott és állandóan megtagadott megegyezéseik alapján hol megerősítenek, hol felbontanak. Számomra nem az volt a fontos, hogy Frau Herm hogyan tette fel a kérdést, mert ezzel legfeljebb a kollektív identitását jellemezte, hanem az volt a fontos, hogy valójában mire kíváncsi, mert ezzel önmagát jellemezte.

S amint látják, ennek a meggondolásnak az alapján fordítottam meg nagy igyekezettel a sorrendeket. Nem azt kérdezem, hogy milyen nyelven beszél, hanem azt kérdezem, hogy ki beszél milyen nyelven. Nem azt kérdezem, hogy német-e, hanem azt kérdezem, hogy ki ez az ember, aki német. Nem azt kérdezem, hogy milyen ez a Németország, hanem azt kérdezem, hogy mi az, amit annak tartok vagy annak tartanak, s miért tartom vagy tartják ennek vagy annak. Montesquieu-vel szólva, hajlamos vagyok azt állítani, hogy szükségszerűen vagyok ember, de csupán a véletlen folytán vagyok francia.

Van két ember. Az egyiket Helennek hívják, és Henri-Pierre-nek hívják a másikat. Az egyik német, a másik francia. Szeretik egymást. Arról, ami történik velük, párhuzamosan vezetett naplóik alapján lehet tudomásunk. Velük se történik más, mint mindenkivel, aki szerelmes. Ha a testükre bízzák magukat, akkor egy olyan azonosságot érnek el, amelyet aztán nem tudnak szavakra átfordítani. S így aztán, ami a testük dialógusában azonosságnak mutatkozott, értetlenség, civódás, harag, vagy egyenesen harc lesz a beszédben. Ezt a harcot hol az egyikük, hol a másikuk adja fel. Persze abban a reményben, hogy a szavakkal folytatott kilátástalan csatározás még visszafordítható a testek dialógusában, és nemcsak visszafordítható, hanem minél pusztítóbb a szócsata, minél több a sértés és a félreértés, mintha egy végtelen spirálon emelkednének fölfelé, a nyelv ellenében jutnak egyre magasabbra azonosságuk régióiban. Természetesen így erősödik annak az igénye, hogy a szavaikkal se tegyék tönkre mindazt, ami érzékileg átélhető. Henri-Pierre Roché lényegében az anyanyelvénél marad, idegen nyelven csak fűszerez, Helen Hessel pedig kilép a saját anyanyelvéből, franciául beszél és ír, de jól látható, hogy miként teszi át a másik nyelvre a saját nyelvhasználatát.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy melyikük mit, hogyan jellemez. Henri-Pierre jelzőket halmoz, hármat, ötöt, olykor hatot, s ezekből a jelzőhalmazokból következtethetünk arra, hogy egy dologról van véleménye. Helen viszont franciául se halmozza a jelzőket, mindig csak egyet használ vagy kettőt, s így vezeti vissza a sajátjához az idegen nyelvet, mert a német nem szereti a jelzőhalmozást. Mintha Henri-Pierre elkerülné a határozott véleményalkotást, míg Helen éppen erre törekedne. Jómagam mindezt azért veszem észre, mert a magyar nyelv is kedveli a jelzőhalmozást, s amikor németül beszélek vagy gondolkodom, akkor le kell gyűrnöm magamban ezt a hajlamot, illetve azon veszem észre magam, hogy németül egyértelműbb megállapításokat teszek, mint amilyeneket a saját anyanyelvemen tennék. Számukra a diskurzusnak ezek a mikromozgásai észrevétlenek maradnak, s esupán az lesz érzékelhető, hogy a két kifejezési mód, hol a kölcsönös csodálat, hol a kölcsönös bosszankodás tárgyaként – velejéig áthatja egymást.

Helen folyamatosan bosszankodik, hogy Henri-Pierre nem fejezi ki elég egyértelműen az érzéseit, de kéjjel elmerül ebben a közvetett és változékony sokértelműségben, hiszen nagyobb lesz tőle a cselekvési szabadsága, s éppen ezt akarja az alkata szerint. Henri-Pierre viszont csodálja Helen kifejezésmódjának közvetlenségét, direktségét, nyersességét és lényegre törését, olyannyira, hogy olykor még önmagával is szembefordul: „Talán igaza is van Helennek: szétszórt vagyok, elhanyagolom mindazt, ami lényeges.” Ugyanakkor nem tudja egészen komolyan venni Helen állításait, hiszen mindaz, amit Helen szilárd véleményként tár elé, számára csupán a jelenségek megnevezhető halmaza. Miközben dicséri Helen komolyságát és okosságát, s szembekerül olykor szórakoztató, olykor kíméletlen hazudozásaival, ő maga tartósan szkeptikus marad. „Hinni, nem hinni, ez sémit nem jelent: minden igaz, nem igaz semmi, nem tudja senki.” Mindketten szenvedélyes emberek, szenvedélyes individualisták, sőt egoisták. Individualitásuk felfogásában azonban van egy intonációs különbség.

Henri-Pierre olyan adottságként kezeli a saját spontaneitását, adott esetben a félrelépéseit, amely a saját tulajdonságainak természetes keretei között mozog, míg Helen minduntalan kényszeresen meg akarja indokolni cselekvéseit, személyén kívül álló célokhoz rendeli, ideológiai homlokzatokat húz elé, még a félrelépéseinek is általános igazságot tulajdonít, s kívánatos hűségét feltételekhez szeretné kötni. Henri-Pierre spontaneitása kiszámítható, hiszen csak addig mehet el, ameddig a tulajdonságai, Helen pedig kiszámíthatatlanul csapong rajongás és tárgyiasság között, hol tudatosan cselekszik, hol zabolátlanul. Henri-Pierre csak végső soron hűséges, Helen pedig végső soron mindig hűtlen. Helen féltékenyen őrzi a saját individualitását, mert úgy fogja föl, mintha ez valamilyen megcsinálható dolog, szabadságának tárgya lenne, s ennek megfelelő, filozófiáktól és ideológiáktól erősen áthatott nyelvhasználatát Henri-Pierre hol dühítőnek, hol izgatónak találja, de a saját spontaneitásának szkeptikus szabályai szerint nem megy bele ideológiai vitákba, hanem inkább megfigyeli, követi, rögzíti és mindig újabb jelzőhalmazokkal látja el a történéseket. Gondolkodása azonban közel sem marad érintetlen Helen fogalmi ellentétekre épített nyelvhasználatától.

Egyik nagy vitájuk hevében azt találja mondani, hogy Helennek van világszemlélete (Weltanschauung), de nincsen egzaktsága (Exactitude). Egy német és egy francia szó néz farkasszemet a mondatában. A megállapítás egyszerre találó és igazságtalan. Találó, mert helyesen nevezi meg individualitásuk intonációs különbözőségét, de igazságtalan, mert olyan képzetet kelt, mintha a világnézet eleve valamilyen rossz dolog lenne, az egzaktság viszont valami jó, amivel Helen nem rendelkezik. Valójában ez egy olyan burkolt szemrehányás, miszerint a németek azért nem tudnák egzakt módon megnevezni a dolgokat, mert ebben megakadályozza őket a világnézetük, míg a franciáknak nem lenne világnézetük, s ezért tudnák egzakt módon megnevezni a dolgokat. Amiben van ugyan valami, de csak akkor, ha rögtön hozzátesszük, hogy az egzaktságra való törekvés maga is egy világnézet része, s akkor inkább azt lehetne mondani, hogy individualitásuk felfogásában van kettőjük között világszemléleti különbség. Helen egyéni teljesítményként fogja fel az individualitását, valami olyasminek, amit meg kell találnia és ki kell munkálnia, Henri-Pierre pedig olyan természetes adottságnak, amivel nincsen különösebb csinálnivalója. Helen pedig egy olyan célnak tekinti a személyes szabadságát, amelynek az elérésében még a szerelmese is akadályt jelenthet, míg Henri-Pierre egy olyan mozgékony és dinamikus viszonynak, amelyet szabad egyének teremtenek meg egymás között: a másik szabadsága a saját szabadságom feltétele.

A két hang intonációs kontrasztja a saját nacionalitásukhoz fűződő viszonyaikban talán még élesebb. Henri-Pierre egyetlenegyszer se említi hogy ő francia lenne. Helen azonban nem csak hangsúlyozza és ismételgeti, de egyenesen büszkeséggel tölti el őt, hogy német. Távol áll tőle, hogy véletlennek tekintse, inkább úgy kezeli, mint valami érdemet. Ugyanakkor minden további nélkül maga mögött hagyja a nyelvét, szükség szerint vált angolra, franciára, míg Henri-Pierre csak akkor beszél németül vagy angolul, ha magát a váltást találja élvezetesnek, vagy jobb híján rákényszerül. Egyszer, amikor szerelmi haragjuk tetőfokára hágnak, s valóban úgy tűnik, hogy a szavaikkal vágtak el minden olyan utat, amely a szent kölcsönösségbe még visszavezethetné őket, Henri-Pierre nagyon nyersen felszólítja Helent, hogy most aztán már beszéljen németül. Nem azt mondja, ami ilyen esetben kézenfekvő lenne, mármint hogy fogja be a száját, mert akkor emberként kéne megtagadnia, s ilyen végzetes lépésre inkább Helen hajlamos. Durva felszólítása visszamenőleges ítélet. Ez a beszéd nem francia, s ha már emberként ide jutottak, akkor nyelvileg se közösködik vele többe. Hajlandó ugyan folytatni a vitát, de a német maradjon német, s a francia legyen francia; ez a feltétele minden további beszédnek. Mintha kitaszítaná a kultúra világából, amelybe eddig csak kegyesen befogadta, holott ha a következő pillanatban sem sikerült átfordítaniuk ezt a szócsatát a testek dialógusára, akkor maga se lehet ember.15 „Vagy Pierre-t szeretem, vagy az összes többi férfit. Ha nem tudom Pierre-i szeretni, akkor az összes lobbi férfit kell szeressem.” Helen ismét fején találta a szögel. A kollektív identitásnak a szerelemben csak addig vannak sanszai, amíg a szerelmesek beszélnek. Vagy ez az egyvalaki van, vagy mindenki, s akkor cl lehet játszani a kilencedik szimfónia zárókórusát.

A személyes identitás foglalja magába a kollektív identitást, és nem fordítva. Helen az összes többi németet és Pierre az összes többi franciái. Helyesebben, fordítva is megtörténhetik, ám akkor a személyesnek cl kell némulnia, mert akkor önkényuralom van, diktatúra van. Józan ésszel senki nem kívánhat diktatúrában élni, ám ugyanez a józan ész annak a kísértésnek se tud ellenállni, hogy nemes kollektivizmusra vágyakozzon, ha az, individuális önzés társadalmában él, és nemes individualizmusra vágyakozzon, ha a bárgyú kollektivizmus társadalmában kell élnie. Ezt a feszültséget az európai kultúrának mind ez ideig nem sikerült feloldania.

Ezekről a kérdésekről bizonyára beszélhettem volna direktebb formában is, s akkor nem holmi apályról és dagályról, nem az emberi alkatról és nem a nyelvről, nem Helenről és nem Pierre-ről kellett volna értekeznem, hanem a politikai Németországról, az egyikről vagy a másikról, avagy éppen az egyesültről. Ha megengednek nekem egy szemtelenséget, akkor azt mondanám, hogy azért nem beszéltem erről, mert ennyire azért nem akartam német lenni. Ragaszkodom hozzá, hogy csak Pierre van, csak Helen van, s legfeljebb isten országának ez. a nagy állatkertje van.

Történelmi tapasztalataim szerint persze a különböző előjelű kollektivizmusokhoz, vágyaim és gondolkodásom szerint a különböző hangfekvésű individualizmusokhoz, vagyok kötözve. Ha választhatnék, akkor inkább Henri-Pierre Roché individualizmusát választanám, de nem választhatok, mert magyarként nagyobb hatással volt rám a német kultúra, mint a francia, s így Helen Hessel individualizmusában kell felismernem a sajátomat. Hiszen abban az óriási belső vitában, amelyet ebben a kultúrában mindannyian önmagunkkal folytatunk, s józan ésszel mérlegeljük a lehetséges kollektivizmusok és individualizmusok esélyeit, nem kevésbé égető vitakérdés, hogy az individualizmus társadalmának vajon a népfelség avagy a nemzetfelség alapján kell-e állnia.

Amikor ezerkilencszáznyolcvankilenc emlékezetes őszi estéin kivonultak Lipcse utcáira az emberek, akkor azt kiáltották, hogy mi vagyunk a nép. A csodálattól és az örömtől elfulladt a lélegzetem. Ez azt jelentette, hogy mi vagyunk azok a szabad emberek, akik közösen akarjuk a sorsunkat eldönteni. Meg vagyunk mentve, mondtam magamban. Aztán néhány napra rá megváltozott a hangulat, s azt kiáltották, hogy mi egy nép vagyunk. Ez még mindig valami hasonlót jelentett. Éljünk a határ bármelyik oldalán, valamennyien olyan szabad emberek vagyunk, akik közösen akarunk a sorsunkról dönteni. De néhány újabb nap múltán azt kiabállak, hogy németek vagyunk, s ez már közel se jelenti azt, hogy szabad emberek lennének. A két Németország nem az első, nem a második, nem a népfelség, hanem a harmadik kijelentés, a nemzetfelség tradíciójának a tudatában egyesült. Nem vagyunk megmentve, mondtam magamban, hanem benne ülünk a lehető legnagyobb kulturális slamasztikában.

Ez az új Németország nem lehet nemzetállam, mert a népfelségre van alapozva a jogrendszere, s ameddig a jogrendszere működik, a nemzeti elvet mindenesetre nehéz szembefordítani a demokrácia elvével. De ennek a Németországnak ugyanakkor nem egy, hanem immár két kollektív identitása van, s míg az. egyik megfelel a közös jogrendszernek, a másik nem. Kél különböző előjelű kollektivizmus folytonosságának a tapasztalata szabja meg az egyiket, míg a másikat egy individualizmussal fölváltott kollektivizmus tapasztalata. Egy ossi kollektív identitása sokkal jobban hasonlít egy magyar kollektív identitására, mint annak a wessinek a kollektív identitására, akié inkább egy francia kollektív identitására hasonlít. Németül beszélnek, mégis különböző nyelveken. Könnyű dolgunk lenne, ha az individualizmus elvén szerveződő társadalmakat a végső jóval, s a kollektivizmus elvén szerveződő társadalmakat a gonosszal azonosíthatnánk, mert akkor most lenne egy olyan jó Németországunk, amelyben a gonosznak jóvá kéne átváltoznia. Ez bizonyára nem lenne oly nehéz, hiszen Arisztotelésztől tudjuk, hogy minden egyes ember jóra törekszik. A baj csak az, hogy azok az emberek, akik az életük javát itt vagy ott töltötték el, nem hajlamosak azonosítani magukat azokkal a rendszerekkel, amelyben éltek vagy élnek. Iszonytató megrázkódtatások közepette élünk, s talán még nagyobbaknak nézünk elébe. Ha van Németország és vannak németek, akkor most a németeknek a saját nyelvükön és egymással kell olyan problémákat megbeszélniük, amelyeket az európai nemzetek ez ideig inkább a csatatereken igyekeztek megoldani. Felteszem, hogy olyan mértékben fognak másokat megérteni más nyelveken, ahogyan egymást megértik a sajátjukon.

Végezetül valami jót is kéne mondanom. Rögeszmés ember vagyok. Gyerekek, Pierre szereti Helent! Emberek, Helen szereti Pierre-t! Ennél jobbat nem tudok a falra írni. Ennél nagyobbat nem kiálthatok.

1.     Szó szerint: Szégyenfürdő.

2.     Beszédemben, amelyet a Reden über Deutschland című sorozat keretében 1992. november 29-én mondtam el a müncheni Kammerspieleben, alaposan felhasználom a Louis Dumont L’ideologie allemande France-Allemagne et retour (Éditions Gallimard, Paris, 1991) című könyvének elemzéseit. Dumont ebben a könyvében idézi, illetve interpretálja (im. 55. p.) Rorty véleményét. Dumont könyve már csak azért is érdekes lehel nekünk, magyaroknak, mert sok ponton érintkezik Bibó István gondolataival, bár nem hiszem, hogy ismerné Bibó műveit.

3.     Bibó István: Válogatott tanulmányok. Magvető, Budapest, 1986, 1. 388. p.

4.     Az első porosz király megkoronázásának évfordulóján (1701), 1871. január 18-án proklamálják francia földön a német birodalmat. Az ünnepélyes aktusról már akkor is sokan úgy vélekednek, hogy ez valójában nem más, mint „a kisnémet Nagyporoszország” megalkotásának elkeseredett kísérlete. Hetvenkét év múltán, 1943. január 31-én Paulus tábornagy Sztálingrádnál bejelenti a 6. német hadsereg kapitulációját: 146 ezer halott, 90 ezer hadifogoly.

5.     Ilja Ehrenburg A német (Szikra, Budapest, 1945; 26. p.) című röpirata a fronton harcoló szovjet katonák számára készült. Gondolhatnánk, hogy Ehrenburg vérgőzös németellenessége ma már a múlté. Engem is meglepeti, hogy nem így van. Azokban a napokban, amikor ezt a beszédet írtam, egyik este bekapcsoltam a németellenességéről nem különösen híres osztrák televíziót, ahol éppen a Bosszú című francia filmet vetítettek. Romy Schneider és Philippe Noiret a kedves színészeim közé tartozik, szívesen néztem őket, s így aztán csak hosszú percek múltán vettem észre, hogy valójában egy időgépben ülök. Az ötvenes évek mozijában, ahol éppen arról vetítenek egy filmet, hogy miként küzd két angyali ember, német gonosztevőkkel. Megint itt volt az utált, megvetett és olthatatlan gyűlölet, amelyet szovjet filmek hatására, tehát mintegy kollektív szinten tettem a magamévá gyerekként. Annak ellenére is, hogy neveltetésem szerint minden ilyen jellegű, általánosításokon alapuló elfogultságot el kellett utasítanom. Ez egy nagyon érdekes dolog. A kollektív szimpátiák és antipátiák meggyökeresedését és elterjedését Bibó még datálja is. Szerinte a nemzetkarakterológiai absztrakciók elterjedésének hátterében valószínűleg annak a folyamatnak kell állnia, ahogyan az indulatmentes barokk háborút, amelyet valójában a békekötés előfeltételének tekintettek, 1792 óta felváltotta egy olyan nemzeti háború, amelyben, a háborúhoz fűzött érdekek és ítéletek a tömegek ügyévé és jogává váltak (im. l. 435. p). Ebből következett, hogy a hadviselés sikeressége érdekében egy olyan nemzetkarakterológiát kellett kialakítani, amely a háborút előkészítő fázisban kizárólag negatív tulajdonságokból áll, a háborúban a gyilkolás jogosságának ideológiai eszközévé válik, a háborút követő fázisban pedig ugyanezeket a hihetetlen és hiteltelen túlzásrendszereket a béke érdekében kéne mindenkinek elfelejteni. Az újabbkori gondolkodás, teszem hozzá én, így aztán mindenképpen a célszerű túlzás és a nem kevésbé célszerű felejtés végletei között hányódik. A francia állam helyeselte és szorgalmazta Németország újraegyesítését az európai integráció keretében. Ám azokban a napokban, amikor ez meg is történt, esténként olyan filmeket vetítettek a francia televízióban, amelyek óhatatlanul felelevenítették a náci Németország gyalázatosságának emlékét. Az egyesítést ünneplő német tömegek láttán a franciák alaposan el is rémültek attól, hogy most megint mi következik.

6.     Bibó István: im. l. 369. p.

7.     „Die drei Göttinen der menschlichen Kenntnis, Wahrheit, Schönheit und Tugend, wurden so national, wie es die Sprache ist.” in: Johann Gottfried von Herder: Fragmente über die neuere deutsche I.iteratur; „... ein Volk spricht, wie es denkt, denkt so, weil es so spricht...” in: Wilhelm von Humboldt: Von dem grammatischen Bau der Sprache. Mindkét idézetet Bernáth Árpád német nyelvű előadásának kéziratából vettem át.

8.     Hans Hermann von Katte (1704-1730) porosz katonatiszt, Frigyes herceg, a később Nagy Frigyesként ismertté vált porosz király ifjúkori barátja, aki nemcsak részt vett a herceg kalandos szökésének előkészítésében, hanem el is kísérte útjára. Elfogatásuk után a trónörökös gyűlölt atyja, Frigyes Vilmos király, a haditanács kifejezett kérése ellenére, a küstnni vár udvarán, szívbéli barátja szeme láttára kivégeztette. Az önfeláldozó barátság és az atyai hatalom elleni lázadásnak ezt a botrányos történetéi, amely aztán erősen befolyásolta azt a vonzalmat, amelyet Nagy Frigyes a francia felvilágosodás gondolatköre iránt táplált, számos egykori és újabb feldolgozás alapján jómagam is felhasználtam Emlékiratok könyve című regényemben (Szépirodalmi, Budapest, 1986; 317-321. p.).

9.     Kurt Gerstein (1905-1945) vegyészmérnök, SS-Obersturmführer. Fiatalemberként a német protestáns ifjúsági mozgalom erősen nacionalista beállítottságú szárnyának ismert alakja és karizmatikus hatású szónoka. Erotikus frusztrációja, ebből eredő erkölcsi kínjai és a nemzeti kollektivizmus iránti vonzalma között elég határozott kapcsolatot látnak biográfusai. Nemes önfeláldozása volt hivatva enyhíteni nemes kínjait, s ezért az életét úgy fogta föl, mint valami szolgálatot. Három hónappal Hitler hatalomra jutása után, 1933 májusában lépett be a náci pártba, de amikor a tudomására jutott, hogy egyik nagynénjét a hitleri euthanázia-program keretében egy gyógyintézet összes elmebetegével együtt meggyilkolták, lelkiismereti okokból szembefordult a nácizmussal. Titkos egyházi tevékenysége miatt kizárják a náci pártból, házkutatásokat tartanak a lakásán, kétszer letartóztatják. Második letartóztatása után, 1938-ban a welzheimi koncentrációs táborba kerül, ahonnan sikerül ugyan kiszabadulnia, de elhatározza, hogy „Isten ügynökeként” fog ténykedni a nácik ellen, mert „tanúságot akar tenni” azokról a gonosztettekről, amelyeket immár a saját szemével látott, és a saját bőrén is megtapasztalt. Komoly erőfeszítések árán sikerül visszakerülnie a náci pártba, s szaktudásának köszönhető, hogy sikerül bekerülnie az SS középszintű vezetésébe is. Szakmailag irányítja a gázkamrákhoz szükséges Zyklon-B gáz felhasználását, miközben külföldi követségeken dolgozó diplomaták segítségével igyekszik értesíteni a világol a módszeres emberirtás méreteiről és technikáiról. Háborgó lelkiismeretének megnyugtatására olyan tevékenység szabotálására törekszik, amelyet ugyanakkor szakmailag irányít. A háború utolsó napjaiban hadifogságba kerül, vallomást tesz a francia elhárítás tisztjeinek, a párizsi Cherche-Midi fogházba szállítják, ahol francia nyelven emlékiratot ír a tevékenységéről, s amikor ezt befejezte, máig is tisztázatlan körülmények között öngyilkosságot követ el. Lásd: Saul Friedlnder: Kurt Gerstein oder die Zwiespältigkeit des Guten (Bertelsmann, Gütersloh, 1986) és Pierre Joffroy: L’espion de Dieu la passion de Kurt Gerstein (Seghers, Paris. 1992).

10.  Helen Hessel, szülelett Helen Grund (1886-1982) jómódú és művelt német polgárcsaládból származott. Fiatal lányként festészetet tanult Münchenben és Párizsban, ahol megismerkedett Franz Hessel német íróval, s miután visszatértek Berlinbe, a felesége lett. Két gyermekük született. Franz Hessel katonaként szolgált az első világháborúban, s a fronton szerzett élményei lelkileg összetörték. A békekötés után Helen Hessel levélben fordul férje francia barátjához, a műgyűjtőként és művészeti íróként ismert Henri-Pierre Rochéhoz, akit párizsi éveikből futólag maga is ismert, s abban a reményben, hogy férjenek ezzel segíthet, meghívta őt München melletti otthonukba. Roché megérkezett, egymásba szeretlek, ami a két férfi kivételes barátságát inkább elmélyítette. Helen Hessel és Henri-Pierre Roché párhuzamosan vezetett naplóikban jegyezték fel szerelmük eseményeit s évtizedekkel később Henri-Pierre Roché Jules és Jim címmel regényt írt e naplók alapján hármuk enigmatikus kapcsolatáról (1953), amelyet Francois Truffaut azonos címmel megfilmesített (1961). Roché halála után, első francia kiadásukig, a naplók az austini Texas Egyetem Embertudományi Kutatási Központjába kerültek; valószínűleg legméltóbb helyükre. Henri-Pierre Roché: Carnets, premiére partie 1920-1921 (André Dimanche Editeur, Marseille, 1990) és Helen Hessel: Journal d’Helen 1920-1921 (André Dimanche Editeur, Marseille, 1991). Lásd még: Franz Hessel: Pariser Romanze (Rowohlt, Berlin, 1920).

11.  Kurt Gerstein tulajdonképpen mindazoknak személyes ismerőse, akik életük javát ilyen vagy olyan diktatúrákban töltötték el. Ő arra vágyik, hogy olyan legyen, mini mindenki más, s ezért önmegvalósításának egyetlen lehetősége a totális lojalitás: ha sikerül megvalósítani, akkor személyiségének különös jegyeit eltüntetheti. Szinte szükségszerű, hogy alkatának extremitását egy ideológiai extremitásba menekítse, s így aztán mások egzaltációjának láttán jogosnak és rendjén valónak érezheti a saját egzaltációját. Egyik levelében azt írja, hogy jelentkezett az SS-be, s most olykor az ő nyelvükön beszél. Személyiségének nyelvét még akkor is csak valamiféle kollektivitásban találja meg, amikor ellent szeretne állni annak a pusztításnak, amit ez a kollektivitás végez. Az önbecsapás logikája így aztán valóban működik. A vallási egzaltációt felcseréli a náci egzaltációval, aztán a náci egzaltációt az ellenállás egzaltációjával, ami nem azt jelenti, hogy végre megtalálta volna a saját nyelvét, hanem így ad végre célt és értelmet annak a képtelenségnek, hogy a saját személyes nyelve az egzaltáció. „Bele akarok pillantani ebbe az egész masinériába, hogy aztán a népnek odasikolthassam!” A közösség szolgálatával elmagyaráz egy olyan szolgálatot, amelyet a lelkiismeretével nem tud összeegyeztetni, s mégis Istennek tetsző tevékenységnek tekinti. Ugyanakkor annak a népnek, amelyet szolgálni szeretne, nem tud odasikoltani semmit, hiszen e felvilágosító szolgálat miau némának kell maradnia, és legfeljebb néhány külföldit tud felvilágosítani, de sötét szolgálatát a saját lelkiismeretének ellenében azért rendesen elvégzi.

12. Louis Dumont idézett könyvének bevezetőjében (15. p.) és zárófejezetében (249-250. p.). Montesquieu nevezetes mondatára támaszkodva („je suis nécessairement homme, et je ne suis français que par hasard”), a következőképpen állítja szembe a francia és a német felfogást: „Szükségszerűen vagyok ember, s véletlenül vagyok francia” és „Lényegem szerint vagyok német, s németségem minőségének köszönhetően vagyok ember.” Ez pedig nem más, mint az individualizmus univerzális és az individualizmus holisztikus felfogásának a kontrasztja. Szerinte az individualizmus első európai megjelenése és hulláma a lutheri reformáció, s ezért maga a reformáció immunizálja a németeket a felvilágosodással, a „másodlagos individualizációval” szemben. Amikor a németeket eléri a francia felvilágosodás nézetrendszere, ők már kidolgozták a maguk individualizációs technikáit; ez volt a Bildung, amelyet a reformáció ideológiájának megfelelően mindenkinek magának és magában kellett elvégeznie. A „másodlagos individualizáció” úgy jelent meg a németek szemében, mint személyesen megszerzett kulturális identitásuk elvesztésének veszélye. Herder teóriája ennek a veszélynek az elhárítását szolgálta. Dumont véleménye szerint a nemzet „etnikai teóriája”, amely az azonos származás kulturális közösségére épít, ekkor kerül szembe a „választási teóriával”, amely a nemzetet azoknak az individuumoknak a szándékaiból vezeti le, akik alkotják. A Bildung és a Lumiére különbözőségével egy mindenképpen karakterisztikus dualitás jön létre: francia változatában olyan individuumok alkotják a civil társadalmat, akik a saját lelkiismeretük és elképzelésük szerint kötnek szociális egyezményeket egymással, míg német változatában az individuumok azzal erősítik közös kötöttségüket, ha minden képességükkel azon vannak, hogy benső életükbe visszavonulva fejlesszék személyiségüket. A lutheri individualizációval végrehajtott önképzés („éducation de soi”) így aztán nem politikai, hanem kulturális és etnikai szinten teremti meg a kollektív identitást, s ennek sérülékenysége csupán a napóleoni háborúk idején derül ki. Ekkor lesz világos, hogy ezek a gondolkodásukban bensőségesen individualizált emberek olyan államokban élnek, amelyek se a személyes politikai szuveranitásukat nem biztosítják, mert hierarchikusan elrendezettek, se a németség szuverenitását nem biztosítják, mert ilyesmi csak kulturális szinten létezik. A nemzeti nem társulhatott a demokratikushoz, amely úgy jelent meg, mint ami a kultúrát veszélyezteti, tehát a nemzetet. Ugyanakkor az állami szuverenitás hiányát nem lehetett többé a személyesség bensőséges szuverenitásával pótolni, a személyes szuverenitás bensőséges igényét nem lehetett többé összehangolni a hercegségi államszervezeteken belül és között uralkodó hierarchikus viszonyokkal. A kollektív identitás tartalma nem volt többé azonos a személyes identitás tartalmával. A németek kulturális szuverenitásához nem férhetett kétség, de ahhoz sem, hogy semmiféle politikai szuverenitással nem rendelkeznek. Ugyanerről beszél Bibó is: „... az a német, aki szavakban és a világ felé Európa leghatalmasabb nemzetének volt tagja, otthon teljesen gyámoltalanul ki volt szolgáltatva duodec fejedelmecskék vagy fejedelmi szolgák hatalmaskodásának, fontoskodásának és gőgjének.” (Im. l. 426. p.)

13.  Bibó István: im. l. 375. p.

14. Dumont csapásán haladva azt lehetne mondani, hogy a francia spontán módon tesz különbséget a személyes identitás és a kollektív identitás között, hiszen számára a személyes identitás természeti adottság, a kulturális és a szociális körülményei pedig egy olyan véletlenszerűen adott keretet jelentenek, amelyben a személyes identitása a kollektivitás szintjén fogalmazódik meg. A német számára ilyen spontán különbségtevésre nincsen lehetőség, mert a kulturális és etnikai hovatartozásán, kollektív identitásának sajátosságán keresztül, minőségként kell megfogalmaznia a maga személyes identitását. A francia a természeti kötöttséget tekinti elsődlegesnek, kulturális és szociális kötöttségeit pedig olyan sajátosságnak, amely a személyes döntéseinek megfelelően csupán egyezményeken keresztül jeleníthető meg kollektívumként. A német ezzel szemben a kulturális és etnikai kötöttséget tekinti elsődlegesnek, s mivel ezen a kereten belül a saját személyes identitását csupán minőségként tudja elkülöníteni a kollektív identitástól, valójában embervoltát is leválasztja és elkülöníti a természetitől. A francia nem azonosítja a természetit mindazzal amit kulturális és szociális kötöttségként egyezményeken keresztül határoz. meg, s így különíti el a természet egészét és a kulturális és szociális aspektusokból megnevezhető részeket. Talán mondanom se kell, hogy a magyarok világszemlélete közelebb áll a németekéhez, mint a franciákéhoz. De rögtön hozzá kell tennem, hogy ezek a kontrasztként jellemezhető sajátosságok az én felfogásom szerint legfeljebb a gondolkodás és a viselkedés szintjén érvényesek, de nem érvényesek az érzékelés szintjén. Amikor azt mondom, hogy francia, német vagy magyar, akkor a gondolkodás és a viselkedés szintjéről beszélek, olyan dolgokról, amelyek kölcsönösen adaptálhatók, ám az érzékelés szintjén az égvilágon semmi különbség nincsen közöttük. Ha a nációk között az érzékelésük szintjén is lenne valamilyen különbség, akkor például a magyar Németh László nem adaptálhatta volna olyan pompásan a németek etnikai teóriáját, egyrészt, mert meg se tanulhatott volna németül, másrészt, ha meg is tanulhatott volna, nem érthette volna meg, hogy a németek a németségük minőségének alapján határozzák meg a személyes identitásukat, s maga se állhatott volna elő ennek a teóriának a magyar adaptációjával. Számomra a franciák és a németek gondolkodásának és viselkedésének kontrasztja csupán azért érdekes, mert a franciák gondolkodása és viselkedése összhangban áll a világszemléletükkel, hiszen a világszemléletük éppen abból áll, hogy összhangot teremtsenek az érzékelés, a gondolkodás és a viselkedés szintjei között, míg a németek és a magyarok gondolkodása és viselkedése inkább olyan, mint azé a neurotikus emberé, aki nem tud összhangot teremteni az érzékelése, a gondolkodása és a viselkedése között, s ezért egy kényszerképzet lesz a világszemlélete. A tárgyalt téma szempontjából nagyon érdekes, hogy ennek a kollektív neurózisnak az öngyógyításában milyen óriási eredményeket ért el az egyik Németország, amikor 1968 után békés eszközökkel („Langer Marsch durch die Institutionen”) lebontotta vagy egyenesen szétverte a mindenható államot, civil öntudattal váltotta fel az alattvalói szellemet, Magyarország pedig 1956 véres tapasztalatával a háta megett saját renitens polgárainak történeti vállalkozásával mosta alá a diktatórikus állam autoritását, önerőből nekilátott a kollektív tulajdon privatizálásának a második gazdaságban, s így történetében nem először ismét alulról kezdte el a polgári építkezést, míg a másik Németország megőrizte, konzerválta a hierarchikus gondolkodási, az alattvalói tudatot, az autoritárius állameszményt és az ideológiai kollektivizmusba vetett hitet, és ezzel együtt antikvizálta és elmélyítette a saját neurózisát.

15. Dumont két, tartalmilag szemben álló diszpozícióként beszél az individualizmus német és francia felfogásáról: „Ez a francia itt, gyakorlatilag elkerülhetetlenül megfordítja a dolgot, és a saját kultúráját naiv módon azonosítja az univerzális kultúrával” (im. 15. p.) míg a német: „Nem érthetnénk meg a kontrasztot, ha nem fedeznénk fel Luthernél ennek a beállítottságnak az eredetijét. Luther kizárólag az egyházi individualitást követelte vissza, s nem kívánta a világit, hiszen csak Isten érdekelte.” (im. 35. p.) S ha már istennél tartunk, akkor két dolgot kell megjegyeznem. 1. A kereszténység egyértelműen a „választási teória” alapján áll, és nem az „etnikai teória” alapján. 2. Miközben Helen Hessel és Henri-Pierre Roché naplóit olvastam, s még fogalmam se lehetett róla, hogy mit gondol Dumont a németek és a franciák individualizmusának diszpozícióiról, nem kerülhette el a figyelmemet, hogy kettőjük hangvételének különbözősége talán az Istenhez fűzött viszonyukban a legélesebb. Nem lehetne azt mondani róluk, hogy teisták, s azt se, hogy ateisták, ám hol angolul, hol franciául, mindketten nagy élvezettel Istennek nevezik Henri-Pierre nemi szervét. Ma ez valamit csinál, akkor mindkettőjük naplójában Dieu vagy God teszi; megállapíthatatlan, hogy a mágikus erejű megnevezés melyiküktől származik, de annyi bizonyos, hogy soha nem Gott. Helen a saját franciául írott szövegében arra az esetre mégis fenntart magának egy német nevű Istent, amikor a Mindenható tevékenységét el akarja különíteni Henri-Pierre nemi szervének isteni tulajdonságokkal felruházott tevékenységétől. S így aztán van egy mágikus szinten működő Isten angolul vagy franciául, s egy spirituális szinten működő Isten németül. De ennek az önnön mágikus tulajdonságaitól megfosztott spirituális Istennek nincsen sok köze ahhoz az Istenhez, akiről Henri-Pierre hol kulturális, hol természeti tulajdonságai szerint beszél a spiritualitás szintjén, s mindezt eszébe se jut elválasztani a mágikus jellegű megnevezéstől, hiszen az az Isten éppen mágikus jellegén keresztük válik individuálissá. Dieu vagy God egyszerre természet, kultúra, individuum és mágia, ezért spirituális és Mindenható. Ezzel szemben van egy olyan Gott, amely nem természet, nem kultúra, nem individuum, s legfőképpen nem mágia, hanem mindezektől megtisztítottan spirituális Mindenható. Ez elég nagy különbség egyetlen kultúrán belül. Weltanschauung és Exactitude.

1®¢Date: Tue, 18 Mar 1997 21: 06: 08+1030

From:Szijj Ferenc <babarczy@osiris.elte.hu>

Subject: Re: ferencnek

Szia, Zzolt, válaszom a lathatatlanoknak:

> a nappali haz (vers) szerkesztőjének mennyire kellett

> igazodnia a kialakult irodalmi kanonhoz? volt-e olyan

> vers, amelyet

> azért kozolt csupán, mert kellemetlen lett volna nem

> kozolni?

A Nappali haz versszerkesztoje nem egyedul dontott a versek kozleserol. Egyebkent elofordult (ritkan), hogy csak azert lett valami kozolve, mert kellemetlen lett volna nem kozolni – kulonbozo okokbol, nem annnyira a kanon miatt, hanem hogy pl. ne haragitsuk magunkra az illetot, stb. Tobbszor elofordult viszont, hogy a kanon ellenere nem kozoltunk valamit. Sokszor elofordult, hogy teljesen ismeretleneket kozoltunk.

>                 melyik ket verset tenned be ebbe az antologiaba?

Egy surgos forditast csinalok, nem tudom vegignezni a nyolc evfolyamot. Talán egy-egy Tandori- vagy Kukorellyvagy Kemény- (kezembe akadt az iteletnapi koszonto, az egyik kedvencem) vagy Terey-verset tennek be, esetleg egy sajat forditast, Waterhouse: Viragok (a duplaszambol). Bocsanat. De talan jobb is, ha mas valogat.

Meg lehet mar nezni a mese-honlapot? Elkészült tavaly decemberre az az objekt, amirol beszeltel nyáron? Mi van az Eneklovel?

Ferenc

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék