Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. május, VIII. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
„Történetek, amelyeket hallottam, átéltem, kitaláltam”

„Történetek, amelyeket hallottam, átéltem, kitaláltam”

Barbara Frischmuth: Das Verschwinden des Schattens in der Sonne (Ahogy az árnyék feloldódik a napban). Resindens Verlag, 1996.

Barbara Frischmuth igényes, kivételes stiláris műveltséggel megírt könyve egzotikusnak tűnő világba vezet. Isztambulba és a török kultúra, a török nyelv labirintusszerűnek ábrázolt valóságába. Az egzotikum iránti vonzódás azonban az egzotikum mibenlétét faggató kérdésekkel párosul, az európai szemmel nézve idegen és ismeretlen kultúra megismerhetőségének problematikájával. A regény nem a török világ valósághű ábrázolására törekszik, hanem annak a kudarccal végződő megismerési folyamatnak a leírására, amely egy idegen kultúrával való belső azonosulás, a tényleges benne élés lehetőségét teremthetné meg. A címbe foglalt metafora jelentését a fentiekben jelzett interpretációs kontextusban kell keresnünk. A napban feloldódó árnyék: az egyéni lét megsemmisülése az új és teljes(ebb) lét megszületéseként értelmezhető, mint ahogy Simurgh madarai is csak önmaguk feladása árán válhatnak igazán önmagukká.

„Ha Simurghra néztek, önmagukat látták, ha önmagukra néztek, Simurghot látták, és ha mindkettőre egyszerre néztek, csak egy Simurghot láttak. Ekkor eltűntek őbenne és elpusztultak. Az árnyék feloldódott a napban, és vége lett.”

Az elbeszélő én perspektívájából megírt regény alaptémája egy idegen világban, az ismeretlenben való tájékozódás, maga a megismerési folyamat. Az egyénben lezajló, élményekből és hangulatokból összeálló történet háttérbe szorítja az események elbeszélését. Barbara Frischmuth regényében ugyanis az elmesélhető, a szereplőkkel ténylegesen megtörténő történet a minimálisra van szűkítve. Az elbeszélés nem az események logikáját követi, nem halad céltudatosan a megoldásokat kínáló befejezés felé. A kérdésekre nem kapunk választ, a konfliktusok nem oldódnak meg. Egyszerű történet, amely azonban semmit sem egyszerűsít le.

Egy mindvégig anonimitásban maradó diáklány – feltételezhetően az író alteregója – Isztambulba utazik, egyrészt, hogy a török nyelvet megtanulja, gyakorolja, másrészt, hogy megírja szakdolgozatát egy, a távoli múltban: a 13., 14. században megalapított, és titokban tevékenykedő török rend történelméről, irodalmáról. Igyekszik teljes mértékben azonosulni környezetével. Török barátai vannak, akikkel együtt lakik, együtt szórakozik, együtt dolgozik. Az ismeretlen világ mégis labirintusnak tűnik, amelyben nehéz, szinte lehetetlen tájékozódni. Az idegen nemcsak az utcákkal, házakkal sűrűn beépített város rendszerét nem láthatja át, de barátai tetteinek mozgatórugóit, életük titkait sem értheti/ismerheti meg. A diáklány által tanulmányozott múlt nem nyújt magyarázatokat a jelen konfliktusaira, az olykor felszínre bukkanó feszültségekre. A múlt egzotikumának keresése nem teheti lehetővé a történő jelen tényleges problémáinak megértését. A lányt barátjának, Turgutnak váratlan halála (egy politikai tüntetés során meggyilkolják) döbbenti rá a körülötte levő világ realitására és a kultúrák közti különbségek áthidalásának nehézségére.

E vékony történetszálat növeszti teljes világnyivá Barbara Frischmuth regényének mozaikszerű struktúrájával, a megismerési, tájékozódási folyamatot hűen tolmácsoló ábrázolásmódjával. A montázsszerű szerkesztéselv révén a megélt események az elgondoltakkal, a megálmodottakkal válnak egyenrangúvá. Az isztambuli utcák és sikátorok leírása mellett ott találjuk a távoli, 14. századi török történelmi múltat, a régmúlt századokból fennmaradó legendákat. Az elbeszélés, a történet egyes részei az ok-okozat viszony logikájának mellőzésével, a szabad asszociációk jegyében kapcsolódnak egybe. Történelmi valóság és legenda, múlt és jelen, történet és álom egyenrangúvá válik, határaik egybemosódnak. Így áll össze az emlékek kuszaságából Isztambul és a benne élők világa: a labirintushoz hasonló város és a lakosság titkokkal és rejtegetett feszültségekkel teli élete. A rejtelmesnek tetsző török városban a diáklány álomként éli meg az életet. Az álom-motívum és a hozzá társítható fogalmak: az éjszaka, a sötétség, az irracionális, a regény világának központi szervező elvévé válnak.

Az álom-motívum jelentősége már a mű kezdő soraiban tükröződik:

„Ez a város, még álmodni fogok erről a városról.”

Az álomszerű állapot hangsúlyozása egyben rámutat annak a magatartásmintának a jellegére, amely a külföldi diáklány és a török világ viszonyát artikulálja. Az elbeszélő az ideiglenesség tudatában éli át/éli meg a török világban zajló eseményeket, hiszen tudja: a menettérti jeggyel a zsebében bármikor kiszakíthatja magát egy kényelmetlenné váló valóságból.

„Egy nap felébrednék, és mindaz ami történt, már nem érintene közvetlenül. Turgutra gondolnék, aki valahol Anatólia belsejében egy faluban él, és ez nagyon egzotikusnak tűnne.”

Az ideiglenesség állapota a felelősség-/kötelességérzéstől mentesít. Az idegen kultúrához való látszólagos alkalmazkodás, a gesztusok, a szokások elsajátítása még nem jelentheti az önfeladással járó belső azonosulás megvalósulását. A külföldi diáklányt a múlt egzotikuma érdekli. A törökök múlt-tudata ellenben természetes módon a jelenben élés igényével párosul. A regény elbeszélője: a diáklány a tájékozódás mikéntjéről számol be egy olyan világban, amelynek összefüggéseit a történelmi tények és legendák rekonstruálásából vél megismerhetőnek. A megismerési folyamat előrehaladásával egy időben azonban az egzotikum lassanként eltűnik, és helyette – de ekkor már a regény végéhez értünk – megjelenik a jelen realitása. Turgut váratlan és érthetetlennek tűnő halála szüli a felismerést.

„Csak a jelenségekre figyeltem, nem az okokra.”

A regény befejező soraiban azonban már nincs idő a reflexióra. Az írónő nem oktatni akart. A diáklány így összegezi isztambuli tapasztalatait: „Azért jöttem, hogy tanulmányaimat lezárhassam, hogy gyakoroljam azt, amit eddig tanultam. Ha kérdeztem magamtól, hogy mit valósítottam meg, nem sok jut eszembe. Számtalan könyvet olvastam, megtanultam beszélni a nyelvet, épületeket tekintettem meg, bebarangoltam a várost, emberekkel voltam együtt.”

A tulajdonképpeni tanulság elmarad, de nincs is rá szükség. A mű megvalósította a kitűzött célt: az idegen kultúrával való megismerkedés nehézségeinek az ábrázolását, az átélt élmények, hangulatok és impressziók megragadását.

Barbara Frischmuth írói erényeit – véleményem szerint – elsősorban különös szépségű, a mű világszerkezetét kitűnően megjelenítő nyelvezetében, ill. a montázsszerű szerkesztés elveit érvényesítő elbeszéléstechnikájában kell keresnünk. A török világ, a török kultúra személyes élményként megélt hangulata, a múltra emlékezés nosztalgiája, az esti teázások, a hosszú séták reflexióra ösztönző jellege nyelvileg kihangsúlyozott/indokolt módon van jelen a regényben. A megélt, elgondolt vagy megálmodott történetek mozaikszerű egybeillesztése és az elbeszélő múltú igealak kihangsúlyozza a szöveg meditatív hangvételét. A hosszú, mellékmondatokkal terhelt sorok, a helyenkénti hiányos mondatszerkesztés egyrészt lelassítja az elbeszélés ütemét, másrészt felerősíti a titokzatosság hangulatát. A közvetlen párbeszédek hiánya a távoli múlt képzetét teremti meg. Barbara Frischmuth regénye, stiláris gondozottságával, az árnyalt jelentések kifejezésére alkalmas nyelvezetével, olyan esztétikai élményt nyújtó olvasmánnyá válik/válhat, amely egy széles körű, multikulturális olvasótábor figyelmét is magára vonhatja/kiérdemli.

MARKÓ ENIKŐ

* A szerző fordításai.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék