Ajándék – de milyen áron?
Biró A. Attila:
Ajándékkönyv. Status Kiadó, Kolozsvár, 1996.
Bíró Á. Attila
Ajándékkönyve a Kubika Könyvfabrika első kiadványa, és mint ilyen,
mesterien „fabrikált” kötet. Kiváló nyomdatechnikával készült, a szövegek
elsőosztályú papírra nyomtatva, a címlap és a fejezetcímlapok különleges
merített papíron – a kis formátumú kötet mindennel rendelkezik, amivel egy
igényes kiadványnak rendelkeznie kell. Mégis, a kötet olvastán éppen abban
kezdtem el kételkedni, amiről minden lehetséges eszközzel próbál
meggyőzni.
Valóban könyv-e az Ajándékkönyv? Elegendő-e
egy köteg „120 g-os szatinált offset” papír meg egy piros könyvjelző
ahhoz, hogy a könyv „ideája” illetve a könyvírás szándéka kézzelfogható,
forgatható könyvet gyümölcsözzön? Az. Ajándékkönyv esetében,
úgy tűnik, igen. Az utószóban olvashatjuk: „Az Ajándékkönyv egy
ötletből született, az ötlet pedig a Könyvből.
Mi történik egy ötlettel, a gondolatokkal, gépelt anyagokkal, a papírral
vagy a festékkel, ha ezekből a különböző kivitelezőkön,
«részlegeken» keresztül, könyv lesz?”
Íme, a könyv „előállítása” sikeres volt. Csupán
egyetlen apró (!?) vonatkozásban szenvedett csorbát: a szövegek minőségében,
értékében. Nos, engedtessék meg a kérdés: a kiadási feltételek között hányadik
helyen áll (ha egyáltalán szerepe ) az, hogy ami egy kötetben megjelenik, a
maga alkotta játékszabályokat betartva ugyan, de mégis általános mércével
mérhetően, jól megírt alkotás legyen?
E kötet létrehívója az elgondolás, az ötlet, a szándék, a próbálkozás
gesztusa, no meg a „teljesség igényével” való kinyomtatása, éppen csak a lényeg
sikkad el ebben a lelkes sürgés-forgásban: a kötet tartalma.
Ugyancsak az utószóban olvasható: „Az Ajándékkönyv: KÍVÁNCSISÁG, akkor is,
ha elkészül, de akkor is, ha abbamarad. Próbálkozás egy mindenszintű
jelenlétre – kisebb-nagyobb teljességgel – a könyv készítésénél.
(...) Milyen lesz, ha az Ajándékkönyv megjelenik, valamelyik
könyvkereskedésben megtaláljuk és kedvünk szerint forgatjuk, lapozzuk a
kötetet, amit fabrikáltunk? Még nem tudjuk, de kíváncsiak vagyunk.”
Lehet-e a kíváncsiság egy kötet megjelenésének motivációja? Arról nem is
beszélve, hogy ez a kíváncsiság nem a kötet fogadtatására és olvasói
befogadására irányul, hanem kizárólag a megjelenésre, amely minden nemes
szándékot visszaigazol. Úgy tűnik, ez az egyetlen perspektíva, amelyben a
szerző és a szerkesztők érdekeltek.
A kötet kivitelezése éles ellentétben áll az írások minőségével. Ennek
alapján ítélve az Ajándékkönyv elsődlegesen nem
könyv. Inkább nyomdareklám. Arról győz meg, hogy benne a megírt szöveg
csupán kinyomtatott anyagként létezik. Az írás maga ürügy, ami igazán fontos,
az a kinyomtatás. A nyomda ars poeticája?
Az Ajándékkönyv egy intenció, amelyet az
ajándékozás etikettje szabályoz.
Az ajándékozás gesztusa bennünket, olvasókat belesodor egy
szabályegyüttesbe, amely kényszerítő erőként hat: ha ajándék, hát el
kell fogadnunk a kínálatot, és mint megajándékozott felek, alá kell vetnünk
magunkat annak a játékszabálynak, miszerint a gesztust kell fontosnak
tartanunk, nem pedig magát az ajándékot. Ez pedig egy könyv számára fájdalmas
és végzetes kilátás.
Az ajándéktárgy gyakran továbbvándorol a megajándékozottól, ajándékozók és
ajándékozottak során halad végig. Ebben a sorozatos átnyújtásban a könyv
megszűnik könyvként létezni. Tárggyá, eszközzé fokozódik le, meginog a
STÁTUSa, egy külsődleges tartalom kiszolgálójává válik anélkül, hogy
belső tartalmi jegyeire irányulna a figyelem.
A kötet ajándékként definiálja önmagát, szántszándékkal kívánja vállalni
ezt a létmódot. Ez azonban nem kárpótol az írások hiányosságaiért.
A kötet meglehetősen tág időintervallum (1990–1995) írásait
gyűjti egybe. Minden évet átlag egy (!) írás képvisel. A hat írás három
fejezetbe szóródik szét, a fejezetcímek önmagukért beszélnek – vagy nem
beszélnek: „Lassan felemelkedünk spárgából, majd átmegyünk hídba, Twin
Peaks-zenére!”; „Holnap zöldpaszulylevest eszünk, jaj, de jó lesz...”;
„Lefektettük a gyerekeket, nézhetünk rajzfilmet”.
Az írások sem minőségileg, sem mennyiségileg nem indokolják a külön
fejezetben való közlésüket.
A hat prózaszöveg (Kerevet, Bagoly, Pók, Kaballa, Illusztráció,
A kakas bosszúja) az írásmód révén próbál jellegzetessé válni. A
szerző lépten-nyomon megkísérel „stílusosan” írni, azonban nem jut túl
egy-egy jól sikerült félmondaton, a nagyobb futamokon rendszeresen lefullad a
szöveg. A stílusosságra való törekvés éppen az ellenkező hatást éri el:
szétdarabolja az amúgy sem koherens ötleteket, gondolatokat, kiemeli a
jelentéktelen részleteket, szerteburjánzóvá teszi a szövegeket olyannyira, hogy
nem is beszélhetünk stílusról, inkább csak egyfajta fogalmazásmódról.
Ehhez az írásmódhoz „jól illik” a szövegek gondolati szertelensége. A Bagoly
című írás azt a semmit írja körbe, amely egy hajnali
álmatlan órában eltölti és összekuszálja az ember gondolatait, ez azonban
annyira „jól” sikerül, hogy maga a szöveg válik kuszává és „semmit-mondóvá”:
„Mihez kezdhet az ember a semmivel? Mert ha egyáltalán létezik, azt ügyesen
dobozolni kellene; a csomagolás bármikor kinőhetne magát, vagy fordítva,
akár csökkenhet is, hogy simogatva megkülönböztethető legyen a kicsihez
viszonyított Nagysemmi.”
Az üres órát, ha más nem, hát kitöltik a közhelyek, amelyek ezen írás
szervezőelvévé” válnak – jobb híján: „nem rossz dolog a dobozolás”;
„Elszomorítana, ha arra gondolnék, belül milyen büdös vagyok”; „Nincs szükségem
tüdőre, egyenesen vénába szívom a levegőt” stb. A gazdag
közhelygyűjtemény „tudatos” feldolgozása nem tudja megmenteni az írást a
teljes elközhelyesedéstől. A kába meditáció utolsó gondolata nemcsak
önmagát, hanem a szöveget is, sőt, az egész kötetet minősíti:
„(Nyilvánosan, persze, nálunk is szégyen a közhelyűzelem, de most mit
tudjunk csinálni?)”
A kötet nagyobb lélegzetű írása, az egyszerre morbid és tragikus Illusztráció
eredeti(bb) színt képvisel a többi szöveg viszonylatában, de ez
sem minősíthető jó írásnak. Az utolsó fejezet egyetlen írása, A
kakas bosszúja, a forradalom utáni helyzet allegóriája, az
„animációs kísérlet” azonban éppoly kevéssé sikerül, mint a kötet többi
próbálkozása.
Az Ajándékkönyv „ügyesen
dobozolt” dilettantizmus, amely a könyvvásárlót éppen olvasói minőségében
nem ajándékozza meg. Ajándék: vásárlóként megfizetjük, olvasóként pedig –
ráfizetünk.
OROSZ
JUDIT