Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. május, VIII. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
FÓRUM

FÓRUM

Az és angyala

I. Az Esterházy-recepció vázlatos áttekintése

„... minden újabb jelennek

a történelmet újra kell írni.”

HANS-GEORG GADAMER

Dolgozatunk1 az újraolvasás, újraértelmezés igényéből született. Az újraolvasást egyrészt Esterházy könyveinek újbóli kiadása, másrészt pedig a megváltozott társadalmi-politikai helyzet teszik szükségessé. Mondhatni azt is, hogy a művek mögül elment a politikai kontextus, s ez, kétségkívül, a befogadás, az értelmezés javára válhatik.

Esterházy Péter művei már a legelső, Fancsikó és Pinta (1976) című könyvétől kezdve igen élénk fogadtatásban részesültek, a figyelem a Bevezetés a szépirodalomba (1986) megjelenésével kulminált. A Bevezetési, Nádas Péter Emlékiratok könyvével (1986) együtt, a korszak mérvadó kritikusai a magyar prózatörténet korszakhatárának nevezték.2 E két könyv kapcsán a recepcióban addig ismeretlen konszenzus alakult ki3, mely összefüggésbe hozható az újabb irodalomelméleti paradigmák, az újabb olvasási-befogadási stratégiák térhódításával. (Gondoljunk a Balassa Péter által szerkesztett, e két mű interpretációit tartalmazó Dyptichon című tanulmánykötetre.)

Talán nem túlságos szimplifikáció, ha az 1976 és 1986 között megjelent Esterházy-művek fogadtatásában két, egymással állandó polémiában lévő vonulatot nevezünk meg: a művészetben az arisztotelészi mimézis-elvet valló lukácsista vonulatot, illetve a dialógus-elvre alapuló hermeneutika vonulatát. (A Népszabadság hasábjain megjelenő, egy-egy politikai feljelentéssel egyenértékű recenziókra – bár szorosan hozzátartoznak az Esterházy-recepció történetéhez – immár talán nem érdemes túl sok szót vesztegetni.4 Mindkét szempontrendszer eredményezett mind igen színvonalas, mind kevéssé jelentős bírálatokat, értelmezéseket is. Ez a tény azonban nem szabad, hogy nivelláló, a differentia specificákat összemosó következtetősekhez vezessen bennünket. A művészet valóban több annál, mint amit teoretikus úton, különféle megközelítési stratégiákkal megragadhatunk, mindazonáltal azt is be kell látnunk, hogy vannak olyan gondolatrendszerek, melyek kérdésfölvetésük módjával közelebb vihetnek egy mű megértéséhez. Mű és interpretáció dialogikus viszonyban állnak – egymást mérlegelik folyamatosan.

Ahhoz, hogy tisztán láthassuk az Esterházy-művek interpretációinak törésvonalát az említett két szempontrendszer mentén, idézzük fel Balassa Péter és Radnóti Sándor Függő-értelmezéseit. Mindketten a mű által fölvetett két alapkérdést járják körül: az idézet és a kamaszkor szerepe a regényben. „Az idézés gyöngíti az idézett létét (gondoljunk csak a Mona Lisára, kultúránk legtöbbet idézett műtárgyára) – írja Radnóti Sándor5 –, s magában az idézésben is van valami gyöngeség, értelemszerűen szekunder dolog.” Egy ilyen szemléletmód fényében Radnóti Sándor Esterházy Ottlik-lapját szinte szükségszerűen interpretálja pusztán képzőművészeti gesztusként, vagyis irodalmon kívüliként: „Ottlik regényének egyetlen papírlapra való lemásolásával, azaz teljes, de ugyanakkor olvashatatlanná gyöngített idézésével ennek a problémának mutatta be egy jelentékeny művészi (képzőművészi) gesztusban a végső határt.”6

Ezzel szemben – s itt még nincs szó föltétlenül ellentétről – Balassa számára az idézet egy alapkérdést vet föl: „lehet-e szentnek és sérhetetlennek (identikusnak) tekinteni a művet egyáltalán?”7 Ennek a kérdésnek a regény kontextusában való végiggondolása vezeti el a következő paradoxon fölismeréséhez: „a mű éppen abban eredeti, és éppen így, hogy nagyrészt átvételek függvénye”.8

Érdemes fölidézni, mit mond az Ottlik-lapról Balassa Péter. A másolás mozdulatát szakrális, szakralizáló és ironikus gesztusként kezeli. Arra a következtetésre jut, hogy az idézés világunk, a világ létmódjával van összhangban. Káosz és rend rejtélyes egységéről beszél, arról, hogy az alkotás a káosz és a rend egymásba való átjátszása. Az alkotásfolyamatban megmutatkozik „a rend mélyén a véletlen, a kaotikum örökös vonzata, illetve a még titkosabb inverzió: minden káoszban ott bujkál, «szabad szemmel nem láthatóan» (lásd a gobelinen a szöveg olvashatatlansága) a csupán számunkra kiismerhetetlen rend, a véletlenszerűen irányítottnak tetsző teremtés”.9

Visszatérve a Függő-interpretációkra, Balassa „elfüggönyözöttségről” beszél, a kamaszkor rejtőzködéséről – Radnóti „elmosódottságról”, nevelődésről. Végkövetkeztetéseik mégis, látszólag, megegyeznek. Mindketten létjogosultnak tartják az idézést, mely a gyöngeség poétikáját teremti meg. „Az idézés ilyen módon az anyaggal harmonizál, mimetikus funkciója van.”10, írja Radnóti. Hasonlót mond Balassa is, bár az ő szemléletében az idézet nem pusztán formaeszköz, hanem egy „egyetemes másodlagosság” tanújele: „Ha a dolgok a mondatok mögött vannak is, és «fátyolosak», akár a világ, ha másodlagos is a létezésünk, ha csupán utánzás, akkor ez nem valami hiány vagy «kevés», hanem egyszerűen a rész.”11 Radnóti Sándor dualisztikus szemléletmódja egy hierarchiával jár együtt: a formát alárendeli a tartalomnak. Függő-interpretációja szükségszerűen tartalmaz a művet elmarasztaló mozzanatot, s ez akkor derül ki, amikor a Fuharosokat „a jelentékeny irodalmi irodalomból a nagy irodalomba való átlépésnek” nevezi.12 Az irodalmi irodalom a korszellem, szűkebben véve: a marxista irodalomszemlélet kedvelt tautológiája volt, így nevezték meg az olyan műveket, melyek, ismét csak a korszellem tükrében, pusztán formai bravúrjaikkal tűntek ki, de tartalmukat nem találták eléggé „mélynek”. A Fuharosokban azt a művet ünnepli, amelyben végre a tartalom az őt megillető helyre került. Kérdés azonban, hogy vajon az a puszta tény, hogy a szerző a 11 oldalas írását regénynek nevezi, följogosíthat-e olyan értelmezésekre, melyek a mű formai bravúrját másodlagosnak tüntetik föl?

Forma és tartalom ilyetén módon való szétválasztása eleve a mű megértésének ellenében hat. Kulcsár-Szabó Ernő foglalkozott ezzel a kérdéssel behatóbban: „Tünetértékű ugyanis, hogy a regény [a Termelési regényről van szó] fogadtatásában (...) elmélyül a kognitív és gyönyörködtető esztétikai funkciók (evidenciaként kezelt) ellentéte.”13 Ez a szemlélet vezet el oda, hogy a műveket „megfejteni” próbálják, „üzenetüket” keresik, „valóságra” vonatkoztathatóságukat.14 Kulcsár-Szabó kiemeli az Ötfokú ének15 interpretációit, melyek kilépnek a tartalmat és formát egymás ellentéteként felfogó automatizmus bűvköréből. Ő maga a nyelv-filozófiák és a hermeneutika felől véli megközelíthetőnek Esterházy műveit: a jelentés nem kéznél levő, hanem az adott szövegben jön létre az olvasás folyamatában. A mű értelmezési lehetőségei megnőnek, s ez a nagyfokú nyitottság a nyelvi regiszterek többszólamúságával, a nyelvi rétegek interpretációjával magyarázható.

Az Esterházynál oly gyakran visszatérő Wittgenstein-mondat, miszerint „a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van”16, Balassa Péter Bevezetés-interpretációjában is kiindulópont, ám ő a nyelvjátékokat világszemléleti kontextusban vizsgálja. „Mondatok egymáshoz való viszonya létezik, semmi más, és ez nem világ nélküliség, hanem ez maga egy világ.”17

A Bevezetésig tehát az Esterházy-recepció egy evolutív szakaszon haladt át, értve ezalatt mind az elméleti-szemléleti premisszák alkalmassá válását a művek értelmezésére, mind pedig az adekvát interpretációk során megfogalmazott igen elismerő értékítéleteket. Azonban nem hagyható figyelmen kívül magának az evolutív szemléletnek a fölbukkanása egyes műértelmezésekben is. E szemlélet alapján volna Esterházy művészetének egy frivol, játékos, öncélú, felelőtlen szakasza, melyet követne az egyre „mélyülő”, az egyre „komolyabb” szakasz. A Fancsikótól a Ki szavatol a lady biztonságáért?-ig tartana a „frivol” szakasz, a Fuharosok, A szív segédigéi pedig azt tanúsítanák, hogy a szerző mégsem az a cinikus, a dolgok felszínén lavírozó tehetséges szélhámos, akinek az első könyvei mutatták.

Releváns ebből a szempontból Angyalosi Gergelynek a Függőről szőlő bírálata, melyben a regényt a kísérletezőkedv megnyilatkozásaként látja, s mint ilyet csupán az útkeresés szakaszának.18 A művészi pálya evolutív értékelése összefüggésben áll az értelmező – ezúttal rejtett – dualisztikus szemléletével, a már említett tartalom és forma szétválasztásával, antinómiákként való fölfogásával. Angyalosi megkülönbözteti a Függő „mondanivalóját” a mű „nyelvétől”, melyet a „felszínes locsi-fecsi”, „bohóckodások”, „idétlenkedések” terminusokkal vél leírhatónak. Dualisztikus gondolkodásának legárulkodóbb mondata: „Annyi azonban bizonyos, hogy az ún. «valóság» ebben a koncepcióban Esterházy művészetét Baudelaire tételével – (kimondhatatlan nem létezik» – hozza kapcsolatba] elveszíti önálló érvényét, és a prioritást a nyelv kaparintja meg magának.”19 A mondat egy rejtett hierarchiát tartalmaz: az elsődleges volna a „valóság”, a nyelv pedig ab ovo egy szekunder dolog, mely alkalomadtán kisajátíthatja a „valóság” helyét.

Szintén Balassa Péter az, aki szóvá teszi ennek az evolutív szemléletnek a hátterében működő ideologikus előfeltevéseket, melyek megakadályozzák az olvasót abban, hogy a mű megnyilatkozzék számára a maga alapvetően más mivoltában. Esterházy művészete különösen nehéz feladatokat ruház rá az értelmezőre, hiszen művészete egy bizonyos befogadói pozícióból valóban nem interpretálható másként, mint „frivolkodás”, „maszkok mögé rejtőzés” és „önmutogatás”, s az idézetek ezerféle módon való beépítése a szövegekbe további akadályokat jelentenek az olvasás folyamatában. Ám éppen ebben állna az értelmező feladata, hogy összefüggéseket keressen a maszkok és az önmutogatás között, a művel való dialógusa során – melynek elengedhetetlen föltétele a saját előfeltevéseinek a kockáztatása – megpróbálja fölfedezni azt a horizontot, melyben a látszólagos ellentmondások szerepe megmutatkozik. Erre tesz kísérletet Balassa Péter A segédigék világképéhez című tanulmányában. Esterházy művészetét mozgásként, „az igazság visszaszerzésére irányuló törekvésként”20 látja. E mozgás az anyag és forma folytonos egymásba játszásából adódik, e mozgás általjön létre e kettő azonossága, „tematikusán látható lesz a műalkotás működési szabályainak szisztémája”.21 Ebben a perspektívában értelmessé és értelmezhetővé válik a mondat, miszerint „Alkata: maszk, és ez ő, valóságosan.”22

Félreértésnek tartja azt a megállapítást, hogy Esterházy művészete egyre inkább „elmélyül”, „megkomolyodik”, hiszen a „játékosság” és, mondjuk, a „kétségbeesés” lehetnek ugyanannak a világképnek „esetleg ellentétes alapelemei”23. Mégis, néhány kérdés, ebben a tanulmányban legalábbis, megválaszolatlanul marad: azon túlmenően, hogy Balassa Péter megfogalmazza egy ilyen világkép létezésének lehetőségét, nem fejti ki, hogy miként mutatkozik meg ez a világkép az Esterházy-művekben. Mi a „játékosság” és a „kétségbeesés” találkozásának terrénuma, hol volna az a pont, ahonnan nézve ugyanazon entitásnak lennének ellentétes alapelemei? Ha valóban úgy van, ahogy Balassa állítja, hogy a „játékos”, a „kitűnő a humora”, vagy az ezekhez hasonló minősítések nem állnak ellentmondásban a „komoly”, „felelősségteljes” stb. értékítéletekkel, akkor milyen humorfelfogás nevében állítható ez?

Tíz év elteltével, mely tíz év tizenkét Esterházy-könyvvel és nagyon sok Esterházy-interpretációval gazdagított, Balassa Péternek ugyanerről kell beszélnie: „Úgy gondolom, hogy meg kéne végre érteni a jelmezek, a kosztümösség mélyebb jelentését Esterházy írásművészetében. Szerintem ez másról sem szól, mint kitérőkről, zsákutcákról, hamis illegetésről és fura módon szeméremről...”24

E tíz év alatt az Esterházy-recepció minthogyha a Bevezetésig megtett pályaszakasz fölíveléséneka fordítottját tette volna meg, a parabola leszállóágán ment volna végig. Ismét egymásnak ugrasztották a „komoly” művészetet a „játékossal”, a „nagykompozíciót” a fragmentumokkal, csupán annyi a különbség az ezt megelőző szakaszhoz képest, hogy a hivatkozási alap a már klasszikussá vált Bevezetés a szépirodalomba lett. Csak jelzésszerűen említem meg, hogy olyan kritikák láttak napvilágot, amelyekben „félteni” kezdik Esterházyt attól, hogy a publicisztikai jellegű írásai „művészetének” rovására mennek, miközben az újabban megjelent regények átfogóbb értelmezései, értelmezés-kísérletei váratnak magukra. Kulcsár-Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című munkájában egy-egy félmondatot szentel a Tizenhét hattyúk, a Hrabal könyve és a Hahn-Hahn grófnő pillantása című Esterházy-regényeknek. Amennyiben helyesen értem, azt állítja, hogy ezek a regények már nem helyezhetőek abba a nyelvfilozófiai-hermeneutikai kontextusba, mint a Bevezetés, mert bizonyos adottnak látszó értékekre támaszkodván, föladták azt a pozíciót, miszerint érték, jelentés csak nyelvben és a nyelv által konstituálődhatik.25

A Hrabal könyve volt az első olyan Esterházy mű, amely immár a nem csak a hivatalos kultúrpolitika sugallta elmarasztaló kritikák sorát megindította. Ilyen értelemben ez a regény küszöb az Esterházy-recepció történetében. A megváltozott társadalmi-politikai erőtérben már nem volt politikai gesztus Esterházy műveit dicsérni vagy bírálni, nem kellett immár elfedni a bíráló véleményt a szolidaritás nevében. A Bevezetés kanonizáltsága másrészt létrehozott egy olyan szövegkontextust, amely szinte előírásszerű elvárásokat támasztott a megjelenő Esterházy-regények elé. Ily módon az olvasatok játéktere, paradox módon éppen a Bevezetés műszerkezete nyitottságához való örökös viszonyítás révén, leszűkült. A zártnak, „tematikai, poetológiai visszafordulásnak” nevezett Hrabal könyvét minthogyha nem részesítenék igazán beható elemzésben.26

A bírálatok alaphangját a Holmi című folyóiratban megjelent Angyalosi Gergely Hrabal könyvéről szóló bírálata27 adta meg. Bár az Esterházy-művek interpretációja szempontjából koránt sincs akkora jelentősége, mégis meg kell említeni – irodalompolitikai szerepe miatt. Ez volt ugyanis az első, mérvadó kritikus által írott bírálat az Esterházy-recepció történetében, melyben igen élesen fogalmazódnak meg a regénnyel kapcsolatos fenntartások, negatív értékítéletek: „egydimenziós” logikai konstrukció, „nárcisztikus pátosz”, „teológiai hinterland”, „jó ötletek” (a szöveg kontextusában a jó jelentése: öncélú), a szerző „bizonyos értékek permanenciáját” adottnak véli. Látjuk, ez utóbbi megállapítás (azért nem nevezhetjük kritikai ítéletnek, mert Angyalosi Gergely még csak kísérletet sem tesz az alátámasztására, nem hozza létre a mű egy lehetséges olvasatát, csupán példákat ragad ki a könyvből, s ezekhez fűz megjegyzéseket) tulajdonképpen megegyezik a fentebb idézett Kulcsár-Szabó Ernőével.

Mészáros Sándor interpretációja is kiemeli a regény világképének esszencializmusát: „A Hrabal könyve már határozottan szakrális irányultságú, Isten és ember meg-megszakadó párbeszédének korpusza.”29

Angyalosi kritikája ezúttal is a tartalom és forma oppoziciójára támaszkodik. Elismeri Esterházy bravúros formaérzékét és hiányolja a „valódi hitet”: „mindez szellemesen hangzik, mulatságos [...], csak éppen... felsejlik mögötte az üres zseb. Logikus legoépítmény, ám ez a logika egydimenziós, nemigen lehet vele mit kezdeni”.30 És: „Ha jól emlékszem, Goethe nevezte Bachot a «harmónia szörnyetegének». Ama monstruózus bachi harmónia azonban valódi hitre épült...31 Egyértelműen kitetszik ezekből a mondatokból, hogy a regény a kritikus bizonyos jól meghatározott elvárásai miatt okoz számára csalódást. Azonban saját elvárásait mindenképpen tisztáznia kellett volna, például: mit ért azon, hogy „valódi hit”, milyen relevanciával bír ez a regény vonatkozásában, azaz milyen viszonyban áll azzal a „teológiaibelletrisztikai bűvészmutatvánnyal”, aminek Angyalosi a könyv harmadik fejezetét titulálja.

Mészáros interpretációja szintén nem kerüli el az evolucionizmus csapdáját, azt állítván, hogy a Hrabal könyve „már határozottan szakrális irányultságú” (kiemelés tőlem). Miért volna ez a könyv határozottabban szakrális irányultságú mint a Fuharosok, A szív segédei, az Ottlik-lap, vagy akár a Ki szavatol a lady biztonságáért? Annyi mindenesetre megállapítható, hogy Isten, illetőleg az angyalok szereplőkként való megjelenése egy regényben nem szavatolja a szakralitást. Műalkotás és szakralitás viszonya ennél jóval bonyolultabb eredetű.

Mészáros Sándor elismeri az Angyalosi által a regény egyik negatívumaként említett „önéletrajzi elemek túlsúlyát”, de szerinte ezt ellensúlyozza az „élményeltávolító szerepjátszás”.32 Megalapozottan állítja, hogy Esterházy művészetének szervezőelve az arányérzék és a határok szüntelen keresése, azonban interpretációja talán túlságosan kötődik a kortörténethez. Ez az oka annak, hogy nem figyel föl arra a sajátos vibrációra, melyet a regényben szereplő két figura, Csocsó és Balázska, angyal és besúgó mivolta okoz – számára egyszerűen és egyértelműen spiclikről van szó.33 Az aktualitás túlságos ismeretével, legalábbis ismertnek vélt mivoltával áll kapcsolatban az is, hogy „önéletrajzi elemekről” beszél.

A Hrabal könyvét szintén az aktualitás, illetve a „szűkebb kultúrmorfológiai jelentésű regionális horizont”34 perspektívájába helyezi Szirák Péter Esterházy-tanulmánya is.”35 Nála is működik egy rejtett oppozíció, amelynek következménye, hogy szembeállítja Hrabalnak „a történetmondás iránti mély bizalmát”36 Esterházy ez iránti kételyével. Hiányolja a regényből azt, ami teljesen logikusnak látszik a saját maga által fölállított oppozíció tükrében – a hrabali szövegvilággal való dialógust. A kommunikáció problematikusságát jelzi ugyan, ám megelégszik egy sommás, s egy kissé patetikus ítélettel: „A metafizikai fogódzó kizáródása a világból (az Úr nem tud szaxofonozni) az emberi magányra: az esendőségre és felelősségre figyelmeztet.”37

Mindezek az oppozíciók egyre élesebben vetik föl a kérdést: miként értelmezhetőek a regény angyalai?

Wernitzer Julianna a Hrabal könyvének a német recepcióját összegezvén szintén a recenzensek fenntartásairól számol be.38 Mivel ezeknek a recenzióknak nem célja a könyvnek egy átfogó olvasatát megkonstruálni, az interpretátor feladata marad megvizsgálni, milyen mértékben támaszthatók alá a „töredezettség”, „a cselekmény szétszakadozottsága”, „a mű amorf jellege” megállapítások, van-e funkciójuk a regényben, s amennyiben van, miben áll ez a funkció.

E dolgozat írója megpróbálja körüljárni az Esterházy-recepció Hrabal könyve kapcsán fölmerült azon kérdéseit, melyek egyben magának a műnek is kérdései. Az interpretáció középpontjában a könyv harmadik fejezete áll, minthogy itt közvetlenül is fölvetődnek a recepció örökösen visszatérő problémái: tartalom és forma, rész és egész, valóság és képzelet, szépirodalom és értekezés. A regényírás egzisztenciális kérdései tehát.

(Júliusi számunkban folytatjuk.)

JEGYZETEK

1.            Részlet egy hosszabb tanulmányból.

2.            lásd: Csuhai István: Hátra és előre (Vázlat az újabb magyar próza korszakolásához). Korunk. 1992.8. 62., vagy Kulcsár-Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum Kiadó, Bp., 1994. 169. – itt a szerző „korszakjelző művekről” beszél. A Bevezetés második kiadása rá is játszik erre a bűvös 1986-ra: ez a könyv új ára.

3.            Csuhai i. m. 62.

4.            lásd például: Zappe László: Esterházy Péter: A szív segédigéi. In: Népszabadság. 1985. jún. 6., 7.; Szerdahelyi István: Nyaktekertségek és hókuszpókuszok. In: Népszabadság. 1981. jún. 3., 7.; Művek – megismételve. In: Népszabadság. 1986. jún. 4., 7. Kenyeres Zoltán bírálatai szintén a marxi ideológiát tükrözik: elismeri ugyan Esterházy „már-már zseniális tehetségét”, de nem találja (s emiatt elmarasztalja az írót) a „mozgósító korparancsnak” való megfelelés szándékát, a művek valóságra vonatkoztathatóságát. Ezt írja: „az értékbizonytalanság – az alantas, léha cinizmustól a magas, pátoszos rezignációig – minden előfordulási formájában, minden megnyilatkozási fokozatában szomorú és szánalmas állapot.” (Kenyeres Zoltán: A lelek fényűzése. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp., 1983. 444.)

5.     Radnóti Sándor: A furmányos szépíró. In: Mi az, hogy beszélgetés? Magvető Könyvkiadó, Bp., 1988. 256.

6.     Radnóti i. m. 256. - kiemelés tőlem.

7.            Balassa Péter: Méz és melanchólia, avagy az idézet esztétikája és etikája. In: Észjárások és formák, tankönyvkiadó, Bp., 1985. 273-274.

8.     Balassa i. m. 271.

9.     Balassa Péter: Egy regény mint gobelin – Ottlik és Esterházy – egyetlen lapon. In: Észjárások és formák. 321.

10.       Radnóti i. m. 257.

11.       Balassa i. m. 289.

12.       Radnóti i. m. 273.

13.  Kulcsár-Szabó Ernő: A „beszélő” nyelv világteremtése. In: Tiszatáj. 1995. 11. 56.

14.       Kulcsár-Szabó i. m. 57.

15.       Szövegmagyarázó műhely: Ötfokú ének (Bojtár Endre, Horváth Iván, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László és Veres András kritikái) In: Mozgó Világ, 1976. 6.

16.  „Die Bedeutung eines Wortes ist sein Gebrauch in der Sprache.” In: Wittgenstein, Ludwig: Philosophische Untersuchungen. Werkausgabe. 1.& 43. 262. – idézi Wernitzer Julianna: Idézetvilág avagy Esterházy Péter a Don Quijote szerzője. Jelenkor Kiadó, Pécs-Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 58.

17.       Balassa Péter: Elmélet és ornamentika. In: A látvány és a szavak. Magvető Kiadó, Bp., 1987. 223.

18.       Angyalosi Gergely: Beűzetés a kritikába. In: Mozgó Világ, 1981. 11.

19.       Angyalosi i. m. 104.

20.  Balassa Péter: A segédigék világképéhez. In: A látvány és a szavak. 215.

21.  Balassa uo.

22.  Balassa uo. 214.

23.  Balassa uo. 218.

24. Balassa Péter: Kettős (Nádas és Esterházy). In: Magyar Lettre Internationale, 18. 1995. Ősz. 68.

25.  „A Bevezetést követő művek bizonyos fokig egy alkotói periódus lezárulására engednek következtetni. Éspedig elsősorban a szövegek jelentéstani viszonylagosságának olyan mérséklődésével, amely néhány új orientációs pont megerősítésének az igényére vall rá. A Tizenhét hattyúk (1987) a feledésbe merült nyelvi múlt «beszéltetésének» kísérlete, a Hrabal könyve (1990) a szűkebb, a Hahn-Hahn grófnő pillantása (1991) pedig a tágabb kultúrmorfológiai jelentésű regionális horizont szövegvilágát szembesíti egy új beszédrend önértelmezési lehetőségeivel.” In: Kulcsár-Szabó Ernő i. m. 176. – kiemelés tőlem.

26.  lásd Kulcsár-Szabó Ernő: Esterházy Péter. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996. 215221.

27.  Angyalosi Gergely: Bevezetés a Jóistenbe. In: Holmi, 1990. 10.

28.  Kulcsár-Szabó Ernő hivatkozik is e bírálat néhány megállapítására – lásd Kulcsár-Szabó i. m. 221.

29.       Mészáros Sándor: Közelebb az éghez. In: Keresztury Tibor-Mészáros Sándor: Szövegkijáratok. Széphalom Könyvműhely, Bp., 1992. 157.

30.  Angyalosi uo. 1202.

31.  Angyalosi uo.

32.   Mészáros Sándor: Közelebb az éghez. i. m. 161.

33.   Mészáros i. m. 162.

34.   Kulcsár-Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. 160.

35.       Szirák Péter: Az Úr nem tud szaxofonozni. In: Az Úr nem tud szaxofonozni. József Attila Kör-Balassi Kiadó, Bp., 1995.

36.       Szirák Péter i. m. 90.

37.       Szirák Péter uo.

38.       Wernitzer i. m. 142.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék