Demény Péter

Halálra rugdoslak a földön,

s a másik percben megölellek –

a herceg elűzte a lányát,

hát én vagyok a szörnyű herceg,

és én vagyok a szép kalandor,

s ugrándozom, mint Próbakő,

csak engem látsz, bármerre nézel,

férfi vagyok és úrinő;

ó, add az ajkad, add a tested,

borítsd rám gyönyörű hajad,

és bocsásd meg, de ne felejtsd el,

hogy valaha megláttalak,

s azóta nem tudok aludni,

és nem tudok már írni sem,

mert minden szó, amit leírok,

egy-egy félájult „kedvesem” –

hát ne hidd, hogy könnyen hazudnék,

és azt se hidd, hogy nevetek:

életem éjjeli egére

csillagként égett rá szemed.

Egy marék üszköt, egy marék hamut –

csak ennyit tudok Neked nyújtani,

s nem akarlak sértéssel sújtani,

de arcod s egész lényed megfakult,

és lassu fénnyel múlik el a múlt,

nem tudom már előszólítani,

csikorogva ért véget valami,

ami egészen másként alakult,

mint hitted volna, s hittem volna én is,
mint hittük volna bárgyú szívvel mégis,
bár búcsút mondtunk már a szerelemnek –

hát hagyj el engem, ne szoríts magadhoz,
emlékeink éles pengéje vagdos:
más fényt szeretnék szomorú szemednek.