Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. május, VIII. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Káli István

Káli István

KUTYÁK

Semmi tudatosság nem volt benne, amikor éppen azt a sarkot választotta. A véletlen úgy hozta, hogy az elsők között mászhatott fel Judittal együtt. Miután feltaszították a két öreget, ő megfogta Judit kezét és magával vitte a sarokba. Amint meglódult a szerelvény, érezte, hogy valahonnan friss levegő árad, s ahogy az éj sötétje halványodni kezdett, felfedezte azt a kis rést a vagon falán. Attól kezdve négy napon keresztül pitymallattól sötétedésig rátapasztotta a szemét, kisajátított magának egy szeletkét a szabadságból, hogy ne kelljen a vele összezárt nyomorúságra figyelnie. Mégis alig bírta ki az utat. Valahányszor fáradt lábait pihentetni odaült Judit mellé, egyformán szenvedett a ziháló lélegzetek ritmustalan kánonjától meg a kerekek egyhangú zakatolásától.

Négy nap borzalom után megnyílt a zár, s az elhangzó parancsra, mint egy összefüggő mássza, nyomorult csürheként tolult a szállítmány a szabadba. Őt is magukkal sodorták, kiaszott tüdejük sípolva kapkodott levegő után, hogy aztán ugyanolyan barom-zsibongással nyomuljanak be a kitárt kapun egy jókora udvarba, ahol a félhomálytól megzsibbadt tekintetüket jámboran meresztgetve, megvárják, amíg valamerről kiosztják rájuk az éppen esedékes sorsot.

Dávid úgy érezte, hogy a zivatarral riasztó augusztusi ég is ellene van, a nehéz, szederjes felhők némán, közömbösen vonultak el a tér fölött, mintha a nagy isten sem volna már kíváncsi az alkalmi rendre, amelybe az őrök csattogó hangja rekeszt be minden függetlenkedni vágyó szándékot. Még tartott a zsivaj, a kavargás, az izgatott zsongás, egy-egy tompa puffanás hallatszott, egy-egy elfojtott jajszó, de mire észbe kapott, ott ált már ő is az egyik emberoszlopban. Nem látta önmagát, de látta a mellette lévőket, fej fej mögött, amit az ürülékpárától begyulladt, a bizonytalanság szülte félelemtől elvakult szemekkel a főépületre meredtek.

Lassan csend lesz, félelmetes csend. A tornyokból kaján, fürkésző szemek szúrnak, körös-körül kerítés, azon túl is kerítés: a jövőtől csak félni lehet. A félelem érzése mágnesként tapad a bőréhez, átsugározza egész testét, megalvasztja vérét. A fáradtságtól megroggyanó kamasztérdei támaszra vágynak: egy szót, egy kinyújtott kezet legalább. Az elsuttogott jajszó sem segít. Érzi, hogy kapaszkodnia kell bármibe, egy vállba, egy derékba, bentről jön a parancs, hogy állni kell, bármi áron, még ha ez. elmúlt napok alatt beszívott poshadás szagú embergőz. aggastyán-gyengévé nyűtte is fiatal testét. Arca, szeme ég, erős hullámokban gyötörni kezdi a köhögés, de teste tartalékai legyőzik a félelem szülte gyöngeségét, s kamaszos kíváncsisága hívatlanul is utat lel, hogy a következő pere elé siessen.

A következő perccel a sors érkezik. Parancsnok jön, a csend dübörgéssé fokozza lépteinek kopogását, úgy tűnik, mintha előtte s mögötte egy tömbben mozdulna a levegő. Magas, nyúlánk alkat, barna haj, vasalt fekete egyenruha, mellén a kivívott dicsőség ékei, jobbján türelmetlenül toporzékoló, ideges, vicsorgó állat: hatalmas fekete doberman.

Végtelennek tűnő percig áll a két sötét alak az emelvényen, s a csend közben mintha cseppfolyóssá sűrűsödne, csak az ágaskodó véreb karmának kaparászása serceg olykor a betonon, miközben szeme a fölé tornyosuló hatalmon csügg. Aztán szabaddá lesz a táncoló test, pórázt old a kegyes gazdakéz, és örömtáncot lejt az állati szolga. S mikor vicsorgó pofáján csattan a rabszíj, s elhangzik a parancs, megindul a sorok felé. Ügetve ereszkedik alá az emelvény lépcsőjén, szügyét ezernyi felajzott ideg remegteti. Az aljban megáll és nagyokat horkantva topog, miközben istenére visszanéz, mely odafent, mint ébenfeketévé kövült szálfa áll, s csak a lábak pihentető terpesze oldja valamelyest emberré. Talán a szemek villanására kezd győzelmes galoppba az eb. Szép állat, robogó teste hosszan elnyúlik, szőre fényes-feketén ragyog. Az őrség felől biztató moraj görög nyomában.

Dávid elöl van, látja, mi történik. A robogó, fekete tömeg nekicsapódik a szomszédos emberoszlop elejének, s az. ütközés nyomán felszakadt sikoly forrására két győzelmes mancs támaszkodik. Az öregasszony rémületbe fagyott arcára ebnyál csorog, húsába a topogó hátsó lába karmai vájódnak bele. De az. állat szeme alázatos, mintha újabb kegyért könyörögne.

A parancsnok kimért léptekkel közeledik, megáll a két vonagló test mögött, tekintete egyetlen pillanatra találkozhat a rémületbe beleőrült öregasszonyéval, mert úgy fordul el, mint akit a hirtelen szomorúság megroggyanton. Aztán ismét ott áll, testmagasságnyira az elnyúló emberoszlopok fölött. Mögötte a várakozás izgalmába beledermedve nyöszörög az élet és szűköl a halál. Akkor kinyújtja a karját, s a jelre elhal a teret betöltő furcsa hangelegy. Az összecsapódó állkapcsok hangját a borzadás moraja követi, s az eb dühödt marcangolásától véres ronccsá foszlik az. élettelen test. Egyetlen füttyentésre jámbor ölebként kocog fel a lépcsőkön a gyilkos állat, gazdája mellé telepszik, s lihegő békével tűri, hogy nyakára csatolják a pórázt. Aztán indulnak. Már majdnem az. ajtóban vannak, amikor ismét parancsra emelkedik a fekete kar. Kétoldalról vezényszavak pattognak rá a döbbent oszlopokra, zsongó méhkassá lesz a tábor.

A reggeli ebfuttatásból Dávid esze semmit sem értett meg. Tőle balról, az egykori öregasszonytest mögül elindult az. emberoszlop, s a jobb oldali kapun nyomult ki a térről, elvitte a hangzavar jő részét, az összezártságban megszokott arcok egy részét, velük együtt a szomorúan visszanéző apaszemeket, a kétségbeesett anyaintést.

Kemény derékaljon tért magához. Még emlékezett a vezényszavakra, a lábak ritmus talán dobogására, két karra, amelyek a hóna alá nyúltak, amikor az ő oszlopa a bal oldali kapu felé indult. A felismerhetetlenségig összemarcangolt öregasszonyarc látványába ájult bele, és Judit simogatása sem tudta enyhíteni a véres káprázat keltette undorát, agyának ébredés utáni, süketítő zúgását. Fáradt, idegláztól reszkető testének az éjszaka viszonylagos csendje sem hozta el a feloldozó megnyugvást. Judit kezét fogta, és a neszekre figyelt. Egyik sem hasonlított azokhoz, amelyeknek emlékét hazulról magával hozta. Ezek nem jöttek sehonnan, és nem mentek sehova, megállapodtak a feje fölött, sűrű tömeggé álltak össze, képlékeny masszaként alakultak teste után, s mire mozdult volna, már késő volt, a massza gyorsan kötő gipszként keményedett, s béna mozdulatlanságba dermesztette.

– Nem! – kiáltotta, s vakon kapkodta tekintetét a sötét barakk rémálom-sikolytól megbolydult testetlen térében.

A reggel nem hozott változást, csak újabb ismeretlen arcokat az. újabb sorakozóhoz. A létszám ismét teljes volt. Ugyanúgy méternyire egymástól, fej fej mögötti oszlopokba sorakozva. S bár Dávid aznap csak addig látta az ágaskodó kutyát, amíg a parancsnok ki nem oldotta a pórázt, messziről is odatolakodó hangok ismét kivetítették szeme elé az előző napon látott véres képet. Judit derekába kapaszkodva próbált meg talpon maradni. Még látta, hogy jobb felől megmozdul a sor, s tunya közönybe roskadt emberarcok vonulnak el mellette a jobb oldali kapu irányába. Aztán lehunyta a szemét. Csak tíz percnyi vaksi botladozás után merte újra kinyitni. Odabent Judit ölébe fúrta arcát, de nem tudott sírni.

– Nem a mi sorunkban volt – mondta Judit, és keblére vonta Dávid fejét. Sóhajnyi csókokat lehelt sűrű, vörös-szőke, göndör hajába, pihétlen, lányosan sima bőrű arcára, amely a láz rózsáitól virult.

A napok eseménytelenül egyformán teltek, csak a parancsnok kutyája végezte szorgalmasan és tökéletesen feladatát, de Dávid lassanként belefásult a mindennapi tetemek látványába. Nem értette Juditot, és nem értette az olykori rémült sugdolózás!, a reggeli sorakozásokat megelőző siránkozás-áradatot. Nappalai összefolytak az éjszakákkal, egyik nap a másikkal. Mindenből csak annyit tudott, hogy amelyik oszlop elején ott volt a tetem, az a jobb oldali kapun ment el, a többiek a bal oldalin a barakkokba. Őt nap mint nap a bal oldali kapun vezették ki.

– Igenis, megtaláljuk őket – mondogatta Juditnak, és reggelente mohó szemmel kutatta a szomorúan visszanéző tekinteteket meg a kétségbeesetten intő kezeket. Nem akart hinni a suttogásnak, másnap reggel még nem tudott választani az alakuló emberoszlopok között. Juditot is magával rángatta, válltól vállnak verődtek, oszloptól oszlopig sodródtak.

A parancsszó a két sor közötti holt térben érte őket. Kétoldalt szoros emberkerítés zárta el előlük a reményt, amikor megpróbáltak befurakodni. Mozdulatlanságba merevedve tűrték, hogy durva és kemény kezek vonszolják oda testüket egyegy sor elejére.

Dávid tizenöt éves múlt akkor, Judit tizennyolc. Dávid az őröket nézi, mintha tőlük várná a megváltást, de azok olyan szemekkel kutatják őket, mint lovakat szokás, ha még nem döntöttek, melyikre fogadjanak. Aztán már csak a parancsnokot látja, hidegkék szemét, magas, nyúlánk, arányos alkatát, barna haját, vasalt egyenruháját, mellén a dicsőség ékeit, csak a türelmetlenül toporzékoló, ideges, vicsorgó állatot látja, csak karmainak kaparászását hallja, amint megmegtöri a nyomasztó csendet; az állat szeme a fölé tornyosuló hatalmon csüng, aztán szabaddá lesz táncoló teste, kioldja pórázát a kegyes gazdakéz, hogy ágaskodva örömtáncot lejthessen a hóhérszolga; vicsorgó pofáján csattan a szíj, halk parancs hangzik, s megindul a véreb, ügetve ereszkedik alá az emelvény lépcsőin, szügyét ezernyi felajzott ideg remegteti, az aljban megáll, nagyokat horkantva topog, miközben visszanéz istenére, s a jelre a győzelmes galoppban hosszan elnyúló testét borító szőr fényes-feketén ragyog. Dávid tudja, mire jó az ebfuttatás, visítani akar, de nem jön ki hang a torkán; csak tíz méter, csak nyolc, a szembevágtató haláltest közeledtére két másik test feszül.

– Judit! – hallja sikoltani a mennyei hangot, s a véreb irányt változtatva csattan a rémületsikolytól megszabadult testének. Nem érzi, hogy arcára ebnyál csorog, nem érzi, mint szaggatják húsát a toporzékoló hátsó lábak karmai, nem látja az újabb kegyért könyörgő vad állatszemet.

De ájulása nem tart sokáig. Sötét folt közeleg, eltakarja a fényt, a halál előtti utolsó derengést. Egy pillanat, egy óra, egy élet telik el, amíg újra kéklik az ég. Aléltan félrebillent fejének nincs ereje követni a távolodó parancsnokot, amint kimért léptekkel felmegy a lépcsőn, megáll testmagasságnyira az oszlopok fölött, csak a hangját hallja, amint tisztán, élesen kimondja a parancsot.

– Vissza!

Feje fölött a pillanatnyi döbbenetet követő moraj közben fájdalmasan felvonít, és vádlón néz istenére a becsapott véreb.

– Vissza! – hallja az újabb parancsot csattanni, és ettől az egy szótól halvány reménybe vált lelkében a lemondás. Érzi, amint a két súlyos mancs leválik melléről, vicsorgó pofa libben el az égről, s még látja, amint a zsákmányától megfosztott, feldúlt állat dübörgő vágtába kezd. Aztán csak egy újabb kiáltást hall. – Ne! – S a kiáltással együtt lövés dörren. A kettős hangjelre kapja oda a fejét, s még látja, amint egyszerre perdül a két fekete test. Egyik vonaglik utána, a másik méltóságteljesen lépked, míg el nem tűnik a nyíló ajtó mögött. Mielőtt újra elájulna, még egyszer fülébe dörren a fegyver hangja, amely haladékot adott neki a halálig.

Aznap mindenik oszlop a bal oldali kapun vonult ki, de ő csak arra emlékezett, hogy hullámzott alatta a tér és fölötte az ég.

A felső sor priccse keményebb volt, mint bármikor, kívülről, belülről nyomta, s a szemébe csorgó ebnyálszag emlékétől állandóan kifordulni érezte gyomrát. Szenvedett, de nehéz, idegen testéről leválni készülő kezével hiába tapogatott lázasan a szokott vigasz után, mindenestől a magány kalodájába zárták, és neki nem volt ereje Judit után sírni.

Még nem tudta, hogy három napig érintetlen maradt a létszám. A reggeli sorakozók után csak annyit mozgott, amíg a legénységi épületben átvette a külön fejadagját. Feküdt a kemény deszkán, evett, és nem érzékelte a mohó gyűlölettel vagy keserűséggel rászegeződött tekinteteket. Éjszakánként éberen, álmatlanságtól vergődve figyelte a lélegzeteket. Ismerős nesz, ismerős hang után kutatott.

A harmadik napot követő éjszakán fájdalmasan nyilallt szemébe egy erős fénynyaláb.

– Leszálni – mondta a lámpás őr, és lerángatta az emeletről.

– Megenni! – parancsolta, és egy szelet kenyeret meg egy darab hideg húst nyomott a kezébe. Elöl ment, világította az utat.

Dávid némán, gondolatok nélkül követte. Csak annyit tudott, nem a halálba viszik, a halálba indulókat nem kényeztetik el. Tekintetét megbilincselte a főépület előtti tér sivársága. A kenyérnek poríze, a húsnak vérszaga volt. Az éjszaka hidege a testét hasogatta. Minden ízében reszketett.

A legénységi épület fürdőhelyiségének öltözőjét nehéz, meleg pára telítette. Egy kéz lehúzta róla a ruhát, egy másik szappant, törülközőt nyomott a kezébe, és belökte az ajtón. Egyik zuhanyrózsából sűrű sugárban zuhogott alá a párolgó meleg víz. Odaállt a vízsugár alá, és addig sírt, amíg el nem fogyott a könnye.

Egy szobában tért magához. Félhomály volt, csend és parfümillat. Az asztali lámpa raffiafonatú buráján vékony nyalábokban tört át a fény, s szétomlott a parancsnok szomorkás mosolyú arcán.

Dávid mozdulatlanul áll a szoba közepén. Nem látja a feléje nyújtott kezet, a kézben a talpas poharat, a pohárban megcsillanó folyadékot, csak egy szétesni készülő arcot lát, amelyet alig tart össze a szomorú mosoly. Az arc nem ugyanaz az arc, a szem sem az a szem, a kigombolt ing fölött alig ráncosodik a nyakbőr, a békétlen, magas homlokon nyugtalanul táncol a fény.

– Igyál! – szól az új parancs, s a parancsra kinyílik a szája, ajkához hideg pohár tapad, a torkán lerohanó pokolnedv marja, égeti a gyomrát, elfogy a lélegzete. Vadul eltaszítani készül az újabb feléje nyújtott italt, de a szomorú mosolyú száj egyetlen ideges rándulására bátorságát veszítve ragadja meg a poharat, s üríti ki a tartalmát. Kellemes zsibbadást érez, minden tagja elnehezül, s a semmiből suttogó szép szavak serkednek, értelmetlenek, de simogatok. A harmadik poharat már nem magától viszi a szájához, bőre összerándul a lágy kéz érintésétől, s szeme előtt puha péppé nyílik el a mosolygós arc, amely undorító forróságot lehel. Aztán szakadék, zuhanás, s a világ fokozatosan eltűnik a nagy, zúgó semmiben.

Dávid nem érezte a rázúduló vizet. A teste fölé tornyosuló egyenruha látványára ébredt. A durva kezek szorításának helye sajgott a karján, amint vadul talpra rántották. Szótlanul indult el az előtte világító lámpa fénye után a csillagtalan éjszakában.

– Hova akarod, fiú? – kérdezte az őr, de ő nem értette, talán nem is hallotta. Az őrnek újra kérdeznie kellett: – Hova akarod?

Dávid vakon bámult a semmibe. Juditot akarta, de a név nem ért el belülről a nyelve hegyéig. Az önkívületből megtért, erőtlen tudatnak egyetlen szó kiszűréséhez is időre volt szüksége.

– Judit! – csattant minden nyíló ajtóban a szenvtelen hang, s a lámpa fénye élesen pásztázott végig minden sort. De az éjszaka ajándék-békéjét feldúló kiáltásra csak sok száz ijedt tekintet válaszolt. A hetedik ajtó mögött bátortalanul mozduló lánytesten pihent a fény. A kétségbeesésből örömbe váltó arc látványától Dávid újabb önkívületbe zuhant.

– Semmi – nyögte ájulásából ébredve, s ujjait a lány hajára tekerve távol tartotta magától forróságot sugárzó fejét. – Semmi. Veled vagyok. Újra együtt vagyunk. – Aztán együtt sírtak. Maradt még annyi idejük reggelig, hogy belealudjanak a hangtalan, könnytelen sírásba.

Másnap reggel újra ott álltak az emberoszlopok felsorakozva a sivatagtéren. Dávid Judittal együtt balról a negyedik oszlopba került, s úgy érezte, hogy a tornyokból minden kaján, fürkésző szem csak őt figyeli.

Aztán jött a parancsnok. Áthaladt a téren, elhaladt a félelemtől ledermedt testek között, megsétáltatta hidegkék szemét, vasalt egyenruháját, nem nézett az elvértelenedett ajkakra, nem válaszolt a rettegéstől elvakult tekintetekre, csak lépkedett, csak közeledett.

Dávid szeretett volna Judit derekába kapaszkodni, de karja bénán csüngött teste mellett. Csak azt érezte, hogy állni kell bármi áron, le kell győznie a részvétlen gyalázatot.

Közel van, megáll, szeme villan, már fordul, már megy, a csend leülepszik, nyomot hagy benne távolodó lépteinek kopogása. Már a lépcsőkön csattan a talpa, a betonemelvény mintha megroskadna a rálépő test súlyától. Megfordul, mozdulatlanul áll, lenéz, metsző hideg hullámzik át a fejek fölött, időtlenül hosszú percig nyomaszt a csend. Aztán int, és balról a negyedik oszlop megindul a jobb oldali kapu felé.

– Végünk – suttogja Judit, és hátulról átöleli Dávidot.

Dávid nem emlékezett, hogy értek cl az emelvényig, azt sem tudta, miért torpant meg egy pillanatra a sor, a hangos parancsszó is csak valami távoli nesznek tűnt, amely éppen csak átszűrődött az állandó bugáson. Érezte, hogy megragadják, kirántják a sorból, odébb lódítják a mellette lévő sor elejére. Aztán Judit hangját hallotta, és érezte kezének szorítását.

– Élünk – ujjongott fel Juditban az életösztön.

– Élünk – suttogta Dávid is, és találgatni kezdte, milyen lehet a halál. A fájdalomra gondolt, amelybe nem lehet belehalni, csak élni lehet vele, és beletörődni, hogy az élethez mindenáron ragaszkodni kell.

A deszkák már alig nyomták könnyűvé lett csontjait, s végre elernyedhetett: elnehezült, idegen testéről leválni készülő kezei ott pihentek Judit vigasztaló, meleg ölén. Az újabb haladéknap fáradtsága megváltó, mély öntudatlanságba taszította szorongó tudatát.

Fájdalmasan nyilallt szemébe az elemlámpa fénye.

– Leszállni – mondta az. őr, és durván lerángatta az emeletről.

– Hova visznek? - rebbent fel Judit. Arcára rémület ült ki, görcsösen nyúlt a távolodó fiú után.

– Visszajövök. Mindenhonnan visszajövök - suttogta volna Dávid, de ajkai nem nyíltak meg. Némán lépdelt az őr után, tekintete önkéntelenül is az előtte imbolygó fényfoltot követte, és néhány pillanatig boldog is volt, mert nem tudta maga elé idézni Judit rémülettől eltorzult arcát, azt az arcát látta, azt a mosolyát, amikor a tizennyolcat töltötte, s fehér ruháján vörös rózsa virított.

A párával telített levegő fullasztotta. Ellenállás nélkül hagyta magát levetkőztetni és belökni a fürdő ajtaján. Beállt a forró vízsugár alá, és addig sírt, amíg el nem fogyott a könnye.

A szobában tért magához, amelyet betöltött a parancsnok szomorkás mosolyú arca. Mozdulatlanul állt a szoba közepén, és az egyre közeledő mosolyra figyelt. A teli poharak oldaláról leperdült a fény, s a szemébe vágott, de testét az iszony meg a félelem még nem tudta lemerevíteni. Pedig tudta, hogy félnie kellene. Aszem nem ugyanaz a szem, a száj nem ugyanaz a száj, csak a parancs ugyanaz.

-      Igyál! - hullámzik békésen-biztatón a hangja.

Látja saját kezét, amint a pohár után nyúl, ajkai maguktól megnyílnak, a pokolnedv gyomrát égeti.

– Még – csordogál fülébe a halk, csendes biztatás, s látja a saját kezét, amint újabb pohár után nyúl. A harmadik pohárhoz már nincs szüksége biztatásra, s mire özönleni kezdenének a suttogó, szép szavak, mire puha péppé nyúlna el a mosolygó arc, értelmének zsibbadása feloldja benne a tömény undort, s keze egy újabb pohár italért könyörög.

Már az őr után lépdelt, amikor kilövellt belőle az undor. Aztán megpördült vele a világ, és egyszerre fájni kezdett szemének a csillagok tolakodó ragyogása. Lehunyta szemét, mozdulatlanul feküdt, akár egy ájult, és hangtalanul sírt. Az őr ráöntötte a veder vizet, aztán, hogy látta, nem mozdul, a vállára vette, úgy vitte vissza a barakkba. Feldobta a priccsre, nem igazította meg kicsavarodott testét, erőtlenül lelógó karjait.

– Dávid! Dávid! – sikoltotta suttogva Judit, és forró, könnytelen arcát a fiú melléhez szorította. – Mi történik velünk, Dávid?

– Élünk. Még mindig élünk. Hát nem ez a fontos? – mondta volna Dávid, de csak a szeme beszélt, s a sötétben értelmüket vesztették, szertefoszlottak, semmivé lettek a fájdalmas mondatok.

– Kínoznak, Dávid? Jaj, miért kínoznak minden éjszaka? – zokogott hangtalanul Judit, és testével oltalmazón betakarta az öccse mellét, fejét, aztán kétségbeeett csókjainak özönét zúdította rá.

– Nem bírom, Judit, belehalok- nyöszörögte a fiú, és karját védekezőn kinyújtva próbálta eltaszítani magától a sötét semmit.

– Ne, Dávid, ne! Élni kell! – visított fel Juditban a mindent elfedő halálfélelem, és még a hajnali derengés is alig tudta feloldani nehéz ájulásából, amelyet nyitott szemmel, beharapott ajkakkal didergett végig.

Reggel a téren ott álltak az emberoszlopok, tunya, elnyűtt testek várták sorsuk beteljesülését.

Dávid és Judit jobbról a harmadik oszlopba került, közelebb a jobb oldali kapuhoz, és Dávid könnyebbnek érezte magát, mert nem csüngtek rajta a tornyokból lövellő, kajánul fürkésző tekintetek, túl távol voltak ahhoz, hogy ártani tudjanak neki. A földet nézte maga előtt, azt sem látta, amikor megjelent a parancsnok, áthaladt a téren, végigjárta a sorokat, csak azt érezte meg, amikor megállt mögötte, tarkójára két súlyos szem tapadt, majd elhaladt mellette, s a bénító csendben, lépteinek kopogására mintha éles tűket döftek volna agyába. Aztán hallotta a hangját, és nem csodálkozott, amikor előtte-mögötte meglódult a sor, nem akart, nem is tudott volna ellenállni a sodrásnak. Amikor az emelvény előtt megtorpant a menet, már sejtette, mi következik. Miután őt is, Juditot is kirángatták a sorból, nagyon szeretett volna a mellette elhaladókra nézni, de elnehezült feje a mellére bukott, s csak egy sötét foltot látott a lába előtt.

– Élünk! Hát nem csoda? – hallotta a szokott bugáson át Judit suttogását, és karján érezte kezének hálás melegét.

– Gyalázatban élünk – lihegte, mert már sejtette, milyen a halál. A fájdalomra gondolt, amelybe nem lehet belehalni, de úgy kell vele élni, hogy a beletörődés felkészíthesse a halálra.

– Csontjai elpuhultan simultak a kemény deszkákhoz, sorvadó teste képtelen volt a lázadásra. Nem aludt. Ösztönei vigyázón őrködtek ébersége fölött. Nem akarta felkölteni Juditot.

A megszokott léptek hangjára felült. Már várta az őrt, mégis sértőn nyilallt szemébe a lámpa erős fénye. Intése csendet könyörgő volt, az őr elértette, némán visszaintett.

– Ismét visznek? Ismét mész? – érte utol néhány méter után Judit éber kérdése, és ő tudta, hogy bátortalan, marasztaló mozdulattal nyúl utána.

– Te mondtad, hogy élnünk kell – suttogta valahonnan távolról egy rekedt, idegen aggastyánhang. Dávid már fél perce az őr nyomában lépkedett, amikor a hang utolérte, és ő rádöbbent, hogy a lemondás szólt belőle olyan idegenül.

Fulladozott a páradús levegőtől, mégis gyorsan kibújt ruhájából, átvette a szokásos szappant meg törülközői, belökte az ajtót és beállt a forró vízsugár alá. Sírni akart, de nem volt könnye. Szeretett volna valami szépre gondolni, de nem jutott eszébe. Judit mosolyát akarta felidézni, de csak anyja döbbent tekintetére futotta emlékeiből. Megtörülközött és kilépett az ajtón. Az őr tarka fürdőköpenyt tartott a kezében. Azonnal megértette, hogy az is hozzátartozik a szokásos esti programhoz. Magára kapta, aztán némán követte az őrt a hideget lehelő folyosólabirintusban. A nagy, szürke ajtó előtt elnehezült a lába, de erős kezek pilleként libbentették át a küszöbön.

A szoba terében szétfolyt a fény, s a rideg fényfolyamban csendes árnyékszigetnek tűnt a parancsnok arca. Dávid a dohányzóasztal mellé ült, s a fénybe bámulva, hunyorogva várta az első pohár italt. Nemvárt kegy volt, mégis jólesett a félhomály, vaksötétben is ugyanúgy gyűlölte volna önmagát. Vad mozdulattal töltötte le torkán az italt, majd mit sem törődve azzal, hogy lélegzete elakad, szeme kitáncolni készül üregéből, az üveg után nyúlt, telitöltötte poharát másodszor is, harmadszor is, negyedszer is. A negyedik pohár meghozta számára a teljes feloldozást. Érezte, hogy valami kegyetlen közöny folyik szét az ereiben. Igaz béke volt, nem mámor, nem zsibbadás.

– Enni akarok – szólalt meg belülről egy hang. A részegségtől elpuhultan ült és hallgatott. Csak homályosan látta az árnyak mozgását. A kenyeret a tapintásáról, a húst az ízéről ismerte fel. Addig rágott, amíg a tálcán tapogatózó keze már egyetlen morzsára sem lelt. Nyomtatékul újabb pohár italt kapott. Attól kezdve csak egy alig ráncosodó nyakat lát maga előtt, és kielégítetlen halálvágy gyötri, mert ernyedt izmai nem képesek a belső erőt szolgálni.

Az ajtón kijutva sem akart elesni. Tántorogva vonszolta eltunyult testét az őr után. A folyosó falának támaszkodva tapogatta az utat, csak az előtte vibráló fényfolt volt egyetlen támpontja. A fürdőben érte utol a rosszullét. Térdre bukott, a fürdőköpenyt a fejére borítva bújt el szégyenével. Aztán hideg vizet engedett a fejére, visszabújt a ruhájába, és intett az őrnek. Az őr csak a barakk bejáratáig kísérte. Az ajtózár reteszébe kapaszkodva megvárta, amíg odakinn elhal a nehéz léptek zaja. Akkor összeesett.

A fény Judit arcára világított, szeme teli volt rémülettel és kétségbeeséssel. Ajka mozgott, de a hangok nem jutottak el Dávid füléig. Körös-körül elviselhetetlenül zúgott-zakatolt a levegő, s a nővére tekintetében ránehezedő féltés fojtogatta. Percekbe tellett, míg tisztulni kezdett a kép meg a hang. És akkor egyszerre felderengett benne, hogy terhére van a lassanként visszatérő tudat. Tudta már, hogy élni kell, és sajnálta, hogy élni kell.

– Mennünk kell, Dávid! Élnünk kell, Dávid! – szakadt rá gyilkos taglóként a könyörgés.

– Nem – mondta szárazon, és nem is csodálkozott azon, hogy mennyire józan, kiszámított. – Nem – ismételte meg, s ettől a megismételt tagadástól boldogító nyugalom szállta meg.

– Sorakozó van, Dávid. Mennünk kell, nem halhatunk meg ilyen bután. Túl kell élnünk! Nem hallod, Dávid, túl kell élnünk! – Judit rángatta és sírt. Aztán megpróbálta felemelni a fiút, de elgyöngült karja nem bírta a jócskán megfogyatkozott testet sem.

– Nem akarok kutya lenni – suttogta mosolyogva Dávid, és nem állt ellen, csak nem segítette a lányt szándékában.

Judit a hóna alá nyúlt, úgy vonszolta ki a térre. Nagy nehezen, derekát hátulról átölelve talpra állította, és megpróbált beállni vele a legközelebbi sorba, de durván kitaszították. A másik, legközelebbi sorral is próbálkozott, úgy lökték ki, hogy alig tudta megtartani egyensúlyát. Értetlenül bámult a körülállókra, megdermesztették a hideg, gyilkos tekintetek. Maradék erejével mégis újabb sorhoz vonszolta Dávidot, aztán egy negyedikhez, ötödikhez is, közben egyre könyörgött, rimánkodott a fiú fejére hajolva:

– Bírd ki, Dávid, bírd ki!

– Nem akarok a kutyája lenni – suttogta Dávid, és boldog volt, hogy már a Judit élete sem tőle függ.

És a dermedt rongytestek fölött közben már ott sétál a hidegen fürkésző tekintet.

Parancsszó csattan. Érzi, amint kiragadják Judit karjaiból, lába bénultan szántja teste mögött a port, dupla válaszvonalat húzva esetleges élet és halál partja között. Egyszerre ott látja maga fölött lebegni a véget. Amint elengedik, eldől a kép, elfekszik az emelvény, vele a magas, nyúlánk, arányos alak, a frissen vasalt egyenruha, a kiérdemelt dicsőség mellen lapuló ékei. Nincs nagyobb erő a gyalázatos gyávaságnál. Nincs nagyobb gyávaság, mint feladni a döntés lehetőségét. Váratlanul odatolakszik elé Judit arca. Felnyög, amint testén sajgó sebet horzsol anyáskodó cirógatása. Aztán a kép derűs kék égbe vált, és ő érzi, hogy egy csattanás hiányzik, amely örök békévé oldhatná az önutálat kínjait.

– Választhatsz – hallja a csizmatalpok közeledő kopogásán át az undorítóan édes sziszegést, és az arcára árny borul. – Fel! – jut el tudatáig az újabb parancs, de nincs az a varázsszó, amely talpra állíthatná. – Fel! Fel! – hangzik, és rövid, szaggató fájdalmak nyomán kiszakadni készül minden bordája.

Akkor meghallja a sikolyt. Nem látja, hogy a mozduló őröket a parancsnok intése eltántorítja szándékuktól, nem érti, miért rándul görcsbe a meleg lánytest, amely eltakarja előle a napot.

Aztán talpra áll a kép, s az erőszakos fordulatban csak a Juditra meredő két hideg fegyvercsövei látja. Értetlenül néz arra, amerről választ várhatna.

– Válassz! – mosolyog a parancsnok, de ő csak azt hallja, hogy valahonnan a föld alól eszelős zokogás bugyog fel. Még látja az elforduló büszke testet, s vele a jégtekintetet. Látja a jelt, hallja a csattanást, amelyről tudja, hogy nem az a csattanás, hallja a csendet is, amely lepelként borul a térre.

Aztán a leplet egyetlen sikoly hasítja fel. A sorok közötti űrt áthidalja a sikolyban feltámadt őserő, a nagy, titkos kutyaerő, amely letépi a megtört tudat béklyóit, s rogyadozó lábakon lendíti előre a satnya kezeket, hogy az alig ráncosodó nyakra fonódva kiszorítsák az utolsó kéjpihegést is a parancshoz szokott szájból.

– Vissza! – lendül a kar, hogy megtérítse az. elvetemültét.

De a következő másodpercet újabb fájdalmas üvöltés tölti ki.

Tíz méter, nyolc, hat, már csak három.

– Ne! – előzi meg a kiáltás a dörrenést, de a hangokat beissza a megtorpanó, majd eldőlő test.

Égető fájdalom a mellben, zúgás a fülben, egy fejére álló, lassan elhomályosuló kép, semmi.

Lentről tunya szemek bámulnak a nyíló ajtó mögött eltűnő fekete alak után.

A kerítésen túlról mozdony füttye harsan hosszan, érdesen.

Hosszú sorokban emberek vonulnak tébolynyugalommal a jobb oldali kapu felé.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék