Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. május, VIII. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Fodor Sándor

Fodor Sándor

A TIZENEGYEDIK ÜVEG

„Fekete pohárban

sárga kankalin

Sokasodnak

a halottaim”

KÁNYÁDl SÁNDOR

1.

Tizennyolc éve – 1979-ben – jelent meg Tíz üveg borvíz című könyvem, önéletrajzi vallomásom az Egy nap egy élet egyfajta folytatásaként. Közös utamat – sétámat – írtam le benne Édesapámmal, Szék úti házunktól Csíksomlyón, szülőfalum nagy részén át a borvízforrásig, miközben Édesanyám odahaza várt bennünket. Az említett előző könyvemben önmagammal próbáltam számot vetni – az utóbbiban szülőfalumon pillantottam vágig, szüleimet mutattam be.

Nem akármilyen tizennyolc esztendő telt el azóta. Édesanyám – bár a Tíz üveg borvíz kéziratát még ismerte (otthon Édesapám olvasta fel neki elejétől végig), alig három hónappal a könyv megjelenése előtt – 1978 decemberében – meghalt. Három év múltán követte őt Édesapám is. Megálmodott házunkat, amelyik kívülről még mutatott valamennyire, de pincerésze az egész épületet összeomlással fenyegető, málló romhalmazzá kezdett válni, eladtam Sofron Ignácnak, egy mindenhez értő székely ezermesternek, aki okosan, bár fáradságos munkával kiszikkasztotta a pince talaját, megerősítette a málló belső falakat – megmentette a házat.

Időközben átestem egy szívrohamon, felfedezték, hogy cukorbeteg vagyok – és megöregedtem. Ám nemcsak szomorú dolgok történtek velem a tizennyolc év alatt – egyébként a megöregedés sem az –: tizenkét éve született nagyobbik unokám, hét éve a kisebbik. Betegség és a nyolc év előtti szomorúság mellett (amikor lányomék unokámmal – akkor még csak egy volt – Magyarországra telepedtek a várható Duna mentére való „áthelyezés” elől), idős éveimnek is megvan a szépsége. Kiváltképpen, hogy a történelem elsöpörte a diktatúrát (a mi tájainkon is) –, és szabadon írhatok-közölhetek, elmondhatom nyíltan, köntörfalazás nélkül a véleményemet közéletről, bármiről. Az állandó munka kényszere és lehetősége – és a várakozás, hogy unokáim jöjjenek, vagy én utazhassam hozzájuk – értelmet ad megmaradt esztendeimnek.

Szülőföldemtől, Csíktól természetesen nem szakított el Szüleim távozása. Továbbra is kötnek oda élők – és nem kevésbé holtak. Az utóbbiak talán kevésbé látványosan, mint az élők, de szívós, rendíthetetlen, az örökkévalóságra mutató kitartással. Szám szerint többen kötnek, vonzanak haza, mint Kolozsvárhoz, bár itt, a Kincses Városban pihen a Legkedvesebb, akiről már volt szó – valójában szinte főként Róla volt szó – az Egy nap egy életben: A Kis Szökevény. Az Ő sírja nem enged elszakadnom a Kincses Várostól, ahonnan – ha mégis el kellene mennem - nem a drága unokáimhoz költöznék – bár oda is vágyom –, hanem Csíksomlyóra-Csíkszeredába. Havonta-kéthavonta így is haza-haza kell látogatnom, hogy lássam kevéske (megmaradt) rokonomat, unokahúgomékat a Szék utcában, a Szántó családot és a városban élő sógoromékat, a Szüsszer-Nagy családot. Ám odakötnek nagyon kedves barátaim is, a szívemhez talán a legközelebb állók, akik közül jó néhányan már kiköltöztek szüleim közelébe, a csíksomlyói, csíktaplocai vagy valamelyik csíkszeredai temetőbe. Látogatni (rendszeresen) azonban csak az utamba eső sírok egyikétmásikát szoktam. Mert valahányszor hazautazom Csíkba, módját ejtem, hogy kimenjek a szüleimhez, most már tényleg végig a szülőfalumon. Rendszerint nem egyedül megyek – és nem is gyalog. A sógorom visz ki kedves szívességből a kocsiján – és nem térünk le a borvízforrás felé. Tíz üveget se viszünk magunkkal, legfennebb egyet. Egy kétliteres műanyag-palackot. Vizet nem hozunk, hanem viszünk benne, közönséges vezetékvizet, hogy – amennyiben szükséges – megöntözzük vele a virágokat szüleim és nagymamám sírján.

2.

A sógorral nem a szüleim egykori házától indulunk fel Somlyó felé, mint annak idején Édesapámmal. A Csíkszereda szívébe épült „pengeblokk” mögül térülünkfordulunk-kanyargunk a kocsival, amíg el nem jutunk az én Alma Materem – a Márton Áron Líceum – elé, majd elhaladva előtte, felkanyarodunk jobbra a Szék útjára.

Utoljára 1996. július 6-án gyűlt össze az osztályunk itt – 50 éves érettségi találkozóra. Majdnem mind ott voltak azok közül, akik még életben vagyunk, a gimnázium tablóján szereplő, 1946-ban „végzett ifjak” közül. Összesen tizenketten. Két osztálytársunkkal, akik nem érettségiztek ugyan velünk, az öt feleséggel (és az én két kisunokámmal) már-már öregdiák-kinézetünk volt. Feleségem ezúttal egykori osztálytársnőjével, Médivel is találkozott, az Egy nap egy életben emlegetett, legendás hírű, Maroshévizen dolgozó – még mindig aktív – sebészfőorvos, Dr. Bíró Ferenc élete párjával. Legmeghatóbb talán Kaliforniában élő osztálytársunk, Deáky Pali jelenléte volt – aki egyhetes műtéttel indult útnak –, hogy el ne késsé a találkozót. És eljött Magyarországról Lukács Jancsi is, feleségével, Etelkával – pedig közvetlenül az indulás előtt lopták el az útra már felcsomagolt gépkocsiját. Volt, akit betegség tartott távol, volt, aki már Odaát vár minket.

Egymás üdvözlése után a találkozó – ideértve a közös ebédet is – eléggé nyomottá vált, pedig az előző, öt- vagy tízévenkénti összejöveteleink mind igencsak vidámak, hangulatosak voltak. Egyik osztálytársunk családját nemrégiben ért tragédia okozta? Egyéb oka lehetett? Valahogy azonban mégis jól éreztem magam az évtizedek alatt „alig öregedett” arcok között. Akkor is, ha fel kellett ismernem: Egy kissé „összementünk a mosásban”.

Mindjárt az ötödik-hatodik ház volt a miénk, tizenkét éves koromtól (akkor épült). Történetét A megálmodott ház című novellámban írtam meg. Közvetlen szomszédságunkból három barátomat keresném már hiába. Jobboldalt, közvetlen házunk előtti szomszédomat, Kőszegi Károlyt, aki családjával együtt jobban gondját viselte öreg szüleimnek, mint jómagam messziről; naponta át-átszóltak, meglátogatták őket. Fennebb, az út bal oldalán a gyermekkoromtól pirosban álló házban gyermek-, kamasz-, majd ifjúkorom álmodozó társa, Péter Laci az, aki nem tűnik fel az ablakban, hiába fütyörészem neki hajdani jelünket. Olyannyira hűséges maradt álmaihoz, hogy el se szakadt tőlük. A mindennapi élet forgatagában sem. Álmodozott, ha pihent, álmodozott, ha munkálkodott. (Na, olyan is volt az a munka – mondanák, akik nem értették meg Őt.) Pedig csupán másként szemlélte a világot, mint az emberek többsége – mint én is, noha értettem, nagyon kedveltem Őt, mert magával tudott ragadni álomvilágába. Kulcsa egyszerű volt: azt vélte irreálisnak, amit mi való világnak nevezünk. Úgy halt meg 71-72 éves korában, hogy valójában meg sem halt: átálmodta magát Odaátra. Az Ő házukban laktak a Mezey fiúk, mielőtt özvegy Édesanyjuk a szomszédba nem költözött volna velük, az ő udvarukon volt a korlát-magas ugrópálya, ahol a bátyjával, Sanyival, a Mezey fiúkkal és más szomszédbeliekkel „edzettünk” kamaszkorunkban. A tanárok „kültelekieknek” neveztek bennünket: tavasszal és ősszel rendszerint a Laciék házától Szereda felé eső tágas kaszálón futottunk versenyt, vagy fociztunk. Azóta „sportpályánkat is beépítették”. A mellettük, Somlyó felé eső házból vitték utolsó útjára legkedvesebb diákkori barátom, Mezey Zoli bátyját, Lacit is, néhány évvel ezelőtt: Ő se rúgta el magától messzire a hetvenet.

Hanem a házunk udvarán még ég felé tör a magam plántálta két fenyőfa, ott magasodik a három, amit Édesapám ültetett Évikémmel. Mintha továbbra is igazolódnék a hiedelem az udvaron növekvő fenyőfáról: a ház – utánam következő – gazdája ott lakik ugyan, de két fia csupán látogatóba jár haza Magyarországról. Ha gyalog mennék, talán beszóltam volna mind a Kőszegi Karcsi özvegyéhez, mind Sofronékhoz, mind pedig a Péter-házba – nálam négy évvel idősebb háborús katonatársamhoz és jó barátomhoz, Sanyihoz, hátha Ő vagy a húga elkísérnének a somlyói temetőbe, hadd látom, hol van Laci sírja, de kocsival nem állunk meg – és rendszerint nem szakítom meg az utamat itt akkor se, ha netán busszal megyek ki Somlyóra a városból. Eltelt az idő – vagy elkényelmesedtem volna? Fárasztóvá vált, megnyúlt az út ahhoz, hogy akár innen is gyalog menjek rajta végig.

A Csíksomlyót jelölő háromnyelvű tábla előtt is elmegyünk (egykori kedves tanárom, Borcsa Gergely háza van itt – aki Márton Áront is tanította). A német nyelvű elnevezést („Schumlow”) valami okiratból halászhatták ki, mert a mi házunkban beszéltek ugyan németül is, de a falu nevét úgy is Somlyónak mondták mind a szüleim, mind a vendégeink, ha németül szóltak. És nemsokára egy másik kedves, a Tíz üveg borvízben említett házhoz érkezünk, az út bal oldalán. A hajdani Pálffy-ház, utóbb Markos András – Bandi – barátomé, a második világháború egyik legbátrabb magyar tisztjéé, akit két, illetve harmadik éve vitt el váratlanul a szíve. Unokahúgomék udvarára nézek be néhány házzal fennebb, szintén a bal oldalon a kocsiból: néhány éve innen ment ki a csíkszeredai új temetőbe Nagynéném is, Édesanyám legkisebbik húga. Az Ő temetésén még ott voltam, a többi felsorolt barátomén azonban nem. Bevallom: ha csak tehetem, „elbliccelem” Kolozsváron is a temetéseket. Igaz, nem mindig volt ez így, hisz közel két évtizeden át Kolozsváron minden olyan kevéssé jelentősnek tartott tollforgatót én búcsúztattam a sírnál, ahova nem tolongtak (hogy kissé rosszmájú legyek) a szerepelni vágyó pályatársak, neves barátok – még a hozzátartozók kérése elől is kitértek valami mondvacsinált okkal, és akiknek a sírjára a bukaresti magyar követség se helyezett piros-fehér-zöld szalagos koszorút. Nem tudtam nemet mondani – már csak meggyőződésből sem. Negyedszázada azonban – kedves tapintatból – csak igen ritkán kérnek erre: tudják, érzik, hogy minden koporsó, minden sír előtt Őt gyászolom, aki olyan nagy sietséggel hagyott itt bennünket 1972 karácsony másodnapja hajnalán. Ezért ódzkodom attól, hogy temetésekre járjak, de a Sors is kegyes hozzám: hol betegágyban ér a gyászhír – hol nem talál otthon.

3.

Egymás után maradnak el az emlékeket hordozó ismerős és az új, a számomra (már) semmit se mondó házak. A templom következik, a kéttornyú barátok temploma, amelyikről csak igen körmönfontan, a szavakat, mondatokat búvópatakká varázsolva írhattam a diktatúra utolsó évtizedének a vége felé – de már az almaillatot nem idézhettem, amelyet páter Hajdú Leánder, gyermek- és ifjúkori gyóntatom cellájában éreztem, amikor el-elmentem hozzá beszélgetni magamról, gondolataimról, belső titkaimról, a világ soráról – és Ő a végén feloldozott. Jó néhány éve halt meg Brassóban: Tíz üveg borvíz című könyvemről hosszú levelet írt nekem. Amikor az említett könyv megjelenése után az RTV magyar adásának a forgatócsoportja riportfilmet készített szülőfalumról, a könyv egyik-másik szereplőjét is megszólaltatva benne, a templomot-kolostort-kápolnákat tilos volt filmezniük. Most már akár le is mérhetjük, mi lett a több évtizedes, nagy méretű „tudományos-materialista”-ateista hadjárat eredménye a hit, a vallás, az egyház – és ezek valamennyi tárgyi-szellemi jelképe ellen? Nos: ha a kommunista diktatúra előtt jó, ha 40-50 ezerén zarándokolnak el oda pünkösdkor a csíksomlyói búcsúra (az „utolsón”, 1949-ben százezren voltak), a 40 éves tiltás után manapság már kétszázezernél többen zarándokolnak el ide; a pünkösdszombati körmenet évszázados rendjét fel kellett bontani – hogy éjszakába ne nyúljék az, hogy egyáltalán mozogni lehessen az immár sikátornak tűnő, egyébként széles utakon. És nem győzök eléggé örvendeni, látva, hogy protestánsok is egyre többen eljönnek (mint őseik tették, a hitszakadás előtt), hogy tanúságot tegyenek együvé tartozásunkról ezen a helyen, ahová – évente – a legtöbb romániai magyar gyűl össze, még akkor is, ha az RTV magyar adása – a Duna TV-től eltérően – néha annyi figyelmet se szentel neki (időben), mint egy féldilettáns vidéki rockfesztiválnak.

A kolostor, ahová annak idején tüdőbeteg román szakiskolásokat telepített a diktatúra – most már teljes egészében a ferencesek tulajdona, dicséretére legyen mondva a rendszerváltás utáni első prefektusnak, Pataki Imrének, aki nem várta meg az egyházi javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényt (amelyet – egyelőre csak remélni merem – a 96-ban választott, demokratikus kormány végre a parlament elé terjeszt majd) –, hanem önkényesen intézkedett. Nem is maradt meg sokáig megyefőnöknek, de egyvalami biztos: ha Csíkszeredában (vagy másutt) emberek között jár, nem kell lesütnie a szemét. Jóllehet a diktatúra idején (az utolsó évek kivételével) hosszú ideig megyei első tanácselnök-helyettes volt, leváltása után eszébe se jutott, hogy elköltözzék Csíkszeredából. Igaz: vannak, akik rossz szemmel nézik. Kinek ne lennének „jóakarói”, aki egy kicsit felüti a fejét a tömegből? Persze, akik a háta mögött gúnyosan „elvtársozzák” – jól tennék, ha figyelmesebben megvizsgálnák, valójában mit tett akkor, amikor módjában volt cselekedni?

Elnézést: Pataki Imre ürügyén – nem magamat próbálom mosdatni. Sohase voltam hatalmasság, még párttag se. (Valahányszor őszelőkön hazautaztam, hogy télire olcsó és kitűnő tüzelőt, hulladék keményfát szerezzek a szüleimnek Dr. László Gábortól, a csíkszeredai fakitermelő vállalat igazgatójától, vagy egyenest a csíkszentkirályi dongagyár igazgatójától, Szabó Gézától – akik mindig készséggel segítettek –, Édesapám minden alkalommal gyanakodva megkérdezte: „Te Sanyi, nem kellett ezért beállnod a pártba?!”) Igaz: nem hősi ellenállásomon múlt, hogy nem lettem párttag: a körülmények segítettek ebben – és vallásos meggyőződésem se hagyta. De számos egykori olyan volt kommunista párttagot, sőt tisztségviselőt ismerek Domokos Gézától Sütő Andrásig, köztük Pataki Imrét is, akik párttagi minőségüket, ebből fakadó vagy ezen belüli tisztségeiket arra használták fel, hogy segítsenek, ahol tudnak. Ezek – többet kockáztattak, mint én, amikor módjuk volt cselekedni - tettek a jó ügy, nemzeti kultúránk, egyházaink, közösségünk érdekében – és tettek is, a diktatúra körülményei között. Hadd említem meg az előbbiek mellett a tél-túl rosszmájú megjegyzésekkel „bírált” Fazekas Jánost is, hosszú ideig az egyetlen magyar embert az állam- illetőleg a pártvezetésben, akihez nemcsak egyéni, de közösségi gondokkal is őszintén fordulhattunk – templomépítés-ügyében például –, és aki, ha tehette, segített, vagy a diktatúra utolsó évtizedében életét is kockáztatva ellenálló Király Károlyt. A rendszerváltás után, Fazekas – meggyőződéses szocialista lévén – a Verdeţ-féle párthoz csapódott, de amikor meggyőződött ennek igencsak nacionalista mivoltáról – látványosan otthagyta őket, visszavonult. Király Károly visszavonulását a politikai élet élvonalából csak sajnálhatjuk, valamint azt is, hogy igencsak belement az RMDSZ-en belül már kezdetben lábra kapott személyeskedő vitákba. És sajnálhatjuk Domokos Géza visszavonulását is a politikai életből. Okosan-bátran tartotta meg, tartotta fenn a diktatúra utolsó két évtizedében is a színházak mellett egyetlen, egész országot átfogó művelődési intézményünket, a Kriterion Kiadót. Pazar diplomáciai érzékével, a bukaresti észjárás ismeretével minden támadást sikerült elhárítania, majd a változáskor létrehívta az RMDSZ-t, amelynek kiváló elnöke volt. Talán abban „hibázott”, hogy – eleinte – megbízott Iliescuban. Ha azonban ezért megrovás illeti, melléje állok, mert én is azok között voltam, akik sírtak örömükben, amikor először pillantottuk meg a tévé képernyőjén Ion Iliescut, a változások után. Nagyot csalódtunk benne. Én azonban Domokos Gézában nem csalódtam. Amikor úgy érezte, hogy nem áll mögötte az egész szervezet, elegánsan visszalépett, nem a kommunista, hatalmukhoz, tisztségeikhez görcsösen ragaszkodó politikusok szokása – hanem a nyugati demokráciákban meghonosodott rend szerint. Érdekes: Domokos Géza, aki „elvtársi” nevelésben, képzésben részesült, példát mutatott a demokrácia játékszabályainak a tiszteletben tartásából – olyan egykori, hangos „ellenállókkal”, akik sok esetben személyes, anyagi természetű vagy hiúságtól fűtött törekvéseik sikere érdekében inkább fordultak-nyúltak a kommunista politika kirekesztő, megbélyegző, másságot semmiben el nem tűrő eszközeihez.

A magam részéről igen örvendek, hogy a változás után nem próbáltam tőkét kovácsolni hajdani „pártonkívüliségemből”, nem vállaltam politikai szerepet. Beléptem ugyan az RMDSZ-be, amelyet elsősorban nem politikai pártnak, de érdekvédelmi szervezetnek tekintek és el is mondom véleményemet közéleti gondjainkról, ha kell, a világpolitika egyes bennünket érdeklő kérdéseiről is, de Istennek hála, pontosan tudom: aktív politizálásra vérmérsékletileg alkalmatlan vagyok – és el is késtem erről. Annak idején az Írószövetségben vállaltam bizonyos közéleti szerepecskéket: amolyan utóvédfélének tekintettem magam. Jó kapcsolataimmal – román kollégáim szerettek, mert sokat fordítottam tőlük, meg aztán eléggé jól tudok románul – igyekeztem amolyan utóvédszerepet betöltve menteni, ami menthető, segíteni, ahol lehet, de a rendszerváltás után rájöttem: immár másfajta közéleti emberek kellenek. Olyan fiatalok – és kevésbé fiatalok, akik nemcsak a – még – meglévőt őrzik, de a már elorzottat is vissza próbálják szerezni – természetesen törvényes úton, politikai eszközökkel. Ha van manapság olyan (hazai magyar) politikusfajta, amelyiktől viszolygok, úgy elsősorban azokra gondolok, akik igencsak nem bánnák, ha a romániai magyarság felének bevernék a fejét „hadd lássa a világ!”-jelszóval. A maguké kivételével természetesen úgy próbálnak krisztusi pózba állni, hogy az apostolokat küldenék maguk helyett a keresztre. Ezenközben aggódva látom, miként felejtődnek el szép lassan hőseink – mártírjaink. (Újvárosi Ernő például. Tetszenek még emlékezni reá? Ő volt – tulajdonképpen – a temesvári forradalom első vértanúja.) Sütő Andrást már szinte egyáltalán nem emlegetik politikai fórumainkon. A Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnökségéről emelt fővel mondott le. Ő tudja, miért. Talán sokallta a Világszövetség körüli pecsenyesütögetést. Pedig hát bálványozott ellenálló hőseinknek legfennebb azt mondták a szekuritátén, hogy nana, nem szabad, vagy megfenyegették őket. Őneki egyik szemét ütötték ki, miközben félig agyonverték, azok a hazafiak, akik Hodákról és Libánfalváról érkezve, Marosvásárhelyen kívánták megvédeni országunk függetlenségét és területi épségét, valamint még ki tudja, mi mindenét.

A ’96-os választások után úgy tűnik, az erőszaknak immár kilátásai se lesznek ebben az országban, és ez, Istennek hála, általános tendencia Európában és ennek délkeleti részein is. Ez örvendetes dolog. De nem jelenti, hogy meg kell feledkeznünk azokról, akik testi épségüket vitték vásárra, életüket áldozták fel szabadságunkért. Talán holtuk után – és még inkább életükben – megérdemelnék, hogy emlékezzünk, tudatunkban tartsuk nevüket, bátor kiállásukat. Ha megvetéssel gondolunk a diktatúra haszonélvezőire – köztük magyarokra is, nem kell melléjük állítva „elvtársaznunk” azokat, akik színből a másik oldalon állva próbálták tartani a falat, hogy ránk ne ömöljék, amíg ki nem bújunk alóla.

4.

A templommal átellenben – az út túloldalán – nagy falusfelemnek, Domokos Pál Péternek (édesapám nagy barátjának) emeltek szobrot. A leleplezésen nem lehettem jelen – pedig odahaza voltam: éppen 50 éves érettségi találkozóm volt.

Ha Somlyó szülöttei közül valaki, úgy Domokos Pál Péter igazán megérdemli, hogy emlékének ily módon adózzék szülőfaluja-városa. Felbecsülhetetlen, eléggé nem értékelhető, amit a „hegyen túli” magyarok (még) magyarul beszélő és (már) tengerbe beolvadt-beolvasztott csángók feltérképezéséért tett. Talán egyedül a Kallós Zoltán munkássága mérhető az Övéhez: nem gyűjtött ugyan annyit és olyan tudományos alapossággal, mint Kallós, de végigjárta-bejárta a csángóklakta Moldvát, majd pedig a pápai levéltárban (is) kutatva, történelmi perspektívában mutatott rá az utóbbi százhúsz esztendőben bekövetkezett tömeges elrománosodás legfőbb okára – a Szentszék politizálására annak érdekében, hogy román ajkú római katolikusai is legyenek, és ily módon (esetleg) terjedjen a katolicizmus a görögkeleti románság körében is – ez utóbbi nem következett be. Csak a románosítás sikerült.

Az a szerencse ért, hogy személyesen is ismerhettem, találkozhattam vele kétszer is Budapesten, egyszer pedig Gyulafehérváron. Még vitánk is volt. Második budapesti találkozásunkkor ugyanis felhívtam a-figyelmét, sőt kértem, ne használja – főként írásban – az „oláh” kifejezést a „román” helyett. Csodálkozva nézett rám nagy, kék szemével: „De édes lelkem, hát mi rossz van abban? Hiszen én nem gúnyból, nem is becsmérlőn mondom őket oláhoknak. Így szerepelnek a régi iratokban, maguk is ezt a kifejezést használták évszázadokon át. És a csángók is oláhoknak nevezik őket!” – vágta rá végső tromfként. „Drága Péter bácsi – válaszoltam –, kezdjük mindjárt azzal, amivel Te befejezted: Te nem vagy csángó. Magyar író vagy, ha úgy tetszik, etnográfus-etnológus, tudós történész, ahogy akarod. Ha pedig egy nép – akár egyik napról a másikra is – úgy határoz, hogy ezt vagy azt a szót-kifejezést sérelmesnek tekinti, akkor ezt tudomásul kell vennünk. Látod, mit jelent, ha elszoktál attól, hogy mások mondják, próbálják megmondani nekünk, mitől sértődhetünk meg, mitől nem, minek kell örülnünk, mit utasíthatunk vissza?”

Meghallgatott, bólogatott.

És oláhozott tovább.

Ugyanezt a konokságot tapasztaltam a nála valamivel idősebb nemzedéktársánál, Dalnoki Veress Lajos egykori vezérezredesnél is, amikor 1971-ben Londonban találkoztam vele azzal a céllal, hogy – Balogh Edgár biztatására – interjút készítsek vele a Korunknak. Örült, amikor egykori katonájaként mutatkoztam be neki a telefonon. (Előbb a IX. hadtest, majd az újjászervezett második magyar hadsereg parancsnoka volt.) Okosan, meggyőzően válaszolt az 1944. március 19-ével, a következő napok eseményeivel kapcsolatosan, majd pedig a szerencsétlen kimenetelű dél-erdélyi hadjáratról feltett kérdéseimre. Refrénként azonban minden gondolat végén ott csüngött a maga „ceterum censeó”-ja: „Az sem lehet, hogy Kolozsváron azok a ...” és megmondta, hogy kik pacérozzanak. Amikor ezt immár, ki tudja, hányadszor ismételte, tudtam, le kell mondanom az interjúról. Szavait nem hamisíthatom meg, nem festhetek róla irreálissá lakkozott képet (amint – körülbelül abban az időben tette a kiváló Adrián Păunescu szenátor úr a külföldön élő, nagy román íróval, Mircea Eliadéval készített interjújában). Ami viszont csodálatos: arra az érvemre, hogy a történelem ítéletével akkor is szembe kell néznünk, ha igazságtalannak érezzük – komolyan rábólintott: „Ez, fiam, sajnos így van. De az sem lehet, hogy Kolozsváron azok a...” Erre megmondtam neki, hogy tisztelem ugyan az álláspontját, még ha nem is értek egyet vele mindenben, de mert bizonyos kijelentéseit nem nyelhetem le az interjú megírása során, és ezeket – sajnos – még vitatott egyéni véleményként se lehet közölni mifelénk, mert már azzal is bajba rángatnám a szerkesztőséget, ha papírra vetném, inkább tekintsünk el az interjútól. „Megértelek, fiam – mondta bölcsen, harag és neheztelés nélkül. – De azt mégsem lehet tűrni, hogy Kolozsváron azok a ...” Hanem az interjút, immár több mint negyedszázad távlatából mégis megírom. Most már nem kell körülnyírbálnom ahhoz, hogy napvilágot lásson – és az Olvasó meggyőződhessék, hogy ennek a bölcs embernek, okos katonának az órája – sajnos – megállt valamikor 1944 őszén, amikor nyilas vagy „pusztán” németbarát segédtisztje letartóztatta.

Domokos Pál Péter makacs – bár ártatlan szándékú – „oláhozása” mindössze szépségpötty – egy tiszta arcon. Csíkszereda – és ezen belül Csíksomlyó – biztosan nem ezért állított neki szobrot. Igaz: ha megkérdeztek volna, Domokos Pál Péter szobrát nem a templom melletti, jól kiépített parkoló közepén helyeztem volna el, hanem valamivel fennebb (tulajdonképpen: alább) a gyermekotthonnal átelleni térségen – esetleg a tágas templomudvarban.

Nemcsak a szobor: tovább, bal kéz felől Márton Áron közvetlen utódjáról, a boldog emlékezetű Jakab Antal püspökről elnevezett tanulmányi központ se volt még, amikor Édesapámmal együtt mentem erre – gyalogosan – borvízért. Csakhogy a Kós Károly tervezte KALOT népfőiskola – ma állami iskola – és az úttal átellenben egy jellegtelen, egyemeletes iskolaépület után, most nem térünk le (mint annak idején) jobbra, a borvízforrás felé, az egykori gimnázium, ma gyermekotthon előtt végigsétálva. Ha valaki megkérdezné, mikor mentem utoljára a borvíz felé – nem tudnék pontosan felelni rá. Édesapám halála után talán egyszerkétszer, de akkor se gyalog. A temető felől jövet, gépkocsijával vitt erre a Sógor, hogy vizet vegyünk a kiürült műanyagpalackba, finom borvizet, de mintha lassacskán alábbhagyott volna a jóízű ásványvíz vonzereje – az egyetlen italé, amely hosszú évtizedeken át maradéktalanul oltotta a szomjamat igazán – vagy tudatom mélyén a borvízért járás túlságosan Édesapám emlékéhez kötődött?

A hármas útelágazásnál balra se fordulunk, Pálfalvának: középen, a középső úton megyünk tovább enyhén balra, majd ismét jobbra fordulva, szülőházam, az úgynevezett „Fodor kúria” előtt. A névnek semmi köze családomhoz: csíkrákosi Fodor család vette-építette ezt a tágas udvarházat, hatalmas parkszerű kerttel-udvarral, a temetőig felnyúló, mintegy nyolc-tízhektáros szántóval – a múlt század végén, a hajdani Kálnoki-ház, a Kálnoki birtok helyén. Szüleim mindössze egy lakást béreltek benne, néhány évig.

Nyaranként, ha gyalog vagy autóbusszal jövök (ilyenkor az útelágazásnál szállok le a leggyakrabban), nem megyek tovább, végig a falun a plébániáig (bár nem több mint háromszáz méternyi útról van szó), hanem a szülőházamat a patak mentén fölfele követő harmadik-negyedik ház mellett átmegyek a pallón, és egy ösvényen kijutok a Fodor-féle szántóföld peremére, ahonnan alig száz lépés (vagy – nem sokkal több), és a temetőben vagyok. (Vajon szülőházamat visszaadták-e jogos örökösének, Marosvásárhely polgármesterének, Fodor Imrének és ikertestvérének, Pálnak?)

Ebben a házban szólaltam meg először anyanyelvemen. Nem „édesanyám nyelvén” – hanem magyarul. Bár igaz: amíg kicsi voltam, Édesanyám is csak magyarul szólt hozzám, mindenki magyarul beszélt körülöttem. Szüleim tudatosan határoztak így, nem akartak megzavarni azzal, hogy egyszerre két nyelvre tanítsanak. Németül különben sem Édesanyám: 6 éves koromban színtiszta székely Nagymamám kezdett el tanítani.

Itt tanultam meg haragudni is, a mellém kiscselédként felfogadott felcsíki leánykára, Vilmára – akit én Vismának szólítottam –, mert „csúnyát mondott”, amikor – 3-4 éves koromban – ministrálnia kellett nekem. Sokat „miséztem” egy pohárba vizet töltögetve, azt felmutatva, miseruhaként Édesanyám jóvoltából egy rám tekert kötényben. Amikor ugyanis kifordultam és „Dominus vobiscum”-ot mondtam, Visma az „et cum spiritu tuo”, vagy ahogy mondogattuk: „Szpiritutúú” helyett ennek népi változatával felelt: „Ettem pirított túrót.” Ezért mérhetetlenül megharagudtam, és mert másként meg nem torolhattam a vétséget – dühömben sírva fejeztem be a „misét”. De álmaimban a mai napig is vissza-visszatérő jelenet, hogy az oltár előtt állok és miséznem kellene, pedig tudom, hogy nem szabad, nem lehet, nem jártam teológiára se, fel se szentelhettek. Ilyenkor nagyon szenvedek.

De nemcsak haragudni tanított meg „Visma”. Félni is. Rémmeséitől. Amilyen gyereklány volt, olyan iszonyatos történeteket tudott. A „mumus”-ról szüleimtől is hallottam, tőle valahogy nem féltem, pedig éppen úgy sötétben járt, mint a „bankus” és a „prikulics”, akikről a szörnyűségeket hallottam. Amikor – nagyobb koromban – már nem tartottam tőlük, továbbra is féltem a sötéttől. A háború alatt hagyott el, maradt le rólam ez a félelem, amikor a csillagos vagy koromsötét éjszakában fülelve, puskámat szorongatva kellett őrségben állnom.

5.

Érdekes: Milyen közel van egymáshoz a szülőházam és a temető a szüleim sírjával, ahová (a Természet általam elképzelt rendje szerint) nekem is meg kellene térnem, ha üt az óra. Nem tehetek azonban arról, hogy ez a rend – az én életemben – felborult.

Amilyen rövid az út a szülőház és a sír, a temető között, immár visszapillantva körülbelül akkorka az élet útja a születés és a halál között is, nem hosszabb. Hangsúlyozom innen a hetvenedik évtől visszapillantva. Mert az ember számára – élete különböző korszakaiban nem egyforma ütemben telik az idő. Amikor ugyanis rádöbbenünk – nem „az élet”, hanem saját életünk rövidségére, ez már egyfajta, a vallásossal rokon, de attól független lelkiismeret-vizsgálattal is jár. Nagyon irigyeltem Édesapámat (és irigylem ma is), ha őszinte volt (és miért ne lett volna?), amikor többször is elmondta nekem, hogy ő mit sem bán abból, amit életében tett. Érdekes, valahányszor Édesanyám sírjához jöttünk, ezt mindig elemlegette. Nem a makacsságáért irigylem, amellyel ezt kérdezetlen is gyakran hajtogatta, hanem a meggyőződésért, amellyel kimondta. Sajnos én – hogy óvatosan fogalmazzak – sok mindent másként tennék, ha elölről kezdhetném. Kisebb-nagyobb dolgaimban talán körültekintőbben járnék el, az emberekkel való kapcsolataimra is jobban figyelnék, de mindenképpen elkerülném egy – immár helyre nem hozható – vétkemet, az idővel való felettébb tékozló, könnyelmű játszadozást.

Talán mert nem volt, aki erőteljesen ráirányítsa a figyelmemet, hogy mekkora kárt okozok ezzel magamnak – de már középiskolás koromban elkezdtem: szétfecséreltem az időmet mindenféle tetszetős, hangzatos nevű foglalatosságra iskolán belül és azon kívül. Senki se figyelmeztetett, és magamtól sajnos nem jöttem rá arra, hogy a házi olvasmányok (felületes) átböngészésével legfennebb a tantárgy iránti kötelezettségemet róttam le, és némi alapot is szereztem a továbbiakhoz – de nem volt, aki olyan könyvekre hívta volna fel a figyelmemet, amelyek gondolkodásomat tovább lendítették volna házi könyvtárunk kincsei (Arany, Tompa, Vörösmarty, Jókai) újra – meg újraolvasása után/közben. Édesapám – irodalmi ízlésében – megrekedt a század elején, ám itt is erősen befolyásolta Alma Materének a szellemisége. Mivel Besztercén magyar gimnázium nem volt, özvegy édesanyja, nagymamám pedig nem engedhette meg magának, hogy más városban taníttassa – a híres szász gimnáziumba íratta, ott végezte el a középiskolát (legalább jól megtanul németül is a gyermek – megfontolással) és ott is érettségizett. Petőfit – ezek után érthető módon – nem szerette. Ha szóba került, „krakéler”-nek mondta, kötekedőnek, amiben volt, lehetett ugyan valami, de ami semmit sem vont le zsenialitásából és gerinces emberségéből, de ezt már Édesapám nem fogta fel. Nem is szerette Petőfit, az ő könyvtárában nem is voltak meg a versei, Nagymamámtól kaptam ajándékba az első Petőfi-összest, amikor sikerült a felvételim a csíkszeredai rom. kat. főgimnázium első osztályába. Édesapám Aranyt, Vörösmartyt, Csokonait és Madáchot szerette. Jókait kedvelte ugyan, de Mikszáthot mintha jobban szerette volna, bár odahaza nem volt Mikszáth-kötetünk. Adyra haragudott: „eladott minket ezeknek” – emlegette néha. Babitsról, József Attiláról, Kosztolányiról mit sem tudott. Krúdyról se. Édesanyám – máig sem tudom, hogy négy vagy hét elemit végzett-e a besztercei szász népiskolában – a költészethez-irodalomhoz nem vonzódott különösképpen, bár varrogatás közben nemegyszer hallottam, amint a Heine népdallá vált Lorelei-át énekelgette. Hozományában voltak bútorok-törülközők-fehérneműk-ágyneműk, de nem volt egyetlen német nyelvű könyv se. Néha azonban büszkén emlegette a német költészet egyik-másik óriását. Kányádi Sándor egy alkalommal – fiatal korunkban – Csíkból jövet lelkendezve újságolta, hogy Édesanyám szerint valaki „olyan szép volt, mint Geothe”. „Nagy nép ez, uram!” emlegette még sokáig Kányádi Édesanyám mondását, és én csendesen mosolyogtam: nagynak tényleg nagy nép, de az én drága Édesanyácskám tán egy sorára se emlékezett a bálványozott költőfejedelemnek. A magyar irodalom nagyjai közül gyermekkoromban csak Petőfit emlegette – sajnos, nem a leghízelgőbb módon, a szász néphagyomány szellemében. Valahányszor ugyanis koszosan-tépetten állítottam haza óvodából-iskolából, vagy „csak” a szomszéd játszótársak agyabugyáltak el, így szólt Édesapámhoz, vagy ha valaki németül tudó épp volt nálunk: „Schau in ’mai an! Er sieht aus, wie Petőfi nach der Schlacht!” (Nézd már meg! Úgy néz ki, mint Petőfi a csata után!), és jókedvében – szintén varrogatás közben – néha elénekelgette saját gyönyörűségére a svábosan hangzó gúnydalt: „Eszernyolcszász netyfennyolcban – Kossuth Lojás Debrecinban, – megcsinálik nagy kravall. – no-ja megcsinálik nagy kravall, – Fútik-fútik, mek sem állik, Koonstancinopelig – no-ja, Koonstancinopelig. Montyo néki – terek csá-szár – szervusz Lo-jás tyere pe - no-ja, szervusz Lojás tyere-pe!”

A gúnydal meg a Petőfi-mondás azonban egy idő után tüskévé szarusodott a szívemben, amikor már nemcsak tanultam, de szívesen olvastam is Petőfi verseit és Jókai Véres könyvéből hősi történeteket ismerhettem meg negyvennyolcról, a „nagy kravall”-ról, amelyet a gúnydal szerint „Kossuth Lo-jás” csinált „Debrecinban”. Ezért – édesanyám nemzetétől igencsak idegenkedtem, mégpedig ösztönösen, pedig a háború alatt például csak jó emléket hagytak bennem azok a német hegyivadász-baj társak, akikkel az utolsó héten összevegyítettek bennünket. Tudom – másfajta élményekről szamoltak-számolhatnak be mások, de én megtanultam: csak a magam tapasztalata alapján nyilatkozzam. A csúfolódó, Petőfit sértő mondás, a gúnydal azonban felnőttkoromban is visszatetszést szült bennem, valahányszor eszembe jutott: csak akkor nem, amikor kaláberezés közben a drága Majtényi Eriknek (aki szintén tudott németül, sőt svábul) idézgettem... A gyermekkori élmény még valamit oltott belém. Egész életemben óvakodtam attól, hogy gúnyolódjam más népekkel – hőseikkel.

De maradjunk Édesanyácskámnál.

Nem nagyon szerette, ha – szerinte – túl sokat olvasok. Tíz-tizenegy éves koromban faltam ugyanis Arany János elbeszélő költeményeit, ha csak rövid időre is meghúzódhattam a szobában, majd (mindmáig) a balladáknál horgonyoztam le. Aranyból kiindulva szerettem meg Petőfit, Vörösmartyt, Balassit, de Babitsot, Sinkát (kivált a balladáit!), sőt Nagy Lászlót, Weörest vagy Pilinszkyt is –, hogy hazai magyar kedvenceimet ne soroljam fel. Ady – külön fejezet volt és maradt számomra; nagyon szerettem-szeretem vallomásos őszinteségét, de máig se tudom megbocsátani neki az egyébként versként kitűnő Elbocsátó szép üzenetet: férfiatlannak tartom. És nem szeretem a pózolását. Egyetemista koromban, az Ő szebbik énjét véltem felfedezni – József Attilában.

Szegény, drága Mamácskám! Hányszor rámkiabált elemista, de még kisdiák koromban is, miközben Arany Szent Lászlóját, vagy éppen a Daljás időket, esetleg a Buda halálát olvastam: „Már megint az a vacak könyv?! Mit gondolsz, abból élsz majd meg?!”

Mit ad Isten: abból.

Irodalmi tájékozottságom azonban – sokáig – igencsak megrekedt volt a XIX. századnál, amikor az egyetemre kerültem. Társaimhoz – a jobbakhoz – képest nagyon lemaradottnak éreztem magam (talán nem is egészen indokolatlanul) –, ám ezt pótolandó, nem kezdtem rendszeresen munkába: mindössze lyukakat tömtem be, amivel valójában sohasem tudtam előrelendülni. Annál több időt fecséreltem el csevegéssel, dumával, lötyögéssel, haszontalanul, egyfajta lelki-testi kényelemben. Holmi felületes marxista képzettségen túl (amit kötelező módon kupáltak belénk az egyetemen) filozófiai érdeklődésem se volt. Bár az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó fiatal szerkesztőségében ragadt rám egy és más nálam tájékozottabb, felkészültebb barátaimról, rendszeresen itt sem tanultam, és nemsokára – 1953-tól – írni kezdtem: adni magamból, akkor, amikor valójában még gyűjtenem kellett volna. Még szerencse, az Élet gondoskodott arról, hogy látókörömet kitágítsa, főként emberség és emberismeret dolgában jó érzékre tegyek szert, kiváltképpen a háború végén, amelybe magam is belesodródtam és katonai szolgálatom, rövid hadifogságom alatt „határhelyzetekbe” is kerültem – de már vallottam erről más írásaimban, most nem ismétlem meg. Hogy ezek az élmények nyomot hagyhattak bennem, azt elsősorban a szüleimtől – és a csíksomlyói ferences kolostortól, jelesül Hajdú Leánder atyától kapott nevelésemnek köszönhetem, hisz bizonyos élmények más és más reakciókat válthatnak ki a lélekből, aszerint, hogy milyen talajt érintenek.

Érdekes: már igencsak felnőtt fejjel, az Egy nap egy élet és a Tíz üveg borvíz írásakor se voltam tudatában annak, aminek most, hetvenedik évemben ébredtem tudatára, „az emberélet útjának” nem „felén”, de immár talán háromnegyedén is túl: nem mondhatom, hogy végiglustálkodtam az életemet. Sokat dolgoztam – időnként–, de rendszeresen sohasem tanultam. Kitartóan, mint Székely János tette, vagy Deák Tamás, haláláig. Lehet, nem is vagyok alkalmas rá. Meg aztán félek, hogy az én esetemben zseniálisan elérte – egyik – célját a kommunista diktatúra. Mert nem igaz, hogy az értelmiség soraiból csak föltétlen rajongással behódoló aktivistákat, propagandistákat igyekezett toborozni magának, bár ezeknek örült a legjobban, és a jutalmat, pénzt, tisztségeket se sajnálta tőlük. Megtűrte azokat is, akik kevésbé lelkesedtek érte. Csak – hallgassanak. Vagy – legalább – ne tiltakozzanak hangosan. Megtűrte őket – részben mert időnként mégis szükség volt a munkájukra, meg kirakatnak is jólfogtak, azt jelezvén, hogy lám, milyen „nagyvonalú” a hatalom. Szinte (ki nem mondott) feltétel volt ezek felé az értelmiségiek felé az is, hogy ne nagyon szaggassák a hámot, se a munkával, se a tanulással. Fizetésük egy középszintű létet biztosított: ha mindenáron dolgozni-tanulni akarnak, ám kérőzzék (akár egy életen át) Marx megemészthetetlen A tőkéjét, vagy tanuljanak oroszul. Az sem igaz, hogy a diktatúra megkövetelte volna minden egyes tollforgatótól a föltétlen és nyilvános behódolást, a „vezér” dicsőítését vagy pedig (mifelénk) a nacionalista színezetű leninista politika magasztalását. Aki mégis megtette – ne magyarázkodjék: pénzért, karrierért vagy egyszerűen az átlagosnál nagyobb gyávaságból cselekedte. Tegyük azonban hozzá gyorsan: a hazai magyar irodalom java kívül maradt, vagy előbb-utóbb szakított ezzel a fajta „pártossággal”. Mégis – szolgáltuk a diktatúrát. Puszta létünkkel is. Azzal is, hogy hallgatni voltunk kénytelenek, hisz sokszor, ha jelképekben is próbáltuk kimondani az igazat, parabolák mögé bújva akartunk is szólni, mondandónk fennakadt a cenzúra hálóján, vagy erősen megcsonkítva jutott el az olvasóhoz. Ily módon a parancsuralmi rendszernek majdnem sikerült elsüllyesztenie nálunk egy egész magyar írónemzedéket (a háború utáni első tíz évben jelentkezettekét) – ám Istennek hála, csak „majdnem”. Egymás után kezdtek megjelenni, lelkiismeretébresztő, látóhatár-tágító könyveink: Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című vallomása és ezt követő kötetei, prózájadrámái és esszéi – igencsak keresztbe tettek a hatalom nevelő szándékának. És most sorolhatnám azokat a pályatársaimat „a vízen” még innen és már túl, akik becsületet szereztek a hazai magyar irodalomnak, írásművészetükben nemcsak igényességről, de gerincességről, helytállásról is tanúságot tettek (amire a demokrácia körülményei között talán szükség sincsen) –, de attól tartok, felsorolásom, amelyből óhatatlanul hiányoznának említésre, sőt dicséretre érdemes nevek, egy kicsit az Utunkban évvégeken – minden újévkor megjelent Marosi Péter-féle, káderszempontok alapján rangsorolt irodalmi telefonkönyvre emlékeztetne. A legfontosabb, amit mondani szeretnék: ha az én esetemben, részbeni tunyaságomat kihasználva bizonyos mértékig el is érte célját a diktatúra – a romániai magyar irodalom egészére ez – csodálatosképpen – nem mondható. (Nem álszerénykedem: egy jó kötetre való novella, újabb vastag kötetnyi kisregény, egy regény, két kötetnyi – egy kötetbe is fogható – önéletírás, újabban három-négy kötetre rúgó publicisztika, no meg a Csipike – írói életműnek eléggé sovány, még ha temérdek fordításommal ki is egészítem.) Ha – mint hazai magyar írótársaim többségének – nem is kell szégyenkeznem azért, amit (szóban vagy írásban) mondtam, sikerült kimondanom a diktatúra idején, dicsekednem sincs mivel. Különben is régóta baj van ott, ahol az ember önmagát méltatva, saját érdemein csámcsog – ahelyett hogy mulasztásai felett töprengene. Azt se mondhatom, hogy munkásságomat nem méltatták kellőképpen. Szülővárosom, Csíkszereda, pontosabban a városi tanács, talán túl is értékelte 1996-ban, amikor díszpolgárává választott engem. Álszerénység lenne rálegyintenem: bár eszembe se jutott, hogy pályázzak erre – elvégre szüleimnek se voltam „díszgyereke” –, fölöttébb jól esett a gesztus. Jól esik tudnom, hogy „odahaza” számon tartanak. Mondom: megtisztelő, nagy elégtétellel tölt el, de lelkiismeretfurdalásomat az elmulasztottakért – nem fojtja el. Azt hiszem, így jó ez: addig érünk (ha egyáltalán érünk) valamit, amíg elégedetlenek vagyunk önmagunkkal. Szinte fáj látnom néhány tehetséges, okos, jól felkészült fiatal alkotó értelmiséginket, akiknek önteltségében már nem is az a fontos, hogy mit tesz, hanem az, hogy minek nevezheti azt, miként titulálhatja magát, nem takarékoskodva önmaga és köre méltatásával sem.

6.

Mosolyognom kell.

Szülőházamtól a Csobotfalva – és a temető – irányába vezető utat a diktatúra utolsó évtizedében a kétnyelvű feliraton anyanyelvünkön Bükkfa utcának nevezték. Ez magyarul bükkfából készült utcát jelent, mintha azzal rakták-padolták volna ki. Pedig nem volt ennek az utcának bár egy métere se bükkfából, sose. A nyelvi rémtett abból a hazafias szándékból eredt, amely megkövetelte, hogy románból minden kifejezést pontosan fordítsunk le. Így vált például az ország akkori nevéből – kötelező módon – egyszerű kijelentő mondat: Republica Socialistă România – Románia Szocialista Köztársaság. Hiába érveltünk, hogy magyarul ez így nyelvtanilag is helytelen, ajánlva helyette a Román Szocialista Köztársaságot. Nem és nem. A Bükkfa utcával azonban még rosszabb a helyzet. A magyar elnevezés még tükörfordítás sem. A Strada Faguluit valószínűleg egy föltétlenül „megbízható”, de magyarul nem eléggé jól tudó román aktivista ültette át anyanyelvünkre – természetesen rosszul, mert ez mást jelent, mint a román név. A helyes – és tükörfordítás – ez lett volna: Bükk útja. Egyébként azt hiszem, ugyanennek a nyelvzseninek köszönhettek a csíkszeredaiak más utcaneveket is, mint a Nyárfák utca vagy a Galambok utca. (Str. Plopilor, str. Porumbeilor – pedig milyen egyszerű lett volna ezeket helyesen lefordítani!)

Kár, hogy a nyelven tett erőszakot nem büntetik.

Zötyögünk a mustárszín Daciával felfelé, a gyermekkori emlékeket ébresztő régi – és számomra immár semmit se mondó új házak-épületek között. Néhány kedves, régi arcot is látni vélek az út szélén, bár némelyik – tudom – csak Odaátról tekint már reám. A legimpozánsabb épület ebben a fertályban, a Márkos-ház mindenekelőtt Nagymamámra emlékeztet: ide hurcolkodott be, különbejáratú szép szobácskába, amikor úgy döntött, hogy Besztercéről szülőföldjére (Csíkszentgyörgyön született) költözik, fiához-menyéhez-unokájához. Engem nagyon szeretett ugyan, de Édesanyámmal sehogy se talált a szó. Egyfolytában tanácsokkal, „értékes utasításokkal” látta el – és Édesanyám ezt nem szerette. Nagymamámat naponta látogattam három-négyéves koromban, így lettem szerelmes a legkisebbik Markos leányba, a nálam mintegy három évvel nagyobb Pirikébe, mégpedig „halálosan” – amíg a halálról azt hittem, nem egyéb egy jó szundinál, ami kissé tovább tart a kötelező délutáninál. Akkor hökkentem meg, amikor – egy nyitva felejtett ajtón át – megpillantottam a kiterített Székely bácsit, a csizmadiamestert, látva, hogy nem szuszog –, és többé nem akartam „halálosan” szerelmes lenni. Érdekes: öregkoromban jöttem rá, mégis az első elképzelés az igaz, amikor a halált alváshoz hasonlónak gondoltam. Azt ugyanis, hogy nem lélegzünk – ami gyermekkoromban annyira megriasztott –, halottan már észre se vesszük, de álmodni biztosan tovább álmodunk. Még visszapillantok a kocsiból a két világháború közötti csendőrőrs – a Farkas-ház elől –, de nem azért, hogy az egykori, négy gimnáziumot végzett, okos gazdaember, Péter Balázs házára nézzek, akinek udvarára (pedig velem egykorú fia is volt) sohase merészkedtem, mert ott lakott Elek, a család egy oligofrén sarjadéka is. Mielőtt dühöngővé vált volna, szabadon jött-ment a faluban, úgy nyolc-tízéves koromban a falu között bottal teljesen ok nélkül fejbe vágott. Odarohanó legények mentettek meg, fogták le, vitték el. Egyébként mindig is féltem a lelki betegektől. A teljesen szelídektől is. Mondom: nem a Péter Balázs magas kapus házát nézem, hanem a Pirikéékét a kőfal mögött, és örömmel látom, hogy a vén duplakörtefa (fél méter magasságban ágazik ketté) még megvan. Annak idején, faggatásomra, hogy szeret-e Piriké, azt válaszolta, hogy igen, ha felmászom a körtefára. Hát én iparkodtam, eljutottam az elágazásig – és elhangzott a boldogító „igen-igen, no...” A fa egyébként ma is éppen olyan öreg – és bizonyára ugyanolyan lisztes körtét terem, mint hatvanöt évvel ezelőtt.

Akár Csobotfalva elején, a plébánia kertje csücskénél is balra fordulhatnánk a temetőhöz egyenesen felvezető, félig-meddig földútra, de a sógor úgy véli, nem hagyja a járt utat a járatlanért, ez valószínűleg gödrös-vízmosásos lesz fennebb Tovább hajtunk hát a falun végigvezető utcán, immár mintegy kétszáz méternyit Csobotfalva között. Jobboldalt az ismerős halványkékre festett régi, tornácos vagy ezektől igencsak elütő új házak, baloldalt a plébánia. Itt is megállok, ide is be-benézek néha, akár a sógorral, sógoromékkal vagyok, akár egyedül. Igen becsülöm, kedvelem Gergely Istvánt, a „tisztit”, ezt a kedves mosolyú fiatal plébánost. Már több mint tíz éve, hogy felfigyeltem rá: annak idején, egy államfői látogatás alkalmával, a helyi hatóságok halkan felszólították a főesperes urat, lehetőleg állítsa le a városban és környékén a déli harangszót, amíg az „elvtárs” a város vendége, mivel őt (mint meggyőződéses, sőt harcos ateistát) idegesíti a harangozás. (Valószínűnek tartom, azért idegesítette mind a Kárpátok Géniuszát, mind pedig élete párját, mert egyértelműen nem nekik szólt.) A főesperes – továbbította a hatóságok utasítását. Gergely István templomában azonban – és Taplocán, a Boros Károlyéban, mégis volt reggeli, déli és esti harangszó. A diktátor „szerencsére” nem figyelt fel rá. Ebből azonban vita támadt egyházi berkekben. Nem a „bátrak” és „megalkuvók” vitája volt ez, amint a felületes odafigyelők értelmezni szerették volna. Az utasítást továbbító főesperes bátor ember volt, tisztességgel, keményen kitartott egyháza és magyarsága mellett, mindenben pontosan követte püspöke utasításait. Márton Áron maga is becsülte. Ez a vita az Isten és a hívek iránti kötelesség értelmezéséé volt. Az egyik fél – a békesség kedvéért – meg akarta adni a császárnak, ami a császáré, a másik pedig úgy értelmezte, hogy a császár ezúttal az Isten részéből is kíván magának. Istennek hála azonban a bölcsesség – és az önfegyelem – véget vetett hamar a vitának. Gergely István papi bátorságát azonban nem ebben látom, és még csak abban sem, hogy a dühöngő diktatúra utolsó vagy utolsó előtti évében egy szép (tavaszi? nyári? őszi?) nap reggelén ott virított a Kissomlyó falu felé lejtő, füves oldalán a fehér kövekkel kirakott hitigazság: JÉZUS AZ ÚT, IGAZSÁG ÉS ÉLET. Nosza, az állambiztonságiak azonnal a csendesen mosolygó fiatal papnál termettek: „Ki írta azt oda?!” „Én – nem.” „Hát akkor?” „Nem tudom.” „Délutánra tüntesse el onnan!” „Tüntessék el maguk!” Végül így lett: odavezényelt munkásokkal (katonákkal?) széthányatták ugyan a feliratot, ám az a forró ’89 decemberi napokban végképp visszakerült a helyére. Mondom, nem ezekért emlegetik mostanában (megdöbbenésemre: némelyek elmarasztalóan is) a fiatal plébános nevét. Gergely István ugyanis Csíksomlyóra kerülése pillanatától megkülönböztetett gonddal-szeretettel fordult a csíksomlyóí gyermekotthon, ahogy itt nevezik, „árvaház” aprónépe felé. Nem érte be annyival, hogy leki gondozásukat magára vállalta, hanem – még a diktatúra utolsó éveiben – keresni kezdte a lehetőséget, hogy a gyermekotthonból kikerülő fiúk-lányok, akiknek nincs, nem lesz ahová „hazamenniök” szakmát tanuljanak, munkához-szálláshozellátáshoz jussanak, megállhassanak a lábukon. Ma már tekintélyes kisüzemnek számít Csíksomlyón a „Csibészek” javítóműhelye, kis gyára, ahol fiúk, és varrodája, ahol lányok dolgoznak. Az elmúlt évben (1996-ban) egyszerre két „Csibész”esküvő is volt. Ez a fiatal pap is, akárcsak az ilyefalvi Kató Béla tiszteletes, vagy a dévai Böjthe Csaba ferences atya (tudom, még vannak, Istennek hála, hasonló lelkészek-papok, de én sajnos hármukat ismerem) bizonyos értelemben példaképemmé vált: abban, hogy lehet jót, nagy jót cselekedni a közösségért, amelyhez tartozunk, anélkül, hogy féltéglával vernők érte a mellünket, hadd figyeljen ránk a világ, hiszen a hencegő jótevők-kiállók, ügyeletes bátrak rendszerint nem önmagukért teszik a jót, nem is azért pusztán, hogy népüknek használjanak vele, hanem hogy legyen amivel dicsekedniük. Munkája során Gergely István, igaz, sok paptársra támogatására számíthat, ám krisztusi szelídséggel viseli el a támadásokat is – éppen azoktól, akikhez tartozónak vallja magát, akik részéről meggyőződésem szerint csak elismerést kellene kapnia. Ha egyébért nem, a kallódástól megmentett néhány tucat fiatal életért. Igaz – most már minden szerénysége mellett híressé vált, külföldön is felfigyeltek munkásságára, a helyi hatóságok, civil és jótékonysági szervezetek is támogatják, de mindennapi küzdelmét továbbra is meg kell vívnia, mégpedig szívósan – és mert szerény ember –, nem is látványosan. Igaz, nem élete, személyes szabadsága kockáztatásával kell ezt tennie, mint akkor, amikor egy agresszív ateista hatalom támadásaival szemben állt helyt – megannyi paptársával. Az emberi kicsinyesség, a meg nem értés intéz ellene manapság néha szánalmasan lólábas rohamokat.

Most nem állunk meg itt: a plébánia kapuja ugyanis szélesre tárva, a plébános kocsija nincs az udvaron. Bizonyára csibészeinél, a gyermekház aprónépénél, betegnél van – esetleg Csomortánba szaladt fel (ahová annyi évtized után végre neki sikerült templomot építenie), de az is lehet, hogy Csíkszeredába ment a főesperességre, Taplocára Boros Károly paptestvéréhez. Tovább autózunk tehát a nehéz úton: a plébánia kertje végénél élesen (kétszer) balra kanyarodunk, és kapaszkodunk visszafelé, fel a temetőkapuhoz.

7.

A templom vastag kőkerítése mellett, a belső udvarra nyíló nagykapu előtt megyünk – immár gyalogosan, a kocsit kint hagytuk – a gesztenyefák szegélyezte sétányon, amely éppen elég széles ahhoz, hogy egy gyászkocsi elférjen rajta. Kétoldalt, a gesztenyefák mellett és alatt is, a templomkerítés tövében, már a bejárattól kezdve – sírok. Régebbiek, újak, frissek és van néhány egészen régi kőkereszt is. Ezek felirata már alig betűzhető ki, tán kétszáz éves közülük a „legöregebb”, rajtuk a „pogány” nap- és holdjelekkel. Nem vagyok ugyan harcos, főként „fundamentalista” katolikus, de hadd mondom el, hogy a dogmatizmusáért, konzervatizmusáért annyit bírált egyházam sokkal türelmesebbnek bizonyult bizonyos pogány szimbólumok, áldozati-kultikus helyek iránt, mint a puritán protestantizmus. Gondoljunk például a pünkösdi búcsú – már leírt – „napköszöntésé”-re, a „pap nélküli búcsú”-ra, amelyet az egyház nem szervez ugyan – de nem is tilt, vagy itt, a kőkeresztre alkalmazott ősi szimbólumokra. A katolikus egyház – igen bölcsen – nem próbálta a pogány kultikus helyeknek – például a Kissomlyónak még az emlékét is eltörölni hívei emlékezetéből, és nem kívánta megsemmisíteni a pogány szimbólumokat se: azon igyekezett, hogy a keresztény tanításnak megfelelő tartalmat, jelentőséget adjon nekik. De ha már itt tartunk: kérem, ne haragudjanak meg érte protestáns testvéreim, ha szóvá teszem, tőlük vártam volna ezt, de mindhiába. Sokan és méltán emlegetik, hogy Európában először az 1568-as tordai országgyűlésen mondták ki a lelkiismereti és vallásszabadságot, az ehhez való jogot. Ez így igaz is. De még igaz valami, amiről a méltatok és ünnepi szónokok mélyen hallgatnak: Tordán leszögezték ugyan, hogy az „új hit” követői ne háborgassák a „régi hit”-en maradottakat (a protestánsok a katolikusokat), csakhogy ehhez hozzátartozik egy záradék, miszerint „az pápistáknak pispekük ne légyen”. Bizony nemcsak „pispekük” – papneveldéjük sem volt hosszú időn át „az pápistáknak” Erdélyben. Ekkor szakadt meg a történelem folyamán először a moldvai magyarság ellátása magyar katolikus papokkal. De volt Csíkban is olyan hetven esztendő – a tordai országgyűlés után –, amelynek során jó, ha lézengett egy ferences barát az egész Fel- és Alcsíki-medencében.

Eszemben sincs, hogy a protestantizmust okoljam a moldvai csángó-magyarok elrománosodásáért, amely – tömegméretekben – csak a múlt század vége felé kezdődött meg, amikor Niccolo Camilli ferences püspök kereken megtiltotta, hogy magyarul énekeljenek-imádkozzanak-hallgassák az igét a Moldvában élő, egyházmegyéjéhez tartozó hívek. Az 1568-as, vallásszabadságot kimondó határozat valóban korszakos jelentőségű volt a maga idejében, mert bontogatni kezdte, megbontotta a vallási türelmetlenség kőkemény falát – ám éppenséggel mai értelemben teljes értékűnek se tekinthetjük említett egyoldalúságáért. Hangsúlyozni szeretném: anélkül mondom ezt, hogy jelentőségét lebecsülném. És ismétlem: jobban örültem volna, ha protestáns testvéreim-barátaim mondják el, mint ahogy (elnézést, ha szerénytelennek tűnök) római katolikus ember létemre írásban és szóban nem egy ízben nyíltan bírálni mertem a Szentszék „politizálását” – a csángó magyarokkal. De hagyjuk. A mi családunkban, azoknál, akiknek a sírjához tartok, tavasszal-nyáron a temető sétányának a pázsitján, ősszel a frissen hullt gesztenyelevél-szőnyegen, Édesanyám és Édesapám között – ilyen gond nem adódott. Szász létére ugyanis Édesanyám ágostai hitvallású lutheránus volt, Édesapám pedig római katolikus. Mégis: Édesanyám volt az, aki rendszeresen eljárt a somlyói kegytemplomba, Máriához, amíg tehette. (Édesapám csak börtönből való kiszabadulása után, 1953-tól juhászodott oda.) Kár, hogy Édesanyám temetésénél egy szinte éles – és teljesen fölösleges – hitvita alakult ki az akkori csíkszeredai református tiszteletes és a csíktaplocai plébános között, a halottas háznál, illetőleg a sírnál. Azóta már mindketten elköltöztek oda, ahonnan bölcs mosollyal hallgatják a földiek patvarkodását.

A gesztenyefák szegélyezte sétány végén, mondhatni, a temető közepén a hősök emlékműve áll.

Csíksomlyó (Várdotfalva), Csobotfalva és Csomortán első világháborúban elesett fiai emlékére állították. Az első világháborús hősök nevei mellé odakerültek a második világháborúsok is. Egy közepes falu férfilakossága kitelnék belőlük. Az emlékműtől mindjárt balra Nagyanyám és Szüleim sírja.

Az egyszerű síremléket még Édesapámmal állítottuk. Ragaszkodott hozzá, hogy az ő neve is legyen felvésve, a születési évével. Épphogy elfért a három név és születési-elhalálozási év a fehér táblácskán. „Nem túl kicsi ez a tábla?” – kérdezte (reménykedve?) Édesapám. Értettem, mire céloz: titokban egész életükben reménykedtek, hogy majd ha a gyermekek felnőnek, hazaköltözöm-költözünk hozzájuk. Hátha esetleg... „Nem, édesapám. Ez a tábla éppen megfelel. Erre már több név nem kerül” – mondtam. Szomorúan bólintott, hiszen tudta Ő is jól, mi, azaz kicsoda köt engem a Kincses Város legkisebb temetőjéhez, a dupla sírhoz, amelyen egy még kisebb táblára írattunk egyetlen nevet, és nem is lesz rajta több: a feleségemé se, az enyém se. Ő volt családunkban a legkülönb, a legjobb. Bár Apósom-Anyósom is ott nyugszanak mellette, jó előre megállapodtunk: Évike neve után nem írunk a sírra listát.

Bizony, elég gyomos a szüleim sírja, pedig tudom, Markos Bandi barátom özvegye, lánya nyaranta és amikor idehaza van unokahúgom egyetemista lánya (Édesapám egykori kedvenc aprósága, Lilike) is, ki-kitakarítják. Sógorommal görnyedve gyomlálgatunk, egy-egy szót váltva közben. Azért szeretek vele lenni, mert csak akkor beszél, ha mondanivalója van. Ilyenkor például ha megszólalok, válaszol – ha nem, hagyja, hogy azokkal legyek, akiket meglátogattunk. Ilyenkor mindig arra gondolok, valamiképp az jut eszembe, milyen szépen, méltósággal búcsúztak el tőlem – és az élettől. (1946-ban elhalálozott Nagymamám halálos ágyánál nem lehettem ott.)

Amikor – 1978 decemberének elején – Dr. Jakab Kálmán belgyógyász-főorvos barátom megnyugtatott, hogy mentővel kórházba szállított Édesanyám helyzete javulóban van, mehetek nyugodtan vissza Kolozsvárra, elköszöntem a Mamácskától, azzal, hogy mihelyt kiengedik a kórházból, megint hazajövök. Valahonnan azonban súghattak neki valamit. Tőle szokatlan melegséggel ölelt át, csókolt meg, „kicsi fiam”-nak mondott (51 éves voltam). Azt hittem, tényleg van remény a felépülésére, mégse tudtam elfojtani a könnyeimet. Utolsó szavai hozzám ezek voltak: „Mondd meg neki, hogy üdvözlöm.”

Édesapámnak szólt az üzenet, Őt emlegettük. Nem arra kért, küldjem őt mielőbb ide, hozzon ezt vagy azt, még csak azt se mondta, hogy várja. Csak ennyit: „Mondd meg neki, hogy üdvözlöm.” Kedvesen, szemérmesen – végtelen szeretettel.

Átadtam az üzenetet, elutaztam és három nap múltán értem telefonáltak Kőszegiek: Édesanyám meghalt. Élt 85 évet.

Édesapámat – három év múltán – valamivel több mint két hétig készítették elő a dűlmirigy-operációra. Bár – a műtét nem lett volna kötelező: ágyhoz kötve, katéterrel élhetett volna tovább, nyugodtan. Felajánlottam neki, jöjjön, költözzék hozzánk, Kolozsvárra, velem lakik majd, ellátjuk rendesen. Hallani se akart róla. „Nem adom fel a függetlenségemet. Ha vágni kell, hát vágjanak, amennyit akarnak.” Miután szívét kellőképpen megerősítették, előkészítették a műtétre, meggyónt János atyának, a ferences rendfőnöknek. Egyik betegtársa ezzel fogadott, amikor a műtét előtti délután bementem hozzá: „Nagy ember – intett Édesapám felé. – Németül gyónt.” Mindkettejüknek – nyilván – kényelmesebb volt így, hiszen a betegtársak nem tudtak németül, neki pedig nem kellett fülbe suttognia.

A „nagy ember” vidáman fogadott. Mindenről beszélgettünk, de főként Ő beszélt. Elmondta, mit hol találok, mit hogyan kell intéznem, ha még hetekig kellene a kórházban feküdnie. Csak azon sopánkodott, hogy engem biztosan kirúgnak a Napsugártól, amiért annyit hiányzom. Nevetve nyugtattam meg, hisz ilyen veszély tényleg nem fenyegetett, és nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy három évvel előbb – gyógyulása reményében – otthagytam Édesanyámat, hazautaztam Kolozsvárra. Későre járt az idő. Édesapám a kezem után nyúlt: „Mindent rendben hagyok, úgyhogy... ha bekövetkezik a tragédia, az se baj.”

Műtét után a hatodik-hetedik napon már ujjongva hálálkodtam Vitos doktornak, a kiváló urológusnak és Jakab Kálmán doktornak, a nagyszerű belgyógyásznak, aki előkészítette Édesapámat a műtétre. Vitos doktor csak annyit mondott, ne siessük még el az örvendezést, bár úgy tűnik, jól megy minden. Jakab Kálmán pontosabban fogalmazott: „Várjunk. A nyolcadik-kilencedik nap szokott bogot vetni.”

Úgy lett. A nyolcadik napon, amikor délután bementem hozzá, nagyon rosszul volt. „Belső vérzés” – hallottam és vitték a műtőbe. Aztán újabb vérzés. Újabb műtét. A szövetek nem forrtak össze. És december 19-én, néhány nappal karácsony előtt – „bekövetkezett a tragédia”.

Élt – 86 évet. (Két évvel fiatalabb volt Édesanyámnál.)

Tényleg nagy ember volt.

Szomorú érdekesség: december 26-án hagyott itt Évikém, 9-én Édesanyám, 19-én Édesapám. És én is decemberben születtem.

8.

Ha száraz a föld, megöntözzük a magunkkal hozott „üvegből” a virágokat. Ha – netán – vizes lenne, hazavisszük a csapvizet, hiszen a temetőkaputól már látszott, hogy volt-e eső, és aszerint hozzuk magunkkkal – vagy hagyjuk a kocsiban a palackot. Egy bizonyos: víz. nélkül nem indulunk el Szeredából, hiszen előfordulhat, hogy a városban esett – de a csíksomlyói temetőben száraz a föld.

Miután rendbe tettük a sírt, egy szál kivételével elhelyezzük rajta a magunkkal hozott virágokat. Pár pillanatig még álldogálunk. Sógor ilyenkor Édesapámnak valami jó mondását, megjegyzését idézi, majd indulunk vissza.

A kolozsvári (kismezői) temetőben mindig úgy éreztem, közel van az ég. Ide – minden közel van. Még a távoli Hargita is. A Kissomlyó, a Nagysomlyó, a barátok kéttornyú kegytemploma – szinte karnyújtásnyira vannak. És közel a falu, a házak. A kijárat felé tartva közelinek tűnik a pálfalvi erdő fenyvese is. Szinte hívogat a Somlyópataka völgye. Ennek a felső, erdős része volt gyemekkorom kedvenc kirándulóhelye, ide jártam később, nagydiák- majd egyetemista koromban is, kucsmagombáért. Ide hozta Édesapám kirándulni nagyobbik unokáját, Évikét 5 éves korában, ahogy Napforduló című novellámban megírtam. Csodálatos. A múlt évben, amikor Krisztina unokámnak (aki öccsével együtt, Dáviddal sokat faggatott Évikéről) – elolvastam a novellát, felragyogott a szeme: – Te is így tettél! Emlékszel?!

Tényleg. Nem sokkal azután, hogy 1989 februárjában kivándoroltak, májusban hazalátogattak néhány napra a lányomék, és Krisztinával elmentünk gombászni a Bácsi Torok fölötti rétekre. Utolért egy hatalmas zuhé, és egy terebélyes fa alá húzódtunk, de egy idő után a lombokon át is csorgott az. áldás. Amit csak tudtam, leszedtem magamról és ráadtam, hogy ne ázzék át a ruhája, ne fázzon meg, miközben magam igencsak tornáztam, mert eléggé hűvös volt. Akkor azonban sokkal inkább aggódtam, nehogy megázzék a kicsi, semhogy Édesapámra gondoltam volna, aki ugyanígy tett Évikével a Somlyópataka völgyében, egy bő szoknyájú fenyőfa alatt. Hanem 1996 nyarán, amikor feleségemmel és unokáimmal Csíkban voltunk, a sógor felvitt bennünket kocsijával a Somlyópataka völgyébe, oda, ahová Édesapám is járogatott volt kirándulni kis Kedvencével: még a fenyő is megvan, amelyik alá behúzódtak. Egyszer még elviszem oda a feleségemet: tartozik nekem egy akvarellel arról a fenyőről.

A sétányon lépkedve feltűnik nekem valami: egyetlen régi sírt se kellett itt kihantolni, hogy az „új”, a friss halottnak helyet biztosítsanak. És nem jutott senkinek eszébe, hogy – amint ez Kolozsváron immár több mint 20 éve elkezdődött – „megjavítsa a temetők nemzetiségi összetételét”. (Ugyan miféle „ősi”, többségi város lehet az, amelyiknek a régi temetőiben mind magyarok pihennek?) Nos, itt egyetlen „honfoglaló” sírt se látok.

A templomudvar nyitott kapuján bemegyünk egy szál virággal. Érdekes: a somlyói plébániatemplom (hajdan a környékbeli falvak egyetlen plébániája, a Szent Péter Egyházközség temploma) belső, szűknek mondható udvarára nem csak, sőt nem is elsősorban papokat temettek, amint ez a legtöbb helyen szokás (gyermekkorom legendás hírű csíksomlyói plébánosát, Bálint prépostot, a „méltóságos urat” is a külső temetőben helyezték örök nyugalomra, ott emeltek szép síremléket neki). Ide, a belső templomudvarba inkább közéleti embereket, értelmiségieket, „előkelőségeket” hantoltak el, jelezve mintegy (hadd legyek kissé rosszmájú, bár a témához nem illik): a halálban is vannak „egyenlőbbek”. Egyébként itt pihen az említett, hosszú életet megélt idős tanárom, akinek háza előtt eljöttünk – Borcsa Gergely is. Sírján néhány lépéssel túl, északkeletnek a legszebb csíksomlyói sír van – a Márkos Andrásé, Márkos Bandi barátomé. Nem azért a legszebb, mert ritka ízléses, csodálatosan szép és mégsem hivalkodó síremléket emeltek a barátomnak, hanem mert minden nap friss virág van rajta. Ha özvegye hosszú évig, másfélig képtelen volt felfogni halálát, most már tudomásul veszi, de továbbra se tud belenyugodni: naponta friss virággal látogat a – ettől szép mindig ez a sír.

Ide hozzuk mi is a virágunkat – de nemcsak Bandinak, akiről a Tíz üveg borvízben többet is írtam, csak azt nem mondhattam el, amit írásom elején most megemlítettem, hogy kicsoda is volt Ő tulajdonképpen – fiatalon. Minden egykori barátomnak szól ez a virág, aki a somlyói, tapolcai, szeredai, kolozsvári – vagy temesvári temetőben nyugszik. A kiváló költőt-írót, igen jó barátomat ezzel a gondolattal búcsúztatta annak idején – immár annak is tíz éve – Kányádi Sándor: „Nem is lehet olyan rossz Odaát, ahol Erik vár reánk.” Mélységesen igazat mondott. Ezt csak most érzem igazán, amikor már énreám is sokan várnak Ott. Nagyanyám, Szüleim, rokonok, barátok, kedves ismerősök – és valamennyi közül a legkedvesebb, Évike, akinek talán szemrehányást is teszek majd: „Látod? Nem hagytad, hogy a csíksomlyói temetőben porladjon a testem!” Ám lehet, hogy ez (is) elmarad, mint annyi minden, amire földi életemben gondoltam, amiről beszéltem – vagy hallgattam, hisz Onnan már oly távolinak tűnnek földi gondjaink-örömeink-fájdalmaink, hogy közöttük az én bánatom is elvész, beleolvad az örökkévalóság szelíd ködpárájába. Onnan már csak a szeretet köt majd – egyetlen szálként – a földi világhoz.

Úgy véltem, az Egy nap egy élet és a Tíz üveg borvíz után ezeket még el kellett mondanom magamról: ha mást nem, talán az unokáimat érdekli majd egyszer.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék