PENNA HISTORIAE

A TISZTELETES ÚR REGGELIJE

Beszélgetés Hermányi Dienes Józseffel

„Már e’ Világ előtt meg untt a Valóság,

(Rövid satyra)

Kettőszázharminchat lépcsőfokot számláltam, miközben félig hunyt szemmel lépegettem az idő alagútjának lépcsőin lefelé. Július volt, amikor megérkeztem Nagy Enyedre¹, nyár, a fényvakság hava. A girbegörbe, poros utcákon olyan magabiztosan indultam titkos úticélom felé, mintha már jártam volna itt; kábé mint aki erdőben barangol, látszólag nagyralátó célok nélkül, s mégis úgy, olyan határozottan halad, mintha mások számára nem is hallható madárfütty vezetné, vagy égi jelek irányítanák, noha azoknak, akik távolról figyelik, olybá tűnhet, hogy maga körül kereng, mint egy pörgő dervis. Néhány pillanatig kacérkodtam a gondolattal, hogy mégis megpróbálom érzékletesen leírni a helyet (ahogy hajdani nagy «topográfiai részletezéseim» során mindég is megkíséreltem), de erre most nem volt idő, a tiszteletes úr már várt. Ott üldögélt nádfonatú karszékben az ámbituson, s a poharakban fenyegetően csillant meg az előre kitöltött veresbor. Péntek volt, babonák napja, amikor a legnehezebb. Az első kérdés tehát már-már magától fogalmazódott meg², miközben helyet foglaltam vele szemben a nagy kerek asztal másik felén, s poharam fölül egy mámoros, a bor illatától máris megrészegedő darazsat elhessegettem. Először mintha nem is értette volna, aztán mégis válaszolt.

– Van a’ Koldusoknak különös Geográfiájok. Egy vak Koldus jöve az Atyámhoz s beszéllé, hogy ő járt a Világ végén, és hogy Ott köteleken ereszkednek le a’ más világra. Kötelet az ilyen hazugnak – tette hozzá kivörösödve, s kortyolt poharából.

Szívesen kutakodtam volna tovább a témában, de ha már Atyjára hivatkozott, rákérdeztem.

Sóhajtott.– Igen librárius pap vala, kinek még mezőre is útra mentében is könyv vala úti társa; igen mély elmélkedésű tudós; az egyenes, együgyű beszéd mellett inimitábilis könyörgő... Pestisnek idején százakat temetett, de egy prédikációt kétszer el nem mondott.

„De mégis milyen ember volt?” – forszíroztam.

Ellágyult.

– Meg tud vala hirtelen haragunni, de haragot nem tart vala. Gyermekeit majd minden verés nélkül nagy félelemben tartja vala, azokra nagy gondot visel vala, azokat tanítja vala, de soha édesgető szókkal, fiam, leányom nevezetekkel nem simogatja, de igen szereti vala. Nem jut eszembe, hogy engemet egyszernél többször fával megütögetett vala, és fiának nem szólított deák koromig, még akkor sem mindjárt; de mindent kiszolgáltatott, valami kitölt és kívántatott, úton-útfélen tanított, de soha nem nógatott, hogy tanuljak. Nem is tanultam egy embertől többet, mint ő tőle. Jobb atya nem lehetett.

„Noha mint árvának – meditáltam félhangosan -, nem lehetett könnyű élete.”

– Lőn egykor, hogy az Oskola Mester, kortsomáról vagy honnan, felette részegen haza érkezék tógáson: ragada akkoron egy nagy görtsös Botót, és az Édes Atyámhoz üte, fejét aranyozván; de az Atyám, mint Dávid a Saul Dárdája előtt, ijedtében hirtelen el-elvoná magát és nem ütheté a kain atyafi; mert akkor az édes Atyámnak szörnyű halállal kellett volna-meghalni; Mely nagy erővel való ütés után leg-ottan a részeg Mester le-esék botostól földre a’ Violaszín rokás tógában és leg-ottan el-aluvék a földön, mint a holt, más napon semmit nem tudván furiája és el-esése felöl...³

A tiszteletes úr elhallgatott, komoran meredt maga elé. Az időről kezdtem faggatni, vidítanám valahogy fel!...

– Iratosi István nevű lakatos vala egy időben az Enyedi Órás, – egy időben pedig rosszul járván az Óra, említettük nékie, hogy az árnyék óra nem úgy jár: – Ő mentette azzal magát, hogy az óra jól jár, hanem ha talán a nap járásában esik hiba.

Ezen akár lehetett volna nevetni is, hirtelen kérdeztem rá készülő munkácskája «módszerére».

– Talán titokban marada vala örökké ha fel nem írnám, de nem hallgatok el egy macska farka vágásnyi dolgot is.

Kortyoltam a borból, jobb volt, mint bármikor is hihettem volna, s épp erre akartam rákérdezni, de ő tovább beszélt.

– Láttatnak a dolgok nagy részint kicsinyeknek, de nagyobbakról való elmélkedésre adhatnak okot.

Továbbra is «módszertani kérdéseknél» maradván makacsul arra kérdeztem rá: „de hogyan íródott a Nagy Enyedi siró Heráklitus, és – Hol mosolygó s hol kaczagó Demokritus?”

– Adhuc sunt multa, quae possim scribere et copiosa earum abundat varietas*, de sok ez eddig is; talán nem írtam volna le ezeket is soha, hanem feles Emberek lévén nállam Július elején, s holmit íratni akarván, tőllem kérnek vala papirossat, s nem adék, mondván igazságban, hogy két árkusnál több nincsen, s azt holnap béirom.⁴ Foga azért kettő közülük s egy-egy koncz papirossat külde, én is azt gondolám, hogy minden konczot effélével béirom tréfából⁵, s bé is irám az elsőt, de ez az árkus a másodiktól való s látom hogy átal foly, azért e félékkel nem engedem folyni tovább az időt. Irám 31 – Julij – 1759 Enyeden. Ismét kezd nevetkezni DÉMOKRITUS, – és sirni HERÁCLITUS!!⁶

„Tanuljunk nyelveket” – jut eszembe váratlanul és hevesen, eléggé összefüggéstelenül, kapkodva kezdek mesélni egy íróról, aki az én évszázadomban ezen címmel írt egy novellát, veleje, hogy az áldozat felismeri kínzóját, de idegen helyen lévén, nem tudja leleplezni, mert az emberek nem értik, miket kiabál!

A tiszteletes úr bölcsen mosolyog.

– Vala Nagy Enyeden 1718 tájban egy Fazakas M. Gábor nevű Tanácsbéli, és nem gonosz, hanem tudatlan ember, aki midőn egy városi tréfás, de értelmes ember concivisitől azt kérdené: Jó Uram! mi jó hírrel bővölködik kigyelmed? – monda a jádzi ember, ki deákul is tud vala: «Nem tudok most egyebet édes Fazakas Gábor uram, hanem azt, hogy a Gallus a Francziával meg békéllett» melyre monda a szegény Fazakas: «Hála legyen az Istennek!» s ezzel elválának egymástól örömmel, – eggyik a maga tréfájának, a másik a békesség nevének örülvén.

A pénteki nap babonaságai nem hagyván nyugodni, váratlanul az ördögre kérdeztem rá.

Elnevette magát.

– Hire futamodék eggyik esztendőben Enyeden hogy a Varczegás utcában egy háznál ördögök jelengetik magokat s hajgálodznak is holmi szúvatocskával, porral, cserepecskékkel, mivel.

„De az ördög máskor is gyakran meg-megjelent!” – erőlködtem.

– Anno 1722 tájatt vala Csíkban egy plébánus, és a ő eklézsiájában, Szentsimonon, egy szép asszony felesége egy embernek, ki jól tudja vala az ő feleségének gonosz természetét. De pápista módra csak magában forr vala, és néha meghitt emberének jelenté vala egy-egy «ördögadta asszonya» névvel ki légyen a hitetlen hitestárs. Azonban a szentsimoni páter az asszonyt veszettül megszereté, s úgy végeznének ketten, hogy az asszony tettesse magát obsessának, ördögtől elfoglaltatottnak; és az asszonyból kibeszélvén, hogy már az ördög a plébanus kényszerítésére (mert Jézus nevére kényszeríti vala, hogy mondaná meg neki, ki volna) nevezé magát a Kató asszony hazug lelkű szavával s szájával Jancsinak.

„Igen – nevetek –, így kezdődött az ördögűzés, s került végül az asszony a plébániára?”

– Itt a sok hónapok alatt mik mentek véghez, mint mentek oda bávészkodni a pápisták; báró Apor Péter is ment oda, mint beszélette másutt a rettenetes dolgokat, miket szólott az ördög, hol egynek, hol másnak; mint hívott a helyiségbeli páter más pátert is, hogy annál hathatósabban exarceálhatnák Jancsit; mint szorították végre pokolbéli Jancsit az asszony hüvelykjébe, – könyv lett volna belőle, ha leírta volna valaki.

„És az eredmény?”

– Kató asszonynak pedig felcsinált hasából nem lélek, hanem ártatlan zabgyermek születek, a zabnak és kiszilynek hazájában... Úr Isten oltalmazz vak és bolond hittől!

Közben az asztalra harapnivaló is került, a tiszteletes úr szíves szóval kínált, s én – noha nem volt világos, ehetek-e idő-jártomban avagy csak ihatok? – nekiláttam s fél szájjal érdeklődtem nagy eleiről, mire ő az evést abbahagyva, szép szelíden rám nézve, elmondta:

– Tótfalusi Kis Miklós majd csuda vala a’ bölcs Belgiumban, s tudatlan Erdély pedig csúfot űze a’ megbecsülhetetlen emberen.

„És Pápai Páriz Ferenc?” – érdeklődtem.

– Igen eljár vala ez a professzor az enyedi lakodalmakba, tizedlakozásokba, céhlakásokba, s néha kétfelől fogva viszik vala haza. És ittason azt mondogatja vala: «Könyvet írok! Könyvet írok! S írt is.» – Továbbá! – Köleséri Sámuel Debreczeni Papfiból igen nagy Ember lett vala Erdélyben, kár ha valaki le nem írta vagy le nem írja annak az Embernek életét, de az is rosz, ha a szépit leírja s a rútját elhallgatja, a szokás szerént. Én nem tudom mind azt a’mi erre tartoznék, de leírom a’ miket tudok s ha rosszak lesznek is nagyobbára, én róla nem tehetek.⁷

Felemelte a poharát és az enyémhez érintette.

– Lokodban lakik vala egy Gergelly Deák nevű gazdag Unitárius Nemes, aki külön tart vala Disznónyájat s Pásztort a Falujától. Vala nékiek egy vén Papjok is, ki látja vala mint fél a Nép, mikor német Executio jő vala a falura (...) s így bátorítja vala a’ Népet Praedicatiójában – Édes Atyámfiai! légyetek Óllyanok mint a’ Gergely Deák Uram Disznai, mikor el jő a’ Farkas, azok őszve gördülnek s nem hagyják magokat: tű is el ne fussatok a’ Német előtt, hanem összegyűljetek, s ne hagyjátok magatokat jámbor falu!

Éppen meg akartam nyugtatni, hogy effelől azután biztos lehet (sok jövendölése nem vált be ugyan, de ez igen!), ha sokan el is futottak, vagyunk még elegen jámborak és nem hagyjuk magunkat, de az idő forgószele felkapott, s röpített felfelé az. alagúton; még láttam, hogy egy falusi házban – közben beesteledett – egy részeg ember a holdvilágot mártogatja fekete kenyérrel, de aztán végképpen elsötétedett előttem az a szép „régi világ”.

1.  Hogy ez miképpen történhetett, ne is kérdezzétek. Ez az én titkom.

2.   Akik utamat intézték – kicsi zöld emberek a Reticulumról – elmagyarázták neki; nem nagyon értette az elején, mi is az az interjú, de tudós emberhez méltó kíváncsisága elszánttá tette, s beleegyezett fogadásomba.

3.   Talán ezekre a felkavaró fragmentumokra gondolt Féja Géza, amikor eleven portréjában arról ír, hogy Hermányi Dienes József „... ösztönösen a realista regény felé törekedett, egy nagyszabású mű anyagát csaknem összehordotta, de nem feküdt előtte megfelelő példa. Nem is feküdhetett, mert az európai regény akkor merőben más utakon járt, így Dienes az önéletírás formáját választotta, de megtelítette sűrű eleven élettel.”

4.   Hiú, badar beszéd, mindég volt papírja, hagyatékában több mint százötven különféle, gondosan egybekötött kéziratot találtak. Sajnos ezeket családja s olyan tudós elmék, mint az őt irigylő Bod Péter, valamint rossz hírű, a könyveket, kéziratokat elcsaklizó, soha vissza nem adó történelemtudós Benkő József: szőrén-szálán elvesztegették, noha buzgón «merítettek» belőle. Lehet, hogy éppen azért?...

5.   S most már értékelnünk is kell a Demokritust, mintha egy kárpitot vonnának el előlünk, s ahogy elmerülünk a felemás anekdotákban, kibontakozik előttünk az ebek harmincadjára jutó tizennyolcadik századi erdélyi világ, a maga fene fátumaival, részegeseivel, kikapós, bakbűzű menyecskéivel, hűlt szájú főnemeseivel, faragatlan ökörrúd papjaival, nyelves, nyálas és foszlott embereivel. Ahogy Rohonyi Zoltán állítja tanulmányában: „... e történetek egészéből lesújtóan sötét kép tárul fel (...) a főnemesség erkölcstelenségéről, durvaságairól, de nem kevésbé a papok, professzorok, polgárok züllött családi életéről.” Miközben ezeket mind egybehordja szaporodó árkus papírjaira, műfajt is teremt: tolla alatt megkapóan elevenedik meg az anekdota. Ahogy Féja nemes túlzással megállapítja: már-már Mikszáth Kálmánt előlegezi!...

6.   Mindazonáltal moralista is, tehát ítélkezik, semmit nem bíz(?) a véletlenre. „Ez a sok dibdáb dolgoknak, tővel-heggyel s éltei-fokkal, ággal-boggal összehánt szemétdombja is arra való, hogy bölcsebb légy! Légy is barátom, Olvasó!”

7.   Talán ezért is akasztott tengelyt nagy kortársával, Bod Péterrel, aki a maga Smirnai Szent Polikárpusában – amely munka annyit köszönhet Dienes Püspök-életrajzainak – merőben más módszert követ: az eszményítését. Dienes Józseftől ez idegen! Ő embernek látja az embert, rút és elvetemült mivoltában is. Mészöly távoli hasonlatát idelopva: mindenféle arcát is mutathatja – igyekszik hűséges lenni hozzá...

BOGDÁN LÁSZLÓ

*Még sok és változatosságban bővelkedő volna, amit leírhatnék.