Dokumentum
avagy fikció?
Erich Hackl: Sara und Simón. Regény.
Diogenész Kiadó, 1995.
A magyar olvasó számára Erich
Hackl neve még valószínűleg ismeretlen. Ő ahhoz a fiatal osztrák
írónemzedékhez tartozik, amelynek tagjai, többek közt Robert Menasse, Norbert
Gästrein, Ulrike Längle, Robert Schneider, mindössze egy évtizeddel
ezelőtt kezdtek publikálni.
Első, nagy sikerű
könyveiket főként excentrikus témákról írták, miközben az elbeszélés
klasszikus irodalmi formáit próbálták felújítani.
Úgy vélem, szükségesnek
mutatkozik, hogy Erich Hackl alkotói módszerét, eddigi könyveiből
kiolvasható irodalomfelfogását néhány szóban előrevetítsem.
Mindenekelőtt
legutóbb megjelent, Sara und Simón című kisregényének zárósorait idézném:
„Ein Leben, immerhin, ist
mehr als eine Geschichte” (199. old.) (Egy élet mégis több, mint egy történet).
Hogy miért? –
kérdezhetnénk.
A magyarázat így hangzik:
„Ich glaube nicht, dass die Phantasie mehr Möglichkeiten bietet als die
Realität. Die Wahrheit ist oft radikaler, überraschender, unverhoffter als die
Phantasie.” (Nem hiszem, hogy a fantázia több lehetőséget nyújt, mint a
realitás. A valóság gyakran radikálisabb, meglepőbb, váratlanabb a
képzeletnél. – E. Hackl: Was Gruseln ist. Neue Presse, 1995. 10. 7.)
Hackl eddig megjelent
könyvei arról tanúskodnak, hogy írójuk egyrészt hisz a világ
elmesélhetőségében, a történetek fontosságában, másrészt erősen
kötődik az idézőjelek nélküli valósághoz.
Történetei reális
események, a szónak nem irodalmi, hanem hétköznapi értelmében.
Hackl a hírlapíró
módszereivel kutat az események után. A megtörtént érdekli, nem a megtörténhető.
De a megtörtént, az író szerkesztői gondosságának,
nyelvi/stiláris felkészültségének köszönhetően – irodalmi ténnyé válik. A
realitásból irodalmi fikció lesz.
Hackl írói erényeit
bizonyítja, hogy a részleteiben is ellenőrizhető módon valósághű
elbeszélés sohasem önmagában, hanem irodalmi szövegként érdekes. Dokumentum és
fikció Hacklnál egyneművé válik.
Első regénye, az Auroras Anlass (Diogenes, 1987)
című, a ’30-as évek Spanyolországában játszódik, és megdöbbentő
eseményről szól: a feminista eszméket valló Aurora Rodriquez megöli 18
éves lányát, mert nem felel meg annak az eszményképnek, amellyé őt nevelni
akarta.
Az 1989-ben megjelent, Abschied von
Sidonie című regényében Hackl egy cigánylány
tragédiáját írja meg, akit fehér bőrű nevelőszülei sem tudnak
megvédeni a náci uralom fajgyűlöletétől. Így 1942-ben ő is, mint
sokan mások, az auschwitzi haláltáborba kerül.
A Sara und Simón című kisregény egy ma
is élő, a dél-amerikai katonai diktatúra idején börtönbe hurcolt uruguayi
nő, Sara Mendez még befejezetlen élettörténetét meséli el.
Látható, az írót a
viszontagságos emberi sorsok érdeklik, azok a tragédiák, amelyeket a téves
politikai ideológiák erőteréből szabadulni nem tudó egyén kénytelen
elszenvedni.
Erőteljesen
politizáló próza a Hacklé. Eddigi műveinek tanúsága szerint, az egyén életét
nagy mértékben meghatározzák a politikai erők, a mindenkori hatalom
küzdelmei. Nem véletlen tehát, hogy regényeinek történetei történelmi
sorsfordulókhoz kötődnek, amikor megkerülhetetlenné válik az egyén
döntése, politikai állásfoglalása. És amikor óhatatlanul fel kell tennünk a
kérdést: melyik a helyesebb, a célravezetőbb út: a csak előre
tekintő újrakezdés vagy a múltat is számon tartó, emlékező
magatartás?
Sara Mendez
élettörténetének tragédiája némiképp választ nyújt e kérdésre. Az író válaszát és
állásfoglalását olvashatjuk ki belőle.
Az elkövetkezőkben a Sara und Simón című regény központi
problematikájára reflektálva szeretném bemutatni azt a szövegformálási /
-szerkesztési módot, amely Hackl prózájának egyediségét biztosítja, és helyét a
mai fiatal osztrák irodalom élvonalában jelöli ki.
Sara und Simón – a mű címe. Eine endlose
Geschichte (Egy végtelen történet) – pontosítja a továbbiakban
a szerző, mintegy megelőlegezve olvasóját azzal a tudással, amely a
megfelelő olvasói attitűd kialakításához szükséges. Mert tudnunk
kell, hogy a mű nem kínál befejezett válaszokat, hiszen végtelen – tehát
folytatható és valójában befejezhetetlen.
A fenti kijelentés
magyarázatát magában a történetben kell keresnünk: az epikus szálak kifejtése
és a köztük levő összefüggés megvilágítása során.
Lássuk tehát
mindenekelőtt a gyors ritmusban elmesélt, a hitelesség igényével megírt
történetet.
Az uruguayi Sara Mendez a
’70-es években részt vesz a dél-amerikai katonai diktatúra elleni akciókban.
1973-ban, élettársával,
Mauricio Gattival együtt Argentínába menekül, ahol álnéven, lakásról lakásra
bujdosva, a szüntelen fenyegetettség tudatában kénytelenek) élni.
1976-ban Sarának kisfia
születik: Simón. De alig pár nappal a gyerek megszületése után, a
titkosszolgálat a nyomára bukkan és letartóztatják.
A szenvedés hosszú évei
következnek: a naponta megismétlődő kínvallatások, a borzalom évei.
Az érintkezés a külvilággal, a hozzátartozókkal szinte lehetetlen.
Eddig tart a regény
első fele. A történet második, vég nélküli része a gyermekét kereső
Saráról szól.
A politikai helyzet
megváltozott, a katonai diktatúrát a demokrácia váltotta fel. Vagy mégsem?
Az anyjától
erőszakosan elszakított gyermek megtalálására nincs sok remény. Hiszen a
demokrácia útjait egyengető országban már csak kevesen akarnak emlékezni.
A bűnösök bűntetteiről hallgatni kell – így hangzik a hivatalos
parancs.
„Aber man muss auch
vergessen können. Es gibt keine offenen Rechnungen mehr.” (191). (Kell tudni
felejteni is. Nincsenek többé nyílt számadások.) – mondja a regény végén egy
teniszruhába öltözött fiatalember.
Sarának nem áll módjában
felelősségre vonni egykori kínzóit. A kérdés: „Mit tettetek a
gyermekemmel?” – megválaszolatlan marad.
A ’80-as években Sara egy
Gerardo nevű kisfiú nyomára bukkan, aki feltételezhetően az ő
gyermeke. De a nevelőszülők, sőt maga a gyermek is
tiltakoz(nak)/(ik) a kétségeket megszüntetni képes vérvizsgálat ellen. Nincs
megnyugtató bizonyosság. A történet véget ér, a végleges befejezés lehetősége
nélkül.
Sara Mendez ma is él.
„Sieweiss, dass ihre Geschichte nicht zuende erzählt ist, (...) aber sie will
nicht wissen, was noch kommen wird. Ein Leben, immerhin, ist mehr als eine
Geschichte.” (199) (Tudja, hogy története még nem ért véget, /.../ de nem
kíváncsi arra, ami még jönni fog. Egy élet mégis több, mint egy történet) – vélekedik az író a regény utolsó soraiban.
A fentiek alapján akár
dokumentumnak is tekinthetnők a regényt, egy még le nem zárt élet
dokumentumának. Igaz történet – mondhatnánk, hiszen a részleteiben is
valósághű elbeszélés ellenőrizhető adatokból áll össze: itt
senki sem szerepel álnéven, minden utcanév, minden házszám hiteles. Az író nem
eltakarni, hanem felfedni akar.
Egyértelmű tehát,
hogy nem a megbékülő hallgatás, hanem a múlttal is számot vető tudás
mellett foglal állást. Szerinte bűnösöket és ártatlanokat egyaránt néven
kell nevezni.
Könyvében Hackl megírta a
dél-amerikai katonai diktatúra történelmének egy fejezetét. Az adatok hiteles
forrásból származnak – fűzhetjük hozzá.
E hitelességet bizonyítandó,
Hackl gyakran idéz Sara egykori leveleiből, vallomásaiból. A harmadik
személyű közlés ilyenkor első személyre vált át.
A párbeszédek többnyire
közvetett formában jelennek meg, mintegy érzékeltetve azt az időbeli és
térbeli távolságot, amely a történések reális ideje és az elbeszélés ideje közt
fennáll. Hackl ezáltal megszabja saját szerepének határait. Az író funkciója a
kapcsolatteremtés az elbeszélés szereplői és az olvasó/ olvasók között.
Hackl könyve nyilván több
egyszerű dokumentumnál, netán néhány lapnyi történelemnél.
De miben rejlik ez a
többlet, mitől válik a dokumentum irodalommá?
Hackl műve: – bár a
hiteles elbeszélés, a szavahihetőség igényével lép fel: – mégis
irodalomként kínálja fel önmagát. Mint ilyent, tehát irodalmi fikcióként kell
olvasnunk.
Tudjuk, az értő
irodalomolvasót nem a mű kijelentéseinek tényvonatkozása érdekli
elsősorban. A szöveg egységét nem annak igaz volta biztosítja, sokkal
inkább a sikeres szerkesztői munka, amely révén a kihagyások is értelemmel
telítődnek.
A levelekből,
vallomásokból, újságcikkekből, régvolt párbeszédekből összeálló
történet így interpretációra szoruló szöveggé válik: a gyermekéi kereső
anya és az erőszakkal szemben tehetetlen ember (mindenkori) történetét
olvashatjuk ki belőle.
Sara sorsa csak egy a sok
ezer hasonló sors közül, de mint ilyen, önmagán túlmutató.
A dél-amerikai katonai
diktatúra is csak egy a volt vagy még létező diktatúrák sorában. De éppen
ezért egyediségében is általános.
Hackl regényének központi
problematikája morális jellegű: ismerni és vállalni kell-e saját
múltunkat, vagy helyesebb hallgatni és megfeledkezni róla?
A börtönből
kiszabadult Sara a múlttal megismerkedni nem akarók ellenállásába ütközik. A
kormány takargató politikájába, illetve Gerardo és nevelőszülei makacs tiltakozásába
a múlt tudomásulvétele ellen.
Az anya dilemmája
feloldatlan marad, hiszen a vágy, amely gyermeke keresésére indítja,
szüntelenül szembesül a gyermeke boldogságát megsérteni nem akaró anya
szeretetével.
A politikai jellegű
dilemmára azonban az író – mint már az előbbiekben is volt róla szó –
egyértelmű megoldást kínál. A múlt tényeit: a bűnöket és erényeket
egyaránt ismerni kell. Bármennyire is hajlamosak vagyunk a felejtésre.
Hackl mindezt
szűkszavúan, szinte félmondatokban adja tudtunkra. Az elbeszélés némely
része egyértelműen beillene bármely napilap hírrovatába. Nincs pátosz a
szavakban, talán csak a szavak mögött húzódik meg némi szenvedély.
A narrátor hangja
mindvégig józan marad, még azokban a meseszerűvé stilizált részekben is,
amelyek a kínvallatások borzalmairól számolnak be. A stílus mindvégig
gazdagnak, színesnek hat.
Idézzünk a regény
kezdő soraiból: „Zur Zeit der Militärdiktatur geriet ein Bürger der Stadt
Montevideo, Eduardo Cauterucci Pérez, in helle Aufregung. Als er nämlich am 19.
August 1976, gegen acht Uhr abends in die Hauseinfahrt einbog, entdeckte er in
einer Nische neben seiner Wohnungstür, in der Strasse Manuel Galleros Nummer
4945, eine Plastikschüssel, in der, unter einem leeren Stoffsack, ein wenige
Wochen altes Kind lag.” (7) (A katonai diktatúra idején egy montevideói polgár,
Eduardo Cauterucci Pérez, erősen izgatottá vált. Amikor ugyanis 1976.
augusztus 19-én este nyolc óra tájban a Manuel Galleros 4945 szám alatti
lakásához ért, ajtaja melletti falmélyedésben egy műanyagtálat fedezett
fel, benne üres vászonzsákkal letakarva pár hetes csecsemő feküdt.)
Hacklnek ebben a
művében sikerült a hírlapírói tényközlő stílust, az adathalmozást
irodalommá alakítania. Az eszközök megváltoztatása nélkül, csupán a
szövegszervezés, az egybeillesztés lehetőségeire támaszkodva. Nem új
kísérlet ez, de egyedi a maga megvalósulásában.
Kérdés, vajon
elkövetkező műveiben Hackl megőrzi-e majd eddigi stílus- és
nyelveszményét, vagy új kísérletekbe kezd?
MARKÓ ENIKŐ