Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. március, VIII. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
IRODALOM ÉS ISKOLA

IRODALOM ÉS ISKOLA

Szép mű világ avagy a megtalált illúziók

Új század végéhez közeledünk. A hiány érzése nagyobb, mint a beteljesülésé.

A tudomány és a műszaki fejlődés gyökeresen átformálták a társadalmakat, a mindennapi életet, a világpolitikát; hallatlanul megnövelték a gazdasági teljesítményt, a kényelmes élet lehetőségét. A közlekedés és távközlés ugrásszerű fejlődése mellett, amely gyakorlatilag megszüntette a távolságokat, a hírközlés médiaiparrá alakulása összezsugorította világunkat, globalizálta szemléletünket és problémáinkat. Mindez nagyszerű lehetőségeket kínált az emberiségnek a jobb és szabadabb élethez, csakhogy a hétköznapok gyakorlatából az látszik, hogy a lehetőségekkel nem tudott élni. A műszaki fejlődés és a vele járó globalizálódás nem tudta az erkölcsöt is globalizálni. A hitetlen és racionális XX. század egyre önzőbb tömegeket hozott létre, amelyek éppen az erkölcs terén nem hajlandók a másik emberre is tekintettel lenni. A középkor embere talán kegyetlenebb volt, de egyfelől volt hite, másfelől korlátoltan álltak rendelkezésére olyan eszközök, amelyekkel katasztrófákat idézhetett volna elő. És voltak előtte szent dolgok, az isten, a haza, a család, az élet, szinte mindegy, hogy mi. A racionális ember megfosztotta a világot (vagy önmagát) a szentségtől, az értékeket egyéni érdekei határáig relativizálta. Ha globális problémával találja magát szembe, akkor is nehezen vehető rá arra, hogy közösségben gondolkodjék, mert a fogalomnak számára nincs eszmei értéke, legfennebb illemből (számításból) ezt nem mondja ki hangosan. A hitetlen racionalizmus megszüntette az élet szentségébe vetett hitet is.

A felvilágosodás nemes lelkesedéssel vette fel a küzdelmet a tudatlansággal, a babonákkal, azokkal a sötét erőkkel, amelyek az embereket társadalmi és szellemi elnyomásban tartották. Legalábbis így tanították nekünk. Azóta az emberi személyiség felszabadítása minden tabunak a ledöntése jegyében zajlik. A legújabb kor megérte az értékek teljes relativizálását (erkölcs, vallás, családi érzés, alapvető kulturális magatartásformák stb.) az emberi személyiség teljes felszabadításának egyre kétszínűbb jelszava alatt, és megérte a minden életterületet elárasztó legszemérmetlenebb manipulációt. Soha ennyire alattomosan és eredményesen nem kísérelték megbénítani az emberi személyiséget, gondolkodási és döntési szabadságát, mint amióta annyi modern guru szívügye lett a mások felszabadítása... mi alól is?

Lassan az utolsó hagyományos emberi közösségeket is sikerül szétverni, mert útjában állnak a fejlődésnek, mert anakronisztikusak, mert tulajdonképpen zavaróak azok a kohéziós kötelékek, amelyek tagjaikat személyiségekként fogják össze, értelmes létcélokat kínálva számukra. Ezek a kötelékek, míg megvoltak, nem engedték, hogy alaktalan tömeggé zülljenek, kiszolgáltatva a nagyvárosok elszemélytelenítő hatásának. Hamarosan céljukat vesztett, elbizonytalanodott és kiszolgáltatott emberek újabb hulláma ver majd velük tanyát mocskos külvárosokban, hogy elnyelje aztán őket is a munkaerőpiac legalvilágibb része. Az ifjúkori bűnözők, a prostituáltak, a kábítószer mámorának áldozatai újabb emberi utánpótlását készítik elő a szétbomló emberi közösségek.

A mai szabad világ társadalmai a legtöbbször tehetetlenek ezekkel a tünetekkel szemben, s bár sokkal kevesebbe kerülne megakadályozni a közösségek civilizációs, előre megfontolt bomlasztását, ez eszükbe sem jut, ehelyett aztán súlyos pénzeket kell költeni a bűnüldöző szervekre, kábítószer-ellenes kampányokra, egészségügyre stb., azaz a tüneti kezelésre. Az eredmény: soha ennyi élősdi, kétszínű, erőszakos és gátlástalan ember nem téblábolt ezen a bolygón – ráadásul legtöbben önhibájukon kívül, amolyan civilizációs mellékhatásként lettek ilyenné.

Ilyen volt századunk, nagy ígéretek, látványos fejlődés, de még nagyobb rászedések és észrevétlenül ható leépülések százada. A technika nem a boldogságot hozta meg, csak több anyagi javat, zaklatottabb és hajszoltabb életritmust, a kizökkent élet káros velejáróját tompító megoldásokat, amiket vakságunk hajlamos mégis abszolút nyereségként számon tartani, mintha kényelmessé tették volna mindennapjainkat. Zsúfoltan élünk, közlekedünk; agresszívebbek és bizalmatlanabbak vagyunk, hétköznapjaink feszültek, hétvégén törhetjük fejünket, hova lehetne kimenekülni az idegeinken citerázó, szép művilágból, és a legtöbbször úgy döntünk, hogy nem érdemes vállalni az oda vezető út kátyúit, tolongását, inkább begubózunk hétfőig betonfalaink közé. Közhely, hogy minden új kultúra születését az értékek válsága előzi meg, amelyek elenyésznek az erjedésben, miközben a mélyben az új csírája készül a felszínre törni. Ki tudja, milyen ez a korszerű rothadás, amiben élünk, alkalmas-e egyáltalán egy újabb kibontakozás melegágyává válni, vagy a lebomlás folyamatának végtermékei halálos mérgekkel vannak tele? Megmaradnak-e az élet és a szellem alapfeltételei, a szerves alapanyag és a szellem táptalaja? Lesznek-e még autonóm gondolkodású, nem uniformizált érzésvilágú bölcselői, művészei, látnokai és prófétái a jövőnek, s ha igen, lesznek-e annyian, hogy annak az eljövendő kultúrának vajúdását és világrajöttét elősegítő „kritikus tömeggé” állhassanak össze?

Gyakorlatias, hasznavehető ismereteket és műszaki műveltséget követelő korunkban is szükség van humán műveltségre, az nem pusztán a felhővizsgáló széplelkekre tartozik, és nem írható le a jövő oktatási, nevelési költségvetéséből, mert hosszú távon felbecsülhetetlen hasznot jelent a társadalomnak. Hasznot, igen, akármilyen profánul is hangzik a szó ebben az összefüggésben. Ez akkor szokott nyilvánvalóvá válni, ha megszűntével elkezdődik a társadalom lelki, erkölcsi elsivatagosodása. Akkor mi lenne hasznosabb annál, ami humanizál? Igaz, ezeket az értékeket nem jegyzik a tőzsdén, mint ahogy a napsütést, a tiszta levegőt, a várva várt esőt sem szokták.

A kultúra, a művészi szép erkölcsöket szelídítő, katartikus hatása folyamatosan érvényesült az első barlang- vagy edénydíszítő mozdulattól a folyamközi eposzokig, a knosszoszi falfestményektől Homéroszon át egész klasszikus kultúránkban, mindaddig, míg az esztétikum szakrális indíttatású volt, míg a művész alkotásával az emberhez szólt, és nem csak a törzshöz, a nemzetséghez vagy a fajhoz, míg a művészet igaza nem kötődött a politikai érdekhez. Érvényesült mindaddig, míg az éppen elkövetett embertelenségek csak gyakorlatnak számítottak, de nem valamilyen politikai, vallási, faji vagy gazdasági megfontolásból szentesített elvnek is.

Addig, amíg a bosszúvágytól őrjöngő Akhilleusz még képes volt meglátni ellenfelében is az embert, a megtört Priamoszban saját, otthon várakozó ősz atyját. E klasszikus korok kultúrája az emberiség lelkiismerete volt hétköznapi tetteivel szemben. Esztétikum és lelkiismeret a maga független útját járta, nem görnyedt a kláni szellem igájába. Az alkotás kegyelmi állapotban született. Nyelve és hazafias érzései nem vontak határmezsgyéket azemberség tágas lelki térségeiben, az emberről üzent az embernek, szólt légyen görögül vagy perzsául, ír avagy provanszál nyelven.

Az ideológiáktól átitatott XX. század embere hajlamos arra, hogy az igazságot összetévessze saját vágyaival és értékeivel, vagy az általa is képviselt közösség attribútumának tekintse, azt pedig, akit valamiért ellenfelének tekint, megfosztja minden, csak saját közösségére jellemzőnek vélt, humánus tulajdonságtól. Az ideologikus ellentéteken keresztül nem hajlandó meglátni az embert a másik emberben is. Ehhez valami divatjamúlt, nem sugalmazott és nem elvárt tartás szükséges, ami már csak sportberkekben fordul elő – ott is lassan jelszóvá koptatják a mérkőzések, versenyek nagy (pénz)tétjei – a fair play, a sportszerűség, amit arról ismerni fel, hogy az ember, ha kell, érdekei ellenére is érvényesít. Néhai neve lovagiasság volt, akkor, mikor a szellem a nyers erőt még korlátozhatta annyira, hogy az ököljog gyakorlata ne válhasson elvvé. Azok a korok még naivan hitték, hogy ha ellenségünket nem is szerethetjük, attól ő meg felebarátunk és – ha ellenségként is, de – emberként kezelendő. A lovagiasság sokáig túlélte létrehozóját, a lovagkort, mely naiv egyszerűségében az igazság eldöntését, az erkölcsi rend helyreállítását a fegyverhasználatban tanúsított ügyességtől tette függővé, de oly fegyverekétől, amelyekkel testközelből kellett harcolni, s amelyek használata korabeli férfias erényeket követelt meg: halálmegvető bátorságot, testi erőt, ügyességet és önfegyelmet. A harcot mindkét fél számára kötelező szabályok szerint kellett megvívni. Ezekre a harc tisztességes voltát biztosító szabályokra az ellenfelek jobban vigyáztak, mint életükre, mert megszegésük erkölcsi halálukat, becstelenségüket jelentette volna. A harc kimenetele igazságszolgálatatás értékű volt. A tűzfegyverek megjelenése „demokratizálta” a győzelemhez való esélyt. A gyáva, a sunyi, a gyenge egyenrangú fél lett a becsületes vagy bátor katonával. A golyó lesből is talált, s ez fölöslegessé tette a fenti harci erényeket, amelyek valamennyire humanizálni, civilizálni voltak hivatottak az emberölés, a fizikai erőszak tényét. A hamiskártyásnak a jó kártyás is balek, a nyereség számít. A technika megölte a háború és a katona erkölcsét, a lovagiasságot, mint a győzelemhez való esélyt csökkentő anakronizmust, száműzte. A hadviselés is nyereségre és gazdaságosságra törő polgári vállalkozássá alakult, ahol minden célravezető eszköz elfogadott. A hadviselő felek ezzel elveszítették azt az erkölcsi fedezetett is, amivel a heroizmus eszméjétől áthatott korok még ellátták a harcos lelkiismeretét, s emiatt az újkorban önmaguk előtt is szükségszerűen lealjasultak. Megkockáztatnám azt a feltételezést, hogy heroizmusról csak ott beszélhetünk, ahol – a szónak nem kultúrtörténeti, hanem lényegi értelmében – lovagiasságot is találunk. Enélkül a heroizmus csak cinikusan üres és manipulatív jelszó, az elhülyült katona kíméletes fémjelzése.

Századunk hadviselése gyakorlatban és elvben is szentesítette a leggyávább harcászati eljárásokat. Kizárólag gyakorlati megfontolásból: az ellenfélnek semmi esélyt nem kell adni a visszavágásra, mert az anyagi kárt okozhat a mi oldalunkon is, megnövelve a háború kockázatát és csökkentve a győzelem esélyeit. Ezért a tényleges ellenféllel való csatatéri konfrontáció helyett távolról kell ellehetetleníteni (Pl. bombázással, tömegpusztító fegyverekkel, polgári lakossága hátországbeli kiirtásával, stb., stb.). E téren a stratégák fantáziája kimeríthetetlennek bizonyult a búrokkal szembeni eljárásoktól napjainkig. A modern hadviselés műszaki teljesítőképessége csúcsán, erkölcsileg megszűntette önmagát. Mivel minden hadsereg működését polgári háttér teszi lehetővé, aki táplálja és élelmezi, erősen megkérdőjelezendő e társadalmak morális legitimitása is. A forgalmazott „erkölcsi értékek” kincstárilag szavatolt érvényességi ideje csak békeidőkre és belső használatra korlátozódik, jelezve, hogy az emberség fogalmának tartalma ideológiai és politikai szemfényvesztés játékszerévé vált.

Paradox módon a modern demokráciák világa nem öntudatos, alulról felépülő közösségek létrehozására vagy a meglévők megtartására törekszik, hanem, a piacgazdaság elsődleges érdekeit kiszolgálva, igyekszik az autonóm viselkedésű, polgári öntudata és felelősségérzetű közösségeket is engedelmes, fogyasztói reflexekkel reagáló tömegekké átgyúrni.

Minden normális közösségben érvényesülnek olyan harmonizáló és az egyént a közösségi kötelékek megőrzése érdekében korlátozó erők, amelyek, íratlan mivoltuk ellenére, eredménnyel tesznek eleget szerepüknek. Ők a legfőbb biztosítékai annak, hogy a közösség ne bomoljék fel alaktalan, rendezetlen tömeggé. Akadály-mivoltuk egy, a fogyasztói modell kiterjesztésében érdekelt piacgazdasági héroszok szemében megszüntetendő célpontokká válnak.

Megszüntetésükhöz óvatosan, kerülő úton célszerű hozzáfogni. Az egyént kell megcélozni, tudatosítani az ő egyediségét, és észrevétlenül kiragadni a közösségből újszerű „igények”, magatartásformák beléplántálásával. Legjobb, ha végül úgy dönt a közösséggel szakítás mellett, hogy erre közvetlen buzdítást nem is kapott, és így saját elhatározásaként „élheti meg” ezt a tettét. Az egyéni szabadságot, az individuum jogait és ezek elsődleges fontosságát kell előtte kihangsúlyozni. Ha ez kellő visszhangra talál, akkor elő lehet rukkolni az emberi kiteljesedés, a szabad személyiség szabad kibontakozása útjában álló tabuk megnevezésével, kipellengérezésével. A fennebb már említett, egyént a közösség érdekében korlátozó erők az inkriminált tabuk.

A tabuk felszámolása elmetszi azokat az utolsó irracionális szálakat is, amelyek a tömeggé gyúródó közösséget még összekapcsolják a valahová tartozás emberibb emlékével, azért, hogy a tömeggé válás akadálytalanul és maradéktalanul megvalósuljon. A szélesebb összefüggésekkel nem törődő, egyre kevesebbet gondolkodó és egyéni céljaikat minden gátlás nélkül hajszoló emberekkel mindent véghez lehet vitetni, nem csak azt, hogy napról napra többet fogyasszanak. A múlt értékeivel szembeni kegyelet, az öregkor tisztelete, a családi érzés, a tartózkodás és a nemi szemérem, végül a jó érzés és az egészséges ízlés, a természethez való ragaszkodás mind ilyen megdöntendő vagy már sikerrel megdöntött – tabu. A cél megvalósítása csak technikai kérdés, s az eredmény egy új típusú, ideális fogyasztó, a cinikus, nyegle, önző élvhajhász, ki „jogainak” határát immár agresszívan is szélesíti.

A még több fogyasztás, még több élvezet mézesmadzagját most már saját legbensőbb indíttatású választásaként lehet előtte meglóbálni, és a hedonizmusnak e legszánalmasabb válfaját egyetlen életformájává tenni. Az a tömeg, mely ilyen egyedekből verődik össze, nem politizál a szó eredeti (a polisz, a közügyek terén való cselekvés) értelmében, nem kér beleszólási jogot azokba, de nem is érez vagy vállal felelősséget semmiért. Így lesz tömeg a közösségből, fogyasztókból álló biomassza, akiket az a közeg, mely ilyennéválásában érdekelt volt, akként is kezel: piaci vonatkozású szerves tényezőként.

Gyermeteg vállalkozás volna megpróbálni azonosítani és megnevezni ezt a közeget, mert legalább annyira arctalan, személytelen, mint maga a tömeg. Világgazdasági, társadalmi és más bonyolult tényezők összhatásának eredője, mozgástere még önnön hierarchikus helyzetének kijelöléséig sem terjed ki.

A tömegek megjelenése világjelenség, és a folyamat éppúgy sajátja a diktatúrának, mint a demokratikus társadalmaknak. A különbséget legfennebb az jelenti, hogy gazdasági vagy más megfontolások (faji, nemzeti, osztály jellegű ideológia) vezetnek-e a közösségek felszámolásához, magyarán hogy a hatalomnak, vagy a rendszernek mihez kell a tömeg? Mire akarja manipulálni, gazdasági vagy politikai okokból és célokért-e? A tömeggel való bánásmód is változatos lehet. Brutális eszközökkel a diktatúrákban vagy kifinomultabb módszerekkel, a látszat megőrzésével. A cél majdnem mindig ugyanaz: a (politikai, gazdasági stb.) hatalom megőrzése, ellenőrzése vagy megszerzése, a kultúra és az emberek tudata fölötti ellenőrzés vagy befolyás monopóliuma. Szobatisztább rendszerekben a megfélemlítés, véres leszámolás, látványos erőszakalkalmazás el is maradhat, helyét átveszi a manipuláció szalonképesebb válfaja. A modern reklámipar bebeszélő, andalító stílusa hatékonyabban manipulál minden erőszakos kísérletnél, s ezt a stílust ma már eltanulni látszanak az újdonsült hittérítők és a politikusok is. A verseny ugyanis nemcsak a hagyományos árupiacon folyik, hanem a lelki és szellemi téren is, mintha a vallásos hitet vagy a politikai meggyőződést is valamiféle légiesített árucikké akarnák átalakítani. Az utcán a gyanútlan járókelőt (nem akármelyiket) váratlanul leszólítják, és miközben kezébe nyomják a kiokosító brosúrát, rövid előadásban részesül, megtudja, mennyire bűnös lélek, és nyomban felajánlják a garantált üdvözülés receptjét is. És persze a létező történelmi egyházak egytől egyig az ördöggel cimborálnak, bizonygatják is, ők az egyedül üdvözítő tan csalhatatlan menedzserei. A politikusokra nem térek ki, kortesfogó szirénhangjaik nem annyira disszonánsak; tudjuk: a szakmához tartozik.

Ez a fajta manipuláció nem alkalmaz fizikai erőszakot, de állandó jelenlétével (utcán, képernyőn, éterben, sajtóban, munkahelyen) szintoly szemtelenül tolakodó és ízléstelen, mint fasiszta vagy bolsevik ősei, mert ugyanolyan kizárólagossággal szajkózza a magáét, ugyanolyan agresszívan (ha nem is tettlegesen), és ami a legfontosabb, kiszemelt áldozatait ugyanúgy gyengeelméjűnek, baleknek, egyszóval: hülyének nézi. A manipuláció lényege az elhallgatás, a kétszínűség, a féligazságokkal való befolyásolás. Az igazán helytálló gondolat, eszme, megoldás vagy jó termék nem szorul rábeszélésre, utat tör az magának, mert önmagáért beszél. Legfennebb ismertetni kell... Ahogy régebb mondták: jó bornak nem kell cégér.

A mai áru- és „áru”-túlkínálatban az új vállalkozások alig tudnának megkapaszkodni a különben ősrégi reklámszakma szolgáltatásai nélkül a telített piacokon. A legjobban persze a reklámszakma jár, mely ennek az állapotnak köszönhetően külön iparággá fejlődött századunkban. Fő terméke, mely illik századunk szelleméhez: az illúzió. A legjobbat birtoklás illúzióját kelti, ahogy a műanyag: a csont, a szaru, a fém, a bőr, a drágakő vagy egyéb ritkaság illúzióját, ahogy a ponyva elolvasása a műveltség, a misztikus tanokban jártasság, a csodamódszerek ismeretének stb. illúzióját. S a derék tömegember abban az illúzióban ringatja magát, hogy ő olyan, mintha nem is olyan, hanem ilyen volna. Szerfölött megnyugtató.

A reklám tolakodó jelenlétével az élet minden szegletében jelzi, hogy a szabad világbeli manipulációnak, a tömegízlés és tömeg-reflexek kialakításának egyik legfőbb eszköze. A piaci manipuláció is igényt tart, akárcsak a diktatúrák ideológiái, legalább saját társadalma (piaca) meghódítására. Körmönfontan, észrevétlen agymosással. Sziporkázó tehetséggel teszi, korszerűen, sőt, kellemesen, úgy, hogy áldozata szinte sikít a gyönyörűségtől, s esze ágában sincs panaszt tenni, vagy tiltakozni. Micsoda elegancia! Ha ezt tudták volna az ókorban vagy az inkvizíció idején, hol tartanánk ma?... Vagy legalább a francia forradalom idején. Mekkora tömeg tolongott volna a Gréve téren, hogy meghitt kapcsolatot teremtsen a nyaktilóval.

A tét: a piac és a fogyasztás. Szűkülő, bezáruló világunkban, új amerikák és ausztráliák felfedezésének esélye nélkül a piac is, a fogyasztás is csak úgy bővíthető, ha új szükségleteket sikerül teremteni, amelyek kielégítésére aztán a tömeg rávehető. Valós szükségletek mellett (azért van ilyen is) az álszükségletek is megjelennek (sőt ezek az igazán sikkesek, olyanok, mint a státuszszimbólum), s a tömeg egyre kevésbé tudja, mire is van tulajdonképpen neki szüksége. Elvégre ettől lett tömeg.

Ebben a világban minden fogyasztható, minden és mindenki eladni akarja magát, az állam, a tudós, a művész, sőt, még a természeti látnivalók, a klíma vagy a parasztgazdaság nosztalgiákat ébresztő életritmusa is. És mindennek pénzben kifejezett értéke van, anyagi, szellemi javaknak, szerelmi „szolgáltatásoknak”, a pincér vagy a diplomata mosolyának. Hála a széles körű felvilágosító reklámoknak, mindez a mindennapi életben is explicitté vált, minden – tabuk, tiltások nélkül – hozzáférhető a nagyérdemű fogyasztó számára.

Ő, a fogyasztó rég nem észleli, hogy fogyasztása tárgyát már nem ő választja, mert ő valójában már nincs: „tetteit” és minden „gondolatát” egy világméretű gazdasági-pénzügyi mechanizmus – életének még eszmélkedés előtti korában programozta belé. Gyermekként még ártatlan és értetlen szemlélője, felnőttként viszont már engedelmes alapanyaga c biomassza-feldolgozó piacgazdasági garatnak, amelyen lecsúszva azt álmodja magáról, hogy döntéseiben ő: szabad fogyasztó, tabukat nem ismerő, felvilágosult, kötelezettségektől nem béklyózott, független és boldog lény.

Önámítás azt hinni, hogy a „boldog” tömeg csupa félművelt vagy értelmi fogyatékos egyedekből áll, esetleg az „alsóbb társadalmi rétegekből”. Az emberiség színe-java alkotja, tekintet nélkül végzettségre, foglalkozásra vagy értelmi képességre, a koldustól a miniszterig, az analfabétától a Nobel-díj várományosáig. A tömeget manipuláló kevesek is szabad idejükben – amikor épp nem manipulálnak – maguk is manipuláltakká vedlenek, ha saját mesterkedésük területéről kimerészkednek: a sajtómágnás valamely külhoni szálló éttermében, a színésznő a hentesüzletben, a mosópor-király, ha új autót készül venni, a háziasszony, amikor megveszi az újfajta mosóport, mert jobb a réginél (a régi alig egy hónapja a legjobbnak számított), a miniszter, ha sokcsatornás tévéjén épp műsort „választ”.

Korunknak ez a túlfogyasztási mizériája alapvetően groteszk. Bűvös kört látunk, manipuláltak tömegét, akiket olyanok beszélnek rá valamire, kik szintén manipuláció áldozatai, és nincs egy végső bábmozgató, nincs főmanipulátor. Nem hierarchikus, inkább hálószerű összefüggések szövevénye, társadalmi méretű öngerjesztés, mindenki rábeszél valakit, van aki sikeresebb és többeket rábeszél, de nincs olyan ember, kit legalább egy valaki ne befolyásolna. A végső számlán mindenki manipulált egyede a tömegnek. Hol tömeg, hol manipulátor, felváltva, mint valami eszelős itt a tömeg, hol a tömeg?-féle társasjátékban. Ha tovább erősködünk, hogy akkor végül is ki manipulálja a tömeget, arra az abszurd eredményre jutunk, hogy senki. Azazhogy, mint valami megkergült mitológiai őslény, a tömeg manipulálja önmagát.

MURVAI BÉLA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék