Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. március, VIII. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kiss Zsuzsánna

Kiss Zsuzsánna

A MAGYAR LEAR KIRÁLY

SZÖVEG- ÉS SZÍNPADTÖRTÉNETE

Folytatás előző számunkból. Részlet egy hosszabb tanulmányból.

Nekünk meg ideje már visszakanyarodnunk a fordítástörténethez. Budáról a bemutató és két további előadás után a Vajda- és Jakab-féle Lear átkerül Pestre a Nemzeti Színházba, 1838-tól 1847-ig tizenöt előadást ér meg. A főszerepet rövid ideig átveszi Megyeri Károly, a komikus színész, aki tragikai babérokra sóvárog. Talán nem véletlenül éppen a bolond szerepének jut mostoha sors ezekben a Lear-előadásokban: hol népszínpadi bohócot, hol francia bohózatfigurát láthat a közönség Shakespeare sokkal mélyebb, keserűbb, kulcsfontosságú bolondja helyett. Megyeri bukik a Learben, kudarca után a Velencei kalmár főszerepével próbálkozik, több sikerrel. Következik hat év szünet: az ok Egressy betegsége, törökországi emigrációja, meg nyilván az ország békésnek nem nevezhető állapota. 1853-ban újra színpadon van a Lear, Fáncsyval a főszerepben. És 1854-től, amikoris eléggé ellentmondásos körülmények között, Kossuth-ellenes naplója és fura kémjelentései jogán hazajöhet, vendégművészi alkalmazásban 1865-ig ismét játszik Egressy37.

Közben angol Lear vendégszerepel Pesten: az Európában turnézó híres amerikai néger színész, Ira Alridge. A vendégművész puszta léte is csodaszámba megy. Hiszen Amerikában ekkoriban a legélesebb a dinamikusan fejlődő tőkés Észak és a rabszolgatartásban megkövesedett Dél ellentéte. 1857-ben, majd 1858-ban kétkét magyar előadásban ő játssza a tragédia főszerepét. Különösen ritka pillanatok akkori színjátszásunk történetében. De a csüggedt kor „konzervatív hajlamát” még ilyen rendkívüli esemény sem oldja fel: az angol Lear-szöveg a Vajda-JakabEgressy-féle fordítással találkozik a színpadon. Pedig Vajdáék jambusai csak „olyanok, amilyenek”38, ezzel szemben megjelent Vörösmarty fordítása (1856)! Lezajlottak az új Lear-fordítás kiadását kísérő nagy viták. Az új szövegre eső választást támasztaná alá döntő érvvel a kegyelet is: a vissza nem térő reformkor és a romantika ekkorra már halott nagy költője iránt. Mégis, az elsőség okán vagy a sors iróniájából, Vajdáék jambusai oly mélyen beivódnak a színészek – és a közönség – emlékezetébe, hogy sokáig útját állják a nagyobb formátumú, de a történelmi rossz idő jegyeivel igencsak terhes új szövegnek.

A magyar Lear-előadások története ismét a történelmi döntéshelyzet környékén szakad félbe: 1866-tól következik négy év szünet. A kritika egyre hangosabban kívánja a régi Shakespeare-fordítások kicserélését. Meghal Egressy. Aztán 1870ben végre betanulják a Vörösmarty fordítását.

„Szomorújáték öt felvonásban, írta Shakespeare, fordította Vörösmarty Mihály. Előadta a Pesti Magyar Színház 1870. szeptember 7-én, szerdán, új betanulással és új szereposztással, Molnár György első fölléptével, rendezte Paulay Ede” – így a rendezői példány. Ugyanez a rendezői példány, és a következő néhány év Learelőadásainak súgópéldányai azonban azt is tanúsítják, hogy a kétségtelenül nagyobb irodalmi értékkel szemben még mindig érvényesül valamiféle irodalmon túli ellenállás. Mintha az élet tiltakozna az irodalom általi lelepleződés ellen. Az elbukott, meghasonlott, felismerhetetlen helyzetű ország nem bízik magában. A kiábrándulás és félelem parancsol, a tél és csend és hó és halál a szavak emberei felett is gyakorolja hatalmát. Hiszen a színészek éppenséggel a legmágikusabb erejű szavakat teszik félre, amikor visszacserélik Vörösmartyt az Egressy-féle szövegre. Ahol Vörösmarty tolla alól felszárnyal a shakespeare-i szöveg, illetve ahol húsba vág a kimondott kín igaza, ott a súgópéldány tanúsága szerint39 azonnal húzni kell, rontva javítani: az előadás visszazökken az 1838-as fordításhoz. Nyilvánvaló pedig a tragédia modern olvasatára, érzékeny elemzésére, árnyalt értelmezésére való hajlam; Molnár György könyvet ír Shakespeare-ről és külön a Lear királyról40, több színházkritika, dramaturgiai tanulmány méltatja a Paulay rendezését41. A színpadon viszont a művészek mintegy modern-önmagukat meghazudtolva visszatérnek a „kályhához”. Az esztétika értékrendje szerint meg nem indokolható kímélettel inkább a halkabb, a kevesebb történelmi áthallással bíró, tehát a politikailag „biztonságosabb”, emberileg könnyebben emészthető régi fordítást mondják.

A Paulay-bemutató ugyanúgy indítja az első felvonást, ahol a 38-as előadás is: in medias res a három lány szeretetkinyilvánítási jelenetével.

Azalatt kimondjuk rejtett szándékunkat.

Adjátok a térképet. Tudnotok kell

Hogy országunkat három részre osztók

S erés feltétünk minden gondot és bajt

Lerázni agg korunkról, általadván

Ifjabb erőknek, míg magunk tehertől

Menten mászunk a sír felé. ...

Így Vörösmarty. A súgópéldány pedig? Ott áll ez a szöveg, de áthúzva. Az első két sor még a meghúzott nyitó jelenet részének minősült. Tovább pedig, minden verssor fölött egy feltehetően más kézzel írt sor, amit ha egybevetünk a 38-as Lear-szövegkönyvvel, akkor tapasztalhatjuk a szinte szó szerinti egybeesést (illetve átvételt).

A felülírt sorok:

Miként tudjátok, három részre osztók a birodalmat

S elvégzők szilárdul agg napjainkról a gondot

lerázni

S ifjabb erőkre bízni, hogy tehertől menten tántorogjunk kész

sírunk felé. ...

A 38-as Egressy-féle súgópéldány:

Miként tudjátok, három részre osztám

A birodalmat. Elvégzém szilárdul

Agg napjaimról a gondot lerázni

S ifjabb erőkre bízni, hogy tehertől

Menten tántorogjak kész sírom felé. ...

A vihar-jelenet (III. 2.) Lear-monológja Vörösmartynál, tehát a 70-es súgópéldány első lejegyzése szerint így szól:

Fújj, szél, szakadj meg, fújj, dühöngj. Vihar,

És zápor,42 omoljatok le, mig a tornyot

S a szélvitorlát elsülyesztitek:

Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek,

Kengyelfutói a tölgyhasgató

Mennykőnek, hamvasszátok el

Ez ősz fejet. Világot rengető

Villám, döngesd laposra e kemény

Kerek világot. Rombold el a

Természet műhelyét s egyszerre fojts meg

Minden csírát, miből a háládatlan

Ember keletkezik.

Az első sor marad, csak az utolsó szótól, onnan, hogy Vihar, kezdődik az áthúzás és felülírás. Az eredetiben Learnek ez a jelenetnyitó monológja kilenc sor.43 Vajdáék tizenhárom sorban fordítják le a kilencet. Vörösmarty a kéziratban szintén tizenhárom sorra méretezi ezt a részt. A második sorát azonban bizonytalannak érzi, és ezt minden kiadás, a kritikait kivéve, azóta kihagyja. A 70-es súgópéldány átírt szövege tehát az első Vörösmarty-sorhoz a harmadik Vajda Péter-sort kapcsolja, és tovább a régebbi szöveget fűzi az újba, egy sor kivételével:

Szakadjatok, felhők és záporok

Míg a tornyok fölé duzzad villámotok.

S míg csak beléjük fúl a vaskakas.

Ti gondolatgyors kénköves tüzek

Kengyelfutói a tölgyhasgató mennykőnek44

egőszült fejem perzseljétek el.

Mennykő! Te mindent megrázkódtató,

Laposra zúzd e domború világot

Törd ízre porra minden tárgyait

Pusztíts ki minden természetmagot

Miből a háládatlan ember származik.

Utolsó például vegyük Cordelia és Lear újratalálkozásának nagy pillanatát (IV. 7.). Itt is, Vörösmarty Learének sorai áthúzva, a 38-as fordítás megfelelő sorai az áthúzott sorok felett. Vörösmartynál ez áll:

MéltatlankodásEngem kivennetek a sírból. Te egy

Megboldogultnak lelke vagy. De engem

Tüzes kerékhez köttek, hogy könnyűim

Úgy áthevülnek, mint az olvadott érez.45

A felülírt sorok helyszűke miatt folyamatosan következnek a lap bal margóján, nem őrzik a Vajda-féle verssorok formáját (ezúttal Vajda tömörebb Vörösmartynál, és itt egy sorral rövidebb az eredetinél is46: „Nem jól cselekszitek, hogy síromból kivesztek. Te boldogult lélek vagy. De én tüzes kerékhez köttetem, melyet könnyeim forró ólom gyanánt hevítenek.”

És tovább, az annyira kulcsfontosságú mondatok, sok előadás legmeghatóbbra sikerülő sorai – Vörösmarty még „nem kell”. Ugyanakkor a gondolat íve, a beszédhelyzet lényege így is, úgy is átjön. És talán ilyenkor érvényesül az a „furcsa igazság”, hogy ugyanis adott esetben, a művészi megformáltság tökélye helyettnélkül: a közvetített tartalom hat. Vörösmarty:

Hol voltam? hol vagyok? szép napvilág?

Szörnyen megcsaltak. Mást ha így találnék,

Meghalnék szánalomból. Nem tudok

Mit szólni. ...

Egressy, illetve a visszajavítás:

Hol voltam, hol vagyok, szép napvilág?

Engem rútul ámítanak. Meghalnék a szánás miatt

Ha mást így látnék, mint magam vagyok.

Az I know not what to say46 fordítása itt hiányzik, a további rész pedig valóban elmarad, az áthúzás már nem más szövegért, hanem pusztán a rövidítés céljából történik.

Végül a további átjavításban találunk egy különös, feltűnő hézagot. Két egymás utáni sor közepe maradt le olyanformán, mintha átsiklott volna a javító figyelme a sorokon, és csak az első meg az utolsó szavakra figyelve csak azokat másolta volna át a Vörösmarty fölébe. Az eredmény egy csonka és zűrzavaros sor lett, amit ha valóban így mondtak el, akkor bizonyára nagy szünetekkel tehették a kihagyások helyén; úgy talán mégis értelmezhetővé vált. A Vörösmarty:

Kérlek, ne űzzetek

Tréfát velem. Valóban én bohókás

Gyarló öreg vagyok, már nyolczvan éves,

Sőt több is annál s nyíltan szólva, félek

Hogy nem vagyok valódi eszemen.

Úgy tetszik, ismerlek, sőt ismerem

Ez embert is. S még is kétes vagyok.

E helyről nincs fogalmam, s bár hogyan

Erőlködöm, e ruháról nem tudok

Megemlékezni. Ki ne nevessetek,

Mert életemre mondom, azt hiszem,

Hogy ez úri hölgy lányom Cordelia.

A javítás, vagyis a Vajda-féle:

Kérlek ne illess gúnnyal, én öreg

Erőtlen nyolczvanas gyermek vagyok.

Hogy igazat szóljak, én magam is

Szinte félek hogy nincs helyén eszem.

Úgy tetszik, mintha ismernélek, és

Ezt is, de még is kétkedem, mert nem tudom

Minő hely ez, s bár mint erőlködöm

Eszembe nem jut hol vettem e ruhát,

Sem hogy hol háltam a múlt éjszakán.

Ne nevessetek ki, mert a milyen

Igaz hogy élek, úgy rémlik nekem

Hogy e Lady az én Lányom Cordelia.

A felülírt sorok néhol nem így tagolva verssorokként, hanem folyamatosan következnek egymás után. A megcsonkított két sorból kimaradt részeket kiemeltem. Ami megmaradt, olyan, mint egy pszichiáternek való megnyilvánulás: Úgy tetszik, mintha és ezt is nem tudom. Ajánlatos az eredeti angol Learhez fordulni.47 „tanácsért”.

Kézenfekvő a hasonlat, miszerint Vörösmarty Lear-fordítása olyan súllyal nehezedik a maga korára és közvetlen utókorára, mint amilyen nehezen viseli el Lear király tragédiáját a restauráció Angliája. Vörösmarty Learje egyfelől a Shakespeare-hez mérhető óriás költői tehetségnek, másfelől pedig a hozzá fűzött reményeket és ígéreteket meghiúsító korszak learien kusza, kaotikus körülményeinek a találkozásából és összerobbanásából jön létre. Nézzük csak ezt az összeütközést.

„Sötét és semmi voltak, én valék, kietlen, csendes, lény-nem lakta éj” – szólal meg a legbiztonságosabb nyelvi vértezetben az Éj királynője: Csongor és Tünde, 1830. Vörösmarty költészete már itt eléri a filozofikum olyan tartományait, amelyeket a magyar nyelv addig még be nem utazott. A költészet mágikus, meséből merítkező mélységei, a drámai szerkesztés, a jellemek mind erős shakespeare-i ihletésről tanúskodnak. A három vándor keserű tapasztalatában, elsősorban a visszatérő fejedelem alakjában ott rejtőzik kibontatlan az egész Lear-tragédia, amit az idő majd átkozottul kiérlel. A három manó Macbeth boszorkányaira, a tévutakon járó Balga a Szentivánéji álom Zubolyára emlékeztet. A reneszánsz vígjátékra jellegzetes a hősöket kísérő, velük ellentétes alkatú-jellemű szolgák szerepeltetése. Ugyanakkor nyugodtan állíthatjuk azt is, hogy a Csongor és Tünde ihletforrása Mozart Varázsfuvolája volt47; és ezzel nem keveredünk igazi ellentmondásba, mert Vörösmarty és Mozart, illetve Vörösmarty és Shakespeare között többről van szó, mint egyszerű megtermékenyítő művészi hatásról. Shakespeare „hatása” tehát követhető és kimutatható volna az egész Vörösmarty életműben, a Salamon királytól a Czillei és a Hunyadiakon vagy A fátyol titkain át Az úri hölgyig; de helyesebb talán a hasonló problémákra érzékeny tehetségek szellemi rokonságáról beszélnünk. Jelen dolgozat írója belátja, hogy maga éppenséggel úgy járhat, mint az egyszeri vicchős, akinek mindenről ugyanaz jut eszébe, ha mindenben a Lear-fordítás előképét véli felfedezni. Mégis, kockáztassunk meg néhány szúrópróbát.

A Csongor és Tünde ötödik felvonásában Csongor majdnem azt mondja, amivel Lear végzetes állapotát veszi tudomásul Edgar.

CSONGOR: ... enyh a bajnak látni társait...

EDGAR: Ha főbbjeink is szenvednek velünk,

Kis bajnak látszik, mit mi szenvedünk.

... a lélek megbír bármilly sokat,

Ha búban lel osztályos társakat.

(III. 6.)És az értelmetlen célokból kiábrándult három vándor a szeretet nélkül leélt életek fájdalmát testesíti meg. Mindezek a gondolatok, szinte azonos képi szinten felbukkannak a Learben.

Előbb a KALMÁR:

Vénsége zordon, bús, rideg telén,

Még tűzre rak, s utószor felhevülve,

Végigtekint a tarka életen,

Mint a ruhán, mely hajdan dísze volt,

Most a szegénység ronda bélyege

Az elkopott fény foltjait mutatja. –

Hol vagytok, összehordott kincseim?

Közbül a FEJEDELEM:

Égsz még, s nem égsz el, nap, mely verve látsz?

Rengsz, s el nem omlol, föld, e láb alatt,

Mely vérjelekkel nyomta hátadat?

... Mért e hegyekkel büszke földdarab

Egy sírhalommá nem lesz...

Le a fejről, te hitvány cifraság,

Te csalfa fényből alkotott ragyogvány,

El a kezekből, fejedelmi bot,

Erőtök nincs; míg volt, én voltam az.

... Mi van még hátra? merre költözünk?

Lefeküdtem, s rám villant az ég tüze,

A föld be nem vesz: ember átkai

Fölvernek onnan, és ön álmaim

Nem hagynak alunni olyan szűk helyen.

... Lázadj fel, tenger, bérc, te hullj alá,

Gördűlj ki, föld e fáradt láb alól,

Szakadjatok rám, égő csillagok,

Romlástok harsogása jel legyen,

Hogy egy királyi lélek sírba megy.

Végül a TUDÓS:

... sem él, sem hal, csak tébolyog

Lét és nemlét közt, mint a vert kuvasz,

Kit udvarából a juhász kitilt.

... Ki vagy te, aki bennem háborogsz?

... elő! hadd lássalak.

(Merőn kinyújtott tenyerébe néz, mintha valamit róla elszállni látna.)

Úgy! pille voltál, most már lepke vagy?

Örjöngősen előbbre lépve.

Megállj! ne menj még, én is elmegyek. –

1841-ben, Az úri hölgyhöz címzettje szinte váratlanul korán részesül egy lesújtó retorikai fordulatban, a „Hah, gőgös Goneril!” megszólításban. Hiszen 1842-ben, ha csak egyetlen pillanatra is szállja meg a készülő forradalom mámora, azért egyelőre a Fóti dal gyöngyöző derűjénél tart a világ. Még minden lehetségesnek tűnik, a szabad polgárosodás álma boldogan társalkodik az ébrenlét gondjaival, Fáyék fóti szőlejében Deák – magától értetődően – Kossuthtal illogat.48

Minden gyanútlan, mint Vörösmarty, amikor 1820-ban még diákként elmegy a pesti német színházba, hogy megnézzen egy Macbethet és egy Leart. Valószínűleg nem sejti, milyen szoros kapcsolatba kerül egyszer majd a legtragikusabb Shakespeare-rel. Igaz, máris lefordít huszonhét sort a III. Richardból.49 Az ország legnagyobb költője. Ő írja meg alig huszonöt évesen a honfoglalás romantikus eposzát. Kortársai természetesen tőle várják az isteni Shakespeare igazi megszólaltatását magyarul. 1825-ben nekiáll, hogy megtanuljon angolul. 1827-ben kap ajándékba egy lipcsei kiadású, angol nyelvű Shakespeare-összest. Három különböző angol Shakespeare-összest forgat: két lipcsei (1824, 1826) meg egy hallei (1843) kiadásút. Emellett eligazításnak mintegy, használja a Schlegel-Tieck-féle (1844), meg a Heinrich Voss-féle német Shakespeare-eket.50 1838-ban kezd dolgozni a Julius Caesaron, 1839-ben sikerrel be is mutatják fordítását. Éles sajtóvita zajlik akörül, vajon az eredetiből fordított-e.51 Rágalmazók és lelkes pártolók bábáskodnak „a nagy vállalat” körül, amit a Kisfaludy Társaság a legnagyobb költők bevonásával teljesít majd évtizedek múltán. A vitában a Caesar-fordítás hívei győznek. Külön zamata a történetnek, hogy akik kisebbíteni akarják, és elverik a port a Julius Caesaron, éppen azok szólalnak meg egyfajta, a nagy tisztogatásba belemerevedett, hervatag, lehetetlen nyelvezeten.52

Pedig a nyelvújítás harca már a húszas évekre lezárul. A 30-as években Bajzáék túllépik Kazinczyt, az irodalom lassan felszabadul a tudomány, a grammatika és a patriotizmus gyámsága alól. Az irodalom demokratizálódása egyenes arányban áll a nemesi liberalizmus megizmosodásával. Meghonosulnak olyan fogalmak, mint kiadói felelősség, kritika, irodalmi hitel és szerzői jog.53 Vörösmarty dramaturgiai, színikritikai, nyelvészeti és verstani tanulmányokba kezd. Elméletében nagyon is gyakorlatias, bírálatában páratlanul finom és objektív. Tehetségének és alkatának másik pólusát használja: a lázas költői csapongással szemben az eszmények szilárdságában bízó higgadtságot. A tragédia szót nem használja, de teljes elméletet épít fel a pátosszal teli komoly színműről, mely a megtévedt erő vagy erény nagyszerű küzdéseit, szenvedéseit, az egyetemes ellen tusakodását állítja elő. Eljut az egyetemes törvény fogalmához. Egyedül a költői igazságszolgáltatás igénye téríti el kissé a tragikum legátfogóbb értelmezésétől.

A konkrét drámák illetve előadások tárgyalásakor már semmiféle elvi korlátot nem ismer, ízlése sohasem téved, kétségtelen, hogy a leari nagytragédia felé vonzódik. „Azon darabok közűl, mellyek más nemzeteknél a színház örökös díszei, mellyekben magokat jeles színészek vetekedve gyakorolják ’s a’ közönség csüggedetlen részvétele mellett kitüntetik, alig bírunk egyet kettőt jó fordításban. Nincs Learünk, nincs Romeónk, nem láthatjuk a’ Velencei kalmárt, Hamletnek csak árnyékát bírjuk”, írja.54 1847 végén, 48 tavaszán kezd foglalkozni a Lear királlyal. 1848 februárjában Arany említi Petőfihez írott levelében, hogy Vörösmarty „Learez”.

Ekkor még körülötte a világ nem érlelődött meg a tragikumra. Katona József drámai éleslátása még nem talál értő fülekre. De Shakespeare-t fordítani közügy, a nyilvánosság visszhangosítja az irodalmat. Vörösmarty költészete pedig az ország közös reményeit fejezi ki – egyelőre.

Egyelőre, míg az uralkodóház elviseli a nyelv és irodalom polgári szempontú megújítását. Hiszen kénytelen-kelletlen, de csak enyhül a cenzúra, amely mintegy a rendőrséget képviseli az irodalomban.55 És amint az arisztokrácia beleun a szervezkedésbe, a nemesség nagy lendülettel veszi át a társadalom megújításának szerepét, de 1843-44 körül már fölmerülnek a polgárosodás árnyoldalai, megtorpan a liberalizmus. A szabadelvűség önmaga korlátaiba ütközik. Széchenyi a radikalizmustól fél, Eötvös a döntő pillanat fel nem ismerésétől, Vörösmarty a politikai élet következetlenségeitől. A történelmi útkeresés dilemmái szerteágaznak, és különböző utakra terelik a haladókat. Átalakul Vörösmarty lírája: a közösséghez szól, de már nem a közösség nevében. A kifele forduló, helyzetfelismerő öntudat és retorika helyét átveszik a magára maradt elme látnoki víziói, a félelmetes jóslatok.

A forradalom lendületét már nem irányíthatja józan ész. 1848 március tizennegyedikén az Ellenzéki Kör elnöke, Teleki László Pozsonyból ír Vörösmartynak, arra kéri, hogy hatalmas befolyását latba vetve akadályozza meg a másnapra tervezett demonstrációt. Vörösmarty későn kapja meg a levelet. Ő sem tehet már semmi mást, minthogy a márciusi ifjak mellé áll. Együtt szerkeszti Táncsiccsal, Vasvárival, Irinyivel a proklamáció szövegét. Ír néhány politikai cikket, aztán felhagy a szépirodalommal, a Lear fordításával. A néma költő magában emésztődik hánykódva legjobb barátja, Deák aggodalmas hallgatagsága és legkedvesebb tanítványa, Perczel Mór forradalmias önbizalma között. Amaz a törvényesség, ez a forradalom megtestesülése.56 Egyetlen vágya, hogy képviselővé válasszák, nem a szereplés kedvéért, hanem a felelősségért. „Vörösmarty a képviselőház leghallgatagabb tagja volt, éppen mint Newton az angol parlamentnek”, írja Gyulai. Egyetlenegyszer sem szólott, sem Pesten, sem Debrecenben, sem Szegeden... irtózott szólani... Még az annyira megszokott akadémiai gyűléseken is némi zavar fogta el, ha hosszabb beszédet mondott.”57 Mégis megtámadja az új ellenzék, éppen Petőfivel keveredik polémiába. Száraz, keserű hangon védi magát – elveit, amiket meg nem sértett. A mozgalmas idő teszi, hogy ők, akik annyira tisztelik egymást, mindketten félreértik a másikat. Azért lényegében nem változik semmi köztük, csak zajlik az események cirkusza. Vörösmarty így csitítja a Petőfi költői sikereire féltékeny Laurát később: „Hadd múljon felül mielőbb, nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország első költője.”58

Amikor végleg „felbőszül” körülötte a világ, ott sodródik, őrlődik benne. A forradalmi kormánnyal menekül Debrecenbe, Szegedre, eleinte magával viszi családját is. Vesztett és nyert csaták zajában éli napjait. Az uralkodóház trónfosztása után a forradalmi kormány kinevezi Vörösmartyt az újonnan felállított kegyelmi szék egyik bírájává, és a költő elfogadja, nem gondolva e hivatal minden körülmények között fennálló veszélyeire. És előrenyomulnak az egyesült osztrák és orosz seregek, odavész „az emberek vetése”, szétfoszlik a későn elért családi élet békéje. Elítélik. Bujdosni kényszerül. „Úgy vált meg családjától, ... mintha sohasem térne vissza.”59 Bajzával utazik Szegedre, majd Aradra, ott várja a vihar múlását, egy régi jó barátjánál, de mit tehet egyebet, vég nélkül iszik az aradi pincében. Világos után tovább menekülnek Nagyváradra, Szatmár megyébe, hálnak a szabad ég alatt és vadászkunyhókban. Üldözőik a nyomukat vesztik. De teste-lelke beteg, vérkeringési zavarokkal küszködik. Egyre zaklatottabb leveleket küldöz álnéven Laurának, aki gyermekeik betegségei kapcsán nem sok jó hírrel szolgálhat. A pusztulás, a bukás szégyenétől meg a felingerelt hatalom bosszújától szenved, mint mindenki, aki részt vett, és aki nem. Deák és Wesselényi tartják még benne, úgy-ahogy, a lelket. Bajza ’49-ig bírja, és megőrül. 1850 elején találkozik Fegyverneken Laurával. Pestre megy, feljelenti magát a katonai törvényszéknél. Ítéletig szabadon bocsátják. ’50 nyarán pörét felfüggesztik, és hazatérhet. Nem marad Budapesten, ahol a megtorlás terrorja dúl, „a besúgás rangos kereseti forrás”.60 Nagyon beszűkülnek a lehetőségek, dolgozni, élni már nem marad ereje. Ki egy, ki más segítséget nyújt neki, „csak éppen hogy koldus ne legyen”.61 Megrongált pénzviszonyait sehogy sem tudja helyrehozni, és ettől bántja a lelkiismeret. Dohányt és dinnyét termeszt a baracskai homokon, maró humorú vígjátékot tervez a halál becsapásának témájáról. 1853 tavaszán szülőföldjére, Nyékre költözik, „búskomorságba és tétlenségbe süllyed”.62 Vértolulások, tüdővizenyő, nehézlégzés. Gyakran fellátogat Pestre orvosához, benéz a színházba, Keményhez, Csengeryhez, Tomoryhoz. Az irodalom már nemigen érdekli, csak a politika, de sokszor ültében elalszik, öltözetét elhanyagolja. Nyéken viaskodik véncigányos látomásaival, újabb versei kiadását tervezi, hogy családjának hagyhasson valamit. Várja a véget, hagyatkozik családjának: „Nem tudom, mi lesz belőletek, de bármi sors érne, forduljatok Deák Ferenchez, ő nem fog elhagyni.”

Ideje már csak annyi van, hogy kigyötörje magából, befejezze a Leart. Még menekülés közben, 1849. február 4-diki levelében kéri a Shakespeare-kötetét. 1854 nyarán Bártfay Lászlónak azt írja, hogy „én Learrel már annyira készen vagyok, hogy tisztáztatom. Két hét múlva kézbe adom.”63 De sohasem „tisztáztatja” már a kéziratát. A fordításon ott maradnak „a sebes munka elvétései és a kongenialitás remek találatai”.64 Nincs több, nincs más mondanivalója már. Tartózkodás nélkül beszél a maga nyomoráról. „Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig nevezhető életnek. Itt a’ lelki erő oszlop, mellyről elpusztúlt a híd” írja 1854. augusztus 4-én egyik utolsó, nagyon szófukar levelében Tóth Lőrinc barátjának. 1855 áprilisában utoljára mutatkozik nyilvánosság előtt, Az áldozat bemutatóján. A szenvedés élő szobrát alakítja. „Átszellemült arcán a megdicsőülés túlvilági fénye. Szeme, járása, minden mozdulata lassú és vontatott... mindig szelíd hangja halk és még nagyobb”.65

Élete utolsó feladatát úgy teljesíti, mintegy „önmaga fölött”66, mindenki helyett, valami ki nem mondható szükség parancsára, hogy azonosul a szereppel: maga is Learré válik. És eltűnik szerepe mögött, mint a Bolond a tragédia közepén.

JEGYZETEK

37.   Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház története. 150. old. Eltérő adatok léteznek az előadások számát illetően.

38.     Athenaeum, 1838. május 5.

39.     Az 1870-es Lear-bemutató súgópéldánya a Széchényi Könyvtár Színházi Intézetében az L103-as leltári számon található.

40.     Molnár György: Lear király – Tanulmány a színművészet köréből. Debreczen, 1878.

41.     Színpad, 1870. szept. 12.

42.     A Vörösmarty-kézirat több változatot őriz a második sor kezdetére (még az első sorra is); a költő kihúzta, átírta, a lap aljára jegyezte föl próbálkozásait, látszólag egyikkel sem volt elégedett, hiszen nem egyértelmű, melyik variánst választotta végül is. Ezért a különböző Vörösmarty-kiadások néhol eltéréseket mutatnak. A kézirat bizonytalanságainak részletes elemzését lásd Ruttkay Kálmán nagyszerű munkájában, a Vörösmarty összes kritikai kiadásának 12. kötetében, 558. old.

43.      Az új Cambridge kiadásban, szerkesztette Jay L. Halio, Cambridge University Press 1992, a kilenc sor: Blow, winds, and crack your cheeks! Rage, blow, /You cataracts and hurricanoes, spout / Till you have drenched our steeples, drowned the cocks! / You sulph’rous and thought-executing fires, / Vaunt-couriers of oak-cleaving thunderbolts, / Singe my white head; and thou all-shaking thunder, / Strike flat the thick rotundity o’ th’ world, / Crack nature’ s moulds, all germens spill at once / That makes ingrateful man.

44.     Ez a sor Vajdánál másként van: Ti tölgyhasító dögvésznek követjei; az eredetiben pedig: Vaunt-couriers of oak-cleaving thunderbolts.

45.     A méltatlankodás és a köttek helyett Szabó Lőrinc javítása nyomán kerül a Vörösmartyba méltánytalanság és kötöttek (1955-ben).

46.     Angolul a teljes szövegrész: Where have I been? Where am I? Fair daylight? / I am mightily abused. I should ev’n die with pity / To see another thus. I know not what to say.

47.     Fodor Géza: Zene és dráma. Bp., 1974., 601-664. old.

48.     Szabó Magda: A legutolsó bordal: A vén cigány, színképelemzés. Holmi, 1995, 1750. old.

49.     Ruttkay Kálmán: Vörösmarty drámafordításainak kritikai kiadása (Vörösmarty Összes művei 12. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983) 340-343. old.

50.     A német Learek felhasználásának bizonytalanságairól lásd Ruttkay Kálmán Vörösmarty drámafordításainak kritikai kiadását, 348-349. old.

51.     Radó Antal (Budapesti Szemle, 1838, 247. kiadás, 32-33. old. old) védi, míg Csató Pál Varga Bálint álnéven rágalmazza (a pozsonyi Századunk című lapban 1840, 3. szám).

52.     Teljes vala hitem, hogy az a’ múzsák keblencze, ki Zalán futását olly bámító erővel, olly elmállasztó édességgel éneklé, ki Vérnász szomorújátékot olly mesterül dugába állitá, ki a’ sok száz év óta porrá mállott Árpádot olly meglepően ébredezteté, kinek termékeny fejéből olly bokrosan erednek a’ szebbnél szebb gondolatok, mint búvik a’ magát kihevert természet’ kebeléből tavaszai a’ virág, ki csak kevéssel ezelőtt Marót bán keserveiből 100 aranyat tuda kikovácsolni, minden bizonnyal Shakespeare’ lent említem egy remek emberről írt remekét ha már egyszer, a’ kor kedveztével, ez az elsőség’ dicsőségét kezéből elkapta, ugy fogja visszahanzani, mintha maga Shakespear magyarul irta volna darabját. ... De mennyire meghült bennem a vér, midőn ... a jambusi formánál egyebet nem találtam; az angoltól belefútt léleknek még csak a’ hült helye volt. Jó Isten! igy kiálték fel, én alszom c, vagy a fordító aludt, fordíttában?– idézet a Vörösmarty drámafordításainak kritikai kiadásából, szerk. Ruttkay Kálmán, 352. old.

53.     A szerzői jogdíjat tulajdonképpen az 1844-es törvényjavaslatot jóval megelőzve bevezeti a Nemzeti Színház, a magyar drámaírás ösztönzésére. Vörösmarty az első megfizetett drámaíró: az Árpád ébredéséért 350 ft jogdíjat fizet neki a színház. ld. Pukánszkyné Kádár Jolán, 154-155. old.

54.     Vörösmarty összes, 14. kötet, 82. old.

55.     A századelőn még cenzúrarendelet tiltja, hogy az országgyűlésben tárgyalt dolgok közzé tétessenek, aztán a hatalom így sem nyugszik meg: Ferenc császár feloszlatja az országgyűlést, Erdélyben 1811-től 1831-ig, Magyarországon 1812-től 1825-ig. Kényes kérdések, például a rossz utak vagy az áremelkedés írásban nem említhetők. Betiltatik minden „román”, mely a józan emberi észre káros ábrándozáshoz vezet.

56.     Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza. 250-251. old. Bp., 1985.

57.     Gyulai Pál: idem

58.     Gyulai Pál: idem 256. old.

59.     Gyulai Pál: idem 260. old.

60.     Szabó Magda: A legutolsó bordal: A vén cigány, színképelemzés. Holmi, 1995, 1751. old.

61.     Gyulai Pál: idem

62.     Gyulai Pál: idem 261. old.

63.     Vörösmarty levelezése II. Vörösmarty összes művei 18. kötet. Bp., 1965., 252. old.

64.     Gyulai Pál: Vörösmarty Lear királyának első kiadása. 1863–64-es kiad.

65.     Vachottné emlékirataiból idézi Szabó Magda: idem

66.     Vörösmarty összes művei. Gyulai Pál szerk. Bevezető, 1884–85-ös kiad.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék