Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. február, XI. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

Gergely Tamás

A Dunánál

Ketten voltunk magyarok a csoportban. Õ ismert, sõt elismert, magyar neve ellenére a zsûri elnöke, míg engem a kutya sem tartott számon, s véletlenül ért a "megtiszteltetés", hogy tagja legyek a közutálatnak örvendõ "Megéneklünk, Románia" fesztivál zsûrijének. Nem kerestem társaságát, mint ahogy a többiét sem, kötelességtudóan végignéztem mindent, továbbá szavaztam, állásom függött ettõl, ám ha csak lehetett, félrevonultam.
Brãilában egy városon kívüli menedékházban szállásollak el, a Dunához igencsak közel, úgyhogy másnap reggel a mikrobuszra várva, annak partjára lesétáltam. Meglepõen zavaros és félelmetes volt a Duna. A szélcsend meg a napsütés ellenére elõtûnt lomha ereje, tudatosodott bennem, hogy egyetlen lépésre állok a haláltól, ösztönösen hátrább léptem... A vizet figyeltem, retinámon mégis rajta voltak alkalmi társaim, észrevettem hát, hogy a "fõnök" felém tart. Nem örvendtem közeledésének, ezt ösztönöm éreztette velem gyomorszájam környékén. Ugyanakkor mentegetni kezdtem magamban addigi viselkedését, azzal, hogy akkor találta meg végre az. alkalmat, hogy velem négyszemközt elbeszélgessen. Szól váltsunk egymással, magyarok magyar nyelven "magyarul". Felé fordultam hát féltesttel, hogy lássa részemrõl a jóindulatot. Figyeltem szánalmasan cingár alakját, amint közeledett, fürkésztem maszkját, melyet nagy tökéllyel hordott, mintha az nem is maszk, hanem arc lenne, lestem a mozdulatot, a belsõ rezzenést, mellyel leveti.
Hozzám ért, mellém lépett, majd fél lépéssel elém, s a folyóra tekintve hozzám szólt - románul.


A castrupi vécé

Menekültünk. Érvényes jegyünk mindössze Koppenhágáig szólt, hogy Stockholmba eljutunk-e, az egy tisztviselõtõl függött, s még inkább az utolsó járat utasainak számán múlott. Úgyhogy eléggé gondterhelten róttuk belsõ útjait a castrupi reptérnek. Mondják, hogy annál csak a frankfurti nagyobb, benne az
utolsó rézkilincs is ragyog, s nekünk, a szürkeségbõl szabadulóknak minden többszörösen olyan színesnek tûnt, mint a turistáknak.
Hogy fel-alá járkáltunk az árurengeteg-fénykavalkádban, egymásra találtunk egy kolozsvári férfival. Vadidegennel, akihez, behúzott nyakunk, görnyedt vállunk tett hasonlatossá. Õ kislányával tartott Göteborgba érvényes jeggyel, tehát jobb állapotban, mint mi, de hát a testtartásban elraktározódott alázatot nem lehet fél óra alatt, két kilométernyi castrupi csillogástól levetni.
Megbeszéljük, hogy ugyanazon dologban járunk, majd elválunk, azt hisszük, örökre. Ám ahogy a vécé felé tartok, újra elõtûnik. Mosolyog, odajön hozzám, sõt bejön velem a vécébe. Látom igyekezetébõl, hogy valamit meg akar mutatni nekem, valamit, amire õ rájött, és fontosnak tart velem közölni. A vizelde oldalán egy alig észrevehetõ, a fajanszmedencével azonos színû, s annak részéként kiképzett gombra mutat, melyet pisilés után kell megnyomni, akkor elindul a zuhatag. Azt kell megnyomni, nem mást, mire a gombnyomástól lezúdul a víz.
Castrupi közvécé, 1987. Még egyszer rám mosolyog a leendõ göteborgi kolozsvári, majd kimegy, hogy soha többé ne lássuk egymást.


Hogyan kötik a pionírnyakkendõt?

Az emberi fantázia aligha tud kitalálni cifrább játékot, mint amit az élet játszat velünk!
Ülök a Stockholmi Városi Könyvtár alkalmazottjaként egy számítógép-kurzuson, s valamikor, mondjuk, az ötödik percben, elõadónk hangján észreveszek valami pici akcentust. Minden stimmel különben: szórend, egyeztetés, de rajta van a hangon valami... plusz szín. Amihez, járul egy nem svéd élénkség. Tíz százalék fölös gesztikulálás, legalábbis a svédhez képest. Valamiféle... kontinentális jelleg. Amikor aztán észlelem azt, hogy - legalábbis az. én fülemnek - tökéletes angolsággal ejt ki angol szavakat, arra következtetek, hogy anyanyelvén mondja azokat, s kész a képlet: beleszeretett az angol lány a svéd fiúba, s férjhez ment... Skandináviába.
Aztán hibázom feladatom elvégzésében, segítséget kérek. Tanárnõnk odajön, félig elkészített Internet-honoldalamon ott a nevem, mikor azt meglátja, félhangosan hozzám szól - magyarul:
"Honnan jöttél?"
Nehezen hallom meg, hiszen mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ebben a környezetben az anyanyelvemen szólnak hozzám, s mikor végül mégis megértem, a világ fordul egyet velem. Ám õ azzal mit sem törõdve, tovább kérdez:
"Hol születtél?"
Nézem, most mit válaszoljak: melyik országban?... megyében?... városban?
"Brassóban" - bököm ki végül.
A fejéhez kap. Azt kérdi:
"Mit gondolsz, én hol születtem?"
Nem hiszem el, õ mégis mondja:
"Brassóban!"
Ilyesmi túl gyakran egyikünkkel sem történt meg, úgyhogy elõjönnek az emlékek, utcaneveket mondunk, kiabálunk felvillanyozódva egymásnak, miket abban a metrómegállóban mindössze mi ketten tudunk, aztán... egyszer csak megmutatja, hogyan kellett megkötni - akkor, az ötvenes évek Romániájában - a pionírnyakkendõt. "Szárazon", kendõ nélkül, végigcsinálja két kezével. Félreértés ne essék: Stockholmban mutatja ezt 1999-ben! Pionírnyakkendõnk nincs a stockholmi metrómegállóban, sõt neki még nyolcévesként, ott, Brassóban sem lehetett, bár nagyon akarta. Ugyanis bármennyire jól tanult, bármennyire is törekedett, meg-bo-csátha-tat-lan bû-ne volt: (megérti ezt valaki azok közül, akik abban a pokolban nem éltek?) a család, családja nem sokkal azután Palesztinába emigrált, beadták már, amikor belõle pionír lehetett volna, az emigráláshoz szükséges kérvényeket.


Pártvonalon

Hogyan volt korábban, Gálfalvi Gyurka meg Cseke Gabi tudja, ám a nyolcvanas évek elején az Ifjúmunkás, melynek bukaresti szerkesztõségében hosszabb ideig dolgoztam, olyannyira "lefter"-ré vált, hogy interurbán telefonbeszélgetésre már csak pártvonalon futotta. Az ingyen volt, igaz, többnyire intézményeket lehetett hívni rajta meg vidéki tudósítóinkat, ráadásul akkor, amikor az "elvtársak" nem használták a vonalat.
Egy ilyen alkalommal történt, hogy miután Marosvásárhellyel már beszeltem, Csíkszeredára pedig várakoztam, valaki váratlanul beleszól a pártvonali ûrbe. Ismerõs hang, nem a telefonos elvtársnõé, a megismételt "alo"-ból ráismertem egykori padtársamra.
- Szervusz, Feri! - üdvözöltem rögvest, hogy jusson idõ a beszélgetésre, mielõtt valamelyikünk számát kapcsolják. A "szervuszferire"-re a hökkenet szünete következett. Nekem persze elõnyöm volt vele szemben: én tudtam arról, hogy õt a sors egy olyan székbe ültette, melybõl rendszeresen raportálni kellett pártvonalon, számára viszont hangom felismerésénél nehezebb volt megérteni, hogyan kerülök abba a telefonvonalba.
Miután Feri felocsúdott, megérkezett a "szervusztamás", továbbá beindult az élénk csevegés - tízéves találkozó pártvonalon -, úgyhogy nehezen, vagyis erõteljes tiltakozásunk ellenére tudott csak szétszakítani a központ bennünket.


Ná Práhu

Besötétedett Pozsonyban, mire a belõle kivezetõ utat keressük, és semmiféle eligazító táblát nem találunk. Járókelõktõl kérdezzük, merre Prága, de egyrészt igen gyéren vannak, másrészt egy kukkot nem értenek angolul. "Ná Práhu", úgy halljuk, ezt ismétlik egymás közt. Aztán bizonytalanul mutatnak valamilyen irányba, bizonytalanul, mintha mindannyian idegenek volnának.
"Ná Práhu", rikoltjuk most már mi is utcasarkokon, "Ná Práhu!", rikkantgatjuk kínunkban hahotázva a Volvóban. Végül egy buszmegállóra találunk. Nem merünk a "Ná Práhu"-val elõállni, ki tudja, mit jelent, hátha nem is azt, hogy "Prága felé", mint ahogyan mi magunknak lefordítottuk.
Magyarul nem próbálkozunk, nehogy megverjenek, ezért feleségem angolul tudakozódik. Dermedt csend a mintegy ötvenfõs csoportban. Végül középkorú nõ közelít, s megkérdi, tudunk-e franciául? "Oui, madame, bien s ûr!"
Fellélegzünk: végre egy európai! Figyelem a magyarázatot, de nagyon kell koncentrálnom. Egyrészt, hogy a szavakat megértsem, hiszen húsz éve nem hallottam francia beszédet, másrészt, hogy remegõ lábam le ne csússzon a kuplungról - egy hónappal azelõtt szereztem meg a jogsit. A busz bármikor megérkezhet, s mi a helyén állunk, továbbá a gyûlölet is süt a pillantásukból. Megköszönjük az útbaigazítást, elindulunk.
Érzem, hogy hátam lyukasztják ki tekintetükkel, közben belém nyilall, hogy semmit sem jegyeztem meg abból, amit segítõkész "franciatanárnõnk" mondott, "gauche, droite", balra, jobbra, balra, jobbra, de merre elõször? Ha ki sem jutunk a városból, az se baj, alkudozom magamban, csak szégyent ne hozzunk, kinek a fejére is: a magyarokéra? Meghallották volna francia "igen"-eimben a magyar hangsúlyt? A svédekére? Lerí rólunk, hogy svédek nem vagyunk, ám a kocsink rendszámtáblája "Sverige". A Volvo-tulajdonosokéra, vagyis az "átkozott", majd irigyelt, átkozva irigyelt nyugatiakéra? Hogy ötméteres batárunk mennyire rozoga, Skodához szokott szemük nem veszi észre. Hogy szégyent ne hozzunk rajtunk segítõ, azáltal mellettünk kiálló franciatanárnõnk fejére?
Útelágazás közeledik. Merre menjek? Visszafordulnom nem lehet. Nem szerezhetem meg nekik azt az örömet. A motornak sem szabad bedöglenie, még ha tízéves is. Lábam se szaladhat le a kuplungról, még ha mindössze egy hónapja van hajtásim, akkor sem! Miközben az útelágazás kínosan sebesen közeledik...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék