Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. március, VIII. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Szakács István Péter

Szakács István Péter

A BELGA UTAZÓ

Most, hogy ebben az évszázados hintaszékben ringatózom, a várakozás végső perceiben, megint csak az az átkozott éjszaka jár az eszemben. Az egész akkor történt, és minden más, ami emlékfoszlányként felködlik bennem, vagy tárgyi bizonyítékként leltározhatatlan életemre rakódott ördögi játék eredménye csupán. Minden ott játszódott le abban a szobában, s mire észbe kaptam, már végbe is ment, ami addig elkerülhető lehetőségként, bosszantó gondolatként élt bennem.

Valódi nyomok, eltöröletlen jelek figyelmeztetnek lépten-nyomon képtelen kalandom hitelességére. S nincs kínzóbb feladat, pokolibb büntetés annál, mint arról beszélni, ami elmondhatatlanul létezik számunkra.

Ezeket az ellobbanó gondolatokat a látszat ellenére nem a történet szálai fűzik egybe (mint mondtam, magam sem tudom, mi is ment végbe tulajdonképpen), hanem a bizonytalanság. Szavaim elsodort, ismeretlen mélységek fölött hánykolódó bólyák...

Akkor, amikor az egyetem elvégzése után falura helyeztek ki, még azt hittem, hogy nagyobb megrázkódtatás nem fog soha többé érni. Dühöngtem és lázadoztam a minisztériumi határozat ellen. Megpróbálkoztam mindennel, hogy megmásítsák azt az átkozott papírdarabot: kérések sorozatát intéztem az egyetem vezetőségéhez, a tanügyminisztérium illetékes főmuftijához, és a megyei tanfelügyelőséghez. Már-már órarendszerűen egyik kihallgatásról a másikra siettem, hogy ékesszólásom és személyes charme-om teljes arzenálját bevetve a határozat visszavonását elérjem. Mindent megtettem volna ennek érdekében, még a személyzeti osztály főnökasszonyának is (aki mellett különben az osztályon felüli mesebeli boszorkányok is jó eséllyel indulhattak volna a Miss Univers szépségversenyen) földobtam volna magam a nemes ügy érdekében. Ám a hivatali szamárlétra bármelyik fokán is próbálkoztam, mindenütt ugyanazt a választ kaptam: „igazánsajnáljukuram, de a fel-sőbb ha-tá-ro-za-tot nem áll mó-dunk-ban meg-vál-toz-tat-ni, talánkeressenfeljövőben...”, oktattak ki, mintha csak összebeszéltek volna, és közben olyan áhítatosan érintették meg a kihelyezésemről szóló utasítást, akár a király háziorvosa páciense fenséges fenekét beöntés előtt.

Így történt, hogy én, aki mindaddig csak pedagógiai szakkönyvekben találkoztam ötödikes gyerekekkel, s kutatói állásról álmodoztam egyetemi éveim során, idegen országokbeli tanulmányutakról és tudományos konferenciákról, egy falusi általános iskolában kötöttem ki.

Szeptember első hetében, ideiglenes fegyverszünetet kötve a Hivatallal, utaztam le száműzetésem színhelyére. A szomszédos városkában sikerült egy albérleti szobát találnom. Legalább nem kell kiköltöznöm falura, vigasztaltam magam, amikor a helyi lap hirdetései között rábukkantam az ajánlatra.

A ház a Tó utcában volt, a várrom tövében. A kopogtatásra középkorú asszony nyitott ajtót. Virágmintás pongyoláján kifakult rózsák kókadoztak. Régóta leléphetett innen is a kertész, állapítottam meg diszkréten az objektív valóságot. A hervadó hölgy tekintetével fürgén és nagy szakértelemmel végigtapogatott. Gyanakvó arca lassan földerült, amikor mondókám végén a személyi igazolványommal együtt előkotortam a pénztárcámat is.

– Jöjjön, megmutatom a szobáját – villantotta rám ígéretesen muzeális értékű, dohánysárga protézisét.

Lelkesedést színlelve, nagy léptekkel indultam meg utána a rozoga tornácon.

– Ne olyan hevesen, uram – nézett rám megrovóan, egy szolid kupleráj sokat tapasztalt úrnőjeként –, a deszkák korhadtak, s mire észbe kaphatna, a pincében köt ki.

Az alacsony, félhomályos szoba fertőtlenítőszer szagától bűzlött.

– Tegnap fejeztem be a takarítást az előző lakó után – kattintotta föl a villanyt, hogy meggyőződhessen kivételes művészi képességeiről.

Egy albérleti szoba szokásos berendezése tárult elém. Amint végignéztem a kopott bútorokon, a kifakult rongyszőnyegen, a sarokban fehérlő mosdótálon, az az érzésem támadt, hogy jártam már ezen a helyen. Egyedül a franciaágy ütött el a megszokott díszlettől: szégyentelenül szélesen terpeszkedett a tükörrel szemközti oldalon, szemérmetlen ötleteket ébresztve bennem.

– Ez egy tisztességes hely, uram – hűtötte le fölforrósodó fantáziám leendő házinénim. – Nőzni, italozni, randalírozni szigorúan tilos nálam. Maga különben is jóravaló fiatalembernek látszik – nézett ellentmondást nem tűrően a szemembe, s úgy nyomta kezembe a kulcsot, mintha életem főnyereménye volna.

Úgyis elmegyek innen, hajtogattam makacs, gyerekes dühvel magamban, miközben kicsomagoltam a holmimat. A könyveket az ágy mellé, a földre raktam, hogy legyenek a kezem ügyében. Nájlon védőzsákba burkolt bordó öltönyömet és azt a néhány valamirevaló inget, amelyeket előrelátóan eljövendő előadásaimhoz vásároltam, vigyázva betettem az üres, molyirtótól bűzlő ruhásszekrénybe. Nemsokára eljön a ti időtök is, vigasztaltam magam a szoba alkonyi félhomályában. Addig jó lesz a farmer és a pulóver is. Este, lefekvés előtt sokáig sétálgattam a romos várfalak között. A sűrűsödő sötétségben óvatosan tapogatózva fölmerészkedtem a bástyára is. Mint egy végvári vitéz, gondoltam mélabúsan, amint dekadens eleganciával rákönyököltem az ódon kövekre, amelyekhez – mint utólag kiderült – nemcsak a történelem patinája tapadt, hanem a környékbeli csókák meglehetősen híg halmazállapotú végterméke is.

Másnap reggel nem hallottam meg az ébresztőóra csergését. Mire összekapkodtam magam, s kirohantam az autóbusz-állomásra, már fél órája elment a buszom. Taxit fogadtam: ne mondhassa nekem senki, hogy már első napon hiányoztam az iskolából. Útközben a sofőr; egy keszeg, kopasz emberke áradozva hadarta a „nagy múltú” városka „letagadhatatlan érdemeit”, s közben mohóságát rosszul leplezve rá-rásandított a taximéterre.

Magunk mögött hagytuk a városszéli, szürke tömbházakat, majd egy megdőlt kőkeresztnél letértünk balra. A falu öt kilométernyire feküdt a leágazástól: a sárgás dombok között hamarosan föltűnt a roskatag templomtorony. Bedöcögtünk a központba. Néhány fekete fejkendős öregasszony leplezetlen kíváncsisággal nézett utánunk.

Az iskola egy földszintes épületben volt. A tanáriban a viaszosvászonnal letakart asztal mellett köpcös, barna ember gubbasztott. Az igazgató volt. Amikor megtudta, hogy én vagyok az új kolléga, földerült az arca.

– Isten hozott! – szorongatta meg a kezem bemutatkozás közben. – Végre még egy hímnemű egyed ebben a tyúkketrecben! Ezután már nem lesz olyan egyértelmű a hölgyek szemében, hogy ki vizelte le a budifedőt...

Aznap szerencsére csak két órám volt. A diákok bárgyún bámultak rám. (Később tudtam meg csak, hogy a vidék tekintélyes mennyiségű szilvapálinka-termése és a gyermekek bamba tekintete között szoros oksági összefüggés van.)

– Jóravaló, dolgos gyermekek ezek – vigasztaltak a kollégák, amikor látták az arcomra kiülő elkeseredést. – Mindenben segítenek otthon a szüleiknek...

Társaim amúgy rokonszenves emberek voltak. Mindenikük valamiképpen kötődött ehhez a vidékhez: egy részük idevaló volt, más részük itt alapított családot. Nem tudhatták szegények, hogy én nem a diákok szellemi képessége miatt gyötrődöm, hanem azért, mert holmi érzéketlen hivatalnokok, akiknek tyúkszem nőtt a seggükre a sok protokolláris üldögéléstől, keresztülhúzták dédelgetett terveimet. Mindenegyes eltelt nap után, amikor esténként fölsétáltam a romos várudvarba, egyre reménytelenebbnek éreztem helyzetemet. Sokszor késő éjszakáig kóboroltam kétségbeesetten a környék zegzugos, sötét sikátoraiban, a rejtett átjárót keresve abba a másik, nekem való létbe, amelyből kiebrudaltak, még mielőtt valóban megismerhettem volna. Vodkát és savanyú bort vedeltem az alacsony mennyezetű, hányásszagú kocsmákban, hogy elfelejtsem mindazt, ami máshol megtörténhetett volna velem. Egyszer meg a hirtelen rám törő vágytól elbódulva engedtem egy vékony dongájú cigánylány csábításának is, aki buzgalmában kis híján kiharapta a nyelvem, s úgy ficánkolt alattam a sötét, szénaszagú padláson, akár egy halálra sebzett szirén.

Barátnőm, aki utolsó éves volt a bölcsészkaron, rövid levélben hozta a tudomásomra, hogy ösztöndíjasként, „régi szép emlékeinket nem feledve” külföldön tanul tovább. Megígérte, hogy folyamatosan fog tájékoztatni életének alakulásáról, és megmozgat minden sziklát, hogy én is kimehessek, „s ott folytathassuk, ahol abbahagytuk”. Szépen megírt szakítólevél volt, príma munka. Egy ideig könyvjelzőként használtam, majd egy szép napon papírrepülőt hajtogattam belőle, és fölröpítettem a bástyaromról a nagy büdös semmibe.

Közben reggelente, pontosan negyed nyolckor kiutaztam mindennapi szenvedéseim színhelyére. Busszal mentem, amint az egy vidéki tanárhoz illik. Bérletemet rendszerint a hónap első keddjén váltottam ki a buszállomáson, ahol már szinte mindenkivel köszönő viszonyban voltam.

Eleinte buzgón olvastam utazás közben. Klasszikusokat és moderneket, olyan könyveket, amelyekről úgy hittem, hogy szilárd, szabályos formát adnak tétován kanyargó életemnek. Ám egy idő után azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban bámulok ki a piszkos üvegen, s restelkedve kellett bevallanom, hogy untatnak és fárasztanak a hajdan annyira csodált szerzők. Ezután krimikkel és pornó regényekkel próbálkoztam, de már a legrafináltabb bűntény vagy szeretkezési mód leírása sem feledtethette velem – bár az utazás idejére – lehangoló helyzetemet.

Unalmamban útitársaimat figyelgettem: ingázó kollégáimat és a környékbeli falusiakat, akik elnyűtt rongybabákként zötykölődtek körülöttem a kopott, poros üléseken. Az időjárásról beszélgettek, mezőgazdasági munkálatokról, a környék időszerű pletykáiról. Arról, hogy ki kivel verekedett össze a szombati bálban, hova törtek be a múlt héten, és kit szarvaztak fel ötvenkilométeres körzetben a napokban. Dög unalmas volt ez is: mintha mindig ugyanazt a történetet hallottam volna ugyanazokkal az elkoptatott szavakkal, előre sejthető fordulatokkal és közmegelégedést kiváltó csattanóval.

Már egy hónapja ingázhattam, amikor először hallottam a belga utazóról. Kíváncsian kaptam föl a fejem, és figyelni kezdtem: a szokásos, egyhangú történetekhez sehogy sem illett ez a furcsa megnevezés. Kiről beszélhetnek, hogy került ide, mit kereshet a világnak ebben az elfelejtett, unalmas zugában ez az ember? – ágaskodtak föl bennem a nyugtalanító kérdések. S akkor, ideutazásom óta először, éreztem újra kicsírázni magamban azt az ösztökélő kíváncsiságot, amely egyetemi éveim során a könyvek csapdákkal teli világához űzött. Ám aznap hiába hegyeztem a fülem, semmi lényegeset sem tudtam meg róla. A beszélgetés, mintha csak bosszantani akartak volna e vidéki, ingázó dekameron botcsinálta mesélői, visszatért szokásos medrébe: az őszi szántáshoz, az ételmérgezéssel kórházba szállított lakodalmi vendégsereghez és a községközpontba érkezett, legújabb külföldi segélyszállítmány pontos fölleltározásához.

Pár nappal később hallottam újból a belga utazóról. Az állatorvos mondott valamit róla az autóbuszvezetőnek. Leszálláskor bátortalanul megkérdeztem a sofőrtől, hogy kiről van szó.

– A falu bolondjáról, uram, ő a mi belga utazónk – vigyorgott rám cinkosan. Maga is meg fogja ismerni, ne idegeskedjen...

Valami megmagyarázhatatlan türelmetlenség költözött belém: minél hamarabb látni akartam őt, megismerkedni vele, s hiába tiltakozott megmaradt józan eszem, egyre inkább úgy éreztem, mintha ettől a találkozástól függene további sorsom. Ettől fogva fokozott figyelemmel lestem a falu sáros utcáit, az iskola előtt elbotorkáló embereket. A templom melletti vegyes üzletbe kezdtem járni bevásárolni, s miközben a sánta boltos a polcok között ugrálva előszedegette a kért árukat, én a mellettem ácsorgó vevőket méregettem. Fogalmam sem volt, miről ismerhetném föl a sok idegen és egyforma arc között. Titokban abban reménykedtem, hogy valami összetéveszthetetlen jegyet visel magán. Akár egy rendes történetben...

Közben lassan eltelt az első évharmad nagy része. Lehullott a hó. Reggelente, amikor áthajtottunk a falu latyakos utcáin, az udvarokban a disznóvágás vidám és iszonyatos szertartására készülődtek az emberek. Sokszor az osztályig űzött a meg-megcsukló, rekedt állatsikoly. S hiába némult el végre a falak között bugyborékoló hörgés, az elhaló hangok szétindáztak bennem végérvényesen. Az irodában már mindenki a téli vakációról beszélt: kirándulásról, családi ünnepekről, hosszú, kéjes semmittevésekről. Csak én hallgattam az egymást túllicitáló tervezgetések vidám hangzavarában, s már az sem idegesített, hogy egyre szemérmetlenebbül süt felém a szánakozás a kíváncsi szempárokból.

Egy december eleji napon, amikor tanítás után dolgozatfüzetekkel megrakódva nyomakodtam föl a buszra, a sofőr oldalba bökött:

– Ott ül a belga utazója a hátsó ülésen, az ajtó melletti sorban... Izgatottan hátraverekedtem magam a morgolódó utasok között. Gondosan öltözött, idősebb férfi volt. Olyan hatvan és hetven közötti. Az ilyenre szokták mondani, hogy régi vágású úriember. Katonásan rövidre nyírt őszülő hajával, határozott vonásaival, merészen ívelő sasorrával bármelyik menő római császár profiljaként szerepelhetett volna egy hollywoodi filmplakáton. Régimódi, rézcsatos oldaltáskát szorongatott a kezében, s fejét föltartva, mereven figyelt maga elé. Először azt hittem, hogy a sofőr feje fölött rózsaszínűen burjánzó aktfotókat szemléli ennyire elmélyülten, aztán rájöttem, hogy ennél jóval súlyosabb esetről van szó. Valami, kívülálló számára bemérhetelten pontra szegezte makacsul a tekintetét. Kissé kopott, ám jól szabott ruhájával, pettyes csokornyakkendőjével, frissen borotvált arcával kirítt a busz szokásos, szürke faunájából. Már éppen azon voltam, hogy megszólítom, amikor furcsa izgalom kerítette hatalmába. Tekintetét ide-oda kapkodva, nyugtalanul mozgolódott a helyén.

– Itt leszállok! – szólalt meg hirtelen rekedt, ellentmondást nem tűrő hangon, azzal fölkászálódott a székről és előrecsörtetett.

A busz nemsokára lassított, majd nagyot szusszanva megállt.

– Parancsoljon, uram – hallottuk a vezető gúnyosan udvarias hangját.

– Máskor is legyen szerencsénk – intett utána röhögve a sofőr, s még láttuk, amint az alacsony emberke fürgén bekanyarodik a ferde kőkereszt melletti zsákutcába.

– Megint rájött a rohama – böffentette mellettem az állatorvos -, olyankor se nem lát, se nem hall... Különben a légynek sem árt.

A következő napokban hiába vártam, hogy föltűnjék a belga utazó arisztokratikus profilja. Helyette újból a megszokott, bárgyú arcok fogtak körbe.

Közben, tartózkodásomon erőt véve, kifaggattam kollégáimat a titokzatosnak képzelt emberkéről. Semmi bizonyosat nem tudtak róla. Talán egy régi, nemesi família utolsó leszármazottja, mondták, vagy valami kivénhedt szélhámos, aki a falu túlsó végén, a düledező kúriában magányosan tengeti napjait. A faluban az öregek közül senki sem emlékezett rá. Azt mondták, hogy a három hajdani földbirtokos testvér már régóta kint sakkozik az agyagos domboldalban, a mohos, olvashatatlanra kopott sírkő alatt. Mindhárman megjárták a galíciai frontot, ahonnan a dicsőség látható nyomaival: némi ezüsttel és ólommal tértek vissza. Amikor később kuláklistára kerültek, városszéli viskókba telepítették ki őket, a házukba pedig szövetkezeti irodát, majd iskolát rendeztek be, de aztán az elmúlt években úgy tönkrement az épület, hogy ki kellett költözködni belőle. Ekkoriban tűnt föl a belga utazó, s mint aki végre hazatalált, beköltözött a romos épületbe. Eleinte ki akarták lakoltatni, de amikor látták, hogy egy kerékkel kevesebb van a fejében, szemet hunytak a törvénytelenség fölött. Különben is, magyarázta a tanítónő nekem, üresen állt az a ház. Az elöljáróság szokás szerint se a megjavítását, se a lebontását nem engedélyezte. Majd, ha beindul a faluturizmus, idézte lelkesen a tanári kar a polgármester úr pragmatikus tervét, szállodává vagy kupivá alakítjuk át a kúriát, s akkor majd kipakoljuk az öregurat onnan.

– S a neve? Miért hívják belga utazónak? – kérdeztem agresszíven.

– Így emlegeti mindenki a környéken – vont vállat a nagyszájú matematikatanárnő.

– Ez is a világ és a nyelv titokzatos kapcsolatának egyik elokvens példája bölcselkedett az autodidakta igazgató.

– Biztos, hogy bolond? – kockáztattam meg a végén vesztemre a költőien hangzó kérdést. – Pedig olyan értelmes, tiszta az ábrázata – húztam be a nyakam a rám zúduló röhögés sortüzében.

– Majd, ha beszélsz vele, te is meg fogsz győződni róla – vigasztaltak sunyin.

A vakáció első napján, déltájban elsétáltam a város széléig, s betértem a kőkereszt melletti zsákutcába. Titokban abban reménykedtem, hátha találkozni fogok vele, hiszen utoljára ezen a helyen tűnt el a szemem elől, ám az utcát övező kertekben csak szánkózó gyermekeket láttam.

Az ünnepeket magányosan töltöttem el. Egyszer, szürkületkor, amint lehajtott fejjel a Vár körüli havas utcákat róttam, hirtelen rádöbbentem, hogy lépéseim nyomát követem a süppedő hóban. Rettenetesen megrémültem: a végállomásra érkeztem, anélkül, hogy igazából utaztam volna. Egész éjjel nyugtalanul hánykolódtam a franciaágyon. Mintha valami láthatatlan, rémséges lepel csavarodott volna rám, amelytől hiába próbáltam szabadulni... Másnap reggel aztán kétségbeesett elhatározással leültem az írógép elé, és nekikezdtem annak a tanulmánynak, amit még az egyetemen akartam megírni, de az utolsó év csúcsforgalmában már nem jutott rá időm. Dühösen vertem a rozoga billentyűket, makacs elszánással, s miközben a lassan rendeződő gondolatokkal viaskodtam, megfeledkeztem a rám tapadt szövedék szorításáról.

A vakáció hátralévő részében rendszereztem szanaszét heverő könyveimet, fölsorakoztattam valamennyit az üres polcokra. Reggelente pontban hatkor keltem, megmosakodtam a jeges kútvízben, elsétáltam tejért, bekaptam a reggelit, majd leültem az íróasztalhoz, és délig dolgoztam. Olyan volt, mintha valami bódult, mély álomból ébredtem volna: lassan újból elrendeződött bennem a világ, a körvonalak megnyugtatóan kiélesedtek. Úgy éreztem megint, hogy mindenre van magyarázat és megoldás. Látványos és váratlan javulásom olyan pozitív hatással volt szállásadó nénimre, hogy meghatottan rám bízta a házat, és elutazott egy hétre a szomszédos városban vegetáló nénjéhez. Mire hazatért, befejeztem én is a tanulmányt, és még mielőtt meggondolhattam volna magam, elküldtem az Irodalmi Magazin címére.

Közben teljesen kiment a fejemből a belga utazó, s amikor a vakáció utáni első napon az állomás klórszagú várótermében újból eszembe jutott, magam is meglepődtem, hogy már nem érzem azt a kínzó kíváncsiságot, amely heteken át gyötört. Helyette inkább valami meghatározhatatlan sajnálkozásféle költözött belém, ahányszor csak a disztingvált öregúrra gondoltam. Ettől kezdve azonban egyre kevesebb időm jutott haszontalan töprengésre és tépelődésre. Turbóra kapcsoltam az iskolában. Elhatároztam, hogy amíg itt vagyok, legalább írni, olvasni megtanítom a gyermekeket. Tanítás után gyakran ott maradtam velük: megsegítőket tartottam nekik, vagy kirándulni vittem őket. Valahogy könnyebben telt így az idő. Lágy ringássá oldódott a feszült várakozás, mint most ebben az ódon hintaszékben. Még a végén rendes ember lesz belőled, jegyezte meg egy gyűlésen az igazgató.

A tavasz abban az esztendőben hirtelen érkezett. Egyik napról a másikra átváltozott a vidék körülöttem: a kopár dombokra bársonyos pázsitot varázsolt a szolgálatos mennyei gyepmester, a düledező, ütött-kopott házak pedig diszkréten elrejtőztek a virágfelhős gyümölcsfák mögé. Megrészegülten bolyongtam a zöld robbanásban.

Azon a májusi szombaton bodzavirágszedést szervezett az iskola vezetősége. Mindenki oda mehetett az osztályával, ahová akart. A lényeg az aligazgató szerint a terv teljesítése volt: fejenként egy-egy kiló virág, hunyorított rám huszárosan.

– Tanár bácsi, tanár bácsi, tudunk egy jó helyet! – nyújtogatták körülöttem szolgálatkészen az ötödikesek a kezüket.

Végül abban egyeztünk meg, hogy a falu végére, a patakpartra megyünk. A gyermekek nagy lelkesedéssel vetették be magukat a bokrok közé. Másfél óra alatt teljesítettük a normát. Később, miután egy nagyot fociztunk, előreküldtem őket a virágfürtös szatyrokkal. Én még egy ideig elnézegettem az áttetsző vízben önfeledten kergetőző apró halakat, majd fölkászálódtam, és elindultam a gyermekek nyomába.

Útközben eszembe jutott, hogy valahol errefelé lakik a belga utazó. A leírás alapján hamarosan rábukkantam a házra. Ott állt a kanyar után, a domboldalon. Az útról keskeny, fűvel benőtt ösvény vezetett a rozsdás, kovácsoltvas kapuhoz. Óvatosan átgázoltam az elvadult kerten. Az óriásra nőtt páfrányok között itt-ott kiszáradt rózsafák meredtek feketén az égre. A ház némán állt előttem. Valóban már régóta ráfért volna egy jó kiadós tatarozás. Csak találgatni lehetett, hogy hajdan milyen színűre festették a falait. A vakolat alól vörösen vicsorogtak rám a téglák, s az üveges teraszon kitartó pókok kamatoztathatták zavartalanul szövőmesteri képesítésüket.

Az, aki itt lakott, mintha nem vett volna tudomást az idő múlásáról.

Ha egyáltalán él ebben a házban valaki, helyesbítettem magamban, s közben a biztonság kedvéért halkan kopogtattam. Belülről semmi zaj sem hallatszott. Hatvanig számoltam magamban, majd benyitottam a nyikorgó ajtón. Átbotorkáltam a félhomályos előtéren, és a szobába léptem.

Most, a lehunyt szemhéjamon átszűrődő vöröses derengésben már tudom, hogy mi volt rám olyan nagy hatással akkor: még sehol sem éreztem a hiánynak annyira erős, hivalkodó jelenlétét, mint abban a helyiségben. Nem az zavart, hogy jóformán üres a szoba, hanem a hajdani berendezésnek, azoknak a személyes, sokszor jelentéktelennek tűnő dolgoknak a szembetűnő hiánya, amelyek jelenlétükkel emberivé tudják varázsolni a sivár panellakásokat is. A nyitott ablakon besugárzó tavaszi napfényben a volt kietlen világa vádlón tárult elém: a penészfoltos falakon hajdani képek helyei világítottak, a poros padlóba néhai bútorok nyoma vésődött, az ablakok fölött golyóütötte résekként sötétlettek a leszerelt vagy levert függönytartórúd csavarjainak helyei, a plafonból csupasz villanyvezetékek kunkorodtak alá. A szoba mindössze egy íróasztalból és egy hintaszékből állott. Ott voltak a jobb oldali fal mellett, ahová a napsugarak nem értek el. A belga utazót csak akkor vettem észre, amikor megszólalt. A hintaszékben ült, ugyanabban az öltönyben, amelyikben először is láttam.

– Örvendek, hogy megtisztelte látogatásával szerény hajlékomat – intett felém szertartásosan.

Zavart hebegésemre kikászálódott a recsegő hintaszékből: – Remélem, elfogyaszt egy teát a társaságomban. Tudja, olyan kevesen keresnek föl mostanában – nézett rám, s diszkréten köhintett.

Mielőtt még tiltakozhattam volna, kilépett a hátsó ajtón. Tanácstalanul topogtam. A konyha felől halk motoszkálást hallottam és elmosódott beszédfoszlányokat: a belga utazó magában beszélt. Kíváncsian léptem közelebb az íróasztalhoz. A valaha jobb napokat látott bútordarab romokban hevert. Valakik nagyon haragudhattak rá, amikor fejszével vagy kalapáccsal bezúzták az egyik oldalát és összevissza karcolták a tetejét. Önkéntelenül végigsimítottam a fiók épen maradt díszítésén.

– Szép darab, ugye? – köszörülte meg tapintatosan a torkát vendéglátóm mögöttem.

Ijedten fordultam hátra. Mintha olvasott volna a gondolataimban, megelőzte mentegetőzésemet: – Nyugodjék meg, kérem, más is meg szokta csodálni. Mahagóni. A Monarchia legjobb asztalosműhelyében készült.

– Itt a teája, parancsoljon – nyújtotta át az aranyozott szegélyű, csorba porceláncsészét. – Foglaljon helyet! Talán ez a bőrfotel megfelel itt az asztal mellett... – mutatott udvariasan az íróasztal előtti poros padlóra.

Először azt hittem, hogy viccel, de amikor az udvarias mosolyba fagyott arcra, a rezzenéstelen szempárba néztem, rádöbbentem, hogy komolyan gondolja. „Majd ha beszélsz vele, te is meg fogsz győződni róla...” visszhagzott bennem kollégáim kárörvendő röhögése, miközben kínomban leereszkedtem a piszkos parkettre.

– Kényelmes ülő alkalmatosság – kacsintott rám cinkosan az öregúr. – Az apám kedvenc olvasóhelye volt.

– Bizonyára ez is a birodalom legjobb műhelyéből került ki – kockáztattam meg.

– Itt minden a legjobb helyről való – mutatott szét büszkén a kirámolt szobában.

Azt hittem, hogy sohasem fog eltelni az elkövetkező félóra. Nincs annál kínosabb, mint amikor témán kívül van az ember, s csak találgathatja, hogy a beszéd időzített bombájában melyik szálat kell elvágni, hogy elkerülje a katasztrófát.

Szívélyesen körbevezetett a kifosztott hodályban, s én a nyomában kullogva megpróbáltam mindazt elképzelni, amiről beszélt.

– Ő a dédapám – nézett föl tisztelettel a két ablak közötti jókora fehér foltra. Olaj. Nemrég aranyoztattam újra a keretet. Abban az évben festették, amikor szenátornak választották. – Ez a fénykép a háború előtti utolsó szüreten készült mutatott lennebb. – Rajta van az egész család. Azok a lányok ott fehérben az unokahúgaim, az az elmosódott arcú fiatalember a kép szélén pedig én vagyok.

Átszellemült arccal, lelkesen bólogatva tanulmányoztam a széles repedést a falon. A belga utazó elégedetten kalauzolt vissza az asztalhoz.

– Látom, érdeklődik családunk története iránt. Hadd mutassak valami olyant, amivel a mai világban nem tanácsos dicsekedni – köszörülte meghatottan a torkát, s azzal a fiókból kiemelt egy négyszögletes apró tárgyat. – Ezt a kitüntetést az olasz fronton kaptam – csuklott el a hangja, amikor óvatosan a szemem elé tartotta a bársonnyal bélelt, üres dobozkát.

– Ideje mennem, várnak... – szólaltam meg a legudvariasabbnak tartott regiszteremen, s óvatosan hátrálni kezdtem az ajtó felé.

– Igazán sajnálom, hogy a kötelessége máshová szólítja. Pedig még mennyi mindenről elbeszélgethettünk volna – nézett rám merengve. – Maguk fiatalok olyan keveset tudnak a múltról...

Megkönnyebbülve indultam kifelé. Már a kertben jártam, amikor megállított a hangja:

– Várjon egy percet, uram, egy apró szívességre szeretném megkérni – botladozott utánam a magas fűben.

– Igazán lekötelezne, ha ezt az órát beadná a városi piac melletti javítóba. Én majd utánamegyek, és rendezem a számlát. Az órás jó ismerősöm – emelte rám kérőn a tekintetét, s egy ezüst zsebórát nyomott a markomba.

– Felbecsülhetetlen értékű, régi családi ereklye. Valami egészen apró hibája lehet – magyarázta buzgón, és még mielőtt visszautasíthattam volna, gyorsan hátratette a kezét.

Zavartan zsebre vágtam az órát. A kapuból még egyszer visszanéztem. Ott állt a terasz lépcsőjén, és barátságosan integetett.

Útközben kíváncsian vettem elő a „felbecsülhetetlen értékű családi ereklyét”. Közepes nagyságú zsebóra volt. Szürkéspiszkosra kopott fedelén elmosódott monogramos címer derengett. A hátoldalon, cirkalmas keretben furcsa képet véstek, amolyan századvégi szecessziós trükköt. Egy épületekkel szegélyezett vízpart látszott rajta, ha azonban megfordítva nézte az ember, a tájkép helyén egy lófej körvonalai bontakoztak ki. A fehéren fénylő óralapon a mozdulatlan mánusok kilenc órát mutattak.

A délutáni járattal utaztam vissza. Az állomásról egyenesen az óráshoz mentem. Szerencsére még nyitva volt a műhely.

A mester hitetlenkedve csóválta a fejét. Tekintete köztem és az óra között ingázott.

– Maguk hülyének néznek engem?! – röffent rám dühösen.

– Nem az enyém, engem csak megkértek, hogy hozzam ide – védekeztem.

Megmondtam már számtalanszor annak az embernek, hogy ezt az órát nem lehet megjavítani. A rugója eltörött, és nálunk már évtizedek óta nem kapni ilyent. Különben a többi alkatrész is kikopott. Nincs az az órás, aki ezt meg tudná indítani, érti?! Őrizzék meg díszként, vagy törjenek be egy svájci óramúzeumba, s cseréljék ki egy jóval! – hadonászott mérgesen az orrom előtt.

– Megmondom majd neki – szakítottam félbe a mester drámai monológját.

– Csináljanak, amit akarnak, csak engem hagyjanak békén! – emelkedett föl dühösen a kis javítóasztalka mellől. Azt hittem, nekem esik, de csak az órát adta vissza néhány egzotikus szitok kíséretében.

Mire hazaértem, csúnyán beborult az ég, és eleredt az eső.

– Ugye nem ázott meg, lelkecském? – nyitott be a házinéni, kezében egy nagy, sárga borítékkal. – Valami levelet hozott magának a postás.

Az Irodalmi Magazin legújabb száma volt a tanulmányommal. Izgatottan olvastam végig. Különös érzés volt a gondolataimat így, nyomtatásban viszontlátni. Jólesett sorra fölismerni valamennyit, ám azzal, hogy kinyomtatták őket, mintha egy kicsit eltávolodtak volna tőlem.

Este újból elővettem a belga utazó óráját. Ekkor vettem csak észre, hogy dupla fedelű. Óvatosan feszegetni kezdtem a körmömmel. Parányi, kiszámíthatatlan ragadozó állkapcsaként pattant föl ujjaim között a külső fémburok. Meglepetésemben fölkiáltottam. Mintha nem ugyanazt az órát tartottam volna a kezemben: ütött-kopott külsejével ellentétben belül csupa ragyogás volt. Egyetlen folt, egyetlen karcolás sem volt rajta. Mintha egy varázstükörbe bámultam volna, amelynek a belsejéből kiapadhatatlanul árad a fény. Perceken át gyönyörködtem benne. Mi lenne, ha nem adnám vissza, kísértett meg a gondolat.

Lefekvés előtt az órát az éjjeliszekrényre tettem, és még sokáig bámultam az éjszaka sötétjében az ezüstös derengést.

Furcsa, fémes hangokra riadtam föl. Mintha parányi, láthatatlan kalapácsokkal verték volna ütemesen a dobhártyámat. Tanácstalanul könyököltem föl a párnán. Először azt hittem, hogy az esőcseppek dobolnak az ablakon. Az álom lassan kiszállt a fejemből. Feszülten figyeltem. Már alig esett. A nyitott ablakon túl halkan lélegzett az éjszaka. Ezek a fémes és határozott ütések a közelemben zakatoltak. Az óra, villámlott át rajtam a felismerés. Hirtelen az éjjeliszekrény felé fordultam. A felnyitott zsebóra ott fénylett kéznyújtásnyira a fejemtől. Csodálkozva hajoltam föléje: fogalmam sem volt, hogyan és mitől indulhatott meg. Hitetlen módjára a kezembe akartam venni, de az ujjaim nem engedelmeskedtek. Valami nem stimmelt ezzel az órával. A hajszálvékony, fekete mánusok jobbra-balra ingadoztak, majd hirtelen meglódultak, és veszettül kezdtek forogni. Szédülve néztem, hogyan száguldanak körbe a fehéren világító számlapon. Az éles, szapora ketyegés elviselhetetlenné vált, mintha a fülemben tiktakolt volna az a megkergült szerkezet. Türelmetlenül nyúltam utána, hogy elnémítsam, ám a kezem, mintha mázsás súlyokat aggattak volna rá, erőtlenül lehanyatlott. Valami bénító görcs áradt szét bennem, a leginkább ahhoz hasonló, amit álombeli menekülés során érez az ember. Hiába szorítottam össze fogaim elszántan, és ösztökéltem végtagjaim a parancs végrehajtására, határozott mozdulatok helyett csak szánalmas rángások futottak végig rajtam. Erőtlenül nyúltam végig az ágyon. A könyörtelen, szapora hangok már bennem visszhangoztak: halántékomból, mellkasomból hallottam a ketyegést. Ereimben a vér a tiktakolás ütemére lüktetett, és én rettegéssel telve, nyomorultul lestem, nehogy elakadjon a szerkezet. Nem tudom, mennyi idő telhetett így el. Egyre fáradtabbnak és gyengébbnek éreztem magam. Talán már akkor sem lett volna erőm megmozdulni, ha az az ólmos zsibbadás elillan testemből. Már derengett az égbolt, amikor végre tompa, mély álomba zuhantam... Amikor fölébredtem, első gondolatom az volt, hogy elkéstem az iskolából. Ki akartam ugrani az ágyból, de a derekamba nyilalló sunyi fájdalom visszalökött. Ijedten vártam egy darabig, majd összegyűjtve minden erőmet, óvatosan föltápászkodtam. Tekintetem az éjjeliszekrényen lapuló ezüstórára tévedt. Óvatosan a tenyerembevettem. A mánusok újból kilencórát jeleztek, a szerkezet nem működött. Hiába rázogattam egyre dühösebben, az óra makacsul hallgatott. Odanyúltam a székre dobált ruháimhoz. Ám az előző este levetett farmer és kockás ing helyett a szék karfáján féltve őrzött öltönyömet találtam a hozzáillő fehér selyeming társaságában. Velem ne anyáskodjon az a rendmániás házibanya, dohogtam, és ekkor megpillantottam magam a szemközti falra akasztott tükörben. Megrettenve hőköltem hátra: a fényes üveglapról egy idős férfi meredt rám rémülten. Tekintetem a tükör felületéről a kezemre rebbent. Irtózva bámultam a betegesen fénylő, májfoltos bőrre, a meggörbült ujjakra. Lassan, növekvő iszonyattal végigtapogattam aszott, rozoga testemet, ráncos, beesett arcomat. Az asztalhoz csoszogtam, és erőtlenül lerogytam a székre. Ekkor vettem észre, hogy nemcsak én változtam meg, hanem a szoba berendezése is. Az igénytelen, albérleti bútorzat helyett elegáns, ám kissé ütött-kopott bútorok vettek körül. A hatszemélyes ebédlőasztal mellett faragott székek sorakoztak, a két ablak között sötétzöld bársonyhuzatú fotelek között üveglapos kávézóasztalka állott, körben a falakat könyvektől roskadozó polcok takarták. Csak a franciaágy volt a régi. Szégyentelenül terpeszkedett a tükörrel szemközti oldalon. A sarokban álló ruhásszekrényhez léptem, és fölrántottam az ajtaját: ruháim, fehérneműim pedáns rendben sorakoztak a polcokon és akasztókon. Sehol egy farmer, pulóver vagy póló, csupa decens holmi várakozott rám. Lassan, szuszogva fölöltöztem és kiléptem a tornácra. Az eső nemrég állhatott el, a fák levelei, a fűszálak vizesen csillogtak a reggeli fényben. Halkan bekopogtam a konyhaajtón. Egy darabig reménykedve vártam a házinéni fáradtan búgó gerlehangjára, aztán tétován benyitottam. Minden ragyogott a tisztaságtól. A kávé elő volt készítve, csak oda kellett tenni a gáztűzhelyre. Átmentem az utca felőli szobákba, és amint nyugtalanul föl-alá sétáltam a molyirtótól bűzlő helyiségekben, fiókokat és szekrényajtókat nyitogatva, újból átcikázott rajtam a félelem: mindennek ismertem a helyét. Mintha hosszú évek óta használtam volna az egész lakást. Meggyérült, koponyámra tapadt hajam igazgattam éppen a fürdőszobában, amikor meghallottam a kapucsengőt. A postás volt.

– Jó napot, tanár úr, a nyugdíját hoztam – emelte meg a sapkáját. Mielőtt még tiltakozhattam volna, leszámolta a pénzt a konyhaasztalra.

– Itt tessék aláírni – mutatta a tintaceruzával, s én gyakorlott mozdulattal kanyarítottam alá a nevem az ismerős helyen.

– Most nincs időm kávézni – tárta szét a kezét bocsánatkérően –, helyettesíteni kell a kollégámat. Majd legközelebb elbeszélgetünk... – intett vissza tisztelettudóan az ajtóból.

Nemsokára én is bevásárlószatyorral a karomon kiléptem a kapun. A postaládára erősített horpadt alumíniumlemezen már-már olvashatatlanná kopva sötétlett a nevem. Hiába is tagadtam volna, tudtam, hová kell mennem.

A sarki fűszeres kedvesen köszönt.

– A szokásos lesz, ugye? – nézett rám udvariasan.

– A szokásos – válaszoltam gondolkodás nélkül, mint egy jól megtanult szerepben, s engedelmesen nyúltam a tejért és a fél kiló kenyérért.

Hazafelé többen rám köszöntek. Volt, aki néhány percre szóba is állt velem. Az egészségem iránt érdeklődtek, megosztották velem az áremeléssel kapcsolatos észrevételeiket. Egy kövér, középkorú férfi a régi szép időkről áradozott, amikor kamaszként két olyan pofont kapott tőlem az iskolában, amelyek helyes vágányra zökkentették az életét. Otthon elkeseredve ültem le az íróasztal elé. Megöregedtél anélkül, hogy éltél volna. Úgy éltél, hogy észre sem vetted, hogy megöregedtél – feleselt bennem egymással két hang, s én nem tudtam eldönteni, hogy melyik az ördögé. Annyira hihetetlen volt az egész, hogy titokban abban reménykedtem, valahogy csak magamhoz térek, és minden olyan lesz, mint azelőtt. Valami megnyugtató, eligazító jelet kerestem, amely mentén megindulhattam volna visszafelé a kritikus eltérőig. Eszembe jutott a tanulmányom, amelyet előző délután kézbesített a posta. Némi keresgélés után egy könyvsor háta mögött bukkantam rá a megsárgult folyóiratra. Néhány oldal átolvasása után kedvetlenül tettem le: mintha egy idegen írta volna le azokat a gondolatokat. Távoliak voltak és megbocsájthatatlanul felületesek: egy tapasztalatlan fiatalember gyatra próbálkozásai.

Az óra, visszaviszem az órát annak a bolondnak, hátha akkor visszakattan a világ a helyére, bíztattam magam lankadó lelkesedéssel. Fölkaptam a kiszuperált zsebórát, és elindultam kifelé. A gyógyszerem, torpantam meg ijedten a küszöbön. Visszasiettem a hálószobába, s magamhoz vettem a gondosan előkészített orvosságos dobozt, majd kimentem az autóbusz-állomásra.

– Sajnos a busz elment félórával ezelőtt – nézett rám együttérzően a pénztárnál a nő.

Taxit fogadtam. A kopasz emberke káromkodva kerülgette a vizesgödröket. Magunk mögött hagytuk a panelházakat, majd a ferde kőfeszületnél letértünk balra. A dombok között nemsokára föltűnt a roskatag templomtorony. Átdöcögtünk a központon. Néhány fekete fejkendős öregasszony leplezetlen kíváncsisággal nézett utánunk.

– Itt leszállok – szólaltam meg hirtelen a kanyar előtt.

– Parancsoljon, uram – nyitotta ki udvariasan a sofőr az ajtót, s cinkosan rám kacsintott.

Lassan lépegettem a nedves fűben. A kanyar után végre föltűnt a ház. Rózsaszínűre festett falai ragyogtak a tavaszi napfényben, homlokzatán szecessziós indák és arabeszkek fehérlettek. Beléptem a csillogó kovácsoltvas kapun, és végigmentem az apró kaviccsal fölszort, rózsafákkal szegélyezett ösvényen. Az ajtóban lila libériás inas fogadott. Udvariasan meghajolt, elvette a kabátomat, majd bevezetett a szalonba. Egy ideig tanácstalanul álltam az illatos félhomályban. A szívem hangosan vert. A gyógyszer, jutott eszembe, és elővettem zsebemből a dobozt. Aztán valaki fölgyújtotta a szoba közepén függő kristályfürtös csillárt. Hunyorogva néztem szét a fényűzően berendezett helyiségben. Az ablakokat alvadt vérszínű bársonyfüggönyök takarták, a tapétás falakat régi olajfestmények díszítették. Körben virágmintás pamlagok és feketére lakkozott asztalkák állottak. A ravaszul elhelyezett tükrökön megsokszorozódva verődött vissza minden. Szédülten álltam az egymást kiegészítő képek között: már nem tudtam, hol végződik az átjárható világ valósága, s hol kezdődik a tükörképek fénylő zsákutcája.

– Örömünkre szolgál, hogy végre megtiszteli osztályon felüli intézményünket – lépett be a hátsó ajtón mosolyogva egy dús keblű, estélyi ruhás asszony.

Zavart hebegésemre bátorítóan végigsimított arcomon.

– Helyezze magát kényelembe – mutatott a bal oldali fal előtt álló hintaszékre.

– Erre itt nincs szükség – vette ki gyengéden kezemből a gyógyszeres dobozt.

Kimondatlan kérdésemre tapintatosan közelebb hajolt: – Mindjárt itt lesz – duruzsolta megnyugtatóan. – Ilyen élményben garantáltan még sosem volt része... – villantotta rám ígéretesen vakítóan fehér fogsorát.

Hátradőltem a fonott ülésen, kezem a sima karfára fektettem, és behunytam a szemem.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék