Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. március, VIII. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Papp Sándor Zsigmond

Papp Sándor Zsigmond

BOHÓCOK 35 MILLIMÉTEREN

(le vagy föl?)

A plakát, miképp a portás modora, titkárnő mosolya, beinvitál vagy éppenséggel elriaszt, megszólít vagy leszólít. Fesztivál esetén jelentésének súlya megtöbbszöröződik, célja már nem lehet csupán a figyelemfelkeltés, hiszen a rendezvény rangját, jellegét, hangulatát is ki kell vetítenie valamiképp, de elkerülhetetlenül megjelenik rajta szervezőinek léhasága vagy buzgalma is. A mostani tetszetős, egyszerű, de ötletes, egy, a megszokottnál jóval nagyobb cipzár, ahogy megdermedt mozgóképeket ölt össze. Az összeöltendő sárga mezőben pedig: ALTER-NATIVE. (A kötőjel értelmére sehogyan sem tudok rájönni, nem baj, majd észrevétlenül rákérdezek valamelyik beszédesebb szervezőnél. Rossz nyelvek szerint olvasata: alter mínusz natív.) Aztán: International Short Film Festival. Ez már igen, evvel nincs is gond, egyszerre óvatos és tekintélyes, ez nekünk is jó, mink is vesszük a lapot. Ebbe sem népművelő, sem feliratvadász nem köthet bele. Aki meg nem érti, magára vessen. (A háromnyelvűség egyébként mindvégig jellemezte a fesztivált, helyenként ugyan akadozva, de töretlen szellemmel.)

Mondják, ha egy rendezvényen felüti fejét a „társasági mozzanat”, azt többé már nem fenyegeti a megszűnés réme, a hagyományalkotás többé már nem vitatható el. Érkezésünkkor az előcsarnokban még javában tart a fenti mozzanat. Ismeretlen ismerősök mindenhol. A férfiak kezet ráznak, a nők bájosan cuppognak kettőt a levegőbe. A vonatnyi filológus is megérkezik Kolozsvárról, szigorú stratégia alapján, több hullámban szállják meg a rendelkezésükre álló teret. A zugokban, a büfé előterében szebbnél vonzóbb színinövendékek; újságírók, tévések, elegáns fityegővel. Pásztázó kamerák, egy-két megszeppent arc. Dinescu dedikál, a győri Mediawave atyja asszír szakállába túr. Feliratkozás után (lifegő és műsorfüzet igénylése) máris egy szervezőbe botlok. Végre van egy hely, egy alkalom, egy tér, mondja rögtön diplomatikus optimizmussal, ahol a kinematográfia iránt érdeklődők, bennfentesek és jó értelemben vett laikusok, félprofik és egész amatőrök összeverődhetnek, s a filmről folytathatnak diskurzust, kicserélhetik véleményeiket, s ennek nyomában, a friss csapáson talán mifelénk is létrejöhet egy nyelv, amely plasztikusan és főként szakértelemmel értekezik a mozgóképről. A kellő pillanatban egyetértek vele, aztán eszembe ötlik a budapesti Filmvilág, annak nyelvezete és kiállítása, s rögvest elkap valami kishitűség. Mondom, eszemet sem tudom, mikor jelent meg honi folyóiratainkban olyan rangú szöveg filmről, tévéről, egyebekről. Nincs hátország, hangzik el aztán végszóra az aktuális szlogen, s ebbe mind a ketten belenyugszunk. Újabb konklúzióval lettünk súlyosabbak.

Két tarisznyás leányka lecövekelte magát az előtérben egy plakát elé. Azon vitáznak, hogy le vagy fel mozog a cipzár. Vehemensen érvelnek álláspontjaik mellett. Kabátjukon szép, nagy gombok híznak. Egy közeli biztonsági ember bölcsen somolyog. Neki vajon ki súgta meg a megfejtést? Megpróbálom velük megosztani a kötőjellel kapcsolatos tudatlanságomat. Gúnyos mosollyal hagynak ott; ilyen ócska rizsával őket márpedig ne szólítsa le senki. Gondolatban gyorsan átfogalmazom a kérdést.

(bűn, bűnhődés nélkül)

Idejében, okulva a tavalyi tapasztalatokból, foglalok helyet magamnak. Lehetőleg minél beljebb, ne csörtessenek át rajtam a későn jövők, miután elsötétítették a termet. A számítás mégis fordítva sül el, a Sára-film felénél már kijönnék. Csak az udvariasság (a mellettem ülők száma) tart vissza.

Sára Sándor új filmje: A vád. Gondosan komponált, becsületes képekre írt vádirat; igazságszolgáltatás és mementó. Csupa, csupa nemes cél, mely első látásra akár elfogadható is lenne. Stílusát tekintve dokumentumfilm, mely esti játékfilmmé öltözött (főműsoridőben persze, s az egyesen, hol másutt?); az erőszak jelmezt húz, csak a sminket felejti el. A felvezető, narratív képsorok után az erőszak steril ikonjai sorjáznak ijesztő egyhangúsággal. Lenyakazott libafejek, meggyalázott fiatalasszony, gyilkosság, rablás, agresszió. A mondatok, a kétszavas monológok csak úgy kullognak a „történet” után. Egy, a háború borzalmai elől tanyán menedéket kereső magyar család kálváriája elevenedik meg. Passiójáték, misztérium nélkül, az akciófilmek logikájával: egyik oldalon a nagyon Ártatlanok, másikon a nagyon Elnyomók. Árnyalatoknak, elegyítésnek nincs helye.

Van egy fickó az amerikánus filmipar kellős közepéből, aki jóval többet tud ennél. Tarantino. Filmjeiben (Ponyvaregény, Kutyaszorítóban) ördögi csalafintasággal a végletekig fokozza az erőszakot, mely végül nevetség tárgya lesz, de bizarr módon ekképp többet árul el a maga mechanizmusáról, anatómiájáról, semmint várnánk. Ezzel a gúnyos megközelítésmóddal avat be minket. Stilizál, de mindvégig megőrzi könyörtelenségét. Sárának mintha nem lennének ötletei, mintha a kegyeletteljes emlékezés miatt nem merné megsérteni alakítással, formálással a hozott anyagot. A hiperhitelesség emígy a visszájára fordul: megrendülés helyett keserű undor telepszik ránk; meddő sokk, miképp egy véres és megváltoztathatatlan közúti baleset láttán.

Pedig volna egy pont (mely akár sarkalatos is lehetne), ahol ezt a sokkot mintha oldaná valami. A szökésben levő fiatalambert az oroszok (a megszálló Vörös Hadsereg) megsebesítik, akit aztán a műtőasztalról, teknőben visznek vissza. A tárgyaláson is így, teknőben „talpraállítva” vesz részt. A groteszk íz, mely végre a katarzis felé lendíthetné az alkotást, azonban elvész a további, minden fokozást mellőző kockákon. Az ártatlanokat kivégzik, a meggyalázottakat internálják, a velejéig gonosz Vörös Hadsereg (így kollektíve) meg röhög a markába. Jöhet a feliratozás.

A bemutatót követő közönségtalálkozón a megszokott közömbös tiszteletkörök helyett provokatív, számonkérő kérdéseket szegez Sárának a közönség. Miért volt erre szükség, most, 96-ban? Miért ez az emészthetetlen erőszaksűrítmény? Sára mintha mentegetőzne, s csupa olyan dolgot mond, amelyet legszívesebben a produkcióban láttunk volna viszont. A műsorvezető az affért tompítandó (bár láthatóan egyetért a kérdezőkkel), a vásárhelyi színésznőhöz fordul, aki részt vett a filmben, hogy ugyan mondana már valami érdekeset. Mezőségi tőmondatokra számítunk. Az alany még valahogy összejön, de az állítmány már nehezen érthető. Sokan ki is jövünk. Az akadémián nem tanítják meg őket nyilatkozni, kérdi valaki. Senki nem felel. Az előcsarnokban csendesen öltöznek.

(bohócok, katonák, modernek)

Másnap délután a könyvkiállításról baktatunk át lapos zsebbel, ilyen-olyan dolgokkal megpakolva. Belekukkantok a versenyfilmek folyamába, előbb óvatosan, az előtérbe kitett televízión követve, majd beljebb bátorkodom. Izraeli, orosz, francia, olasz, finn, magyar, cseh, román... képek, az igazság többféle tükrözése (a film másodpercenként huszonnégyszeres igazság – Jean-Luc Godard) vagy a többféle igazság egynemű felvillantása. Tulajdonképpen mindegy. Valami más fontos. Talán a konstrukció, a forma, a kilesett vonalak, a fény-árnyék játéka. Az, hogy ha van egy üres, hófehér szoba, akkor azt hogyan lehet kifesteni, átlényegíteni (Colombina – orosz versenyfilm). Tompa Gábor műsorfüzetbéli mini esszéjére rímel tökéletesen a kép: az átlényegítést két Pierrot-figura végzi el. (Pedig megkísérlik, tehát rendezők. Vállalni a kudarc lehetőségét – Ki az a bolond, aki ezt meri ma tenni? Talán éppen a bolond, vagyis a bohóc, aki tudja, hogy a trón, amit Isten megteremtett, üres. – Tompa Gábor) Aztán meghökkentő animáció, a tavalyi fesztiválnyertes tarsolyából, mely a születést és a magzatfolyamatokat beszéli el szürrealistán tobzódó színekkel az embrió (a magzat) szemszögéből. Az utolsó pár kocka a világ, melybe belecsöppenünk, fantáziatlansága, sótlansága olyan csalódás, mely elevenbe vág. Aztán egy kilencperces „etűd” egy egyszerű, utolsó győzelemről. A katonáról, aki kivégzése előtt kiharcolja, hogy ne fedjék el a szemét. Sikerélmény; fricska a halálnak, a kivégzőknek? Gothár Péter Bodor Ádám novelláját fogalmazta újra sajátos, szinte nyers képekkel. Végül még egy animáció, a Birdbrain. Véleményem szerint a fesztivál legfrappánsabb szkriptje (Dániából érkezett). Egy önmaga képességein régen túlfejlődött technokrata világ, ahol egy fejen lőtt lány roncsolt agya helyére egy madárét ültetik be. Az operációt különös lény: orvosgép vagy géporvos (ember és gép elválaszthatatlan keveréke) végzi el, s bár a műtét sikeres, kis szépséghiba mégis társul hozzá: a felébredő páciens csiripelve kiugrik, kirepül az ablakon. Csakhogy szárnyai híján szétzúzódik a kövezeten.

Kiszédülök a folyosóra. Több helyen is izgatottan tárgyalják a látottakat, de olyan is akad, aki egykedvűen lófrál. „Az animáció idén is a fesztivál erőssége, a többi langy középszer.” „Azért jó a felhozatal, mert szigorúbb volt az előzsűri.” „Azért rosszabb a felhozatal, mert a hülye zsűri a legjobbakat kilúgozta, én láttam.” „Tavaly jobb volt, több volt a zsenialitást súroló munka, igaz, több volt a selejt is. Most minden egyenletes. Olyan masszaszerű.” „A Birdbrain biztos nyerő.” „Gothár tuti befutó, fogadjunk...” „Gothár nem kap díjat, ez politika, te... Majd valami hazai.” Fesztiválszöveg.

(költészet vörösborral)

Este a Látónál kis összejövetel Nonó és Kinde Annamari kötetbemutatója ürügyén. Felbukkan bennem a kötelességtudat (két anyagot is ígértem a fesztiválról különböző helyekre), s igyekszem meggyőzni pár embert: jöjjenek már át a szomszédba, megnézni az esti főfilmet. Előbb Vida, majd Lángék hagynak cserben. Persze, mert megint elfecsegtem, hogy miről is szólna a produkció. Látatlanban könnyebb. A címe: Az asszony, dokumentumfilm jellegű, ’56-ot követő években játszódik. Zsolt még visszafordul a kocsiajtóból, Gothár mikor lesz, kérdi. Holnap, mondom fanyarul. Sára után nekem sem fűlik túlságosan a fogam a történethez, céltalanul járkálok az üres csarnokban. A szereplőgárdából egyedül Eperjes játéka vonz, semmi több. Mentőötletként az esti fogadás ködlik fel; hát persze, ezért ilyen kihalt az előtér!

A teríték pazar, a jóféle vörösborok kísértésbe visznek. Pletykálkodunk, latolgatunk. Zsűritagok, díszvendégek, sajtósok, szervezők. Ungvári mondja, idén azért nem lett tematikus a fesztivál (tavaly: börleszk), hogy ne zavarják az alkotókat, ne zárja rövidre a forma a tartalmat. Több országból, jóval több pályamunka érkezett, de ez már annak is betudható, hogy kezdi megvetni a lábát a fesztivál külföldön is. Kevesebb a felelőtlen fércmunka. A döntőbe jutott mezőnyben alig jutott hely hazai magyar alkotás számára (ha jól számoltam, egy vagy kettő). Tavaly nekik egy „versenyen kívüli vetítés” kategóriát találtak ki a rendezők. Lehangoló, mennyire nem ismerik a műfaj szabályait. Simó Sándorral, a zsűri állandó tagjával beszélgetek. A rövidfilm tulajdonképpen a filmezés költészete, esszenciája; kár, hogy manapság csupán mint fesztiválműfaj működik. Csak itt talál menedéket, tévé nem vetíti, legfeljebb a művészmozik játsszák ritkán főfilm előtt. Pedig sokat veszítünk vele: tömör fogalmazást, a képek elementárisabb erejét, pontosabb ritmusérzékét. Elképzelem honi mozijaink bármelyikében a Stallone-végítélet előtt Gothár kilencpercesének finom, mégis provokáló árnyalatait. Ahogy a kezek megállnak a popcornos zacskók fölött...

Karácsonyi Zsigmond telepszik mellénk. Pár perc múltán arról kezd beszélni (nem kis szemrehányással a hangjában), hogy mi, fiatal nemzedék (így kollektíve), miért vagyunk olyan tunyák, s nem piszkáljuk kicsit az öregeket. Miért nem vetünk a szemükre különféle dolgokat, mi ez a csendes, vértelen empátia? (Két hónappal később, mikor is Láng Zsolt a kéziratot reklamálja – jogosan-, megjegyzi: jó lenne egy levél az Éneklő Borz legújabb tematikus számába, mely az alapító tagok valamelyikéhez szólna. Provokáló, fiatalos és szemtelen szövegre gondol... Mit akarnak ezek tőlünk? Tán annyira túlbuzgóak, hogy a saját, külön bejáratú öszszeesküvésünket, palotaforradalmunkat is ők szerveznék meg?) Idegesen fészkelődöm a székemben. Saját magamat sem tudom meggyőzni. Töltök még egy kis bort.

Nem sokkal később Kovács Zolival újfent megbeszéljük: márpedig csinálunk egy tökös, erdélyi versenyfilmet. A szereplők kiválogatását nagylelkűen rábízom, én a forgatókönyvet vállalom el. Tízperces vázlatban gondolkodom. Pénzért Durst Györgyöt környékezzük majd meg (producer, a Duna TV filmműhely igazgatója, zsűritag), aki a nap folyamán többször is kijelentette: Bárkinek is legyen használható ötlete, ha ezt írásban prezentálja előtte, hajlandó a zsebébe nyúlni, és finanszírozni a produkciót. A labda tehát jó magasan a levegőben. Most már csak azt kellene eldönteni: passzolgatunk még vagy leütjük. Keményen, ahogy kell.

(légy résen!)

Versenyfilmek. Ismét egy dán alkotás kelti fel a figyelmemet (Backstab – Hátbadöfés). Szemüveges íróféle, amint régimódi gépén pötyög. Körülötte elegáns kupacban az összegyűrt, elrontott ívek. Gyilkosságot kellene megírnia, melyben egy szép, fiatal asszonyka az áldozat. Szuggesztív betétekben látjuk a képzelt bűntény különféle módozatait. Persze egyik sem jó, nem sikerül, nem megy, a szöveg eldarált. Írónk dühös, az írógépről szuperközeli: kicsi mütyürök halálos nagyításban. Az alkotás kényes folyamatát minduntalan megszakítja egy szép, fiatal asszonyka (tán a feleség) közeledése; írónk határozottan s egyre ingerültebben hárítja el. Az eseménysor végül gyilkosságba torkollik: a képzeletbeli (valós?) áldozat elpusztítja valós (képzeletbeli?) íróját. A film noir nyelvén írt kilencpercest (csak a nagy asztali lámpa világít, körülötte mérhetetlen sötétség) hatásosan szakítják meg az éles, színesben fényképezett részek. Az üzenet tragikomikus, bár megfontolandó: légy résen, ki tudja, mikor mosódik el a mű világa és a valóság közé húzott, nem is mindig olyan éles határ? Magyar produkció következik, ígéretes címmel: Pub Fiction (Kocsmaregény). A vájtfülűek is begyűlnek, kíváncsiak, hogy vajon csak a szójáték erejéig hivatkozik a rövidfilm hírhedté vált elődjére, a Pulp Fictionra; vagy modorban, minőségben is. Felemás tizenöt perc. Hiteles, kelet-európai ponyva. Egy Igó Éva-szerű elnyűtt, bőrkabátos alak keres egy Cserhalmi György-szerű hasonlóan elnyűtt alakot kocsmákon keresztül. A világ Mándy-novellákból ismerős: kiskocsmák, presszók, búfelejtők. Koszlott terítők, tőmondatok vagy azok se. Fekete-fehér. A férfi (sejtjük már a legelejétől) tulajdonképpen a törzshelyén ül, el nem mozdulna onnan; a nő mégis kajtatja utána a fél várost, mert csak így van értelme az egésznek. Valami szent feleslegesség, csapszéki melankólia lengi át a vásznat. Aztán egy érdekes lengyel animáció (Bo&Lo). Ugielski vastag, fekete vonalakkal rajzolja újra Lolka és Bolka ismert történetét. A végletekig csupaszított formák, telt vonalak „amatőr” módon vibrálnak, mozognak a kockákon. És persze rengeteg gag. A közönség meg is tapsolja. (Kint éleződő vita: az animációt most akkor a Birdbrain vagy ez, a Bo&Lo nyeri meg.) Végül, a harmadik, a tavalyi nyertes (Beriou) magzati kalandja.

Iványi Marcell hatpercesét (Szél) előzte meg talán a legnagyobb várakozás a versenyfilmeken belül. Mindenki tudott már róla valamit. Hogy Luciene Hervé híres fotójának (Három asszonyság) felhasználásával készült, s a fénykép egyik lehetséges „történetét” meséli el. Hogy kalandos úton – reklámszatyorban – jutott ki Cannes-ba, s ott a rövidfilm kategóriában elhozta a nagydíjat, az Arany Pálmát. Hogy Marcell szemtelenül fiatal, s a szakemberek szerint nem ez volt az utolsó dobása. A kiinduló- és végpont azonos, a fényképbeli három asszony, ahogy a képből kifelé, valami sejtelmes dologra szegezi tekintetét. A kamera egyetlen, vágás nélküli fordulatban (az izgalmakat lassítandó; ellenkező irányba mozdul el) meséli el a szikár, alföldi tájat, s a tájban megülő rettenetet: a kivégzést. Ez a három asszony szigorú figyelmének a tárgya; a titok megmutatkozik. Hang nélküli, rezzenéstelen látomás. Alkonyat. (Nem vagyok biztos benne, hogy nyerni fog. Itt, Vásárhelyen nem Francis Ford Coppola a zsűri elnöke.)

Utolsónak (negyvennél is több pályamunka pergett le a három nap alatt) egy ironikus, orosz dokumentumfilm marad. Öreg modell, valamikori élsportoló monológja a film. Teste – természetesen csak nyakig – az Oroszországban szétszórt emlékművek alakjai. Volt már Sztálin, robusztus bányász, sapkáját gyűrögető Lenin, marsall stb. Ma kevéske nyugdíjából nyomorog. Szeretné, ha legalább töredékét megkaphatná a róla mintázott híres alakok fizetésének, nyugdíjának. Az alkotás legmulatságosabb része, mikor a kamera belopózik Bosenko után a zuhany alá, s az öreg fonnyadt, törődött (bár még így is impozáns) testét fényképezi, majd éles vágás után monumentális szovjet szobrokat látunk hasonló pózban tűzoltófecskendő permetében. A Nyakig avagy testkultúra a háromnapos folyam méltó befejezésének bizonyult. Később tudjuk meg, hogy a dokumentumfilm kategóriában díjat is kapott. Elégedetten nyugtázzuk a hírt, de még hátravan a fesztivál fénypontja, a Vászka.

(26, 27, Vásárhely)

Gothár mostanság a magyar film favoritja. Helyre, befutóra. A 26. filmszemle után (A részleg) a 27.-en is diadalmaskodott (rossz nyelvek szerint a 28.-ra már nem engedik be a kollégák): a nagydíjat és a kritikusok egyöntetű elismeréseit is elhozta. Nincs mit csodálkozni ezen. Legyen szó akár zárt, bodori környezetről, vagy gogoli ízekről, mindenhez ért talán. Rendszerint idegen terepen forgat.

A Vászka (Haggyállógva Vászka) élvezetes, kitűnő film. Szemben Sára narratív alkotásával, itt a történetmesélés stílusos: groteszk és szentimentális, nyelvében találékony és sikamlós. (Apropó nyelv. Lám, lám az ellébecolt oroszórák most ütnek vissza.) A vád elszórt orosz „jelenetei” után, a Vászka dialógusai mindvégig ezen a darabos, de nagyon expresszív nyelven szólalnak meg. Ha nem lenne a magyar elbeszélő, semmit sem értenék belőle. Színei nem harsogók, valami tompa sárga mindenhol, a szovkolor megannyi árnyalata. (Aki látta Tarkovszkij filmjeit, vagy Tóth István – Vasisten gyermekeit, tudja, miről beszélek.) Fekete-fehér betétek, vörös zászlóval Figurák, akik egyszerre hitelesek és önmaguk karikírozott lenyomatai. A népmesék nyelvezete és a valóságosan kongó, üres szentpétervári boltok. Helyenként követhetetlen logika, önfeledt burleszk-sorok, forradalomimitáció. Kifordított szimbólumok, meghatározhatatlan idősík: kicsit tegnap, kicsit ma vagy holnapelőtt. A nagyvárosi, valamint a faluról származó rabló népfrontos összefogása és szolidaritása. Pimasz és megkapó egyveleg.

A közönség minden poénját veszi. Csüngnek rajta, már aki befért. Drukkol rablónak, vezérfonalnak, meg egy kicsit mindenkinek. Meg, hogy ne legyen olyan hamar vége. Még egy kicsit. No, még egy percet, az utolsót, a legutolsót.

Az előcsarnokban annyian, hogy lélegezni is nehéz. Tétován, bizonytalanul állnak az emberek, szorosan egymás mellett. Kukorelly-szövegrész jut az eszembe. „A szomszédban egy idősebb nő lakik. Mindennap megnézi az adást. Végig megnézi. Amikor vége az adásnak, meghallgatja a Himnuszt. Mindig meghallgatja a Himnuszt a műsor után, amióta közvetítik. Aztán még nézi egy ideig az órát. És néz kicsit még a sercegésből.”

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék