Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. március, VIII. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Jánosházy György

Jánosházy György

SHAKESPEARE NYOMÁBAN

Kicsiny nemzetünk olyan fordítás-irodalommal büszkélkedhet, amely – a német és angol kivételével – túltesz a nagy világnyelvekén is. Jóformán mindent, ami csak valamelyest is érdekes lehet számunkra a különböző népek régibb és újabb irodalmából, lefordítottak már magyarra, néha az idők folyamán többször is; Shakespeare műveit kétszáz esztendeje fordítják újra és újra az egymást váltogató nemzedékek.

Jól ismerjük magyar költők tollából a 19. század elejének angol romantikáját is. Byron után, aki egy hajdankori európai divathullám elmúltával főképpen Ábrányi Emil kitűnő Don Juan-fordítása révén él még a magyar olvasói köztudatban, a Nyugat-nemzedék fölfedezte számunkra a kor más, szebb és maradandóbb fényű csillagait, Percy Bysshe Shelleyt és John Keatst. Tóth Árpád néhány zseniális versfordítását köszönhetjük ennek a fölfedezésnek, és pompás munkával járult hozzá a két költő megismeréséhez Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Radnóti, majd Orbán Ottó, Weöres Sándor... lehetetlen volna mindet felsorolni. Az utóbbi évtizedekben Somlyó György legterjedelmesebb művének, a romantikus „verses regény” elindítójának, az Endümiónnak élvezetes átültetésével tette Keats-képünket... majdnem teljessé.

Majdnem – mondom, mert még mindig hiányzik belőle amúgy sem sokrétű munkásságának egy különleges oldala: a drámaíró Keats. Az igazat megvallva, szakmabeliek sem igen tudják, hogy rövid életének utolsó szakaszában, alig két évvel korai halála előtt, a költő a drámaírásba is belevágott, mint egyébként Byron és Shelley is. Nem alkalmi próbálkozás volt ez: messzebb tekintő szándékra vall, hogy a Nagy Ottó (Otho the Great) után azonnal, még ugyanabban az 1819-es esztendőben újabb darabhoz kezdett; az István király (King Stephen) azonban már a 4. szín derekán félbemaradt. De a Nagy Ottó mindenképpen figyelemre méltó alkotás, nemcsak mert kivételes költői tehetség fűti nyelvét, alakjainak szenvedélyeit, de számunkra már csak magyar vonatkozásai miatt is.

A dráma közvetlenül az I. Ottó császártól elszenvedett lechmezei vereség után játszódik, amely sorsdöntő fordulatot jelentett magyar nemzetünk történelmében; egyik fontos figurája Gersa királyfi (!), a magyar sereg fővezére. Bizonyára Géza fejedelem neve került ilyen elferdült formában az angol költő tollára, amint Augsburgból is Friedburg lett a kezén, a lázadó lotaringiai Konrádot, a császár vejét, összetévesztette (?) az azonos nevű egykori frank herceggel (később német királylyal), és így tovább; nem sokat törődött a nevek és tények történelmi hűségével, hiszen nem is történelmi színművet írt. Shakespeare-i fölénnyel, költői szabadsággal kezelte a tragédiájához ürügyül felhasznált gyér történelmi elemeket.

Ő volt a mintaképe: a legnagyobb... és legromantikusabb: Shakespeare. Nemcsak a tragédia nyelve, a reneszánsz blank verse sűrű képeket görgető áradása tanúskodik erről, de a darab egész koncepciója, az ellentmondásos, pusztító szenvedélyektől eltorzult és óriásira nőtt alakok, a borzalmakat halmozó cselekmény majd minden eleme, Senecának az Erzsébet- és Jakab-kor egész drámairodalmát átszövő öröksége. Mert az angol tragédia nem görög: senecai mintaképeket követve bontakozott ki, olyan korban, amelynek zaklatott, véres viszonyai között meleg otthont leltek azok rémségei. A francia klasszicizmus szelleme sohasem tudott itt igazán meghonosodni; furcsa módon még a klasszicista irodalmi pápa, Dryden drámáiban is fel-felkísért Shakespeare emléke. Csoda-e hát, hogy a romantika újra rátalált, hogy Keats az ő nyomába lépve kezdte el hamar félbeszakadt drámaírói munkásságát, és – szinte ugyanakkor – Shelley is Shakespeare bűvöletében írta színpadra a római Cenci-család hátborzongató történetét? Azzal az idő múlásából adódó különbséggel persze, hogy – az ízlés és a dramaturgiai eszmények csiszolódásának megfelelően – lemondtak tragikum és komikum elegyítésének a középkori népszínház hagyományát őrző gyakorlatáról, amely oly jól megfért annak idején a kor manierista ízlésével. A romantikus tragédia egyenes vonalú és egyöntetűen komor lett – mint már Shakespeare Macbethje is.

Nem valószínű, hogy valaha is színpadra kerüljön ez a fordítás. Ebben a tudatban sem sajnálom a ráfordított (nem kevés) munkát; nagy költő művét átültetni: gyönyörűség. És hiszem: megérdemli az olvasó türelmét.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék