Ráhangolás az Elhangolás-ra
Schein Gábor:
Elhangolás. JAK füzetek – Balassi Kiadó, Bp., 1996.
„Csupa játék, idézet és emlékezés: hang, amely egy holt
nyelv és egy élet nyomait hordozva sosem érkezik meg hozzánk, mindig távozik,
távozásában mégis jól hallható.”
Úgy tűnik, a fülszöveg írója megkísérelte a lehetetlent: egy mondatba
összefoglalni, s egyúttal értelmezni is Schein Gábor kötetének nagybetűs
Mondanivalóját. Ez az „Elhangolás” esetén valóban lehetetlen. De egyben
lehetséges is. Lássuk, hol van a fenti paradoxon és egyúttal az „Elhangolás”
(sőt, megkockáztathatjuk a Schein Gábor-i líra) kulcsa! Mindjárt a kezdet
kezdetén el kell fogadnunk a „játékszabályokat”, a füzetnyi verseskötet önálló
(kis) világának maga alkotta törvényeit. Annál is inkább, mert maga a
költő is ezt teszi. Itt nincs egy pillanatra sem csend, magáért a
csendért, itt a játék is halálosan komoly, a csend mögött, a játék mögött is a
kimondás, de ki nem mondhatás erőfeszítése bujkál.
Ha olvasni kezdjük a verseket, először talán azt vesszük észre, hogy
körülöttünk eltompulnak a színek, megszűnik a hangok zűrzavara. A
megfelelő terminusért a zene illetve a festészet szakterületéhez kell
nyúlnunk, s így mondhatjuk azt, hogy pasztellben ábrázolt világ a versek
világa, hangjuk meg egyetlen moll akkord vég nélküli variációja más és más
oktávon. Nem véletlen, hogy éppen a festészet és a zene szakterületéről
próbálom megközelíteni az „Elhangolás” világát, és nem is csupán a cím
sugallatára (elhangolás – hangolás – hang). Ha a fenti megállapítást olvassa
valaki, anélkül, hogy a verseket ismerné, meglehet, arra a következtetésre jut,
hogy a kötet versei csilingelő zeneiségükkel, puha pasztell képeikkel
tűnnek ki. Márpedig, ha valami idegen Schein Gábor verseitől, az
éppen a csilingelő hang, a képek (túl)finomsága. Ezért is van szükség a
zenei illetve festészeti terminusra, mert saját közegükben, a versekre csupán
rávetítve és nem beleépítve őket, immár szembesülhetünk azzal a
paradoxonnal, mely a kötet alapját képezi. Tehát: van pasztellfény – de nem a
képekben – halljuk az akkord vég nélkül variálódó hangjait, de szó sincs a
versekben „fokozott zeneiségről”.
Mostanában újra divat a költészetben a harsány szín, a kemény szó, a
meghökkentő kép. A költő szinte olvasója fülébe kiált, kényszeríti,
hogy figyeljen rá és mondandójára. Ez a „No most mindenki ide nézzen!” –
attitűd áll a legmesszebb a scheini lírától. A versek többségében a
költő igyekszik háttérben maradni, a sorok mögé bújik, mintegy kiírja
magát a versből.
De talán sikerül kiírnom
magam, a versből is, anélkül, hogy bárki
igazoltatna; nem tudom megmondani,
milyen vagyok, s azt sem, hogyan kerültem ide.
(Tűzfal)
Ez persze nem jelent költő nélküli versel, csak az olvasói technika
megváltoztatását. Nem az jut el hozzánk elsődleges üzenetként, hogy „Én, a KÖLTŐ
(így nagybetűsen) itt és most, ilyen és ilyen körülmények
szorításában, ezt érzem és mondom.”, hanem az, hogy létezik (mintegy magától)
egy érzelem, egy hangulat, kimondatik egy szó. Először ez hat ránk, s csak
ezután figyelünk fel arra, hogy a sorok mögött áll valaki, s a hangulat,
gondolat, szó éppen az övé. Csakhogy amint a gondolat versformát kapott, ő
valahogy háttérbe került, most már ő is kívülről szemléli saját
versét.
Talán ezért ölt fel új és új maszkokat, elbújik a mítosz és a jelképek
mögé. Phaedra, Hyppolitosz, Szemeié, Noé, Hóseás, bohóc és madárijesztő
csak néhány a (vers)szerepei közül, míg közben végig megmarad „száz alakban
senkinek”.
Az ember akkor kezdi megismerni önmagát, amikor rájön, hogy az ÉN része a
világnak, de nem feltétlenül a közepe, amikor megtanulja kicsit kívülről
szemlélni önmagát. Ekkor kezd el tudatosított szerepeket játszani. Eddig
önreflexiók nélkül éli önmagát, ezután egyre mélyebbre jut az önmegismerésben.
Az ilyen embernek semmi sem lehet idegenebb saját magánál. Amit felületesebben
ismer: egy Tér vagy egy Történet, az sokszor ismertebbnek tűnik, mint saját belső
világának egy szelete.
Más hangokat könnyen
ütök meg, szívesen felel
nekik hangulatom, de saját szívverésemnél
nincs idegenebb ütem, a hang,
amely elmegy,
sosem lehet senkié, azt a hangot nem hallhatom.
(Elhangolás)
Valámi ilyesmi játszódik le az Elhangolás
verseiben is. A közel hozott külvilág és az eltávolított belső világ tájain
járunk, ahol az „eltűnt mondatok” helyére városokat és történeteket képzel
a költő:
Az ő házaik hogy dőltek össze? E kérdés
helyére képzelj egy kis reneszánsz teret
hűsvizű bronzkúttal közepén
(Tér kúttal 1)
Ez a módszer, az olvasóhoz címzett használati utasítás, s egyúttal a
magyarázat arra, miért tűnik idegennek a versben a költő, pedig
belső világ tájaira kalauzol. Csakhogy nem az ismert, hanem a számára is
ismeretlen tájakra. Így aztán a felvetődő kérdések helyét el kell
fedni valamivel, hogy járható legyen az út. Erre jő a vers, a versbe
képzelt történet (szóljon bár Balesetről vagy Őszi sétáról), erre
jő a Tér kúttal vagy a Város, s a versbe képzelt megannyi szerep, amit
végig lehet (és kell) játszani, miközben tudjuk:
„A versben te csak szórend lehetsz és
mondatépítés, fordítsd el hát
szemeidet tőlem, mert megzavarnak.”
(A versben)
Ha végiglapozzuk a kötetet, úgy tűnik, a versek döntő többsége
klasszikus, petrarcai szonett formában íródott. (A kötetszerkesztésben kiemelt,
cikluscímadó versek: Történet, A kékszakállú herceg vára, Hattyúdal, a címadó
vers, az Elhangolás mind szonettek, de szonett a kötet valamennyi
kiemelkedőbb verse egy-két kivétellel.)
Vajon szonettek-e igazán, vagy egyszerűen tizennégysoros versek
két-két kvartett és tercett formába tördelve?
Elfogadhatjuk és értelmezhetjük-e őket szonettként, ha hiányzik a
szonett műfaj egyik alapkövetelménye, a rím? A rím hiányától eltekintve,
megfelelnek-e a szonettforma elvárásainak?
A szonett témája elvileg bármi lehet, a költői magatartás jellege, a
vers hangneme is parttalan. Hegedűs Géza szerint „A tartalmi kompozíció
nem verstani, hanem költészettani kérdés (...) Ha ritmikailag és rímképletben
szabályos, akkor szonett... bármiről szól, és bárhogyan szól is.”
Tematikailag, hangnemükben az Elhangolás versei tökéletes, mondhatni
„teljes jogú” szonettek, mégcsak nem is tartoznak a szélsőségesebb témájú
vagy hangvételű versek közé. Szonett voltukat bizonyítja szerkezeti,
gondolati felépítésük is: az oktáva tartalmazza az állítást, tézist és
antitézist, s az ebből fakadó feszültséget, a két tercett a megoldást,
szintézist. Schein Gábronál ez a tézis- antitézis-szintézis szembeállítás még
feltűnőbb lesz, az utolsó sor általában csattanószerűen
kapcsolódik a vershez. Ezzel elveti a lezárás lehetőségét, de megvillantva
az érem másik oldalát, a felvetett gondolat továbbgondolására kényszerít. A
csattanőszerű utolsó sorok sokszor egy-egy versnyi gondolatot
sűrítenek magukba.
Azt hiszem, éppen ez a szerkezeti azonosság a petrarcai szonettel a
döntő érv amellett, hogy Schein Gábor tizennégysorosait szonettként
fogadjuk el. Rímtelen szonettek, s a rímhiány maga is része az Elhangolásnak.
A szonett – mint tudjuk – zárt szerkezet, szigorú szerkesztési elvek
összefonódása, ideális forma tehát ahhoz, amit Schein Gábor versbe akart
önteni. Hiszen mindig igyekszik a végletekig egyszerűsíteni, versei
sokszor a líra és a próza közti, ma már oly könnyen átjárható határon állnak, s
ami mégis egyértelműen versként „míves költészetként” olvastatja
őket, az éppen a szonettforma.
Ez a huszadik századi amerikai költészetből ismerős rímtelen
szonettforma – amit talán Tandori honosított meg a mai magyar lírában – az
ideális ahhoz, hogy az emberi érzelem ne közvetlenül szólaljon meg, hanem a
világba, a tárgyakba, a másik emberbe, esetleg egy szerepbe rejtőzve, vagy
a tárgyilagosnak tetsző leírások hangnemében, mint árulkodó mozdulat, mint
hangszín.
Az Elhangolás versei az impresszionizmuson túllépő mélységgel
próbálják megörökíteni az emberi létezést, úgy ragadják meg a pillanatot, hogy
abban ott él sok hasonló pillanatnak a tapasztalata. A létezés megragadásának
vágya nem a leltárkészítés szenvedélyéből fakad, hanem a megélés vágyából,
abból, hogy az egyszerin át megélhető legyen a teljes lét.
Így válnak Schein Gábor versei az elhallgatás és a csöndből felszakadó
hang erejének tanúságtételévé. Éppen a kiegyensúlyozott szonettforma az, amely
a kötetben létrehozza és megtartja azt a költői arányérzéket, amelyik
pontosan felismeri, hogy mikor kell valamit elkezdeni, abbahagyni, mikor kell
kimondani és elhallgatni.
VALLASEK JÚLIA