Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. február, VIII. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Érdemes – nem érdemes

Érdemes – nem érdemes?

Egy vita utóéletei

Lehet – nem lehet? Kisebbségi létértelmezések 1937-1987-1995.

Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995.

Fontos könyvet jelentetett meg a Mentor Kiadó, olyan könyvet, amelynek fel kellett volna kavarnia közéletünket – ám tulajdonképpen a könyv visszhangtalan maradt.

A kérdések tehát adottak: miért fontos ez a könyv, illetve miért maradt visszhangtalan.

Amikor Makkai püspök áttelepül Magyarországra, és lépését a Nem lehettel magyarázza, az itthon maradottak látványos gyorsasággal és elkötelezettséggel válaszolnak neki. 1987-ben, amikor az ún. új exodus a romániai magyar értelmiség ezreit sodorja az anyaországba, az ötven esztendős évfordulót kihasználva, ismét sokan elmondják, mi több, a bőrükkel játszva megírják gondolataikat az ittmaradás kérdéséről. Végül a könyv megjelenésének évében, 1995-ben legtöbbjük ismét kézbe veszi 87-es szövegét, és újra szembesíti magát a kérdéssel: lehet-e élni itt, vagy nem lehet?

Azt mondtam, fontos könyv – igen, mindenképpen az, jóllehet a könyv felvetette alapkérdés (lehet – nem lehet?) megtévesztő, álságos dilemma, ám a kötet egybegyűjtött írásaiból kialakított sajátos forma személyes és konkrét életanyagot hordoz, egyetlen pillanatra sem szakad el a térség tapasztalati valóságától, történelmi, politikai és kulturális függőségeitől, erkölcsétől és egyszeri élettörténeteitől – az ábrázoltak hitelességét félelem és ravasz számítás, őszinte önostorozás és hiú magamutogatás lélektani fordulataival teszi megalapozottá. Azt szeretném ily módon jelezni, hogy annak ellenére, hogy az írások java része bölcseleti eszközökkel érvel, az olvasó nem erre figyel; befogadói érzékenységével ellentétes irányokba fordul.

Tolnai Ottónak van egy drámája (Végeladás), amelyben egy nyolcvanéves öregember a szemünk előtt szakad el az élettől, és ez az elszakadás nem elvont, hanem „tárgyakban tárgyiasult”: az öreg életének felhalmozott tárgyait, bútorait, ruháit adja vagy ajándékozza el, illetve dobja ki. A Lehet – nem lehet? kötetet, bár formailag távol áll a szépirodalom bármelyik műfajától, jól közelíthetjük a Tolnaidarab hatásaihoz, sőt dramaturgiájához is. Szembenézés és leltár, elvetett kacatok és emlékek... Miközben mindenki szabadulni igyekszik az őt nyomasztó gondok tól, mondatoktól, egyre csupaszabban áll előttünk, mivel pedig azok, akik szólnak, kivétel nélkül mindannyian a közösség nevében és függőségében beszélnek, aki végül meztelenül előttünk áll, meztelenül, miként a Tolnai-hős a darab végen nem más, mint a romániai magyarság.

És akkor azt mondjuk: innen kellene újból nekiveselkedni az egésznek...

Talán nem véletlen egybeesés, hogy a kötetben jelen lévő írásában Cs. Gyímesi Éva megjegyzi: a régi vita tulajdonképpen befejezetlen dráma, amelynek szereplőivé az utódok léptek elő, ők játsszák a Lehet – nem lehet című előadást, egyre nehezebb körülmények között, sokkal súlyosabb elvárásoknak megfelelni akarván, sokkal veszélyesebb következményekkel. A hozzászólók valóban érzik a szerep fontosságát, érzik annak fontosságát, hogy a felelevenített kérdéshez miképpen viszonyulnak. Mindannyian érzik, valószínűleg felismerik a kérdés hamisságát, ám érzik, ösztönösen vagy tudatosan, mennyire meghatározó a nekik szegzett kérdés – elnézést a szóért – „lereagálása”. Nagyon nehéz megítélni ezeket a szövegeket, hiszen kényszer alatt születtek (a lereagálás kényszere alatt), ráadásul erkölcsi passepartout-kkal rendelkeznek, amelyek illetlenné tesznek mindenféle esztétizáló, filozofálgató fintorgást – semmiféle hiteles esztétikai módszerünk nincsen a másik ember erkölcseinek megítélésére.

Van, aki el akar menni, tehát hozzászólásával saját lépését akarja megindokolni, van, akinek visszautasították kitelepedési kérelmét, s a letargiáját igyekszik valamiféle vigasszal magáról leseperni, van, aki rettenetesen fél, ezért úgy fogalmaz, hogy így is, meg úgy is értelmezhető legyen, van, akit felkértek, de nem szólt hozzá, van, aki a változás reményében, és a minden mindegy vakmerőségével kitárja keblét, van, aki indulatait nem tudja visszafogni, és pálcát tör a demoralizáló hisztériák fölött, mint amilyen Makkai non possumusa is, van, aki igyekszik az egészről tudomást sem venni, van, aki Istennél keres megoldást, van, aki Istennel sem akar kiegyezni.

Az írások nem adnak választ a kérdésre, az írások a kérdéshez való erkölcsi viszonyulást tárják elénk.

Ezek a viszonyulások valóban izgalmas témát szolgáltatnak, és ezért válik e könyv fontossá. A kinyilatkoztatások aligha hosszú életűek, de a kinyilatkoztatások mögött viaskodó ember nem csupán a lélekbúvárok előtt érdekes anyag.

Okszerű fejtegetések? Egy adott probléma megoldásának elméleti kísérletei? Aligha találunk ilyenre. Hiszen maga a kérdés (lehet-e itt élni?) feltehetetlen. Mondvacsinált. Hamis, félrevezető. A kérdés tulajdonképpen az „érdemes – nem érdemes” dilemma eufemizált változata, illetve az utóbbi is eufemizmusa a „már elegem van ebből a szarból!” korhoz és helyhez nem köthető emberi kifakadásnak.

Bibó István az Észak-Írország kérdése egy lehetséges pártatlan politikai döntőbírósági döntés fényében című dolgozatában felhívja a figyelmünket arra, hogy a kérdések különféle felvetésével a valóságos akarat teljességgel téves irányba terelhető, hogy a különféleképpen előadott problémák könnyen manipulálhatóvá teszik a problémákkal megismertetett embereket, hogy a mesterségesen előidézett viták az igazi megoldást akadályozó tehertételekké válnak. (Talán figyelmünkbe ajánlható, hogy Bibó a gazdasági szempontok hangsúlyos számbavételével zárja dolgozatát.)

Amikor a fentiek során megpróbáltuk indokolni, hogy miért tartjuk fontosnak ezt a könyvet, tulajdonképpen választ adtunk a bevezető második kérdésére is: miért maradt mégis visszhangtalan. Azokat a dolgokat, amelyeket annak idején reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett megfogalmazni, ma magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül ki lehet mondani. És ismét Bibót kell idéznünk: aki szerint a szabadság nem relatív fogalom, s nem egyik vagy másik csoportnak a szabadsága valamely másik rovására, hanem abszolút érték. A csoportérdekeket kiszolgáló ideológiák álságos kérdéstisztázást szülnek. Például: semmire sem megyünk, ha a gondolkodónak teljesen szűk és önállótlan Sztálin eszmevilágát elítéljük, de Marx és Lenin csalhatatlanságát továbbra is fenn akarjuk tartani s egy új kibontakozás alapjául elfogadni. Igaz, hogy Lenin elborzadt volna azon, amit Sztálin csinált, és Marx elborzadt volna azon, amit Lenin csinált, mindamellett ez az egész képződmény logikus következménye az osztályharc és forradalmi erőszak kultuszának, amely a marxizmus lényege. A marxizmus egész ideológiájára vonatkozólag kell tehát a kérdést feltenni.

Az egyetlen helyzetünkre vontakozó kérdés pedig ez: végül ott állok-e meztelenül a kiürült színpadon?

MIKOLA PÉTER

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék