Kiss Zsuzsánna
A MAGYAR LEAR KIRÁLY
SZÖVEG- ÉS SZÍNPADTÖRTÉNETE
A tizenhatodik század virágzó angol, olasz és spanyol színházi élete pompás
és változatos színésztársulatokat termelt ki. A század második felében annyi
volt már a komédiás, hogy jutott belőlük idegen országokba is bőven.
A világot jelentő deszkákon tolongó színészek – mert szegények voltak –
csapatostul és rendszeresen járták külföldet, támogatókat és eltartókat keresve
maguknak. A kontinensen voltaképp nagy szükség is volt rájuk, egyfajta hiányt
pótoltak Északés Nyugat-Európában. Aztán, jól begyakorolt vándorútjaikon
messzibbre is merészkedtek; tartós központjaik alakultak ki német
nyelvterületen Lipcsétől Drezdáig, Heidelbergtől Danzigig. A
tizenhatodik század elején eljutottak Königsbergig, Varsóig, Grácig (1607),
Prágáig és Bécsig (1617). Bécsen túl a török miatt még az átlagnál vakmerőbb
embertípus, a színész sem merészkedett, legfeljebb eljátszotta valamelyik
biztonságos színpadon az iszlám veszélyt, az „isteni Shakespeare” művei
mellett.
Az angol társulatok felhőtlen, tarkabarka és megunhatatlan
vendégszerepléseit félbeszakította a harmincéves háború, majd otthon is
elhallgattatta őket a forradalom (1642). Az aranykor kétségbevonhatatlanul
véget ért. Az a Shakespeare, akit a restauráció 1660 után felkarol, az nem a
korábbi Shakespeare már. Hiszen c korszak közönsége a köznapi vígjátékokat
szereti, nem a tragédiát, és meglehetőst érzéketlen a poézis iránt.
Shakespeare-t így majdhogynem a saját kora adja át a szellemi örökkévalóságnak.
Ben Jonson írja:
„Ujjongj, Angliám! Van fiad, ki már
Európa minden színpadán király.
Minden időké ő, nem egy koré!”1
Nos, költő-fejedelmükhöz másfél évszázadig éppen az angolok a
leghűtlenebbek; átírják, olvasmányként agyonelemzik és –vitatják. Az igazi
Shakespeare a színházból visszaszorul a lelkek színpadára. A tizennyolcadik
században aztán nemcsak meglátogatja, hanem több hullámban meg is
hódítja Európát. A születő romantika nemzedékének a Shakespeare-kultusz a
művészi alkotás szellemi szabadságát jelenti Franciaországban és
Németországban. Ausztriában és Kelet-Európában, ahol mindennemű szabadság
elfojtására rendezkedik be a status quo, a színházra politikai és erkölcsi
feladat hárul: a szabadságától megfosztott közösség együvé tartozását, a
hatalmi apparátus túlélésének és a politikai nemzetté felnövő közösség
kivívható függetlenségének a reményét hivatott kifejezni. Nem véletlen tehát,
hogy az irodalomba „száműzött” Shakespeare-t Európa kis nemzetei helyezik
vissza a közvetlenebb és azonnalibb hatású színpadra. A tizennyolcadik század
vége felé, amikor Angolhonban még hevesen regulázzák és átgyúrva „finomítják” a
műveit, amikor a francia és német romantika nagyjai felhősen
méláznak, lelkesen gyönyörködnek fölötte, és programot szerkesztenek
belőle, akkor „Európa végén” olyan elemi szükség van rá, mint saját kora
Londonában volt. Hol kisebb, hol nagyobb mértékben, hol korán, hol
későbben, de általános jellemzője a térségnek, hogy
létjogosultságukért, illetve a nemzeti nyelvük irodalmi rangjáért küzdő
kis nemzetei Shakespeare-t fogadják el ébresztőjüknek, nevelőjüknek,
nyelvük és öntudatuk felszabadítójának. Ugyanakkor a jelenség
természetéből következik, hogy Shakespeare-t játszani és fordítani ebben a
térségben kockázatos és roppant bonyolult vállalkozás.
Nézzük például a Hamlet debütjét a legkevésbé kis nemzetnek nevezhető népnél, az oroszoknál,
akik már 1702-ben látnak egy komédiaként
előadott német Julius Caesart. 1750-ben bemutatják a Hamletet, amint azt
egy német átdolgozásból Szumarokov fordítja; nem nagy a siker. Az eredetiből fordított
Hamlet csak 1828-ban jelenik meg. Végül a második angolból fordított változat
hódítja meg a színpadot és a kritikusok szívét egyaránt 1837-38-ban. Igen ám,
de az akkori Oroszországban a cárnő maga is ír, és átdolgozza
Shakespeare-t hol a franciaimádat kifigurázása, hol az orosz történelem
felmagasztalása céljából. Nagy Katalinnal egyidőben fordítja lengyelre a
Julius Caesart Stanislavs Augustus, az országát vesztett lengyel király is. Más
a helyzet a Habsburg-monarchia területén.
Bécsben, az 1770-es és 80-as években, amikor a Gottsched közvetítene
francia neoklasszicizmus divata kezdett lanyhulni, a Hamburgból érkezett Friedrich
L. Schröder egymás után állítja színpadra Shakespeare műveit. Kapóra
jönnek a vérbő komédiák és tragédiák, még akkor is, ha többnyire
megszelídített formájukban kelnek életre. A fordítások szinte az
előadásokkal egyidőben meg is jelennek (Hamlet Heufeld
átdolgozásában, ahol Hamlet életben marad, 1773-74-es pozsonyi kiadás).
Schrödernek óriási a sikere a jól végződő Learben (1784-86-ban).
Előadásaival megfordul a monarchia összes német nyelvű színpadán,
Prágában, Pozsonyban, Pesten. A birodalom összes népének tudomására jut, hogy
Shakespeare-t játszani érdemes.
„Shakespeare darabjainak előadásánál egy gondolat elveszte sokkal
nagyobb kár, semhogy érte egy más 140 oldalas dráma kárpótolni bírna” – írja 1775
március tizenötödikén a pozsonyi Pressburger Zeitung. 1776-ban latin nyelvű
irodalomkönyvében egy nagyszombati és budai egyetemi tanár, Szerdahelyi József.
Az első magyar ember, aki megemlíti Shakespeare nevét; 1784-ben pedig a
Lear Rexről megjegyzi, hogy az olyan mű, „melyet úgy a tudós, mint a
költő utánozni kénytelen”. 1777-ben Bessenyei György az angol írókat,
köztük Shakespeare-t méltatva jegyzi meg egy levelében, hogy „gondolataik néhol
ijesztőek, de mindig felségesek”, „nagyon érzékeny és fennkölt
ítélőképességűek, olykor olyan meszszire mennek, hogy túlszárnyalják
az emberi képzelet határait”, ismerik „az emberi értelem egyszerre fennkölt és
borzalmas voltát”. Bessenyeiék nemzedékében megfogan a vágy, hogy anyanyelvük
erejét edzzék Shakespeare-en. De amikor drámát fordítanak és írnak, ők még
nem gondolnak egy magyar színpad fölállításának szükséges voltára3’
II. József halálát követően azonban, az önkényuralom, a szigorú
cenzúrarendeletek, a jakobinus forradalom elfojtása, de még később, a
francia forradalom hírére támadó hatalmi pánik is olyan szellemi elsötétedést
okoznak, hogy egy időre Shakespeare megszűnik ható szellemi
tényező lenni. Az irodalomnak és a nyelvnek e körülmények között
ugyanakkor rohamosan nő a presztízse, mert szükség van rájuk. Az önálló
nemzeti lét megteremtésének eszközei egyrészt, az önállóság jelképei másrészt.
Tudja ezt a hatalom, hiszen 1784-ben császári rendelet teszi a német nyelvet
hivatalossá Magyarországon. Igaz, hat év múlva megszületik a feloldó ún.
visszavonó rendelet. Shakespeare kultuszát a II. József generációja vinné
tovább, ha tovább élne, ám „a Ferenc korának fiatal nemzedéke nem bír annyi
bátorsággal, hogy Shakespeare-hez nyúljon”4. S minthogy bármilyen
darab, amiben előfordul a szabadság sző, amiben királyok és egyházi
személyek életére törnek, vagy trónok inognak meg és hősök küzdenek az
erőszakos hatalommal, az lekerül a színpadról, vagy mivel a nagy Schlegel
Shakespeare-felolvasásait csak zártkörű, császárhű közönség
hallgathatja5, Bécs megszűnik a birodalom
átvevőközvetítő szellemi központja lenni a romanticizmus, illetve az
1810-es évek reformokra nyitottabb időszakáig.
Ekkortól kezdve, és amint tudjuk, nemcsak a következő sötét
húsz-harminc évig, Shakespeare-t fordítani és játszani erkölcsi vagy/és
politikai tett. Húszharminc évig még a felismerhetetlenségig átdolgozva vagy
paródiának álcázva is ritkán kerülhet színre egy-egy darabja. A
hatás-ellenhatás törvénye szerint ekkor indul Magyarországon az önálló nemzeti
színházért folytatott harc, és ekkor végzi a maga tudatos
nyelvművelő-csinosító munkáját a Kazinczyék nemzedéke. A nyelvújítás,
fordítás és önálló irodalom gondjain túl felvetődik egy magyar színház
építésének a gondolata. Létre is hoznak egy pesti nemesi társulatot, de „a jó
erkölcs, udvariság és nyelvnek tanító mesterei”6 nem kapnak
hajlékot, és a pesti német színház sem engedi be őket. A körülmények
tagadó választ adnak Kármán kérdésére, hogy ti. „Lesz-e Pannóniából valaha
Albion? Támadnak-e Newton, Locke, Shakespeare és Miltonok itt és mi közöttünk?”
1796-ig hiába várják a kormány bármilyen csekély támogatását, akkor eltávoznak:
Báró Wesselényi Miklós kolozsvári társulata hívja meg őket Erdélyben
játszani.
Közben Kazinczy – Kufstein előtt – németből ugyan, de híven az eredetihez,
lefordítja a Hamletet (1790) és a Macbethet (1791). Szinte vele párhuzamosan
fordítják a csehek is a Hamletet (1791) és a Leart (1791). Annyi a különbség,
hogy Prágában, talán mert távolabb van Bécstől, mindkét fordítást azonnal
be is mutatják, míg az első magyar Hamletet csak 1794-ben, a Martinovicsék
skandalumának előestéjén sikerül színre vinni (más kutatások szerint
1793-ban7) „a Bécstől földrajzilag legtávolabb eső magyar
városban, Kolozsvárott”8.
Shakespeare kultuszára azért is szükség van, mert annak legelső,
közvetlen hatása hasonlít ahhoz az „elvarázsoláshoz”, amire Dugonicsék írói
tábora is törekedik. Mert a kornak meglehetősen általános véleménye
szerint a jelen sivársága ellen érdemes (valami jó) fikcióba merülni.
A bécsi kancellárián szolgál egy belső titkos tanácsnoki funkciókat
ellátó, magánemberként sikeresen írogató és fordítgató magyar arisztokrata:
Mérey Sándor. Ez a rejtőzködő természetű ember rafináltan
alkalmazkodik az időkhöz. Átdolgozza és úgy elbújtatja Shakespeare eredeti
Learét, III. Richárdját, hogy Bécs, a klasszikus irodalmi nagyságot meg nem
szimatolva szemet hunyjon. Másrészt teljesen nyilvánvalóan magyarítja
forrásműveit, aminek azért a szerző rendi hovatartozását garantáltnak
vélve sem igen tapsolhat az osztrák sas. Mérey megalkotja a színpadon a magyar
hős alakját, mielőtt a történeti dráma létrehozza azt. Nagy kár, hogy
elveszett mind a két átdolgozás, a III. Richárdból készült Tongor (1794), mo
meg a Lear király legelső magyar „fordítása” 1795-ből Szabolcs vezér címen,
műfaját tekintve „szomorú vitézi játék”. Annyit tudunk, hogy a Szabolcs
vezért 1795. szeptember 22-én mutatták be Pest város magyar színészei. Nem
maradt fenn az előadás színlapja. Annyi biztos – mivel elárulják a
megélhetési gondokkal küszködő társulat pontos nyilvántartásai –, hogy
óriási bevétel származott a darabból, amit csak egy eredeti magyar (Buda és
Attila) és egy franciából fordított szomorújáték szárnyalt túl egy-két
forinttal. A Szabolcs vezér 161 forintot és 42 krajcárt hoz a színészek konyjájára
– amikor a színház átlagos napi jövedelme 2-18 forint között mozog. Nagy
sikerei ellenére az előadást csak a bemutatás évében játsszák, és vidékre
sem viszi az 1796-ban kényszerű vándorútra induló társulat9.
Az 1800-as években kialakul egyfajta oda-vissza játék az országgyűlés
és a magyar nyelvű színházért kardoskodók kőzött. A színház ügyében
sérelmes-kétségbeesett felirat megy Bécsbe, mire visszatér a leirat, miszerint
elég előremozdítás volt már az ügyben. Miért nem megy előre a magyar
játékszín ügye? – „... mert ellenzi az altus!” – írja Kazinczy egy levelében.
Az 1825-ös országgyűlésig nem sok haladás észlelhető. 1812
februárjában ugyan létrejön egy Állandó Magyar Színház a budai Rondelláben,
ahol szerb előadást is tartanak 1814-ban, de ez év júniusában Buda városa
elárverezteti a Rondellát. A társulat feloszlik.
Ugyanebben az évben hirdeti meg Döbrentei azt a drámapályázatot, amelyre az
ismeretlen Katona József a Bánk bánt küldi be, és a nem éppen drámákon
nevelkedett bíráló bizottság hiába keresi, nem találja a „Shakespearileg”
fellépő drámaírói tehetséget. Pedig Katona még akkor is Shakespeare-rel
érvel, amikor 1821-ben feltárja az okokat, amik miatt „Magyarországon a
játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni”. A cenzúrát így kárhoztatja:
„Bánk bánom nem engedődött meg az előadásra, hanem csak a nyomtatásra
– miért? Királygyilkolás végett? vagy hogy hellyel-hellyel az érző ember
keserűen felszólal? Nem! Csak azért, mivel Bánk bán nagysága
meghomályosítja a királyi házét. Mikor Hamlet Angliában ledöfheti a
megkoronáztatott koronatolvajt, akkor Forgács ne vághassa agyon a
megkoronáztatott hitszegettet...! Mikor Makbeth Angliában, koronára való
vágyakodásból Dunkant halálos ágyba fekteti: akkor Magyarországon Béla ne
kívánhassa fegyveres kézzel jussát első Andrástól, vagy Árbuc szinte
makbeti nagyravágyásból Kun Lászlót el ne altathassa?”10 Katona a
lényegre tapint rá, hiszen amikor később, 1838 márciusában végre
bemutatják a Bánk bánt, akkor az nem irodalmi, hanem politikai elemeivel válik
népszerűvé; Széchenyi meg is jegyzi, hogy nem érti a kormányt, hogy
engedélyezhette e veszedelmes mű előadását.11
Érdemes megjegyeznünk azonban, hogy a cenzúra természetesen az osztrák
szellemi szabadságot is korlátozza, és a bécsiek éppúgy kijátszani, megkerülni
próbálják a hatalmat, mint a nemzeti érzéseikben külön is, mondhatni ráadással
sújtott magyarok. Tehát megtörténik, hogy például német napilapoknak álcázva
csempésznek be tiltott irodalmat maguknak.12 Shakespeare-t
kiadhatják, és ki is adják többször gyors egymásutánban, de népizgatás veszélye
miatt legtöbb művét nem játszhatják színpadon. Ártalmatlanul
dalműveket, franciás bohózatokat tűzhetnek műsorra, és saját
klasszikusaikat, akiket viszont egyfajta merev értelmezhetőség kalodájába
kell szorítaniuk.
Ami a magyar Shakespeare-honosítást illeti, kezdetben inkább vidéken
történnek számottevő események, a hatalom haragjának epicentrumától
távolabb.
1811. februárius havában Kolozsvárott Sófalvi József kollégiumi tanár
lefordítja, ki is adatja a Leart. A könyv máig nem került elő, csak egy
1836-os jegyzékben szerepel, Könyves Máté lajstromában. Fennmaradt viszont a
színpadi súgópéldány, mely a Lear-előadások rendezőjének tulajdonát
képezte13. A címlapon ez áll: „Héroszi Szomorú Játék 5 Felvonásban
Shakespeare és Schiller után”. Sófalvi vagy talán a darab másolója, aki nyilván
színházi ember, csalogatónak Schiller nevét is feltünteti, talán mert a
Shakespeare neve még idegenül hangzik. A fordítás németből készült, és nem
Schiller, hanem a bécsi színész-rendező, Schröder átdolgozásának a
felhasználásával, annak „megtisztításával”14, többnyire versben. A
darabot 1811. április 4-én bemutatják báró Wesselényi színészei, Udvarhelyi
Miklós rendezésében. 1820-ig többször játsszák, a Magyar Játékszíni Koszorú
méltatása szerint hatalmas sikerrel. A nagyon izgalmas súgópéldányból
természetesen azonnal kiderül, hogy a nevezetes első, szintén kolozsvári
Hamlet után most sem játsszák az igazi Shakespeare-t, hanem csupán annak bevett
szokássá fajult happyendes változatát.
A dráma konfliktusainak megoldása Sófalvinál alaposan kidolgozott,
érthető és erkölcsileg megnyugtató. Ez az utolsó felvonás
mintha abból a célból készült volna, hogy a jók és a rosszak minden titkait
megfejtse, és ezáltal rendet is teremtsen köztük a tragikus véget
mellőzve. A gonoszok egyértelműen gonoszok, de nyíltan beszélnek
róla, szinte saját jószántukból bűnhődnek. Így már logikus és
kézenfekvő a jók életben maradása. A tragikum, a katarzis átélése helyett
valami gondokat elcsitító derűt találunk a darab végén, és az így
nyilvánosan és világosan megoldott tragikumot egyfajta erkölcsi fölénnyel bíró
„naivitás” váltja fel. Lássuk ezt a kivételes irodalmi csemegét. Először a
két gonosz nővér utolsó közös „felléptét”:
5. 1.
REGAN A csúfolódók gyakran próféták.
GONERILL Azok a szemek
amelyekkel gondolod hogya azokat látod kápráznak.
REGAN Néném! nem jól érzem
magamat különben szívem érzése szerint felelnék erre. Vezér!
A két fivér leszámolása semmi kétséget nem hagy afelől, hogy ki az
elvetemült és ki a hős; Edmund nem vonja vissza az
eredeti tragédiában tett, Learre és Cordeliára vonatkozó rendeletét. A jelenet
háttere Alban és Gonerill tökéletesen elidegenedett házassága, melyre megoldást
csak a rossz kiküszöbölése hoz: Alban energiái felszabadulnak, és ettől
fogva cselekvő résztvevője a drámai szálak költői
igazságszolgáltatás szerinti elvarrásának. Edgar oly körültekintő, oly
minden gyanút kizáró magyarázatot ad arról, hogy miként rejtőzött el, s
miként állott meggyalázott apja mellé, hogy már nem gondolkodunk el azon, miért
is nem tárta fel kilétét apja előtt korábban, mint telte.
5.3.
EDGAR... pártütő vagy. Ha azt mondod: nem. Ez
a fegyver, ez a kar mutatja meg minden állításomat, hogy te hazudsz.
EDMUND Méltó hogy nevedet tudakozzam; jóllehet
külső tekintetted ollyan vitézi jó nevelésre mutat, mégis számba veszem ezen bizonytalanságot,
a’melly által... Visszaszórom tehát mindezen árulásról szóló kinyilatkozásokat
a te fejedre, terheld a te szívedet ezzel a még pokolba is gyűlöletes
hazugsággal. Eddigelé ezen rágalmazó nyilak felettem csak elrepülnek, s alig
súrolnak alá bórt, de az én kardom mutat azoknak ollyan helyet, ahol örökre
nyugodhassanak. Fújjátok meg a trombitát. (megfújják, viaskodnak)GONERILL Szabadítsátok meg! Szabadítsátok meg!
ALBAN (odaadja Gonerillnek azon levelet, mellyet ő Edmundnak írt
volt) Átkozott, esméred ezt az írást?
GONERILL Ne kérdezd azt tőlem, a mit én
esmérek (kétségbe
esve elmegy) NEGYEDIK JELENÉS Előbbiek
Gonerill nélkülALBAN Menjetek utána, a
kétségbe eséssel küszködik, vigyázzatok reá!
EDMUND (leesik) Amivel vádoltál, azt én
megcselekedtem, és még többet is, sokkal többet. Az idő mindent világosságra fog
hozni. Az már elmúlt, s az én életem is, de ki vagy te, akinek a szerencse
felettem illyen elsőséget adott? Ha nemes születésű vagy, megengedek
néked.
EDGAR Ezen jó szívű érzés megérdemli a
viszonzást. Én születésemre nézve nem vagyok náladnál alább való, Edmund; s ha
több vagyok, az az igazságtalanság, mellyet rajtam elkövettél, annál nagyobb.
Az én nevem Edgar; én a te atyádnak fia vagyok. Az istenek igazságosak, s
tulajdon vétkünkből készítenek eszközöket megbüntetésünkre. Ennyit érnek
az ő szemei.
ALBAN Jer, hadd öleljelek meg; a bú szakítaná össze
szívemet, ha valaha téged vagy az atyádat gyűlöltem volna.
EDGAR Nemesszívű
herceg tudom én azt.
ALBAN Hová rejtetted el magadat? s honnan tudtad
meg atyád szerencsétlen jártát?
EDGAR Onnan kegyelmes herczeg, hogy abba mellette
voltam. A vért szomjuhozó utánam olálkodók elkerülésére megőrült ember
rongyaiba öltöztem. Ezen öltözetbe állottam azon irtózatos éjszakán a
szerencsétlen király mellett, s végtére feltaláltam az Atyámat is vérző
szemeivel. Én voltam az ő vezetője, vezettem őtet,
megszabadítottam a kétségbeeséstől: utóljára kinyilatkoztattam magam
előtte, s az ütközet alatt egy házhoz vittem. Éppen most beszélem el néki
ezen háborúnak ki menetelét, hogy Lear és Kordélia elfogattattak, de oh! bár
soha se cselekedtem vólna, mert meg sebesíttetett szíve vad nevetések között
meghasadott és meghalt.
ALBAN Szegény öreg! Isten látja lelkem, ártatlan
vagyok az ő halálában. Gondolkozzunk már most a királyról. Barátim!
halljátok meg határozásomat. Minden segíttséget, a mellyre ezen szánakozásra
méltó öregnek szüksége van, el kell rajta követni. Le mondok s általengedem néki
minden hatalmomat a meddig él. Kordéliát békességesen haza küldöm Skótziába. (Edgarhoz) Neked visszaadom minden
jussaidat, s azon fellyül olyan jutalmat, mellyre virtusod még igenis érdemes.
Minden barátaink vegyék el jó magaviseletjek, és minden ellenségek gonosz
cselekedetnek érdemlett jutalmát.
Cordeliát a Learhez ragaszkodó hűséges alattvalók közössége menti meg
a haláltól. Érdekes, hogy a gonosz leányok elítélésének hallucinatív jelenetére
itt a leányok halála után kerül sor, amikor Lear a tömlöcben Cordeliával marad.
Lear kísérteteket lát, vádol illetve vizsgál, de alapjában véve a maga
bűntudatával is számolnia kell – mit teltem és mit teszek leányaimmal A
nyitó jelenetet idéző hivatalos tárgyalás nincs annyira kidolgozva, mint
az eredetiben, de érdekes: Lear már a Bolond és Edgar nélkül, egyedül hívja
életre a múltat tulajdonképpen. Cordelia alkalmazkodva apja „bogarához”, maga
is megszólal, részt vesz a tárgyaláson, amelyet a Cordelia elleni merénylet
szakít félbe. Az ő életben maradása végül visszaállítja Lear elméjének
békéjét. A szomorújátéknak nem szükségszerűen tragikus a kifejlete,
sőt: annyi borzalmas fordulat után a darab végén a közönség inkább már
csak fellélegezni óhajt abban a hitben, hogy bármiféle krízis rendezhető,
túlélhető. Az igazságszolgáltatás hite irányítja a fordítót, és nem az
esztétika öntörvényei. Az irodalom közelebb áll itt még a meséhez,
vágyelvűen működik, és nem a valóság szerint. (Az eszményítés
hagyománya nálunk tulajdonképpen eltart egész a huszadik századig).
Valószínűleg az akkori közönség egy ilyen happyendes darab végén élte át a
katarzist, mint ahogyan ma talán kissé betegen szinte csakis a boldog megoldás,
illetve a katarzis hiányát érezzük (esztétikailag) hitelesnek.
5. 7.
Lear, Kordélia, katonák (akik bé hozzák de mindjárt elmennek)KORDÉLIA Békességes tűréssel szenvedjük kedves
Atyám! Nem mi vagyunk az elsők, akik legjobb szándékunk mellett is a leg
mostohább sortól üldöztetünk. Meg alázott Király, csak éretted vagyok én ollan
szomorú. Ha ezen sors csak engem egyedül ért volna truttzoltam volna rajta.
Vallyon nem látjuk é meg többször ezen Leányokat, ezen Testvéreket?
LEAR Nem, nem, nem, nem! Örökösen itt fogunk
maradni. Ez tömlötz. Csak magunkra ketten énekelünk itt, mint a madarak a
kalitzkába. Ha tőllem áldásodat kérnéd letérdepelnék előtted, hogy
tőlled engedelmet kérjek. Így élünk mi, éneklünk, könyörgünk, egymásnak
régi történeteket beszéllünk, s a legtitkosabb dolgokról ollyan világosan
szollunk, mintha mi az Isteneknek titoknokjai lennönk. Pfuj! pfuj! ne kinozzátok
Regant ollyan sokáig, ő jobb Gonerillnél.
KORDÉLIA Hatalmas Istenek!
vegyétek kegyelmetekbe!
LEAR Jól van, igen jól van; az illyen áldozatokra
maga az ég hint tömjént. Állj meg; nézzed. Gonerill! Regan! Nézzed.
KORDÉLIA Nénéim! Nénéim! Ti nemeteknek motskai.
LEAR Ha! Az ítélő Szék eleibe viszem
őket. Hozzátok elő a bizonyságokat. Te vitézi öltözetű ember!
Szólj igazán, és igazságokat ezen Tigris Asszonyokról.
KORDÉLIA Kedves Atyám!
üljön le s nyúgodja ki magát.
LEAR Elsőben meg nézem az ő meg
ítéltetéseket. Hozzátok elé Gonerillt. Úgy! Itt az Istenek előtt, ezen
nagy gyülekezet előtt esküszöm, hogy ő a szegény Királyt, az ő
öreg Atyját magától eltaszította. Gonerillnek hívnak téged? Lássátok, nem
tagadhatja el.
KORDÉLIA Istenek! vegyétek
óltalmatokba!
LEAR Itt jő a második. Bontzoljátok fel
Regant. Nézzétek mit kohói szívébe. Vagyon é valahol a Természetbe valami mag a
melly illyen kemény szíveket terem? Szorossan vigyázzatok reá. Hová ment el?
Hamis Bíró! miért engeded hogy elszaladjon?
KORDÉLIA Atyám! kedves Atyám! nem esmér már engem?
LEAR Kordélia! kedves Kordéliám! most bírlak én
téged? Aki minket el akar választani, az az égbül vegyen lángol, és tüzekkel
kergessen el egymástól. Szárazd meg szemeidet. Ne engedd hogy lássam
könnyeidet. Elébb rágja le a fekély testünkről a húst, mint minket valami
elszakaszthatna.
KORDÉLIA Micsoda zörgés az
odakünn?
5.8.
KAPITÁNY Menjetek,
fogjátok meg, s fojtsátok meg.
KORDÉLIA (elájulva
lerogyik) Könyörülő istenek!
KAPITÁNY Fogjátok meg!
LEAR (felszökik) Kit? kit? mit akartok ti
rabszolgák? Gyilkolni az én kegyes Kordéliámat? (ki ragadja a
kardot egyiknek a kezéből, meg sebesíti a kapitányt) Jertek ti pokolbéli
kutyák, jertek. (azomba mások béjönek, s a
megsebesítteteket elviszik)UTOLSÓ JELENÉS
Albani herceg, Edgar, Kent, katonák
(mezítelen karddal) előbbiekEDGAR (bé rohan) Álljatok meg semmire
kellők, álljatok meg.
ALBAN Vissza ti boldogtalanok, vagy halál fejeteken (a kapitány katonái elmennek)KENT (Mihelyt Kordéliát meglátja, felemeli, és
feléleszteni igyekszik)LEAR Hah! meg akartok engem? (a kardját
elejti, és ki gombólja köntössét) Ide! ide!
ALBAN Drága királlyunk, nem esmérsz minket? Mi életed
megszabadítására, s tömlötzöd kinyitására jöttünk. Itt vagyok hogy néked
elégtételt adjak kegyetlen Leányaidtól szenvedett keserűségeidért. Az
utállatos furiák az ég igazságos ítélete bé tellyesítésért egymást oltották ki
a világból.
LEAR Hallod azt Kordélia? (azomban hogy
őtet elájulva látja ) Oh kedves leányom! Kedves Leányom! (igen
nyughatatlanul forgolódik körülötte) Úgy van! úgy van; ez a
csapás repesztette meg az ő szívét. Nem jössz már vissza többet az életre?
nem? nem? Ordítsatok! Ordítsatok! Oh! ti kőből formált emberek, ha
nyelvetek s szemetek az enyim volna, úgy használnám azokat, hogy az egész világ
felserkenne. Oh! Ő örökre elaludt? Átok szálljon reátok gyilkosok, ő
meghalt. Tudom én annak a próbáját, ha vallyon meghalt é vagy él még. Adjatok
egy tükröt, ha lehellete az üveget megnedvesíti, vagy meghomályosítja,
bizonyosan él.
KENT Tsendesedjék el Felséged, ő él! nézze
csak, felnyitja a szemét.
KORD Kedves Atyám!
LEAR Élsz még kedves Kordéliám? élsz?
KORD Igen is drága kedves Atyám még élek.
LEAR Öröm! öröm! ujjongassatok! ujjra eszemre
jöttem.
ALBAN Jer tehát ditsősséges Király, vedd ujra
birtokodba Britanniának trónusát. Mi a te hűséges jobbágyaid vagyunk.
Kordélia királyné pedig vonja vissza magát ujjra békességgel Skótziába.
LEAR Nem, nem! Én már pályafutásomnak végére
érkeztem, s gyenge a fejem a Korona gondjai hordozására. Vedd el azt magadnak
Albaniai Hertzeg, légy bölts, és
szerentsés, s hadj engem nyugodni. – Magatok is jól látjátok millyen nagy
szükségem van a tsendességre. Meg akarok nyugodni életem terhes munkájától az
én kedves Kordéliámmal, hogy az ő gyermekei kebeléből kívánjanak
vissza az istenek magokhoz.
Lear zárószavaiban katarzis
helyett akár álpátószt is találhatunk, ha meg nem próbálunk a kor ízlésvilágába
helyezkedni. Valószínűleg hasonló dikció jellemezte Mérey Szabolcs
vezérét, illetve az alább említett fordítást is.
1819-ben Székesfehérvárott Komlóssy Ferenc színigazgató előáll egy újabb Lear-fordítással.
A fehérvári színésztársulat azonnal játssza is a Leart. A bemutató dátuma 1819. március 7. Cordeliát Kántorné alakítja. A
színlap, a vidéki színházak hagyományaihoz szilárdul ragaszkodva, nem tünteti
föl a fordító nevét. Csak majd két évtizeddel később, a felújított
előadások adatai árulják el Komlóssy nevét, mert a mű sohasem lát
nyomdafestéket, súgópéldány sem marad fenn belőle holmi nevezetes
tűzeset okán. De tudjuk, a fehérváriak 1834. február 18-án új
szereposztásban játsszák a Leart. A Színtársulat Almanachja szerint, a
főszereplő ezennel Edgar, akit Pergő Celesztin játszik. Ez az
előadás 1835-ben Miskolcon, 1837-ben Debrecenben majd Kassán
vendégeskedik.
Az első vidéki
Lear-előadások sorozata azt tanúsítja, hogy Shakespeare nagy tragédiája közepes értékű
fordítások keretében sem veszti el óriási méreteit15: „mint a
gyémánt,... ragyogása független a foglalattól, a külső pompától”.
És lassanként kialakul az igény,
hogy angolból fordítsák Shakespeare-t. Az érdem a Döbrenteié, aki
meggyőzi barátait és munkatársait – Buczy Emilt, Bölöni Farakas Sándort és
Wesselényi Miklóst is –, hogy Shakespeare-t eredetiben olvassák. Folyóirata, az
Erdélyi Múzeum gondos tanulmányokat közöl a Shakespeare-darabok dramaturgiai
problémáiról, és az angolból történő fordítás követelményeiről.
Döbrentei elve már a későbbi fordítók tudatosságát előlegezi:
megtalálni, hogy „miképp fejezhette volna ki ezen angolos mondásába tett
megrázó képet, érzést Shakespeare magyarul, ha úgy írjon”. Felmerül a verselés
mikéntjének kérdése: „Az angol nyelv ugatóbb, csiholóbb, a miénk nyúlóbb hangú
és menedékesebb, és mivel a mi prozódiánk helyheztetési
egyszersmind, mi nem mérkőzhetünk az angolokkal a jambusi verselésben” –
írja Desewffy József. És megindul a
küzdelem a jambusokért. Döbrentei, aki 1828tól nagyban tervezi, de sajnos sosem
készíti el a magyar Lear királyt, megcsinálja az első jambusos fordítását
Hamlet nagymonológjának 1821-ben; 1812-től pedig 1825-ig dolgozik a
Macbethen, első, csak prózában sikeredett változatát elégeti, újra
nekiveselkedik. A sikerült végső formát csak 1830-ban adják ki, egy évben
Széchenyi Hitelének megjelenésével: és a dátum már új korszakot nyit.
Felnő az új nemzedék, melynek már fölöslegesen mondja a megfontolt Bajza
hogy „Shakespeare-ről ne álmodozzék... Mert hogy Shakespeare-t még most
türhetőleg is adhassuk magyarul, nem hiszem”. Wesselényi a lovait Széchenyi a Dunán hajózó gályáit nevezi el Shakespeare hőseiről, míg a
toll emberei felkészülnek a „nagy vállalatra, hogy a nagy brit
költőnek jelesb műveivel minél többen megküzdjenek”17.
Közben természetesen a hatalom sem rest, újabb korlátozó
hadműveleteket eszel ki az ébredező nemzetek számára. 1820-ban I.
Ferenc megtiltja a liberális szellemű külföldi szépirodalmi lapok
behozatalát a monarchia területére. Az efféle rendeletek, keserű következményeik
mellett tanulékonyságra „nevelik” a szellem embereit, arra, hogy minél inkább
odafigyeljenek, és igenis megkeressék „külföldi” forrásaikat. Így lesz
Shakespeare a nemzeti önállósodás eszköze, politikai gyúanyag. Történetünk
pikantériájához hozzátartozik a tény, miszerint Magyarországon először
angolból a Lear királyt nem is magyarra, hanem német nyelvre fordítják. Az
akkor igencsak természetes „ellencsínyt” Petz Lipót soproni lelkész követi el,
1824-ben.
Tény, hogy valójában csak a reformkorral, a polgárosodás beindulásakor kezd
a lakosság elmagyarosodni, és ennek ellenére az 1880-as évekig Budapesten az
utcán használt nyelv csak kis részben magyar18. Mert a hirtelen nagy
fejlődésbe lendülő országot helyzete, de a polgárosodás miatt
egyfajta érdeke is folyamatosan arra készteti, hogy függetlenségi törekvéseit
ne terjessze ki a társadalom életének minden területére, hogy a fővárosban
legalább, kiegyenlítő biztosítékként fogadja el – őrizze meg – a
fölötte álló hatalom nyelvét mint hivatalos ügyek, a kereskedelem és üzleti
értinkezések nyelvét, és hogy csak a kultúra meg a mindennapi
kapcsolatfenntartások szintjén használja saját anyanyelvét. Ez a kompromisszum
eleinte azért nem tűnik kivitelezhetetlennek, mivel korábban a latin nyelv
foglalta el az ún. egyensúly-helyzet egyik oldalát, annyi különbséggel, hogy
akkor az idegen nyelv hordozta-terhelte a kultúrát.
Igen ám, de az anyanyelvű kultúra terjesztésének ezer gondját-baját
nem vállalja magára az osztrák udvar: jó, hadd legyen Budapesten magyar színház,
mondja, de minek hozzá az én támogatásom, nekik kell, csinálják csak meg
ők saját maguknak. És a tervhez, melynek kezdetben igen kicsi a társadalmi
alapja, hozzálát az arisztokrácia. Mi tagadás, hamar beleun a dologba, ám
addigra a liberális nemesség átveszi a feladatot. Aztán megváltozik a
történelmi helyzet, már minden kompromisszum kevésnek bizonyul a békesség
látszatának a fenntartásához. A hatalom nyelvén szóló alattvalónak csak
kétféleképp sikerülhet kilépnie adott helyzetéből, amely állandó hűségnyilatkozatokra
ítéli: vagy úgy, hogy önszuggesztióval azonosulni képes a hatalommal és ezáltal
a behódolás már nem önmegtagadás a számára, vagy pedig úgy, hogy az ellenség
illetve az erőszak nyelvén és az ellenség eszközeivel támad és megdönti a
status quot. Harmadik út a nem beszélés, a passzív rezisztencia. Ez a
viselkedésforma rendelkezik a kétértelműség előnyeivel és
hátrányaival, mert értelmezhető akár mint beleegyezés, akár mint
tiltakozás.
Meggyőződésem, hogy Shakespeare Lear királya, akárcsaak a Hamlet
majd a Bánk bán, az átlagosnál jóval több áthallással szolgált a
tizenkilencedik század magyar színházaiban. Az egymásra torlódó döntő
történelmi pillanatok farkasszemet nézhettek (volna) saját tükörképükkel,
mielőtt szétpattanva „zörögve elvonulva” – elmúltak. Ezt természetesen
csak utólag állapítja meg az ember, amikor kényelmesen visszatekint, saját
drámai jelenét aktívan pihentetve. Feltételezzük, hogy élet és művészet
egymásnak megfelelő csomópontjai körül járunk, és a tényezők,
amelyeket érintünk, mint egy bog szálai, összefüggnek egymással. Egy kis
túlzással állíthatjuk, hogy magyar közegben a Lear király első
felvonásának első jelenete, vagyis Cordelia konfliktushelyzete az ország
dilemmáját jeleníti meg a 48-as forradalom előtt. Hogy Lear tragédiája a
szabadságharc elfojtásának allegóriája. Továbbá, hogy az elavult, de még
erős régi és a korán jövő, még erőtlen új értékrendek és
viselkedésformák összeütközései a tragédiában igen sok konkrét áthalláshoz
vezetnek a fegyveres felkelés avagy kiegyezés dilemmájával viaskodó magyar
társadalomban a tizenkilencedik század második felében. Bizonyára annyira lehet
igazunk, amennyire utólagosan kitapinthatjuk, megérinthetjük egy dráma szövegen
túli testét. Lássuk tovább a folyamatot.
A két leghősibb magyar Lear király következik. Az 1838-as
Lear-fordítás a reformkor teljesítménye, s mint ilyen, túléli a forradalmat,
még az 1854-es új Lear-fordítást is, és az 1870-es évekig „tartja magát” a
színpadon. Vörösmarty Learje pedig akkor jön, amikor az új Magyarország
megszületésének ügye többé nem gazdasági és művelődési kérdés, hanem
politikai19, és a politika színterein az ügy tragikusan ugyan, de
már eldőlt. Érthető, hogy az önkényuralom légkörében születő
máig legnagyobb Lear-fordításunkat nem fogadja örömünnep.
Attól kezdődően, hogy 1825-ben az országgyűlés Széchenyit,
majd Kölcseyt bízza meg a játékszíni javaslat előkészítésével, a nemzet
úgy érzi, végre érdemben foglalkoznak játékszíne ügyével. Valóban,
Magyarországon ekkor Európában egyedülállóan, a „boldogabb fekvésű
népekkel ellentétben” törvényes intézkedések szolgálják a színházat. Döbrentei,
Toldy és Vörösmarty személyében létrejön a drámaválasztási bizottság, hogy
nevelő, eredetiséget fejlesztő és szórakoztató szándéka szerint kiválassza
a műsorra tűzhető darabokat. A bizottság 1831-ben hetvenhét
idegen drámát javasol lefordításra, köztük huszonkét Shakespeare-művet. A
romantika nemzedéke az átdolgozások divatát levetve felfedezi a teljes
Shakespeare-szövegek hatalmát. A fordításra vállalkozók növekvő önbizalma,
a korszerűsített nyelvbe vetett hit, a modernnek mondható színészi játék
azonban mind kevés ahhoz, hogy a pesti magyar színház egyszerre, teljes
egészében elvesse és megújítsa a korábbi konvenciórendszer színpadi
gyakorlatát. Ezért minden egyes Shakespeare-darab előadásánál újra és újra
meg kell küzdeni az elavult szcenikai adottságokkal. E hagyomány szerint a
színpadi halál egybeesik a felvonásvéggel, a nyílt erőszak pedig
kerülendő. Ezért a Rómeó és Júlia „színpadilag” ott kellene véget érjen,
amikor a pap kisiet a kriptából, és Júlia a Rómeó tőrével öngyilkosságot
követ el. Othellónak párnákkal illik megfojtani Desdemonát; öngyilkosságának
hatását pedig nem enyhíthetik Lodovico tettét követő szavai.
Megoldhatatlan a sok színváltás és csatajelenet. A díszlettár szegénysége miatt
nemcsak az egyes darabok, hanem eltérő műfajok között is bevett
szokás a kölcsönzés. A történeti hűség kérdése föl sem merülhet. Világos
tehát, miért dúlnak Shakespeare körül oly heves viták a korabeli folyóiratok
hasábjain. A Pesti Magyar Színház hivatalos küzlönye az Életképek, melynek
szemléletét Bajza határozza meg. Bajza pedig nemcsak Shakespeare kultuszát és
fordítását tartja korainak, hanem a magyar színjátszást találja még éretlennek
Shakespeare-hez20. A polgári közönség egyelőre Bajza ideáljain
nevelkedik. Vele szemben áll a sokkal gyakorlatiasabb művészettörténész,
Henszlmann Pál, a Szépirodalmi Szemle főszerkesztője. A legnagyobb
dramaturgiai tudást Vörösmarty képviseli az Athenaeum hasábjain. Rossz játékot
eltűrünk hazafiságból, érthetetlent nem, írja. Kevésbé igényesen, de a
korszak minden folyóiratában jelen van a színház: a Pesti Hírlapban, a Pesti
Divatlapban, a Honművészben, a Honderűben. A még csak forrásban
lévő vélemények és érlelődő értékítéletek zűrzavarából néha
minden kétséggel és kritikával dacolva kiemelkedik egy-egy előadás,
amiről mindenki hiszi, hogy jó. Amikor egy várva várt vadonatúj szöveg
birtokában színész és rendező kiszabadul a rossz körülmények
kelepcéjéből.
Ez történik 1838. április harmincadikán21, amikor Egressy
Gáborral a főszerepben előadják Budán a Lear királyt. A színlap
hevenyészett és viharvert, de fennmaradt egy súgópéldány és Egressy
szereptanulmánya Lear szövegével – kiadást a szöveg máig nem ért meg22.
„Szomorújáték öt felvonásban az eredeti, Schlegel és Petz után, fordították
Vajda Péter, Jakab István, Egressy Gábor” – áll a súgópéldány címlapján. Vajda
Péter Novalist is fordít, romantikus természetódákat ír. Ő fordítja a Lear
szerepét Egressy számára, aki nem tud ugyan angolul, de a német szövegből
tájékozódva irányítja a fordítást, főleg a saját szövegének létrejötte
fölött bábáskodik. Nem véletlen, hogy Lear szövegeit mindenhol sikerül versbe
szedni, jambusokba ültetni át. Egressy neve több tekintélyt kölcsönöz, a
fordításnak. Vajda alkatilag közelebb áll Shakespeare-hez, mint fordítótársa,
Jakab István, aki általában operaszövegeket és tündérbohózatokat fordít.
A közönség tragédiára való érzékenységét sokféle körülmény fokozza. A nagy
árvíz évében vagyunk. Talán ezért nem az alig fél éve megnyitott Pesti Magyar
Színházban van a bemutató, hiszen Pest házainak több, mint a fele összeomlik a
márciusi jeges áradásban. A természeti csapással szinte összhangban kezd ismét
szigorodni az osztrák hatalom is. Bécs egyre-másra hoz olyan intézkedéseket,
amelyek hatástalanítják a reformkor vívmányait. Megérett az idő a
szólásszabadság jogának bevezetéséhez, de amikor 1836-ban Pozsony vármegye
közgyűlése a király elé terjeszti az országgyűlés javaslatát, a
hatalom a fogát szívja, és csak az alkalmakat várja a megtorló intézkedésekre.
V Ferdinánd utasításait József nádor hajtja végre. Letartóztatja az
országgyűlési ifjúságot. Alighogy bejelenti Kossuth a Törvényhatósági
Tudósítások megindítását, betiltja a kéziratos lap megjelentetését. Tiltó
rendeleteit ismételgeti, miközben a nemzet tiltakozik. Türelmetlen a reformok
útjára engedeti országgal szemben. 1837-ben karhatalommal letartóztatja
Kossuthot. 1839 januárjában pedig, amikor az árvízi hajós hősiességének
emléke nagyon is frissen él még a pestiek emlékezetében, a Királyi Tábla
háromévi fogságra ítéli Wesselényi Miklóst. Az ürügy, hogy a báró benyújtja az ellenzék
szólásszabadságról szóló „derekas védelmét”. A megtorlás, mint mindig,
gyümölcsözőnek bizonyul: a börtönben Lovassy, az ellenzéki
ifjúság egyik képviselője megőrül, Wesselényi megvakul – Kossuth
ellenben megtanul angolul. Egy Shakespeare-összes a tankönyve. Ilyen
shakespeare-iek a közállapotok a magyar Lear-bemutató körül Pesten. A színház
viszonylag szabadon működik, legfeljebb rágalomhadjárat folyik ellene. A
sajtóban megszellőztetett rágalomhadjárat mintha leképezné az országos
ellentéteket a literátorok világára. A fő rágalmazó Munkácsy János, az
Athenaeumban Vörösmarty szólásjogot biztosít számára. Az „egymás ellen
törekvések pártfészkének” nevezi a színházat, a társulatot pedig „fondorkodók,
bujtogatott gyülevész csoport, sclavok” megnevezésekkel illeti. „A magyar
színháznál a kéményseprőn kezdve minden ember dirigál, intriguál,
practicál, krónikái és mystificál” – írja. Az Athenaeum egyébként türelemmel és
érettséggel foglalkozik az ellentétes érdekek harcával. „A pártok surlódása...
éleszti vetély által az észt, edzi az akaratot... Nem abban áll tehát a
józanság, hogy a pártokat elkívánjuk közülünk s kiirtani törjünk a kiirthatatlant...”
– írja A felekezet című cikk május 13-án.
Kevesebb tolerancia jellemzi a cenzort, akire a 38-as Lear bemutató
„szalonképessé” tétele bízatik. „A ki törűltek el hagyása mellet a’ játékszini
előadás meg engedtetik” – áll a szövegkönyv belső címlapján. A
közerkölcsre hivatkozva eltöröl egy sor fontos pillanatot a drámából: Kent és
Gloster beszélgetését az első jelenetből, Gloster elmefuttatását a
természetről, Edmund cinikus önvallomását, a Bolond (itt még Bohócnak
fordítják) mondókáit, Edgar földönfutóvá vedlésének elhatározását, a képzelt
törvényszéki jelenetet, Gonerill véleményét a férfi és férfi közti
különbségről, Edmund utolsó monológjából a mégis szeretve volt
részt. Az emígy megtisztított előadás mégis
hatalmas energiákat szabadít fel színészekben és közönségben egyaránt. Egressy
1837 áprilisától készül a Lear szerepére. Ekkor látja ugyanis Bécsben a nagy
Anschütz Lear-játékát, és elhatározza, hogy fiatal kora ellenére megkísérli a
nagy szerepet. Elragadtatottságában így ír Bécsből a Honművésznek:
„Egy milliárd év lefoly, míg illy csodatüneményt a’ művészetek istene
produkálni fog.” Természetesen költői túlzás, amit állít. Nyilván a
kritika azonnal „másoltnak” tartja Egressyt a szerepben: „ha nem utánozza
Anschützöt, akkor majd jó Lear lesz belőle”, mondja Toldy az Athenaeum
Magyar Játékszini Krónikájában. Szerinte Egressy túlontúl fiatal; és kissé
önállótlan Lear, néha kiesik szerepéből, vagy pedig túljátssza.
Tulajdonképpen maga Toldy is a bécsi előadáshoz viszonyítja a magyar színészek teljesítményét. Lényeges, amit
az összjátékról állapít meg. Elmarasztalja a színészeket a nyelvi és nem nyelvi
játékelemek „egyformátlansága” miatt. Általános hibának tartja az érthetetlen
beszédmondást: „az egyik hadar, a másik a színfalak közé beszél, a harmadik
halkan, s így fárasztóan vagy az egészet, vagy a részt nem értjük”. Az
indulatot nem az érthetetlenné fokozott sebes beszédben kell megmutatni, írja.
A rossz játék a mellékszerepekben is bántó. Kimerítő bírálata a fordítást
is érinti: „A fordítás helyenként darabos, de általában véve mégis az
eredetinek erejét megközelítő, s ügyes kéz műve. A király szerepe
jambusokban.” Alacsonyabb színvonalú kritikák is napvilágot látnak, azok a
díszletek és jelmezek korszerűtlenségét tárgyalják, vagy a fordítók nevének
fel nem tüntetését a színlapon. De mindenik bírálat megegyezik abban, hogy „a
közönség számos és részvevő”. Toldy, mintegy saját alaposságát nyugtázva,
azt jósolja, hogy Egressyék „ennyi ráfordítása” hozzájárul ahhoz, hogy
„Shakespeare számunkra meg fog honosodni”. Egressy már a következő
előadásban hasznosítja az őt érintő bírálat tanulságait:
„Egressy, örömmel mondhatjuk, sokkal jelesb mint először. Hangja s
mozgásában inkább elrejtve ifjú kora, s több összhangzás az egészben”24.
Az összjáték viszont elfárad, lefullad: „Minden egyéb gyengébb, mint máskor.”
Akárhogyan is fogadják az előadást, a lényeg, hogy nem közömbösen, és
hogy Vajdáék fordítása által a magyar nyelv először találkozik az igazi
shakespeare-i Learrel. Megszületnek az első hiteles, közvetlenül
Shakespeare-ből merítkező megoldások a dráma legbonyolultabb
szöveghelyeire is. (Tekintsünk el attól a problémától, hogy mennyiféle
„hiteles” Lear-szöveget ismerünk ma.) És a súgópéldány tanúsítja, megoldásai
nem rosszak, sőt, sokszor ihlet, drámaiság, és a remekművel
társalkodás izgalma érzik rajtuk.
Nézzük meg a konfliktust kirobbantó nyitó jelenetet. A szövegkönyv
kihúzásaiból feltételezhető, hogy az előadást nem Gloster és Kent
kényes beszélgetésével kezdték, hanem azonnal a szeretet nyilvános vetélkedőjével.
Az ilyen in medias res Lear-előadás szokása tulajdonképpen Angliában is
élt. Az első eredetiből is fordított magyar Learre gondolva érdekes
véletlennek nevezhetjük azt a tényt, miszerint az 1606-os bemutató utáni legelső
teljes, csonkítatlan Lear-előadás Angliában pont 1838-ban törte meg az
átdolgozások sorát25.
Az 1838-as magyar Lear cenzúrája nem esztétikai elvek szerint nyirbálja a
drámát. Mert a szöveg feszes ritmusban, erős felütéssel indít:
ELSŐ FELVONÁS – ELSŐ JELENÉS
KENT Azt tartom a Király hajlandóbb az Albániai
herczeghez, mint Cornwallhoz.
GLOSTER Nekünk is mindég úgy tetzett, de most az
Ország felosztásánál nem lehet kivenni, mellyiket becsüli fölebb. Mert olly
egyenlően vannak a részek kimérve, hogy maga a’ legnagyobb pontosság is
bizonytalan maradna mellyik felét válassza.26
KENT Nem fija ez, Mylord?
GLOSTER Nevelése nyakamon maradt, olly gyakor kelle
pirulva fijamnak ismernem, hogy már egészen neki edződtem.
KENT Nem értem önt.
GLOSTER Annál jobban értett anyja, s ez egyetértés
elébb szerzett fijat bölcsőjébe mint férjet ágyába. Veszi észre hol volt a
botlás?27
KENT Nem kívánhatom nem történtnek e’ botlást,
miután eredménye illy sokat igér.
GLOSTER De van törvényes fiam is, ennél néhány
évvel... ki azonban szívemben éppen nem áll fölebb. Ha bár e fickó kissé korább
botlott is be a világra, mint hitták, anya még is szép volt, s a kölköt nem lehet
elhazudni.
Innen tovább is látható két nagy áthúzás, de mintha mindkettő ki lenne
utólagosan kaparva. Elképzelhető tehát, hogy a készülő
birodalomfelosztás esélyeinek latolgatását és főleg a kényes fattyú-témát
kihagyva mégiscsak Kent, Gloster és Edmund indítottak:
GLOSTER Esméred-é ezen nemes urat, Edmund?
EDMUND Nem Uram.
GLOSTER Mylord Kent, jövendőben tartsd
eszedben, mint tisztelt barátomat.
EDMOND Mylord, ajánlom önnek magamat.
KENT Szeretnem kell téged s közelebbről
megismerni.
EDMUND Iparkodni fogok, hogy megérdemeljem.
GLOSTER Kilentz évig volt külföldön, s ismét mennie
kell. A király jő.
Semmiféle kihúzás nem
látható tovább:
Trombita harsogásLEAR Fogadd a Franczia és Burgund urakat Gloster.
GLOSTER Tüstént Fölséges uram. (Glos és Edm el.)LEAR Azomban én titkolt szándékomat
Kinyilvánítom, földabroszt ide!
Miként tudjátok, három részre osztám
A birodalmat. Elvégzem szilárdul
Agg napjaimról a gonoszt lerázni
S ifjabb erőkre bízni, hogy tehertől
Menten tántorogjak kész sírom felé
Cornwall fiam s te színre kedves Alban!
Erős föltétem tudtokra adni
E perczenetben, mit menyasszonyi
Ajándékul kap mindenik Leányom,
Hogy így előzzem a viszálykodást.
A francz király és a burgundi herceg
Rég itt esengnek legkisebb leányunk
Szerelmiért, választ kapjanak.
Most hát Leányim, minthogy már ezentúl
Uralkodásról, kormányról lemondunk,
Feleljetek, mellyik szeret leginkább?
Hogy arra öntsem kegyemet
Kinek leginkább van rá érdeme.
Első szülöttem, szólj először, Goneril.
GONERIL Atyám én sokkal jobban szeretlek, semmint
szavakkal ki lehessen mondani, kedvesb vagy nékem saját szemem fényénél,
levegőnél, szabadságnál; kedvesb minden kincsnél, és ritkaságnál; kedvesb
életnél, jólétnél, szépségnél, becsületnél28. Szeretlek, mint csak
valaha gyermek szerethetett, s mint valaha atya szeretetben részesülhetett;
lélekzetem szűknek, szavam némának tetszik, hogy kifejezhessem, mily
határtalanul szeretlek.
CORDELIA (félre) Mit mondjon29 most Cordelia? Szeret s hallgat.
LEAR E tartományon e
vonaltól eddig
Árnyékos erdők, hatalmas folyókkal
Zöld mezők, s rétekkel gazdag vidéken
Asszonnyá teszlek30; Te s Alban utóik
Bírják mind örökre. Mit szóll második, nem kevésbbé
Kedvelt Leányunk Regan, Cornwall neje.
REGAN Én ugyan azon anyagból vagyok, mellyből
testvérem, s vele itt is mérkőzöm. Hő szívem úgy találja, hogy mind
azt monda, mit én is érzek, csak hogy még sokkal hátrább maradt, mert én minden
kigondolható gyönyöröknek ellensége vagyok, s egyedüli boldogságot csupán
fenséges magad szeretetében lelek.
CORDELIA (félre) Cordelia szegény! És még
sem szegény, mert tudom, hogy Szeretetem nyelvemnél sokkal gazdagabb.
LEAR Örökre a tiéd, s
tieidé
Maradjon szép honunknak e nagy harmada
Tér, kellem, és erőre nem alább való
A Gonerilnak szántnál. És te kedvesünk
Legifjabb ugyan, de nem kisebb örömünk,
Kinek szerelméért
Franczia, s Burgund herzege
Versengenek, mit szólhatsz, hogy megkapjad a
Leggazdagabbik harmadot? kihúzva Beszélj.
CORDELIA Semmit, kegyelmes
Úr.
LEAR Semmit?
CORD Semmit.
LEAR A semmiből lesz
semmi31. Újra szólj.
CORD Én boldogtalan! Szívemet ajkamra nem
emelhetem, Szeretem fenségedet, mint kötelességem – sem többet, sem kevesebbet.
LEAR Hogyan? Cordelia!
jobbítsd meg szavaid,
különben szerencsédnek
fogsz ártani.
CORDELIA Atyám, te nemzél, neveltél, szerettél;
mind ezt kötelességem szerint viszonzám; engedelmeskedem, szeretlek, s méllyen tisztellek. Mire nénéimnek
a férjek, ha mint állítják, téged mindenek fölött szeretnek. Én boldognak
tartándom magamat, ha egykor azon Férfinak kihez esküm kötni fog,
hűségemnek, szeretetemnek s engedelmességemnek legalább felét vihetem; s
bizonnyal úgy mint nénéim soha nem mennék férjhez, azért hogy csupán atyámat
szeressem.
LEAR És ez szívedből
jő?
CORDELIA Igen is jő
atyám.
LEART Olly fiatal, s ollyan
gyöngédtelen?
CORD Olly fiatal, atyám, s olly
igazság szerető.32
LEAR Legyen tehát. Igazságod lesz
jegydíjad
Mert a nap
szent fényére s Hecate
Titokzatára
, és az éjre, és ama
Lét adó s
vevő égi hatalmakra itt
Ezennel
lemondok apagondjaimról
Rokonságról,
és minden vérkötélről
S mint idegent
szívemhez, és magamhoz
Tekintlek
mától végig. A barbár Scytha
Vagy az, ki
önnön gyermekét le ölte
Étvágyat
űzve, olly drága, kedves, és
Segitett legyen – mint te – lányom egykoron.
Az első jelenet robbanékony drámáját néhol gyengítik
rossz sorok, például Kent száműzésének pillanatában:
LEAR El szemeim elől
KENT Jobban nézz Lear, s engedd hogy kegyes
pillanatod
tovább is szemlélhessem
LEAR Vazall, zendülő! {kardjához
kap)34
Kicsivel későbben nehézkesen botlik egyet a szöveg, de
nem sokkal nagyobbat, mint ugyanitt teszi majd Vörösmarty. Aztán két egymást
követő igen nehéz helyet remekül old meg, jobban, mint Vörösmarty:
LEAR Jobb
volt volna nem születned, mint engem így keserítened. (a
botlás)FRANCZ
KIRÁLY Csak ez volt? Csak lényének azon lassúsága, melly nem mindgyárt mondja
ki, mit tenni készül? Burgund herczege! Mit szólsz a menyasszonyhoz? A szerelem
nem szerelem, ha mellékes dolgokat fontolgat. Akarja? Ő önmaga a
menyasszonyt ajándék. (a két nehéz hely)35
BURGUNDI Fenséges Lear, add vele az Osztály részt,
mellyet magad szántál neki, s tüstént kezet adok mint burgundi
herczegnőnek.
LEAR Semmit! megesküvém, szilárd leszek.
BURGUND Úgy sajnálom
hogy egyszerre atyát és férjet vesztesz.
Az 1838-as fordításból a cenzor kihúzza, pedig igen jól
sikerül, Edmund első monológját. Felbukkan a törvénytelen és a korcs
motívuma. A hangsúlyok, a gondolatritmus szabályosan követi Shakespeare-t.
EDMUND magas
természet Istenem te vagy.
Törvényeidnek
hódol életem.
Törvényes
Edgar! mit te bírsz enyimnek
Kell
lenni... (nagy kihúzások)Hasonlóképpen törlés a sorsa Edgar monológjainak és
a Bohóc sok szövegének. Az előbbi, mert a szegénység, nyomor és
elmeháborodottság kellemetlen hangulatait árasztaná. Az utóbbi pedig, mert
nehezen érthető angolul is, bármilyen fontos a Bolondra ruházott
dramaturgiai szerep, az érthetetlenre sikeredő fordítás mégis csak jól
meghúzva állítható színpadra.
EDGAR ... És eltökéltem,
bár mily nyomorú
színt ölteni fel, melly
embert valaha
Szilaj baromhoz
alacsonyíthatott...
szegény Tamás! rongy Lázár!
e néven még
Vagyok valami, – mint
Edgár semmi se.
BOHÓCZ Barátom, jobb
volna, ha sipkámat se hordoznád.
LEAR Miért?
BOHÓCZ Mert olly embert pártolsz, ki a
kegyelemből kiesett, Hohó, ha nem tudsz úgy mosolyogni, mint a szél fú,
hamar náthát kapsz. Nesze, vedd sipkámat. Lásd ez az ember két Leányát
száműzte, a harmadikat pedig akaratja ellen megáldotta. Ha követni akarod,
sipkámat szükségképpen kell viselned. Nos hogy állunk komám? Én azt szeretném,
ha két leányom, és két sipkám volna.
LEAR Miért, fijam?
BOHÓCZ Ha minden vagyonomat nekik adnám,
csörgő sipkámat magamnak tartanám, az enyém már meg van, te koldulhatsz
magadnak Leányaidtól.
... többet bírj, mint mutatsz
Többet kérj, mint mit adsz
Többet tégy mint igérsz
Többet nyargalj mint mész...
Többet hallj, mint hihetsz
Ne mondd mit rejtegetsz
Kártyás, kontár ne légy
Költsön ne adj, ne végy
Kerüld a Leányozást
A bort, dorbézolást
Ha ezt mind meg teszed,
Mondhatod, hogy volt eszed.
LEAR Ez mit sem ér Bohócz!
BOHÓCZ Úgy ollyan, mint fizetetlen ügyvéd szava,
semmit sem adtál érte. Tudod é a semmit valamire használni, komám?
LEAR Nem fijam, a Semmiből Semmi sem lesz.
A tragédia sodrása néhol magát a fordítást is
felemeli és erőteljessé teszi. Ilyenkor mintha nem is volna érdemes
firtatni, mit lehetett volna jobban megoldani.
LEAR Ordítsatok dühöngő szélveszek
Hogy pofáitok felpattanjanak,
Szakadjatok felhők és záporok
Míg a tornyok fölé duzzad villámotok,
S míg csak belétek full e vaskokas.
Ti gondolat gyors kénköves tüzek (nyilak)Ti tölgyhasító dörgésnek követjei
Megőszült fejem perzseljétek el!
Menykő te mindent megrázkodtatsz
laposra zúzd e domború világot.
Törd ízre porra minden tárgyait
Pusztíts ki minden természet magot
Miből a hálátlan természet származik.
BOHÓCZ Ah komám száraz házban jobb akármi víz, mint
itt kinn az eső víz. Édes komám, menj be, lágy alázatos, kérd leányid
áldását, mert ez olly kegyetlen éj, melly sem böltsen, sem bolondon nem
könyörül.
LEAR ... Tombolj dühödve,
önts tüzet, vizet
nem leányom a víz, dörgés, nem a tűz
Elemek, titeket nem mondalak hálátlanoknak,
Nektek nem adtam Országot, nem neveztelek
Jő gyermekeimnek, tik nyugpénzt nem ígértetek.
Örjöngjetek hát, rabszolgátok itt áll:
Szegény erőtlen, megvetett öreg.
De még is béres szolgáknak nevezlek,
Kik rossz lányaimmal egyesültetek
Lesujtni ott fenn készült harezotok’ vén És
ősz fejemre, ó ez fertelem!
A Bohócz énekeivel rendszerint baj van:
BOHÓCZ Ki abból lábujjat csinál
Minek szívnek lenni kell
Az éjt virrasztva tölti el
És tyúkszem miatt sírdogál. (kihúzva)
Ki illy esőben, szélben ujjongat
Ha csak parányi esze is maradt
Békén tűri a bal eseteket
Mert eső és szél, mindennap jöhet.
(nincs kihúzva)
Egressyék előadásában Gloster megvakíttatása nem
a nyílt színen történik, a színpadi utasításokból tudjuk. A szöveg pedig így
veszi körül a láthatatlan jelenetet:
GLOSTER De meg látom még mint éri el a gyors bosszú
az illy hálátlan gaz gyermekeket.
CORNWALL Tehát hogy meg ne lásd, tüstént szúrjátok
ki szemeit, nyomban el vele.
INAS Mylord! gyermekkoromtól szolgállak, de jobb
szolgálatot Soha sem tettem, mintha azt mondom: megállj!
...
GLOS Minden setét, nincs vigasztalás!
A legutolsó jelenetben egyenetlenül keverednek jó és sikerületlen sorok.
Hiányzik Learnek az a mondata, amelyben Cordelia halálán keseregve leánya és a
Bolond személyét mintegy összekeveri. (And my poor fool is hanged.) Vörösmarty
már hozza c mondatot, de nála akasztás helyett megfojtásról van szó (S az én
szegény kis/ Bolondomat megfojtották.). Vörösmarty majd pontosabban kidolgozza
e jelenetet, teátrálisabban. A végszó mindkét esetben Albané, csak emitt
Vajdáék betartják a négy sor terjedelmet, és kissé elsietik a taps előtti
pillanatot. Mert annyira talányos ez a tragédiavég, és annyira fontos
visszakapcsolni a nyitójelenet beszélni muszáj-helyzetére. De Vajdáéknak
sikerül remekbe Kent utolsó két sora – ez náluk érthetőbb és
zökkenőmentesebb, mint Vörösmarty megoldása:
KENT Mylord, reám nagy út
vár nem sokára
A mester int s én nem hagyom
magára.
ALBAN A’ gyász,
időnek meg kell hajlanunk
Nem a’ mi illik, csak mi
fáj, a szavának.
Legtöbb fanyart a’
legkorosbik ére
Bú annyi nem száll más
ifjabb fejére.36
JEGYZETEK
1. Ben
Jonson To The Memory of My Beloved Master William Shakespeare and What He Has
Left Us 1623, 41-től 43-ig terjedő sorok.
2. A
hamburgi színház élén 1767-től néhány évig Lessing áll, akinek sikerül a
francia típusú drámaírás divatát megtörni. Hamburgi dramaturgiája (1769)
egyenesen Shakespeare művészete felé tereli a figyelmet.
3. Bayer
József: Nemzeti játékszín mint közügy. 1899. november, Akadémiai Értesítő,
39. old.
4. Magyar
Shakespeare Tár. 1916, szerk. Ferenczi Zoltán, Weber Arthur tanulm. 64. old.
5. Maller
Sándor: Bevezető, Magyar Shakespeare. Tükör, 19-20. old.
6. Bayer
József: Nemzeti játékszín mint közügy. 1899. november, Ak. Ért.
7. Enyedi
Sándor kutatásai szerint a Hamletet már 1793 decemberében játszták
Kolozsvárott: Színház, 1978. január, 44-45. old. Az adatra Kiséry András
doktorandus kollégám hívta fel a figyelmemet.
8. Maller
Sándor: Bevezető, Magyar Shakespeare. Tükör, 20. old.
9. A színjátszás hőskorát az is jellemezte, hogy a
színészeket vidéken sokkal jobban ünnepelték és becsülték, mint a
főváros átrendeződő társadalmában. A nemesi kúriák családias
légköre, a jól tartás marasztalta ugyan a színészeket vidéken, de értő
közönségre a színház inkább városon, a polgárosodás körülményei között
számíthatott.
10. Katona
József: Mi az oka, hogy Magyarországon a játékszíni költőmesterség lábra
nem tud kapni?
11. Pukánszkyné Kádár Jolán: A
Nemzeti Színház százéves története, II. kötet
12. Mátyuszné Császár Edit: Bírálók
és megbíráltak. Bp., 1985. 190. old.
13. A kézirat
a Széchényi Könyvtár Színházi Intézetében található MM2315-ös leltári számon.
14. A szövegkönyv belső
borítóján már a Schröderre utalás is ott található.
15. Bayer József: Shakespeare drámái
hazánkban. Bp., 1909, első kötet, 273-321. old.
16. Maller Sándor: Bevezető,
Magyar Shakespeare. Tükör, 29-30. old.
17. Maller Sándor: Bevezető,
Magyar Shakespeare. Tükör, 30-31. old.
18. Glatz Ferenc: Nemzeti kultúra,
kulturált nemzet. 36. old.
19. Kerényi Ferenc: A Nemzeti Színház
150 éve. 374. old.
20. Pukánszkyné Kádár Jolán: A
Nemzeti Színház száz éves története. 148. old.
21. Egyes
források szerint 1838. április huszadikán volt a bemutató, jelen dolgozat Bayer adatait
fogadja el; eszerint április 28-ára volt kitűzve az előadás, de
betegség miatt két nap csúsztatás történt.
22. A
súgópéldány a Széchényi Könyvtár Színházi Intézetében, leltári száma L41;
Egressy szereptanulmánya
pedig az MM5021-es leltári számon található.
23. Athenaeum, 1838, 37-es szám.
24. Athenaeum, 1838. május 5.
25. A Lear
király angol színpadtörténetéről lásd Jay L. Halio szerkesztésében a dráma
1992-es New
Cambridge kiadását.
26. hasonló
itt Vörösmarty megoldása (prózában, azonos kulcsszavakkal): Nekünk is mindig úgy tetszett; de most az
ország felosztásánál ki nem vehető, melyik fejedelmet becsüli inkább; mert
az egyenlőség úgy ki van mérve, hogy maga a szigor sem tehet választást
osztályrészeik között. A Vajda-féle szöveg ugyanakkor közelebb jár az angolhoz
a mondat második felében: for qualities are so weighed that curiosity in
neither can make choice of either’s moiety. A curiosity
inkább pontosság, alaposság, mint szigor.
27. Vörösmarty
pontosabb, amikor a Du you semell a fault? mondatot az egész darabon végig fontos érzékszervek egyikének
a képével adja vissza: Orrontod a hibát? Ugyanakkor Edmund nevelésének terhét
Vajdáék konkretizálják jobban, kicsit talán népiesen is szólva, ami
tulajdonképpen illik is Gloster beszédmódjához, de Vörösmarty sem rossz a
Nevelése, sir, rovásomra történt megoldással, mivel Glosterre a moralizálás
éppúgy jellemző, mint a nyílt szókimondás, illetve fecsegés kényszere.
Angolul: His breeding, sir, hath been at my charge. Vajdáéknál szép továbbá a
botlás mint fault, Vörösmarty hibát mond. Jó, hogy Edmund Gloster szívében nem
kevésbé kedves Edgarnál, Vörösmartynál nem kedvesb előttem van. Megfigyelhető,
hogy Vajdáék kihagyják a pajzán megjegyzéseket, amikkel Gloster Edmund
fogantatásának kalandjára emlékezik, pedig azok igen fontosak, hiszen Gloster
személyiségének a moralizálás meg a félrelépés kényszere egyaránt része:
whereupon she grew round wombed... there was good spoirt at his making. Tizenöt
évvel később Vörösmarty híven lefordítja mindezt; az persze más kérdés,
hogy a korabeli ízlés, még a Kisfaludy Társaságé is törli e „malacságokat” a
szövegből. Utolsó idevágó megjegyzésem, hogy Vajdáéknál Kent és Gloster
kölcsönösen magázódnak, Vörösmartynál már tegeződnek; az eredeti szerint
egyformán you-t használnak és nem a formálisabb és fennköltebb thou-t. A két
gróf rangban egyenlő, csakhogy erkölcsileg Gloster ingatagabb és gyengébb
Kentnél, gondolhatták Egressyék a fordítás hőskorában.
28 Vajdáék szerencsésebben jártak el, amikor az
ismétlődő ragokat sorban megismételték a felsorolt névszók végén,
mert a Vörösmarty-szöveget nagyon nehézkessé teszi ezen a helyen a
hozzáértéses, ragtalan felsorolás. Talán Vajdáék jobban tudták, a színpadon
mondható szöveg mennyire nem engedelmeskedik a nyelvújítás merész logikájának.
29 Az eredetiben is a „mit mondani” dilemmája
merül föl: What shall Cordelia speak?, Vörösmarty sem téved azonban, hogy mit
tegyen-t fordít, hiszen tett értéke van a szólásnak a helyzetben.
30 Eredetiben: We make thee lady.
Vörösmartynál... urává teszlek. Kissé ügyetlen fordítás, félreérthető, az
apa nem teszi asszonnyá leányait. Bár Lear asszonytalan életéhez-egójához még
talán talál is az efféle elszólás, mint ahogy modern rendezői
felfogásokban találhattunk már a Lear és lányai, elsősorban Cordelia közti
viszonyban ödipális kötődésre célzásokat. Például a Jonathan Miller
rendezte BBC Lear-filmben, vagy Ács János 1993-as rendezésében a budapesti
Arany János Színházban.
31 Vörösmarty finomítja ezt a fontos helyet: A
semmiből mi sem lesz. Persze hol van ez is az eredtitől: Nothing will
come of nothing.
32 A So young and so untender?/So young, my
lord, and true méltó lefordítása Vörösmartyra vár: Oly ufju s oly szívtelen. /
Ifju s oly/ észinte csak, mylord..
33 Másodszor használja a titkolt szándékom,
Hecate titokzatai kifejezésekben a titok szótövet Vajda, motívumot teremtve
ott, ahol az eredtiben szinonim kifejezések fordulnak elő: darker purpose,
mysteries of Hecate. Vörösmarty ugyancsak motívumot épít a fogalom köré, mint
Vajda, csak a rejtett szándékunk, Hecate rejtelmei szóképekkel szerencsésebb a
választása.
34 Itt nem világos a Vajda-féle fordítás,
Vörösmarty megcsinálja: Láss jobban, Lear, engedd, hogy én legyek/ Szemed
világa.... / Ó, pártütő jobbágy!
35 Az ilyen szöveghelyek bizonyítják, ami
különben magától értetődő tény, hogy ugyanis Vörösmarty nem forgatta
az Egressyék szövegkönyvét fordítás közben. Eredetiben: Better thou/ Hadst not
been born than not t’have pleased me better./ Is it but this? a tardiness in
nature,/ Which often leaves the history unspoke! That it intends to do?...
Love’s not love/ When it is mingled with regards that stands/ Aloof from th’
entire point. Vörösmartynál: Jobb lett volna: nem/ Születned, mint nekem jobban
nem tetszened./ Csak ennyi hát? természet lassusága, / Mely vágyai tetteit nem
mondja el, / Noha megtenni kész? ... A szerelem/ Csak úgy szerelem, ha nem
zavarjuk össze/ Tekintetekkel, melyek a valódi/ Ponton kivül esnek.
36 Az eredeti: I have a journey, sir, shortly to
go:/ My master calls me; I must not say no./ The weight of this sad time we
must obey,/ Speak what we feel, not what we ought to say./ The oldest hath
borne most; we that are young/ Shall never see so much, nor live so young.
Vörösmarty: Reám nagy út vár, melyet tenni kell:/ A gazdám hí, nem mondhatok
nemet./ Nehéz idő sújt: itt engedni kell,/ És mondanunk, mi fáj, nem ami
illik./ A legkorosb legtöbbet szenvedett. / Ifjabbak, akik itt vagyunk, nem
érünk/ Ily dolgot, s nem jut ily sokáig élnünk.
(Folytatjuk)