Demény Péter

MILOTAY

„Inter armae silent musae” – mondjátok gyakran, barátaim, és nem is sejtitek, mennyire hazug ez a latin mondat; úgy gondoljátok, amit a régiek egyszer leszögeztek, az mindig is igaz volt és örök időkre szólóan megmarad az igazsága; s ha azt mondom, a rómaiak tévedtek, akkor talán bolondnak néztek: a rómaiak tévedtek volna? ugyan már, ez nem volt szokásuk. Elbeszélésemből, remélem, meg fogtok győződni, hogy mégsem vagyok futóbolond, s akkor óvatosabban bántok majd nemcsak ezzel a szállóigével, hanem a többivel is, úgy, amint megérdemlik.

Egy szó, mint száz, volt nekünk – Ti már nem emlékezhettek erre –, a baráti körünkhöz tartozott egy istenáldotta tehetség is. Kaniczky valóban zseniális volt, de Milotay isteni és démoni egyszerre, szellemi felsőbbségét és óriási tehetségét minden épeszű ember elismerte. Akármit meg tudott csinálni, nemcsak az irodalomban, hanem az életben is. Emlékszem, egy ízben csodálatos nő vendégszerepelt a kolozsvári operában, a Trubadúr Leonórájaként. Társaságunk mindegyik tagja első pillantásra szerelmes lett belé. Ez a spanyol szoprán álmaink netovábbját jelentette számunkra, álmot abban a tekintetben is, hogy meg se mertük volna közelíteni, mert a siker eleve reménytelennek tetszett. És az egyik szünetben, még Luna gróf „Il balen del suo soriso” kezdetű áriája előtt, Milotay az egész társaság előtt hangosan kijelentette, az előadás végén odamegy ehhez a nőhöz, és meghódítja.

Óriási hahotában törtünk ki. Hiszen ismertük Don Juan-i alkatát, nemegyszer csodáltuk meg udvarlói képességeit, de ez az ígéret egyszerűen szemtelenségnek tűnt – nem is foglalkoztunk vele. Annál jobban meglepődtünk, amikor véget ért az opera, és a zúgó taps közben hirtelen egy fiatalember jött be a színpadra nagy kosár rózsával. Megismertük barátunkat. De a legnagyobb döbbenet csak ezután következett: Milotay odalépett a művésznőhöz, kivett egy szál rózsát a kosárból, és átnyújtotta Neki. Szemük egyetlen pillanatra találkozott csupán, ám arra az egy másodpercre a taps elhallgatott, és kétségtelenné vált, hogy ebben a színházban most mindössze két ember van: Ő és a barátunk.

Mit csűrjem-csavarjam: csodálatos volt, és jellemző módon lángelméjére egy mély értelmű, egyszersmind azonban tragikus történet a legfőbb bizonyíték.

Mint az ilyen fantasztikus, egyedülálló tehetségek általában, Milotay sem tartozott a legműveltebb fők közé – sőt, inkább műveletlenségéről keringtek anekdoták. Talán Rimbaud-hoz hasonlított: soha életében nem olvasott el semmit, soha életében nem vágyott egyetemre, és nem igényelte a tehetséges, okos vagy képzett emberek társaságát. Egyéniségének lávája mindent és mindenkit elért és megégetett, s két pohár bor között olyan verseket írt, amelyekért más az életét adta volna.

Egyszer hosszabb ideig eltűnt a városból. Senki se tudta, hol tartózkodik, s egy idő után, ahogy ez történni szokott, elfelejtettük. Hónapok múltán Sárkány állított be hozzám lélekszakadva: Milotay ismét itt van, a Bohémkertben iszik.

Azonnal odamentünk. Milotay körül máris rengetegen ültek, s kíváncsian kérdezgették, merre járt és mit csinált, s miért tűnt el olyan hirtelen – ám ő csak ült és hallgatott. Mindenkinek fizetett, elbűvölőbben viselkedett, mint bármikor, de semmire nem válaszolt.

Tíz óra felé kezdett felbomlani a társaság, s tizenegyre kettesben maradtunk. Magam sem tudom, miért maradtam mellette – az idő nem sürgetett, hiszen a vizsgákon szerencsésen túlestem. Talán abban reménykedtem, hogy végül mégis megszólal, és hiúságomat legyezgette, hogy én leszek az egyetlen, aki tudni fogja a titkot, Milotay eltűnésének titkát. Azóta ezerszer megbántam ezt az elővigyázatlan tettemet.

Éjfélkor titkolózva körülnézett, aztán előhúzott egy ütött-kopott füzetet, és felém nyújtotta. Reszkető kézzel lapoztam föl, és könnyes szemmel kezdtem el olvasni.

Csodálatos, páratlan verseket tartalmazott. Eddig is írt, de műveit minden könyörgésünk ellenére ilyen-olyan papírfecnikre firkálta, a cetliket pedig elhagyta – nem törődött velük. Most először gyűjtötte füzetbe alkotásait. Örömömben a nyakába borultam, és összevissza csókoltam. Aztán újra leültem, és megint olvasni kezdtem, de most már sokkal figyelmesebben.

Hirtelen a szemembe akadt valami. „Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom” – állt a papíron. Továbblapoztam. Néhány gyönyörű szonett után ez következett: „Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog...” Ismét pár vers, és később: „Talán eltűnök hirtelen, Akár az erdőben a vadnyom...” Kétség sem férhetett hozzá: ez a műveletlen, de szédületesen tehetséges fiú Szabó Lőrinc és József Attila egyéniségére érzett rá, s a magyar irodalom legnagyobb verseit vetette papírra! Nem plagizált, hanem kivételes beleérző képességével megint megszülte azt, amit ők ketten, sajnos, előtte hoztak a világra.

Segíteni kellene rajta. Hiszen senki nem fogja elhinni, hogy nem másolta ezeket a műveket, olcsó epigonnak vagy szemtelen tolvajnak fogják kikiáltani, és örökre bemocskolják egyedülálló zsenijét!

Megkerestem a Semmiért egészent. „Figyelj – habogtam –, ezt már megírta valaki...” Látva, hogy nem válaszol, elé tettem a Hazámat meg a Talán eltűnök hirtelent is. „Ezeket József Attila írta” – mondtam szégyenkezve.

„Ugyan, hisz tudod, hogy én írtam őket, látszik az íráson is!”

„Igen, de megírta ő is, és ezelőtt harminc évvel!”

Elkomorodott. „Akkor az egész nem ér semmit?”

„Dehogynem, feleltem gyorsan, a verseid gyönyörűek, de ez a három a más nevéhez kapcsolódik!”

„De a többi csak ezzel a hárommal együtt érvényes! Ezek a legszebbek!”

„Majd írsz három másikat” – mondtam kétségbeesve.

„Nem lehet »három másikat« írni! Csak ez a három létezik! Ha ezek nincsenek, akkor semmi sincs!” – üvöltötte, és mielőtt megakadályozhattam volna, fölkapta a füzetet, és apró darabokra tépte. Aztán gyűlölettől égő szemmel rám nézett, és elrohant.

Soha senkinek nem meséltem el ezt a törtéttetet. Másnap azt mondtam, addig ittunk, amíg berúgtunk, s nem emlékszem semmire. Milotay pedig újra eltűnt, és többé nem került elő. Hiába nyomoztunk, egyszerűen nem lehetett kideríteni, hol van.

Évek múlva találkoztam vele, meglehetősen furcsa körülmények között. Egy este a Sétatéren bandukoltam, s a tó mellett egyszer csak valaki pisztolyt nyomott a bordáim közé, és azt suttogta: „Ha kiáltasz, lövök. Menj!”

Valahová az Isten háta mögé vitt, ki az írisz telepre. A lakásban üres üvegek álltak és lábszag terjengett.

„Ülj le” – mondta. Poharat tett elém, és töltött. „Igyál.”

Ittam. Nem kérdeztem semmit; abban reménykedtem, hogy berúgok, s így nem fogom érezni a fájdalmat, amit lövése okoz.

De tévedtem. Fölállt, és papírt meg golyóstollat tett elém.

„Írjál.”

Némán vettem kézbe az írószert. Tudtam, hogy nem írhatok akármit, hiszen ízlése mindig kifogástalanul működött.

Hálistennek nem kellett sietnem. Telt az idő, már hajnalodott, s én még mindig ott ültem az asztalnál, és gondolkoztam.

Sok minden eszembe jutott akkor összevissza, ahogy az emlékek föl szoktak merülni a múlt tengeréből. Súlyos asztmarohamaim, apám részegeskedései és üvöltözései, Kaniczky, aki éppen tavaly halt meg agydaganatban. Egyszerre életem egyik legnagyobb szerelme jelent meg előttem, egy zongorista lány. Imádtam, de őt nem érdekelték az én érzelmeim. Egy tavaszi este, az Ahogy tetszik előadása előtt adta ki az utamat, kőkemény arccal mondva ki a rettenetes szavakat.

Írni kezdtem. Legalább egy órán keresztül írtam, s mikor befejeztem, átolvastam a verset. Végül átnyújtottam Milotaynak, aki átfutotta, majd szavalni kezdte:

Én megtehetném és mégsem teszem,

csak tervezem, csak épphogy fölvetem,

játszom magammal; ennyi az egész,

siratni való inkább, mint merész.

Nagyon elégedett voltam, jóleső fáradtsággal dűltem hátra a székben. A vers kétségtelenül kitűnő volt, pályafutásom legcsodálatosabb műve, olyan, amilyent – valami titkos sugallat figyelmeztetett erre – soha többé nem írok.

Ám a harmadik szakasznál fölkaptam a fejem, aztán nemsokára megszégyenülten lehajtottam, és így maradtam az utolsó hangig.

Milotay elhallgatott. Nagy sokára szólalt csak meg.

„Ki írta?”

„Pilinszky” – válaszoltam.

Megint hosszú csönd következett. Nem tudtam fölállni, egyszerűen képtelen voltam megmozdulni is. Pár perc múlva mégis összeszedtem magam. Karomra vettem a kabátom, és kiléptem az ajtón.