Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. február, VIII. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Lászlóffy Csaba

Lászlóffy Csaba

A KÖLTŐ UTOLSÓ SZÍNHELYE

Mottó: Magyar gyarmat bennszülöttek nélkül

Már nem vergődött, mint pókhálóba tévedt légy. Áldozati bárányként feküdt.

„Utcához szoktam... Kávéházakhoz, s az Aranyökörhöz a Megyeház és a Gránátos utca sarokházának első emeletén; budai sikátorokhoz, hol zápor-rohamban az esernyős nép derülve a kapuboltívek alatt szorong. Meg a Pilvaxhoz, hogy láthassam égő bokorrá válni Petőfi torzonborz üstökét. A Várdombon, a Gellérthegy meredekén szerettem bolyongani, s lettem szegény világcsavargó: lefoszlott lábamról a csizma, le a hús is, mi után a Vadnyugat kutyafalkája ugat. Combjaimat kikezdte a gennyes tályog, a vadhús. Bénán tűröm – vadnyugodtan – az újabb csapásokat. Kettészakadt tudatomat mi tarthatná össze még: a tépett Lánchíd? Vagy a lelkembe sulykolt margitszigeti sétákon a szülőtlen, testvértelen, magtalan – végső magány?...

Minden örökségem az undor. A többit, ami torkomon akadt, lemossa majd egy könyörtelen orkán.”

Több ezer mérföld távolságra otthonától s Európától fölidézni is lehetetlennek tetszik a hon véghatárait. A végveszélybe sodródott hazáét, melyet nem holmi epeláz gyötör. Mint őt.

Szép szál ember ez a Kerényi a szőke fürtjeivel!... Ne dicsérd, mert még leány módjára el talál pirulni!

Egy sovány, korán elaszott test végigvágódik a „New Buda-i” padlón.

Az ambíciót rég kipofozták belőle az óriáshullámok. Nem készült ő soha vezérköltőnek vagy –szónoknak; halkan, tűnődve húzódott meg a márciusi – s a még korábbi: februári, novemberi – ifjak társaságában (bár nem vonja kétségbe, hogy egy pesti kávéházban a forradalmi nosztalgia most is jobban hevítené); ám amióta beteg testében csendesen gubbasztanak az emóciók, puritán hajlamai már-már önveszélyessé váltak: az életkedvvel együtt elsikkasztanának előle mindent – a kolónia fényét, egy pirítós kenyér ízét a vadon lángolása és zöld zamatai után; még a levegőt is.

Ha csak annyi lenne (lett volna), hogy másféle világ ez! Mások a szabályai s kockázatai, minden másképpen történik itt… De most már ott tart, hogy a naplóját égeti titokban Újháziék háta megett. Korábban verstöredékeit dugdosta a háziak szme elől, nehogy a gondos, lelkes gazdaszellem sértésnek vegye a torz agyszüleményeket, s ő eljátszódja az amerikai pusztában kivirágzott magyar vendégszeretetüket.

Ledöngölt padló, körülkerített udvar. Kenyérsütés, tökpástétom keleti fűszerekkel. Fövő vízben a lelőtt szárnyas vad, palack szájából gurgulázva ömlik poharadba a gyöngyöző whisky (ha nem is tokaji vagy hárslevelű). Miért volna keservesebb, sivárabb a magyar emigránsok élete, mint mondjuk a lengyeleké, németeké? A krumpli, igaz, itt hamarabb földbe fagy, s a rőt hegyháttól a tövisbozótig bátorságod inadba száll, ha fergeteg űz; szívod a port s megszív az idegenség levegője. És hát ez még csak ősz, de a füstölgő kályhák vöröslenek a heves tűztől, mert havat hord már s fúj küszöbödre s ablakodra a szél... De ki tagadhatná, hogy férfikaland, mi több: nagy élvezet früstök után vadászni, vadtyúkot célba venni. Hát amikor a magtár összedőlt, a zsindelyéből egy se maradt épen, a búza az árpával összevegyült, s a ház előbb csak emelkedni kezdett, aztán törés-zúzódás mindenütt, a benn tartózkodók a guruló tárgyakkal egyetemben sodródtak, míg végül egy heves széllökés, és velük együtt elbukott! Ahhoz kellett igazi szenvedély s kedély. Újházinét a sublót meg az egyik ágy nyomorgatta, olyannyira, hogy kínjában kacagógörcsöt kapott... Na, de tizenkét ökörrel sikerült felvontatni a házat, mely jóval lakályosabb (lakhatósabb!) és szemrevalóbb, mint amilyet a „honfoglalás” napján a bácskai putrik mintájára megálmodtak volt. Hat láb mély, két láb széles, tizennyolc láb hosszú házacska. Megóv az ítéletidőtől (a préritűz messzire lobog innen nyugatra) – amennyiben képes vagy pórázon tartani a magad feltámadni kész ítéleteit a világról. Az „Újvilágról” is! Dúdolgass inkább (otthoni népdalokat vagy akár texasiakat), mintsem környezeted törpe, tudatlan avagy múltad felnagyított árnyai ellen acsarkodj. Barátkozz a rideg, szófukar napokkal, hogyha már-ezúttal vaktában – kockára tetted az életedet. Megjártad Angliát te is, a „nagyokkal”; a sors, lám, még kegyes is veled, hogy magyar szóval s bánkódással, merengő tekintettel szolgálják föl neked az angol teát. A maradék bor megecetesedett, az új termés sem aranyló itt, inkább zavaros vinkó; a német szomszédok (mert néhány toprongyos „sógor” ide is elkísért) serivással vagy még inkább a sör utáni sóvárgással stimulálják a maguk haza-imádatát. A tieid – Újházi László hajdani kormánybiztos (magatokban úgy mondjátok: „az öreg”) vélekedése szerint – kezdetben mértéken felül keresték a mámort, lassacskán aztán csak a bicska éle hatolt elszántan a mandulaízű, fagyos szalonnába; majd bele-belebicsaklott a kéz, akárcsak az emlékezet... Olykor még egy-egy felszisszenés, hogy: „Mit művelne itt Petőfi az ő fogcsikorgató, vad indulatával?!” A falon kitüntetett helyen áll a csorba szájú kancsó mellett a törött penge meg egy párbaj pisztoly, valamint családi és csataképek a férges almákkal illatosított polc felett. Ennyi az Európából kimentett-kimenekített „múzeumi” érték. A többi „csont és bőr alatti táj” – a zord hegyek karéjába fogott, feltúrt földek és füves legelők titoktalan, tompa egyhangúságában. Mindegy, hogy honnan – talán belőled – jön ez a moraj; már valódi (oké) farmer vagy, levetetted a bő szárú nadrágot, melybe minden bogáncs beleakadt.

Lábra állsz és: vagy! A tengődés itt félhalál. Körülkémlelsz; jó, ha a pulzusod ugrándozik egy kicsit. Még ha az otthon almanachlírát művelő úrihölgyek mint mosó- és vasalóasszonyok nem is olyan szemrevalóak. Azért ők nem felejtették el, hogyan kell elővarázsolni az (érzékiséget is) ingerlő ízeket.

Falni és vedelni! Az igények, az egybeterelődő népek érdekei már nem sokban különböznek, legfeljebb a terítés és a tálalás, ilyenkor farsang idején. Ám ez édeskevés ahhoz, hogy fölcsiholja, lángra lobbantsa a kihunyt patriotizmust.

Estére végképp a fáradt, súlyos testek kigőzölgése uralja a kis kolónia lélegzetvételét, szívdobbanásait. Ahol a mészáros és a költő egyaránt gyökértelenül magabiztos! Ez Amerika – ahová: Isten (vagy inkább ördög) hozott!

*

Neki a test akadály. Pedig sebhely sem csúfítja sehol a levert szabadságharc emléke gyanánt. Néz kifele (maga elé), a kiöregedett állatok egykedvű türelmével – harmincévesen. „Legyőzheted a természetet, ha nem tudsz mit kezdeni önmagaddal.” Ezt a választ „New Buda” alapítójának, Újházinak tartogatta mióta már, de képtelen volt kimondani; sunyi tőrdöfésnek tűnhetett volna, nem csupán a családfővel, a gazdálkodó férfiúval szemben. Ki ne tudta volna a kolónia ősz fejű keresztatyjáról, hogy konok levelezést folytat Kossuthtal, mostanság különösképpen, amióta a vezér diplomáciában jártas, választékos udvari kíséretével visszatért Angliába, és megfeledkezni látszik közös elképzelésükről, az új hazában rügyedező (rogyadozó) lehetőségről.

Akinek izmai (ösztönei?) évszázadokkal előbb megedződtek, annak még van esélye. A Kerényi tragikus – testi, lelki – leépülését csak az álneve védi már: Vidor Emil. Alig tudja nyitva tartani a szemét; de hiába az erőlködés: a napok óta tartó láz elhomályosítja látását. Ez az ő párbaja (akár a Mihalóczy Gézáé volt Pulszkyval abban a sötét londoni külvárosban) – a halállal! A könyvkötésből tengődő katonatiszt, Mihalóczy az emigránsokat megillető pénzből a maga járadékát kérte; Pulszky fölényesen odavetett neki pár font sterlinget, majd honfitársa további makacskodását megtorlandó rendőrt hívatott. Mihalóczy nem bírván elviselni a sértést, Kossuth főemberét kihívta párbajra; mire Pulszky gúnyosan azt felelte, hogy nem óhajtja átlyukasztani a saját kabátját (az előző évben ugyanis egy használt kabátot ajándékozott az ifjú Mihalóczynak).

Erről is New Yorkban értesült, a Paradicsom kapujában. Londonban honfivér folyt; itt vég nélküli ünneplés...

„Miért volnék én kalandor? – érvelt Újházi a New Yorkból gyógyulatlanul érkező ifjú költő betegágyánál, akit csaknem aléltan vettek le a szekérről. – Nincs abban semmi csoda, hogy Kossuth az óceánon átkelve itt kereste azon arkhimédészi pontot, melyből a bécsi kormányt akasztófáival, vérpadjaival, bilincseivel s egyéb eszközeivel, mesterkedéseivel együtt végre kimozdíthatná! Lehetőség kínálkozott rá nálunk” – tette hozzá, az utolsó szót elharapva.

*

„Felhőkbe nyúló, aranyló feliratok a diadalíveken. Drága perzsaszőnyegek, óriási virágfüzérek; a bérpaloták ablakaiban dúsan fölékesített hölgyek s a virágszőnyeget taposó tömeg éljenezve, tapsorkánnal fogadta az óvilág küldöttségét az élen Kossuthtal. Háztetőkön, kéményeken, lámpavasokon egyensúlyozó, kíváncsi alakok. Az allegorikus ábrák – hatáskeltő guillotinok, máglyák s a pokol bugyraiban kapálózó, karikatúraként megrajzolt figurák (köztük felismerhetően Görgey) – cseppet sem csaltak ki groteszk felhangokat a kormányzó pompázatos arcképével lelkesen felvonuló jenkikből.

Ha eszembe jut, hogy engem mivel fogadott New York! Az a zsiványtanya! (Ha Kukorica Jancsiddá lehetnék, Sándor.) Valójában az a száműzött, aki idegenben magára hagyott. A nélkülözés – fázás, éhezés – könnyen kikezdi az amúgy is ingatag idegrendszert – mondta hónapok múltán egy botcsinálta doktor... Az Újvilágban csak az üzletemberek profik; különben hemzsegnek az amatőrök, a sarlatánok. «Ön náthás! – szólított meg valaki. – Ez a szag az asztmát is gyógyítja, nemcsak a náthát.» – Azzal belenyúlt egy hangyabolyba: a hangyák rárohantak és befecskendezték a bőrét. Magabiztosan dugta az orrom alá erős, savanyú szagot árasztó pracliját... Egy másik alkalommal elaléltam a gyengeségtől. Mikor magamhoz tértem, egy koldus kinézésű csodabogár nyerstojással elkevert valamit erőltetett a számba. Inkább száraz volt, mint pépes. Kiderült, hogy utcai tűzön megpirított szarkafiókával etetett, melyet csontostól megtört egy fatönkön. «A rigót sokkal praktikusabban el lehet készíteni – mondta. – Egy szalmaszállal felfújod, és könnyen le lehet fejteni a bőrét. A húsa tisztább bárminél, hisz borókamagot fogyaszt.»

Volt alkalmam átélni az elidegenedés és a számkivetettség különböző fokozatait. De hiába vártam, hogy bár a csend átalakuljon lelkierővé bennem. Nem az zavart, hogy valamelyik elcsigázott útitársam gilisztákat rágcsált és csigákkal karcolta fel fogait (nem mondom, engem is kínált), de elviselhetetlennek tűnt a kultúra hiánya; a nem létező hagyomány.”

Kevés dologra emlékszik már. Észrevétlenül kerítette hatalmába a romlás. Hamuszín sárral borított valami feküdt összekucorodva éjszakákon át (saját magára ismert benne); fulladozva, erőtlenül vonszolta magát. Lázas kábultában törölte szakálláról, öltözékéről a hányásnyomokat. Időnként egy szellős, nagy odú várta. „Csak el ne nyeljen, a felejtésbe süllyesztve végképp! Vagy szél ne szóródjak, mint hamuvá omló parázs!” Ez a szörnyű gondolat hajtotta szívére a vért. Hazáját önként adta fel; anyanyelve is elvész, ha nincs, akire bízni a hanglejtés különös dallamát, a szavakat. Lehet védekezni a kövön sütkérező csörgőkígyó ellen, folytatható az araszolgató lét a szívós csúszómászók és a színes szárnyú madarak között. De mik ezek a kísérteties villámlások a fojtogató, golyvás homályban? Talán a tilosban járó memória őrülete!... Előbb öklével célozta meg homlokát, aztán a falhoz verte. Olvasta egyszer, hogy valakinek hallucinációi voltak, de közben legbelül a hallucináció volt a valóság...

Felbukkant valami a mélyből, s hirtelen minden megváltozott. A sötéten átütött a fájdalom. Csíkokban, mint az esőpászma.

A söntésbe beront két testes alak, hordágyat hoznak. A kínzott arcú Kerényi csontos ujjai ökölbe szorulnak. Vergődik a kemény karok szorításában; zihálva mereszti szemét az idegenekre. Föl akar ébredni, de lehetetlen. Mert ébren van. A farmerek hahotáznak, mint valami vidám nebulók; közben szakállukra folyik a whisky.

Ő éppen rondót játszik egy ócska, roskatag zongorán. A hangjegyek vadméhraja mozgó, zümmögő folt kifehérített háttér előtt. Megint fölriad – most attól, hogy néhány másodperc múlva semmire sem fog emlékezni. Ezek az otromba pofák a nemlétbe csalogató valóságot jelentik? Vagy az öngyilkos álmokba való visszatérésben higgyen?

A múlt önmagába folyó tükre az igazi földi nehezék. A tükörkép minduntalan árnyékba vagy lángba borul, attól függően, hogy a létezés tudata vagy a kín okozta önkívület kerekedik felül.

*

Most csend van, nem fúj a szél. Csak a fákról, bokrokról rajban felröppenő seregélyek, csak a patákkal összetiport, a szekérkerekekkel szétszabdalt dűlőút nyögése. A farmerházakat fosztogató, bandákba verődött útonálló legényeket, a pisztolyaikat pufogtató söpredéket elnyelte a ragacsos, sáros talaj.

A vörhenyen, a rozsdába játszó foltokon átsüt már némi meleg; a pislákoló gyertyalángban szellőzködve hivalkodik a szétfeslett – konyharongynak, (istálló)lábtörlőnek használt díszmagyar.

Újháziék farmja. A mezőnek új arca van. Ez az otthoni, dajkáló homály – nem a megszokhatatlan nyirkos, szemcsés szürkület. Akár egy szenteste. Bensőségesen bibliai.

Feje fölött kristálytiszta kékség. (Ilyenben lakhatnak az angyalok.) A házőrző eb egy letört gallyat kap fogai közé. Porhótól csillog az élősövény.

„Hadd meséljek neked, hátha attól megnyugszol – hajol Kerényi fölé a jóságos arcú Újházi. A Humbolt, a hajó, amelyiken Kossuthék átkeltek az óceánon, ellenkező szél fújván, néhány óra alatt valóságos kórházzá lett. A sok sápadtan lézengő utas közt alig akadt egy-egy derűs, a tengeri betegséggel dacoló pirospozsgás arc. A Pulszkyé ilyen volt, rajta a tenger se bírt kifogni; jól tudod, a szárazon is mindig ügyesen forgatta köpenyegét, arra, ahonnan a szél fútt. Kossuth kabinjában tölte a viharos napot, az ebédnél csak neje jelent meg Pulszky társaságában. A legjobb borok közül válogathattak. Ha Pulszky nem kotnyeleskedik annyit, nem üti bele az orrát mindenbe ott is, a magyarok népszerűségén nem esett volna csorba a hajóskapitány szemében...” „Esett, más miatt is, később” – szúrja közbe meglehetős élesen Kerényi. Újfalvit azonban nem olyan fából faragták, hogy ennyi az ő parttalan beszélyének gátat vethessen, különösképp egy kis itóka mellett. „Kossuth, mondják, nyájas volt s egy fokkal falfehérebb, mint szokott – folytatja –, midőn végre a szultántól ajándékba kapott ékes kaftánjában megjelent a fedélzeten. A kaftán ujjait a híres londoni szűcs, Nicolay (vajon nem magyar az is?) látta el prémmel, az illett a kormányzó prémmel bélelt kesztyűjéhez. Mit gondolsz, mennyibe kerülhetett?... Na, de hagyjuk a tengeren való hánykolódást, abból te alaposan kivetted a részedet, két viharos hónapon át... Várd meg, hogy hova akarok kilyukadni. Partra szálláskor egészen megmártóztál a tengerben, víz alá merültél. Kis, ravasz hunyorítással. – Ott vagy tán ma is. Ejsze, annak iszod a levét... De láttál-e a Pulszkynál lévő pénzből egy vasat bár?! Jóllehet Londonban 6 arra hivatkozott, hogy azoknak tartogatja, akik áthajóztak Amerikába. Téged persze, ahogy a díszes kőrútjukkal nem törődtél, most sem a pénz érdekei, a megmaradt 180 ezer forint, amivel állítólag Batthyány Lajos miniszterelnöknek számolt volt el Pulszky. Kérdés, hogy a gróf kivégzése előtt, vagy pedig...”

„Azután, a másvilágon” – sóhajtja a lázas Kerényi fölocsúdva.

Jósika felpanaszolta, hogy az „öreg” stílusa milyen dagályos; ő ezt nem tapasztalta. Igaz, Újházi nem neki írt olyan levelet, hogy: Sajnálom, barátom, reményem nem teljesedhetik, veled együtt körüllovagolhatni gulyánkat és ménesünket... mert ha már őseink sírhalmaitól elűztek, legalább az a parányi pótlék maradhatott volna fel szíveinknek, hogy együtt, többen viseljük a rabióné súlyos golyóját...„De én még amiatt is Pulszkyra neheztelek – fejezi be Újházi kedvetlenül –, hogy a Kossuthtal kiötölt közös tervünk füstbe menni látszik. Azt írta nekem Lajos: Ha tíz hónapon belül a hazába diadallal vissza nem térhetek, magam szorgalmazom két-háromszázezer magyarnak az Amerikába való telepítését... Meghogy: a nevében mondjam meg nekik, hogy legszívesebben egy új státust alakítana itt velük...”

Melyik nagyobb önámítás? – Kerényi behunyja szemét, hogy jobban fölidézhesse magában a Kossuth előtt kétrét görnyedő szerencsétlen emigránsokat. – Segélycsapatokkal visszatérni Magyarországra, és a maradék életek árán kockára tenni újra azt, amit a világ urainak szövetkezése meghiúsított? Vagy úgymond szabad farmerekként, de földhöz ragadtan (itt vagy akár Texasban, Kanadában) lélekben, nyelvben megtartani – jobb időkre átmenteni – a magyar emigrációt?

Ő sem szabadult meg végzetétől, hiába menekült több ezer mérföldnyire a címerébe bitófát állító Kor elől. A kaland mindig félelemel töltötte el: ködös misztériumként lebegett szeme előtt.

Ziláltan próbál megfogózkodni valamibe. Mind csak foszlány, amihez ér. Mint akit kifosztottak – az ígéretekből is. Egyetlen érték az arany(?); konok, nem kopik... Az ő egész élete viszont reményrongy, szivárványcafat.

Zsebében összegyűrt levél. Világéletében magányos volt; mégis írnak, üzennek neki, ha nem más, a halottak.

„Mennyi minden emlékeztet reád, barátom! Az utcád, a szállásod, a Gimnázium, a kávéház szeglete. Fakult köpenyegedben álltál elém álmomban, percekig némán kerestük egymás tekintetét. De mielőtt a mellemre szoríthattalak volna, te kifutottál a szobámból, ki a bizonytalanba. Pedig el szerettem volna mondani neked mindazt, amit a gimnázium padjában mindig jobban tudtál volt nálam: kezdve a genezistől a Makkabeusok könyveiig. Hisz gondolj vissza, nem én voltam-e örökké az elégedetlen és a forrófejű, aki penészes ízét kifogásolta az ajándékkalácsnak is, te pedig nem győztél engem á la Seneca csendesíteni... A minap a Villói csárdához vitt utam; együtt uzsonnáztunk egykor ott, habár a jó kocsmárosnénak nem volt egyebe barna kenyérnél és hagymánál, s pálinkáspohárból mérte nekünk a bort. Nahát, azóta esőzések idején körös-körül minden mocsár. Alig lábaltam ki az egyik kiáradt pocsolyából, a másikba szakadtam. Ráadásul nem szüretre voltam meghíva, hanem egy szomorú pompának valék részese. A boldogult a meghurcoltatások egyik áldozata (mellesleg unokabátyám volt), nemrégen szabadult ki, a tömlöcfalak minden erejét kiszívták. Az estvéli homályban a lángoló szövétnekek, a koporsót kísérő gyásznép és a felsikoltó özvegy épp elég oskola volt számomra, hogy szerencsés embernek mondva magam, a néhai szeppent diákként lesütött fővel hallgassam a pap beszédjét s a bús muzsikaszót. Valaki felőled kérdezett, csak úgy vaktában, hogy hová rándultál ki, és nem kötötted-e még kontyba a Múzsád haját?...”

*Mint aki az idő golfáramában sodródik, Kerényi észre sem veszi, hogy a generális lánya, Újházi Klára aprósüteménnyel kínálja. Az ablak a fagyott gyepre néz, a konyhában a lányok tányérokat törölgetnek, a farsangi mulatságról folyik a szó. Ő jeges szúrást érez tüdejében, vér tolul nyelvére; a rohamot megelőző fulladástól tart megint. Vajon csak leromlott szervezete miatt képtelen beilleszkedni ebbe a körüljárhatatlanságában is korlátolt, zárt világba? Melyben szerelmet, álmot adnak-vesznek, s legmegrázóbb emléked is olcsó hulladék a talpak alatt, jobban ki van szolgáltatva az idegenség közönyének, mint a csikorgó kavics.

Ennyi elég volt vezeklésnek; több piszkos, lucskos, sárba fulladt újévet nem kíván megérni. Valami óriás árnyék ingadozik a meszelt falon. A saját feje volna?! Csak hozzá ne érjen valaki, mert még ki talál bomlani, akár a hangyaboly. Még hallja, hogy a báladóról vitáznak (az egydolláros belépti díj is zorddá keményíti az új farmer szívét), meg arról, hogy a hölgyek kötelesek meghívottjukkal járni minden táncot, ha már ő volt a „bankárjuk”... Maga előtt látja a gálában lovagoló tiszántúli, felvidéki gentlemaneket; mögöttük – a nyeregben vagy szekéren – a ladyk, a szülők, gyermekek és atyafiak. Fénymázos topán, fekete nadrág, frakk, de kihajtott inggallér. (Petőfi, nemcsak Vetterrel szemben győztél, a nyakravaló az új polgárok világában sem divat!) A hölgyek mézzel kevert forró whiskyvel melegítik fel átfázott tagjaikat; a férfiak kint a nyílt tűznél gumit rágnak, vagy rágyújtanak. Pipát tömnek, ha van dohány; a máskor moszkitókat elűző füst ilyenkor jó megidézni az elhalt, elhagyott – kihűltnek hitt szellemeket.

Kerényi nem várja meg, hogy asztalhoz hívják; észrevétlenül kibotorkál a vadszőlővel befuttatott verandára. A homályban megsejti a rikító szalagokkal díszített ruhájú s olcsó kölnivel pacsulizott ladyk érkezését, akik rendszerint az ökörszekéren szoktak átöltözni, s borzadállyal gondol arra, hogy egy egész éjszakán át hallgatnia kelljen a néger muzsikusok tizenkét taktusból álló amerikai talpalávalóját, ha netán a iowai őserdő mélyén fel nem csendül egy tüzes ritmusú csárdás vagy egy palotás. Egyik fajta akklimatizálódásban sem kíván részt venni. E hajlékhoz is csak a betegsége köti már. Az orvos különben Újháziéknak újabb húsz dollárjukba kerülne.

Letép egy maréknyi füvet, hajtja valami a sötétség felé. „Tartsd féken indulataidat, mint fenevadakat a cirkuszi szelídítő!” Átbukik egy gombákkal burjánzó farakáson. Nem lát, inkább csak hallja a vadon hangját, a korlátlansággal kecsegtető ismeretlen erejét... „Csavaroghatsz, de rab vagy. Moshatod magad nedves fűvel, fakóvörös röggel, vízeséssel – úgyis tudod, hogy halott vagy!”

Valamelyik nap verítéktől tajtékosan, lázasan kifutott a házból, hogy: „Kaszálnom kell!” A bukdácsoló, meg-megbicsakló sovány testet ölelő, gyöngéd karok fogták fel, s vitték be az ebek irigy csaholásától kísérve a meleg fészekbe.

Most is, hányszor tápászkodik föl a part menti fűből, az ólomszínű sárból. Már nem látszik a füstös, rongyos látóhatár; de fülében zúgnak a Thomson folyó hullámai, melyek feltörik a parti jeget, úgyhogy a zúgó ritkán szokott befagyni.

„A füves rengeteg magyarjai farsangot ünnepelnek, mint a civilizáció élvezői! Micsoda komédia!”

Gonoszul felvihog; a kavargás köhögésbe torkollik.

Ha kihalt a szív honfitársaiból, egészen úgy virít majd arcukon a mosoly, mint egy amerikai reklám. „Isten veletek, fejlett idegzetű, rövidre nyírt koponyák!”

Már hallja az optimizmussal felpumpált, ékes gyászbeszédet, mely azőó porhüvelye fölött fog elhangzani.

El kell tűnnie – ezt érzi mióta már. Nem tudja, hová és mennyi időre. Tán csak egy napra, egy évszakra. Semmiképpen sem ezer évre. Kellemetlen érzéssel töltötte el, hogy annyi emberrel kell sodródni. Mint amikor a hajó a hullámokon hánykolódott; süllyedt, emelkedett, s a világ körvonalai egymásba folytak. Némelyik útitársa a sötét vizű öbölbe jutva négykézláb igyekezett kilábalni, felkapaszkodni a partra. Mások hason csúszkáltak; lemerülő, felbukkanó, összeütköző alakok – az izzadság tengerében! Kész tortúra várt rá. Olyan utazás ez, amely nem anekdotagyűjtéssel szokott végződni. Hogy nem számolt már elhatározásakor a hiábavaló szenvedéssel?... Alig ért partot Amerikában, otthon már koholt hír kapott lábra, legalábbis Tompa szerint, hogy kebelbarátját örvény (vagy krokodilus) nyelte el. Itt pedig a poloskás, avas kosztól, penésztől bűzlő takarók és menhelyek, csőre töltött tekintetek!

Eres, sörtés, sziklaéles arccsontok hajolnak bele a baljós estbe; a kép egyre zsúfolódik. Már nem azt kérdi a lélek, hogy hol jár, hanem, hogy: ki vagyok én?... Az álmok szoktak felszínre hozni ennyi rejtélyt, kiteregetve az illúziók vakító fényébe, majd hirtelen szertefoszlatva, mint egy ki tudja, hány generációt és asztaltársaságot kiszolgált, elnyűtt-mállott vászonabroszt. Bizonyára ő is álmodik, már az összefüggő gondolkodás is nehezére esik, nem csupán a mozgás, mintha előbb kívül-belül szétszaggatták volna, aztán megpróbálták összerakni, de rosszul illesztették egymáshoz – nemcsak a csontjait. A szétdarabolt, elkótyavetyélt lélek hol itt, hol amott rikolt föl, segítségért kiabál. Így szokol el magadban lelni fel az örömet... Ezt ki mondta vajon? Fáy András vagy Vahot? „Sárga levélként nyargal”... a vihar... vagy a reménytelenség? „Nem fog-e a csalogány halva fekünni alant?” Ez Vörösmarty...

„Elfajzott a világ; elborulhat az agy! S lesz idő, midőn a romantika sem tartozik már legszebb nemzeti tulajdonságaink közé; de régi erkölcsnél, hangzatos ősiségnél is nehezebben kezdi ki ártatlan hóbortjainkat (akárha a poézist) a mohó bírvágy.Mikor már azt képzeled, hogy a nehéz, mostoha sors (Jósika Brüsszelben az emigráció nyomorúságának nevezi) megfosztott minden reménytől, és a végső lemondás felé sodor, eszedbe jut a Bavariából származó hóbortos gróf, aki festőnek dilettáns volt, de egy múzeumra való gyűjteményt hagyott maga után. Megszokott emberi környezetéből kivetetten mindenáron meg akarta vallani, hogy fél és szeretetre vágyik. Kényszerlakhelye falairól Napóleon meg George Washington néz le ránk az ő irtózatot kifejező szemeivel. Képgyűjteménye a magányosság megrázó dokumentuma a vadon kellős közepén. Az európai emigráns számára talán van remény. Az amerikai telepesnek, a nyomasztó rengetegbe vagy a prérire kitelepültnek csak a földhöz kötöttség marad; nem feltétlenül a feje fölött köröző keselyűk miatt válik depresszióssá...”

Egy út mentén világító koponya kaján vigyorából kikövetkeztetni az emberi léttel hazardírozó agyvelő finom rovátkájú szerkezetét.

Kerényi már rég megadta magát. Levezekelni mindent úgyis képtelenség (főként ártatlanul): azt, hogy valamikor verseket írtál, s egy lángelme barátja voltál, hogy magyar vagy, hogy európai.

Ha idejében megtalálják, köpenyt hajítanak nyitva felejtett szemére. Durva pokrócba csavarják bűzlő testét. S elhangzik a megnyugtató diagnózis: „Őrült volt.”

Szívverése szerencsére ekkor már nem üt át a bordáin. A szakáll benövi arcát. Győzött véglegesen a kiirthatatlan vadon.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék