Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. január, VIII. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kegyetlen kegyelet

Kegyetlen kegyelet

Szabó Gyula: Kegyetlen kegyelet. Polis Kiadó, Kolozsvár, 1996.

Szabó Gyula vallomásos író. Minden könyvének története elkeveredik családja történetével, sok könyvében a cselekmény magja a Kurta Szabók históriája. Megható ez a kissé talán naiv meggyőződés, ami új könyvének is alapja: hogy az Olvasót rendkívüli módon érdekli, hogyan és mikor halt meg Papó, s hogyan és mikor haltak utána sorban az író Édesanyja, az Édesapja s legutoljára, 1993-ban a szeretett testvérbáty, Sanyi is. S hogy az Olvasót természetesen az is érdekli, mit írt haza Szabó Mózes a frontról, miként játszódott le a kollektivizálás, milyen filmet néztek Szabó Gyuláék a Sanyi halálának estéjén, s még nagyon sok minden.

Mert Szabó Gyula minden eseményt gondosan dokumentál: levelekből, naplókból, rádióműsorokból, búcsúztatókból, zsoltárokból idéz, s aprólékosan följegyzi azt is, milyen gondolatok kavarogtak a fejében ekkor és ekkor, s milyen emlékek jutnak eszébe erről „és erről az eseményről.

Ez az aprólékosság nagyon közel hozza az írót az Olvasóhoz. Olyan, mintha a beszélőnek sorra jutnának eszébe a dolgok, ám ez a sorrend semmiképpen sem valamiféle kronológia – egyszerűen a beszéd hozadéka. A kedvesen elmesélt szokások is megteszik a magukét ebben a folyamatban, mely az írót emberré teszi: Szabó Gyula ugyanúgy kapál, ugyanúgy kacsózza a szőlőt, ugyanúgy ragaszkodik a földhöz, mint bármelyik parasztember; és ugyanúgy rajong a Duna TV-ért, mint akárki az ő nemzedékéből.

A stílusnak külön érdekessége és bája a rengeteg nyelvi fordulat; ezek részben tájszavak, részben mindannyiunk által használt kifejezések: a kutyák „fogták” az idegeneket, a szalonna mostanig „nem járt elő”, a Homoród a „Homoródunk”, az Almásra látogatókat otthon a „sült aszály” látványa fogadja stb.

Az imént nagy kezdőbetűvel írtuk az Olvasót, s ha valahol, hát itt igazán jogosult ez az eljárás. Szabó Gyula ugyanis egészen világos és határozott szándékkal beszél valaki(k)nek, és ezt a Valakit vagy ezeket a Valakiket nagyon tiszteli – nem akarja becsapni a közönséget. Szinte érezzük a bor meg a szalonna ízét, halljuk a házigazda dicsekvését („Újonnan telepített, fiatal szőlőtőkék fekete terméséből készített vörös bor” – 12. oldal), és őszinte részvétünket fejezzük ki bátyja halálakor. Óriási mesélőkedve van, azok közé az emberek közé tartozik, akik csak társaságban érzik jól magukat, esetleg a kertjükben. Hirtelen Mikszáth jut eszembe, s a román irodalomból Creangă; csak ők tudnak ilyen kedvesen és szórakoztatóan mesélni. Eltűnik minden kételyünk, félretesszük félelmeinket az irodalom céljával és feladatával kapcsolatban, s nem aggódunk már a „megmaradás” verejtékszagú kérdései fölött sem – hallgatjuk az öregurat; az öregurat hallgatjuk. És tényleg, kíváncsiak leszünk arra, melyik napon mit ültetett, és mikor értesült Papó haláláról. El-elkalandozik, de többnyire nem bosszantóan vagy unalmasan.

Néha mégis unalmassá válik. Egy idő után például zavaró kezd lenni, hogy mindenről a bátyja halála jut az eszébe. Ilyen kínos pillanat a Jób könyvének elemzése-magyarázgatása. Szabó Gyulának láthatóan nincs hajlama az elvonatkoztatásra, s ezért – sajnos – vulgarizál. Úgy tesz, mintha a bibliai történet minden egyes sora a Sanyi tragédiájára is vonatkoztatható lenne. Így születnek az ehhez hasonló passzusok: „... ha a koporsóba zárt halott békétlenkedhetett volna, maga is Jóbként panaszolhatta volna, hogy az Isten miért nem bánik a jóval is úgy – legalább úgy –, mint a gonosszal: a veszedelemnek napján rejtse el a «nagy baj» elől, a haragnak napján szabadítsa ki a halál kezéből, hogy érhessen vénséget legalább hetven esztendeig...” (226. oldal)

Persze, a szövegbe sok minden belekerül, aminek pedig nem ott volna a helye – az írás folyama sodraiékot is visz magával. De a mű létrejötte mégiscsak egy techné eredménye, s e technikai művelet során a szűrő is működésbe lép, elválasztván az ocsút a búzától.

Hála az Istennek, az ilyen mélypontok nagyon ritkák. Általában élvezhető, helyenként gyönyörű szöveggel van dolgunk. Íme, egy jó példa erre, befejezésül:

„Egy idő után szükségét éreztem, hogy járjak egyet, elvonuljak egy csendes «szünetbe». Kimentem a kertbe, tébláboltam a fák között. A legmélyebb csendek és nyugalmak helye volt ez nekem, szinte időtlenül, tele a kaszálások, szénák, sarjúk emlékével, nagy almaszüretek, szilvászások, házépítő kalákázások, nagy családi együttlétek, csendes nyaralások emlékével. Az öreg szilvafák a Kurták régi idejéből csaknem ugyanolyanok ma is, mint hajdani gyermekkoromban: jegenyésen magasba nyúltak, csupasz, hosszú törzsekkel, csak létrával lehet felmászni rájuk; szegényes külsejük ellenére jól termő fajták, sokszor hoztak a házhoz ízen, pálinkán, aszaltszilván kívül pénzt, pityókát s egyebet; néhánynak a hegyében sokszor ott kéklett hazavárón a késő novemberi hetekig a «kóstoló», s ha novemberben sem jöttem haza, az ágakat szilvástól letörve tárolták a pincében.” (257. oldal)

DEMÉNY PÉTER


kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék