Tempus fugitivus

Tamás Tímea: tempus fugit.

Komp-Press-Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1994.

Hol van az a határ, amelynél a mesélőnek meg kell állnia, amikor még tud úgy beszélni a mindennapokról, hogy az ne tűnjék soknak, hogy amit elbeszél, ne érződjék mesterkéltnek?

„Ezek a történetek lényegük szerint mindennapiak” – jelzi Tamás Tímea a bevezető sorokban, mintegy a maga mentségére. S a mentegetőzéssel a továbbiakban sem hagy fel, vissza-visszatérően sopánkodik, ő nem is tudja, érdemes-e lejegyeznie, nem is tudja, minek mondja, tulajdonképpen aligha érdekes, amit ő itt leír. Problémájának ekként elénk tárt lényege: hogyan írjon úgy, hogy ne akarjon többet, mint amennyire tudása képessé teszi, s ezzel együtt mégis közérdekű legyen? Szövegeiben lépten-nyomon felfakad egy-egy sóhaj: „mindig ódzkodtam róla írni/beszélni”; „az én szövegem szándékosan maradt ki... töltelékszöveg... fölösleges, mint ez az utolsó tíz sor”; „megint és újra elfog a bizonytalanság, a talán”; „sokat töprengtem azon, hogyan írhatnám meg”; „Nagyon kicsi lehettem. Bizonyos mércék szerint most is az vagyok”. Nem is merészkedik messzire. Röviden, nagyjából tételesen követve az eseményeket és a lélek mozdulásait, elmondja, ami történt: a buszon, a vonaton, a rádió mellett, egy kollégiumi vendégeskedésen. Az eseményeket átélő személy azonos azzal, aki azokat lejegyzi, azaz miközben tudja, hogy neki az írás a mestersége, mindezek tudatában mégiscsak éli mindennapjait, beszél, találkozik ezzel-azzal, cselekszik, gondolkozik, dönt. Eldönti, hogy írni fog, megírja mindennapjait, ami viszont a közérdekűséget, a leleplező író szerepének való megfelelést kívánja tőle. E zavar (az önazonosság zavara) végül is visszatartja őt, félénkké, már-már bosszantóan szerénnyé teszi. Őt és a mondatait. „Nem szeretnék hálátlan lenni”; „Mindezt persze mindenki tudja. Miért is ne tudná”; „talán így van, talán nincs így”. (Tamás Tímea legtöbbet használt szava a talán.) Végül is nincs önmagáról érvényes beszéde. És a világ dolgaival is hasonlóan van, bár érteni szeretné őket, mégsem ismeri ki magát közöttük. A Rapid Transilvania – 1993 című írásában mondja: „Egyedül a tehetetlenségem volt reális.” De nem. Az sem lehet az, mert nem láthatjuk a tehetetlenség gazdáját. Nincs jelen a szabad nézőpont, amelynek szabadságából akár elegyesség, ellentmondásosság, ügyetlenség fakadna. Nincs jelen a személy, aki arról ír, amiről véleménye van, legyen az a 3-as troli vagy az oxfordi lazac. Nincs jelen az a személy, aki nyugodtan kijelentheti, akár azt is, hogy nem illetékes, nem is akar ítélkezni, sem tanulságokat levonni, attól tartózkodik – ő egy hivatásos nézelődő csupán. Márpedig a személyes érintettség hozza közel az olvasóhoz az egymástól (és az olvasótól) mégoly távoli dolgokat is.

A kohézió hiányának más oka is van, ami talán szintén a fentiekben vázolt zavar, önazonosságtudat-hiány következménye.

„Az itt olvasható írásokból – remény szerint – összeállítható egy kép. A kép. Bármelyikünké. Az enyém, a tied, az övé, valamennyiünké. Egészen pontosan egy mozaikról van szó, egyfajta kirakósjátékról, melyet el lehet kezdeni, és abba lehet hagyni, és melynek játékszabálya maga a kronológia.” Majd a továbbiakban: „Valamennyi történet – egy történet. Mindegyik történet – egy mozaikszemcse. A szemcsék a különböző létezés rétegeiből valók. A belőlük összerakható kép jellegzetesen, felismerhetően hozzánk tartozik. Valamiképpen. Mindenféleképpen.”

Látható tehát, hogy miközben annyit ódzkodik, a szerzőnek ezekkel a szerény mindennapi történetekkel valamiféle általános, tág képnek a megalkotása a célja. Miközben kishitűen pepecsel a mondatokkal, azt szeretné, ha azok túllépnének önmagukon, és messzire jutnának, mondjuk, kirajzolnának egy aktuális és közérdekű tablót.

Csakhogy a bizonytalanság, a félénkség attitűdjével a szerző eleve kivonja magát a mondatokból, s ezáltal kérdésessé válik az a lehetőség, hogy a mondatok, a

történetek általánossá váljanak. Nem válhatnak azzá, hiszen máris hiányzik valaki belőlük. Nem juthatunk a személyes, mindennapi ügyeken túl, mert még odáig sem jutottunk el.

A recenzió elején felvetett kérdésre nem adhatunk választ. Voltaképpen a kérdésig sem érkeztünk meg. A bizonytalankodás, a maszatolás (a sok-sok nekifutás, ismétlés, üresjárat: „Bármelyikünké. Az enyém, a tied, az övé, valamennyiünké. Valamiképpen. Mindenféleképpen”), a tisztázatlan írói magatartás („el lehet kezdeni, és abba lehet hagyni”), az írói mesterség definiálatlansága, az írósághoz való anakronisztikus hozzáállás („csak úgy írok”), egyfajta lelkes szakszerűtlenség kicsorbítja az írói alkat valamennyi értékét, az érzékenységet, a beleérzés képességét, a lélek rezdüléseinek gazdag muzsikáját. A szöveg, a személy kitárulkozásának esélyét megadó mű messze kerül, fugitivusként integet a távolból.

KABAI MELINDA

Panaszkodik a madárijesztő

Tamás Tímea: A madárijesztő panaszai. Polis Kiadó, Kolozsvár, 1996.

Tamás Tímea új verseskötete „meg-megingó monológ”. De nem abban az értelemben, ahogy Kovács András Ferenc használja a kifejezést.

Monológ, mert mint önkifejezésének lírai alanya, ő a megszólító, a megszólítottnak pedig nemcsak mibenléte, hanem léte is kétséges, vagy inkább feltételezett. (A „megszólított” – legtöbb esetben ugyanis Isten.)

Monológ, de meg-megingó. Először azért, mert van olyan vers is a kötetben, ami nem monológ. Aztán meg azért, mert a monológ hitelessége időnként megmeginog.

A legelső benyomás a teljes kötet olvastán az volt, hogy monoton. Nagyon monoton. A lírai alany negyvennyolc oldalon át siratja önmagát (és a madárijesztőt). A monotonitásnak a legfőbb oka az, hogy a költőnőnek nincs humorérzéke. Mindent túl komolyan vesz, önmagát, saját költő voltát, bevallottan öncélú, énközpontú művészetét is. Ha önmagát komolyan veszi az ember, az még nem baj, de ha ezt túl komolyan teszi, az nem őszinteség, hanem rámenősség, erőszakosság, bizonyos szinten kicsinyesség lesz. Ha azonban mindezzel (költőséggel, művészettel, saját énje és léte problémájával) játszana, sokkal hitelesebb lehetne. Mert az önsajnálat nem tesz jót a hitelességnek, a lírai én pedig már önmagában póz, olyan póz, amelynek mint olyannak kell hitelesnek lennie. A túlzott világfájdalomnak megvan az a veszélye, hogy csupán költői attitűdnek,