Tempus fugitivus
Tamás Tímea: tempus fugit.
Komp-Press-Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1994.
Hol van az a határ, amelynél a mesélőnek meg kell állnia, amikor még
tud úgy beszélni a mindennapokról, hogy az ne tűnjék soknak, hogy amit
elbeszél, ne érződjék mesterkéltnek?
„Ezek a történetek lényegük szerint mindennapiak” – jelzi Tamás Tímea a
bevezető sorokban, mintegy a maga mentségére. S a mentegetőzéssel a
továbbiakban sem hagy fel, vissza-visszatérően sopánkodik, ő nem is
tudja, érdemes-e lejegyeznie, nem is tudja, minek mondja, tulajdonképpen aligha
érdekes, amit ő itt leír. Problémájának ekként elénk tárt lényege: hogyan
írjon úgy, hogy ne akarjon többet, mint amennyire tudása képessé teszi, s ezzel
együtt mégis közérdekű legyen? Szövegeiben lépten-nyomon felfakad egy-egy
sóhaj: „mindig ódzkodtam róla írni/beszélni”; „az én szövegem szándékosan
maradt ki... töltelékszöveg... fölösleges, mint ez az utolsó tíz sor”; „megint
és újra elfog a bizonytalanság, a talán”; „sokat töprengtem azon, hogyan
írhatnám meg”; „Nagyon kicsi lehettem. Bizonyos mércék szerint most is az
vagyok”. Nem is merészkedik messzire. Röviden, nagyjából tételesen követve az
eseményeket és a lélek mozdulásait, elmondja, ami történt: a buszon, a vonaton,
a rádió mellett, egy kollégiumi vendégeskedésen. Az eseményeket átélő
személy azonos azzal, aki azokat lejegyzi, azaz miközben tudja, hogy neki az
írás a mestersége, mindezek tudatában mégiscsak éli mindennapjait, beszél,
találkozik ezzel-azzal, cselekszik, gondolkozik, dönt. Eldönti, hogy írni fog,
megírja mindennapjait, ami viszont a közérdekűséget, a leleplező író
szerepének való megfelelést kívánja tőle. E zavar (az önazonosság zavara)
végül is visszatartja őt, félénkké, már-már bosszantóan szerénnyé teszi.
Őt és a mondatait. „Nem szeretnék hálátlan lenni”; „Mindezt persze
mindenki tudja. Miért is ne tudná”; „talán így van, talán nincs így”. (Tamás
Tímea legtöbbet használt szava a talán.) Végül is nincs önmagáról
érvényes beszéde. És a világ dolgaival is hasonlóan van, bár érteni szeretné
őket, mégsem ismeri ki magát közöttük. A Rapid
Transilvania – 1993 című írásában mondja: „Egyedül a
tehetetlenségem volt reális.” De nem. Az sem lehet az, mert nem láthatjuk a
tehetetlenség gazdáját. Nincs jelen a szabad nézőpont, amelynek
szabadságából akár elegyesség, ellentmondásosság, ügyetlenség fakadna. Nincs
jelen a személy, aki arról ír, amiről véleménye van, legyen az
a 3-as troli vagy az oxfordi lazac. Nincs jelen az a személy, aki nyugodtan
kijelentheti, akár azt is, hogy nem illetékes, nem is akar ítélkezni, sem
tanulságokat levonni, attól tartózkodik – ő egy hivatásos
nézelődő csupán. Márpedig a személyes érintettség hozza közel az
olvasóhoz az egymástól (és az olvasótól) mégoly távoli dolgokat is.
A kohézió hiányának más oka is van, ami talán szintén a fentiekben vázolt
zavar, önazonosságtudat-hiány következménye.
„Az itt olvasható írásokból – remény szerint – összeállítható egy kép. A
kép. Bármelyikünké. Az enyém, a tied, az övé, valamennyiünké. Egészen pontosan
egy mozaikról van szó, egyfajta kirakósjátékról, melyet el lehet kezdeni, és
abba lehet hagyni, és melynek játékszabálya maga a kronológia.” Majd a
továbbiakban: „Valamennyi történet – egy történet. Mindegyik történet – egy
mozaikszemcse. A szemcsék a különböző létezés rétegeiből valók. A
belőlük összerakható kép jellegzetesen, felismerhetően hozzánk
tartozik. Valamiképpen. Mindenféleképpen.”
Látható tehát, hogy miközben annyit ódzkodik, a szerzőnek ezekkel a
szerény mindennapi történetekkel valamiféle általános, tág képnek a megalkotása
a célja. Miközben kishitűen pepecsel a mondatokkal, azt szeretné, ha azok
túllépnének önmagukon, és messzire jutnának, mondjuk, kirajzolnának egy
aktuális és közérdekű tablót.
Csakhogy a bizonytalanság, a félénkség attitűdjével a szerző
eleve kivonja magát a mondatokból, s ezáltal kérdésessé válik az a
lehetőség, hogy a mondatok, a
történetek általánossá
váljanak. Nem válhatnak azzá, hiszen máris hiányzik valaki belőlük. Nem
juthatunk a személyes, mindennapi ügyeken túl, mert még odáig sem jutottunk el.
A recenzió elején felvetett kérdésre nem adhatunk választ. Voltaképpen a kérdésig
sem érkeztünk meg. A bizonytalankodás, a maszatolás (a sok-sok nekifutás,
ismétlés, üresjárat: „Bármelyikünké. Az enyém, a tied, az övé, valamennyiünké.
Valamiképpen. Mindenféleképpen”), a tisztázatlan írói magatartás („el lehet
kezdeni, és abba lehet hagyni”), az írói mesterség definiálatlansága, az
írósághoz való anakronisztikus hozzáállás („csak úgy írok”), egyfajta lelkes
szakszerűtlenség kicsorbítja az írói alkat valamennyi értékét, az
érzékenységet, a beleérzés képességét, a lélek rezdüléseinek gazdag muzsikáját.
A szöveg, a személy kitárulkozásának esélyét megadó mű messze kerül,
fugitivusként integet a távolból.
KABAI MELINDA
Panaszkodik a
madárijesztő
Tamás Tímea: A
madárijesztő panaszai. Polis Kiadó, Kolozsvár, 1996.
Tamás Tímea új verseskötete „meg-megingó monológ”. De nem abban az
értelemben, ahogy Kovács András Ferenc használja a kifejezést.
Monológ, mert mint önkifejezésének lírai alanya, ő a megszólító, a
megszólítottnak pedig nemcsak mibenléte, hanem léte is kétséges, vagy inkább
feltételezett. (A „megszólított” – legtöbb esetben ugyanis Isten.)
Monológ, de meg-megingó. Először azért, mert van olyan vers is a
kötetben, ami nem monológ. Aztán meg azért, mert a monológ hitelessége
időnként megmeginog.
A legelső benyomás a teljes kötet olvastán az volt, hogy monoton.
Nagyon monoton. A lírai alany negyvennyolc oldalon át siratja önmagát (és a
madárijesztőt). A monotonitásnak a legfőbb oka az, hogy a
költőnőnek nincs humorérzéke. Mindent túl komolyan vesz, önmagát,
saját költő voltát, bevallottan öncélú, énközpontú művészetét is. Ha
önmagát komolyan veszi az ember, az még nem baj, de ha ezt túl komolyan teszi,
az nem őszinteség, hanem rámenősség, erőszakosság, bizonyos
szinten kicsinyesség lesz. Ha azonban mindezzel (költőséggel,
művészettel, saját énje és léte problémájával) játszana, sokkal hitelesebb
lehetne. Mert az önsajnálat nem tesz jót a hitelességnek, a lírai én pedig már
önmagában póz, olyan póz, amelynek mint olyannak kell hitelesnek lennie. A
túlzott világfájdalomnak megvan az a veszélye, hogy csupán költői
attitűdnek,