Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. január, VIII. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
SZEMLE

SZEMLE

Égi város

Fényi István: Égi város.

Pietas Keresztény Kulturális Egyesület, Nagykároly, 1996.

Irodalmi kérdésekben is gyakran lép fel döntőbíróként a fátum, és a szerző halála felmenti a versolvasókat és értelmezőket az előítélet terhe alól. Fényi István negyedik kötetét immár azzal a szándékkel vehetjük kézbe, hogy végérvényes (vagy annak tűnő) megállapításokat is tehetünk a költői életműre vonatkozóan. Annál is inkább, mert az Égi város című kötet egyszerre marad hű a korábbiakhoz (szimbólumai, témaválasztása, képalkotása és szerkezete révén), és egyszerre tagadja azokat (az absztrakció magasabb foka, elvontabb gondolatisága, hosszabb versformái révén). A kötet verseit alig érzékelhető rezignáció hatja át, amely leginkább a tengerparti fuvallathoz hasonlítható, amint állandó jelleggel áramlik a víz felől a szárazföld irányába, és így emlékeztet egyfolytában a tenger közelségére. A kötet versei hasonlóképpen emlékeztetnek bennünket Fényi Istvánra. Ennek a rezignációnak több forrását is feltételezhetjük (amelyek közvetlen vagy közvetett módon befolyásolhatták a költő közérzetét): gyerekkori emlékek, vidéki életforma, a második világháború tragikus megélése, a századvégi lét, az egyetemes és a nemzeti-nemzetiségi értékek miatti aggódás.

Weöres Sándor Ungvárnémeti Tóth Lászlóról mondja a következőket: „Ha azt mondja, hogy bérc, az nem valóságos, fizikailag járható bérc; ha azt mondja, hogy forrás, onnan nem buzog semmi, szimbolikus forrásról van szó.” Ez a megállapítás a költői konkretizáció lényegét érintően Fényi Istvánra is tökéletesen ráillik: ha azt mondja, hogy város (korábban világ), akkor nem egy konkrét városra (világra) kell gondolnunk, amelyben mindennapi küzdelmes és küszködő életüket élik az emberek, hanem az „égi városra” (a „benépesített” költői világra), amely a szellem és a lélek intézménye. Fényi István olyan éteri lírát teremtett, amelyben együtt kavarog a szent és a profán, az evilági és a túlvilági, a konkrétum és az absztrakció. Ennek a lírának természeténél fogva legfőbb lényege a jelképszerűség, valamint a szürrealizmusra alapozó képalkotás, de kedvenc eszköze még az absztrakció és a transzcendencia is. Véleményem szerint ezek azok a kulcsfogalmak, amelyek segítségével megközelíthetjük és „megfejthetővé” tehetjük Fényi István verseit. Képei összetettek, szimbolikusak, nem értelmezhetőek egyértelműen, minden egyes kép többszöri elvonatkoztatás eredménye. Itt minden a lírai „én”-re vonatkozik, és a költői világ mintegy az autentikus személyiség tulajdonságává válik, és feloldja a kettősséget valóság és művészet, az átélő és az élményt kifejező személy, az élmény áramló ideje és az élményt műbe rögzítő formák megmerevedett jellege között. Fényi István lírájának alapegysége a kép: a szavak és fogalmak között létesülő kapcsolatok adják a jelentést.

Az „égi város” szimbólum több arcú, több funkciójú absztrakt kép, amelyet áthat a keresztény hitből fakadó világszemlélet is. A fogalom égi jelzője paradigmasorba szervezi a bibliai-vallási és a keresztény kultúrkörbe tartozó hitéleti és művelődéstörténeti fogalmainkat. Az égi város nem valóságos, bejárható és lakható település, hanem a szellem és a lélek intézménye, költői szimbólum: „létéből eredően égi város / a legszebb dantei körben”. Azzal a különbséggel, hogy ide nem alászáll az ember (ill. az emberi lélek), hanem fölfelé tör, valami transzcendens világ után vágyik, amelynek mégis emberarca van. Ennek az atropomorf jellegnek kettős eredője van, egyik maga a költői invenció természete, másik a humanista és keresztény szándék, hogy ez az égi város embernek teremtetett, azzal a céllal, „hogy gyötörje halálig a honvágy veszedelme” (Az én városom).Ennek a városépítő költői invenciónak a keresztény mitológia mellett része még a gyerekkori emlékvilág, az olvasmányélmény és az eszkatológia, a túlvilági üdvösségtan. Így az Égi város ciklusban valóságos szimbólumkör alakul ki, amely a dantei logika szerint építkezik. Erre utal a hármas szerveződés is: 1. emlékszimbólum, 2. kultúrszimbólum és 3. túlvilági szimbólum.

1.  Az „égi város” mint emlékszimbólum: az elképzelt város a gyermekkori mesék városa, az igazság intézménye, az apa látomásaival benépesítve. A kétfejű sárkány, a királylány „valóságos” meseelemek, amelyek a maguk rendjén szintén szimbólumok, és a versben további áttételezések révén összetett szimbólumokká válnak (például a Te befogadó című versben).

2.  Az „égi város” mint kultúrszimbólum: a megidézett város egyszerre bibliai és földrajzi település, azaz konkrétum és absztrakció, olyan tökéletes jelkép, amelynek jól érzékelhető valóságalapja van. Éppen emiatt a Jeruzsálem című vers csak síkváltásokkal olvasható, a költő hol a valóságos, hol pedig a bibliai Jeruzsálemre gondol. Az olvasói tudatnak oszcillálnia kell az elvont és a konkrét verstárgy között.

3.  Az „égi város” mint túlvilági szimbólum: a költő égi városa olyan transzcendens világhoz tartozik, amelyben tulajdonképpen a tapasztalati világgal szembeni „másság” igénye fogalmazódik meg: „talán az égdarab, talán a látomás-utak / környékeztek meg, hogy iderójam: / égi városom, én kikiáltalak”. A szándékot nevezhetjük küldetésnek, sugallatnak avagy parancsnak, a költőnek mindenképpen teremtő feladata van: „ilyen vagy olyan, a te egyetlen időd lobog, / s meg kell alapítanod véglegességed városát / a földön vagy a fellegekben” (A városalapító). Ennek a költői vílágtermtésnek része egyfajta eszkatológia vagy profán üdvösségtan is, hiszen az égi városba csak az nyer bebocsáttatást, aki képes megszabadulni – ha kell lemondások és szenvedések árán is – a tapasztalati világ előítéleteitől. És ebben a költő (a szavak Krisztusa) mutat nekünk példát: „seperjétek a szelekkel belső mezőimet /, kedvetlenítsétek a gondolatban támadt szennyeződést”, vagy „megyek s megtorpanok, tiszta szememet féltve leginkább / szálkáktól, melyek szüntelenül felém tartanak, / míg életre keltem szerelmes városomat.”

Fényi István 1994 szeptemberétől örök lakója lett annak az égi városnak, amelybe vágyott, de itt hagyta számunkra, olvasói számára annak teremtett mását: költészetét. Adott tehát a költői város, amely benépesítését várja: legyünk mi mindnyájan örökös lakói.

VÉGH BALÁZS

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék