PENNA HISTORIAE

ASSZONYOK ERDŐVIDÉK VÁLTOZÓ TÁRSADALMÁBAN

hamvas béla: Sciencia sacra III. 258.

Erdővidék Székelyföld egyik kistája (sic!), amely Udvarhelyszék, Háromszék és Barcaság találkozásánál terül el. Egy medence, mely bár ilyenként földrajzilag egy világosan körvonalazódó egységet jelent, közigazgatásilag hosszú évszázadokon keresztül külön közigazgatási területekhez tartozott.

A 14.–15. századtól számolhatunk a székely székek végleges kialakulásával. Az addig vérségi-nemzetségi alapon szerveződő székelység ezzel bizonyára a magyarországi vármegyei rendszerhez igazodott, bár a magyar nemesség a királyi vármegyei rendszerbe lassanként beilleszkedve az ősi törzsszervezetét végleg feladta, a székelység a székrendszerben is megtartotta ősi szokásjogát. Így a székely székek hatásköre hasonlított a nemesi vármegyékéhez, de kiemelt funkciójuk volt a katonáskodó székelység hadi igazgatása.

Az ősi székely szokásjog szerint még az 1500-as években is az egész székelység nemesnek számított. Ez a nemesség annak köszönhető, hogy a székelyek azokat az ősintézményeket – a nemzetiségi és törzsszervezetet – vitték magukkal Székelyföldre és éltették tovább, amely Magyarországon a vezérek korában volt érvényes, és amelyet a királyság intézménye Szent István alatt megszüntetett. Az ősi székely jog tehát egy bizonyos fokú szabadságot jelentett az uralkodóval és az egyházzal szemben is, hisz az előbbiek csak ökörsütéssel adóztak, az egyházi tizedet pedig állatban fizették. Az ősi székely jog szerinti nemesi kiváltság, szabad jogállapot a 14. sz.-tól vagyoni szempontok szerint tagozódott. Így az eredetileg vérségi-nemzetségi szervezet birtokjogi szervezetté alakult át, amelyben ugyan érvényesek maradtak, tovább éltek a nemek és ágak, de ezek már nem vérrokonságot, hanem vagyont és tiszti jogot jelentettek.

A 14.–15. sz.-ban kialakuló székely székek csaknem félezer éven keresztül működtek, nevezetesen 1876-ig, amikoris a széki intézményrendszert polgári vármegyékké szervezték át. 1876 előtt Erdővidék északi települései Udvarhely anyaszék Bardóc fiúszékéhez tartoztak, míg a déli települések Háromszék Miklósvár fiúszékének adminisztrációja alá sorolódtak. A vármegyésítés után Erdővidék 9 faluja az Udvarhely vármegyei oklándi járás része volt (Vargyas, Olasztelek, Bardóc, Száldobos, Erdőfüle, Bibarcfalva, Magyarhermány, TelegdiBacon, Kisbacon), 9 pedig a Háromszék vármegyei miklósvári járáshoz tartozott (Sepsi-Bacon, Bodos, Miklósvár, Barót, Nagyajta, Középajta, Szárazajta, Köpec és Bölön). Baróthoz, Erdővidék központjában lévő mezővároshoz alig 5-6 km-re fekvő Felsőrákos pedig nem tartozott sem Udvarhelyszékhez, sem Háromszékhez, hanem Fehér megye, majd Nagyküküllő vármegye részét képezte.

Csaknem a történelem beteljesületlenségének érezhetjük, hogy e hegyek által koszorúzott medence, Erdővidék népessége, amely nyelve, vallása, hagyományai szerint egyaránt szorosan együvé tartozik, hosszú évszázadokon keresztül hatóságilag szétválasztva élje életét.

Egyházi vonatkozásban a 17. sz. elejétől dokumentálhatóan Erdővidék mint egy szervezeti egység, egy egyházmegye jelenik meg. Az erdővidéki esperesség legrégibb, 1603. évvel kezdődő Visitorum Regestrumában jelenik meg leírva legelőször Erdővidék mint tájnév (Balassa Iván nyomán: A székelyföldi Erdővidék temetői. 1992. 7.). Ebben az esperességi dokumentumban eleinte együtt szerepel a sepsi, erdővidéki, kézdi és az orbai egyházmegye. 1614-ben már csak a sepsi és az erdővidéki alkot közös esperességet, 1654-től pedig az erdővidékit már önálló egyházmegyeként említik. A 17. sz. második felétől aztán az Erdővidék elnevezés állandóvá válik, mint református egyházmegye neve. Tehát az egyházi közigazgatás nem követte a hivatalos közigazgatási határokat, és következetesen használta a táj népi elnevezését. A tájegység közigazgatási kettéosztottsága pedig nem akart megszűnni, úgyhogy az Erdővidéken élő népesség számára hosszú évszázadokon keresztül állandó tehertétel volt a különféle elöljáróságokhoz való szekerezgetés. A probléma 1937-ben még megoldatlan volt, hisz a következőket olvashatjuk a Baróton megjelenő Erdővidéki Hírlap 1937. nov. 28.-i számában: „Erdővidék közigazgatási beosztása tekintetében évszázadok óta a területi beosztás torz képét mutatta. Maga a nép soha nem szűnt meg igazolni, hogy ez a völgy földrajzilag egységes és oszthatatlan terület, s népe gazdaságilag és kulturális szempontból is egymásra van utalva (...) A mostani állapotban az a nevetséges látvány áll előttünk, hogy a magyarhermányi ember, aki a közigazgatással akad össze, szépen utazik 15 kilométert, s akkor elhalad a baróti szolgabíróság ablaka alatt, hogy még 25 km-t utazzék az oklándi szolgabíróságig, ahol megkapja a kutyajegyét vagy a kihágásért neki járó büntetést. És ugyanígy lesz a bíróság is. Az 5 km-re lévő Vargyas, a 3 km-re lévő Olasztelek és a többi községek a rikai hosszú szerpentinen 25 km-t sétálnak, amíg a járásbíróságra érnek Oklándra, akkor, amikor a baróti bíróság ítéletét hangosabb kiáltással otthon is meghallgathatják. (...) Az egyesülés kérdését hivatalosan is, társadalmilag is újból szőnyegre kell hozni. Mi ennek a vidéknek szegény sajtóorgánuma, a mai naptól kezdve egyetlen alkalmat sem mulasztunk el arra, hogy rá ne mutassunk a helyzet lehetetlenségére és a népre való káros voltára.”

Az akkori újságíró lelkes ügyködése sajnos mégsem bizonyult eléggé hatékonynak, hisz a vidék lakóinak óhaja a „magyar világban”, azaz 1945 előtt sem valósult meg.

1953-ban Erdővidék is, immár teljes földrajzi terjedelmében a Magyar Autonóm Tartomány része lett, majd 1960 decembere után Brassó Tartomány Sepsi rajonjának részévé vált. 1968-tól a gyakorlatilag Háromszéket jelentő Kovászna megyéhez csatolták, Barót bányaváros központtal.

Erdővidék társadalma, fontosabb meghatározó jegyeit tekintve, története során végig szervesen illeszkedik a székely társadalomba, lévén a Székelyföld területének és társadalmának szerves része. Mégis, dolgozatomban fontos területi behatárolást tennem, hisz néprajzi jellegű vizsgálódásaim e tájegység, Erdővidék határain belül maradtak.

Az asszony helye, szerepe, megítélése egy társadalomban sok mindent elárul az illető társadalom felépítéséről, fejlettségéről. Ezért lehetséges az, hogy ha az asszonyok életét vizsgáljuk, óhatatlanul az egész társadalomról alkotunk képet, amely ennek az életnek a terét, lehetőségeit, kereteit nyújtja.

Feltehető a kérdés, hogy, ha valójában társadalomvizsgálatot végzünk, mi indokolja az asszonyok életének, sorsának prizmáján át való vizsgálódást?

Semmiképpen nem valamiféle feminizmus.

A feminizmus vagy a nőközpontúság, mint téma, egyre nagyobb teret hódít szűkebb régiónkban, és Kelet-Európában is. Más szóval: kezd divatos lenni. Nőtémájú folyóiratszámok jelennek meg, nőkérdésről, nőirodalomról beszéltek délelőttön át rangos irodalmi táborban (Tata, 1996. júl.), asszonytémával rendezett finn-magyar közös néprajzi konferenciát a helsinki nőkutató központ (Budapest, 1993. okt.), hasonló témát választ a Kriza János Néprajzi Társaság egyik vándorgyűlésén (Déva, 1994. okt.), nemzetközi szociológiai szesszió zajlott nőtémával 1996 júliusában Kolozsváron a Babeș-Bolyai Tudományegyetem szociológia karán, és azonos tárgyú néprajzi konferenciára kerül sor 1997 tavaszán Budapesten. És itt csak esetleges példaként soroltam fel néhány, általam tudott eseményt.

Vajon miért foglalkoztat ennyi tudóst és tudományt ez a képzőművészetben, fiiművészetben, fotóművészetben vagy akár az irodalomban oly ősi és mégis örökzöld téma, a nő? A tudományok területére – mint a szociológia, néprajz, antropológia, irodalomkritika – a nyugati, főként amerikai szociálpolitikai jellegű feminista mozgalmak elméleteiből kialakult women’s studies, avagy a nőtudomány vagy a gender studies, a nemek közti társadalmi eltérésekkel foglalkozó társadalmi nem tudománya hatolt be. A magyar women’s studies területén jelentős eseményként kell elkönyvelnünk a Budapesten 1994-ben megjelent Férfiuralom című tanulmánykötetet, a Replika Kör kiadásában, hisz a szakterület legjelentősebb szociológusainak tanulmányait, legfrissebb kutatási eredményeit közvetíti a magyar olvasóközönség számára.

A magyar néprajzban nem idegen az asszonyok életével való foglalkozás. Kiss Lajos, Morvay Judit, Fél Edit, Penavin Olga, Őrszigethy Erzsébet, Tátray Zsuzsanna, Vajda Mária és nem utolsósorban a témát rendkívüli érzékenységgel megragadó Nagy Olga könyveinek sorát említhetjük kiragadott példákként az asszonyéletekkel vagy különböző aspektusaikkal foglalkozó néprajzi irodalomból.

Talán nem különös, hogy néhány társadalmi problémára érzékeny kutatót megérintett a hagyományos paraszti társadalom asszonyainak élete. Hiszen alig volt az életnek olyan területe, amelyből az asszony hiányozhatott, amely valamely mértékben ne általa (is) vagy érette (is) történt volna. De legtöbb esetben a kutatók figyelmét a legnehezebb asszonyi sorsok keltették fel, ami azt jelenti, hogy a leírások, bár gyakori példának számítanak, nem általánosíthatók. Gondolok itt pl. az Őrszigethy könyvére, amelynek már a címe is önmagáért beszél, az Asszonyok férfisorban vagy akár Nagy Olga Asszonyok könyvére stb.

Az erdővidéki asszonyok életét kutatva hosszú évek során, megerősödött bennem, hogy a hagyományos székely társadalomban, amelynek időbeni kiterjedését a kollektivizálás elkezdődéséig, tehát az 1960-as évek elejéig számítom, az asszonyok társadalmi értéke nem különbözött jelentős mértékben a férfiakétól. Mire alapozom e megállapítást?

1971-ben jelent meg magyar fordításban a neves francia szociológus Evelyn Shullerot könyve A női munka története és szociológiája címmel. Shullerot könyvében végigvezeti a nő munkához való jogi viszonyát az ókortól napjainkig az európai és az amerikai kultúrában. Alapvetően elkülöníti a bent és kint állapotát és bemutatja azt a folyamatot, ahogy a női munka a benti állapotból, tehát a házon belüli, háztartásbeli, ház körüli munka állapotából fokozatosan a házon kívüli, a kinti szférába kerül, bár még hosszú időkig csak másodrendű munkaerőként.

Mindenképpen izgalmas végigkövetnünk a női munka térhódításának részleteit a nemzetek történetében, de számunkra most a hagyományos falusi gazdálkodó életmód munkamegosztása fontos. Ez a gazdálkodási mód az árutermelő társadalmi viszonyok előtti időkbe vezet, ahol még nem kapott megkülönböztetett helyet az árut termelő munka. Az árut, az értéket termelő munka megjelenése, térhódítása a falvak hagyományos gazdálkodó életmódjában a mindennapi szükségleteket kielégítő tevékenység értékvesztését eredményezte.

Így gyakorlatilag ekkor kezdtek el hátrányos helyzetbe kerülni az e munkát végzők, a nők.

A hagyományos gazdálkodásra jellemző természetes munkamegosztás, bár feltételez egy sor nemhez kötődő munkát, nem tesz különbséget az egyes munkák értéke, fontossága között. Így a munkákat elvégzők fontossága, társadalmi értéke sem mutathat különbözőséget.

Mégis, a hagyományos paraszti társadalmak kutatói mindannyian tudják, hogy a paraszti társadalmakban meglehetősen nagy jelentőséget tulajdonítottak a nemek különbözőségének. De milyen szinten?

Tudjuk, hogy minden társadalomban valamely nemhez való tartozás jól meghatározott, hagyományosan öröklődő szerepeket jelöl ki az egyének számára, amelyek az illető társadalom kultúrájának szerves részét képezik, és az illető kultúra által behatároltak, meghatározottak. A nemi szerepek, a gender rols, társadalmanként, kultúrákként olyan mentalitás- és viselkedésmintákat jelentenek, amelyeket a gyerekek a szocializációs folyamat során elsajátítanak, és amelyek majd az élet minden pillanatában meghatározzák viselkedésüket, viszonyulásaikat. Ezek pervazív szerepek, amelyek az egyén minden más viselkedését áthatják.

A hagyományos társadalmakban, így az erdővidéki társadalomban is a 20. sz. első felében a családok önellátóak voltak, ami a természetes munkamegosztás állapotát jelentette. Mit jelentett ez a természetes munkamegosztás a nemek szempontjából? Elsősorban azt, hogy figyelembe vették a biológiai, fizikai adottságokat. Tehát a nők a kisebb fizikai erőt igénylő munkákat végezték. Női feladat volt a gyermeknevelés, a takarítás, mosás, a vetemények gondozása, táplálékkészítés és -tartósítás, a kisállatok ellátása. A nagyvonalakban körvonalazott munkák mellé még sok más egyéb is társult, pl. a mezei munkák egy része, gyűjtögetés, egyebek, de meg kell jegyeznünk, hogy a családok munkamegosztása, bár egy bizonyos fokig a közvéleményben megfogalmazódó közösségi normák is meghatározták, családonként, egyénenként rugalmas határok mentén történt, olyan határok mentén, amelyek alkalomadtán, bizonyos helyzetekben, bizonyos fokig átjárhatóak voltak.

Ez azt jelenti, hogy alkalomszerűen, szükség esetén a férfiak is végeztek asszonymunkát, és fordítva, az asszonyok is helyettesíthették férjeiket. A lényeges most az a mi szempontunkból, hogy a természetes munkamegosztás a társadalom minden egyede számára – mondhatnánk, ilyen értelemben nemi megkülönböztetés nélkül – kirótta feladatait. Mégis, amint az az erdővidéki asszonyokkal folytatott beszélgetéseim során kiderült, általában egy árnyalattal jobban örültek a fiúgyermeknek, mint a leánynak. És nemcsak azért, mert egy majdani fontos munkaerőt jelentett a családnak, hanem, mert a fiúgyermek az apajogú társadalmak törvénye szerint az apja nevének, nemzetségének továbbvivője. A család, a nemzetség folytonossága pedig talán még mindig kimondatlanul is különösen fontos a székely társadalomban.

Erdővidéken a fiút megszületése után a boldog apa magasra emelte, hogy nagyra nőjön, a ló hátára ültette, hogy ügyes lovas legyen belőle, kalapját a fejére borította, hogy majd ő viselje a kalapot a házban. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kalap ebben a társadalmi közegben a libido dominandi, az öntudatlanul elsajátított ösztönös férfiúi uralkodási vágy jelképe. A falusi ember életében betöltött renkívüli jelentőségéről kitűnő tanulmányt olvashatunk Kunt Ernő tollából a Holmi 1990 októberi számában.) A kalap ráhelyezésének gesztusa az újszülött fiúgyermek fejére szinte beavató rítusként is értelmezhető lenne – amennyiben ezt következetesen, rítusként cselekednék –, hisz ezáltal az apa nemzetségének éltetőjét, nevének örökösét köszönti és értékeli a fiúgyermek személyében.

A társadalmi tagolódás előtti időkben a férfiak nemzőszerepének a nyilvánvalóvá válásával párhuzamosan fokozatosan eltűntek az anyajogú társadalomtípusok, és teret hódítottak az apajogú társadalmak. A hagyományos székely társadalom is, mint apajogú társadalom, ezért tartotta nagyobb becsben a fiúutódot. Bár érdekes megjegyeznünk, hogy a székely nemzetségek szukcessziója, a fennmaradás annyira fontos lehetett a székelységnek, hogy jogéletében éltette a fiú-leányság intézményét, a leánygyermekek fiúsításának törvényét.

A leányok fiúsítása abban az esetben lépett érvénybe, amikor valamely nemes székely család fiúgyermek nélkül maradt. A fiúleányságról részletesen olvashatunk Nagyajtai Cserei Farkas könyvében, amelyet a magyar és székely asszonyok törvénye címmel jelentetett meg nyomtatásban, 1800-ban, Kolozsváron. Cserei Farkas a következőket írja a székely fiú-leányságról (nem szó szerinti idézet!): Mivel tudjuk, hogy a székely örökség fegyverrel szerzett jószágot jelent, ez csak nemzetségre és nemzetségnek ágazataira szállhat, amelyen csak fiúág értődik. A székelyeknél, a római jognál is régebbi jogi örökségük szerint, amikor valamely ágban a fiúnak magja szakad, akkor az örökségben leány is részesülhet. 1555-ben Udvarhelyt tartott közönséges gyűlésükben írásba is fektették e jogot a következőképpen: „Ha két férfi egy ember gyermekei, egyiknek fia vagyon, másiknak leánya vagyon, a leány oly örökös az atyja örökségében, mint a fiú. Valamely embernek két leánya vagyon és fia nincsen, a leány oly örökös az atyja örökségében, mint a fiú, de ha a leányoknak fiúk is lészen, a fiú a leányt kiházasíthatja belőle. Azaz a fiú-leányság addig marad érvényben, amíg újra fiúgyermek születik a családban. A leánygyermek értéke tehát ilyen helyzetekben a fiúéval ért fel.”

Cserei könyvéből sok más egyebet is megtudhatunk a 18. századi székely aszszonyokat érintő törvényekről, s ezáltal a 18. századi székely társadalomban érvényes asszonyképbe is bepillantanunk enged. Lássuk, milyen témák köré csoportosította az erdővidéki szerző a magyar és székely asszonyokról megírandó könyvét? Ír A nemességükről és egyéb személybeli dolgaikról az asszonyoknak, Az asszonyoknak a jószághoz való közökről és abban való birodalmaknak módjáról, A székely fiú-leányságról, A leány negyedről, Miként parancsolhatnak jószágukból a leányok és mint bírhatják azt, míg hajadonok, A leányoknak férjhezmenetelekről, A nászruháról vagyis a parafernomról, A jegyruháról, Az asszonyoknak a férjekhez való kötelességekről, a testi vétkekben találtatott asszonyok büntetéséről, Az özvegy aszszonyokról, valamint A városi asszonyokról és leányokról.

A könyv olvastán kibontakozó asszonykép hiteles megrajzolásához hadd idézzek két részletet. Ezt írja Cserei az Elöljáró beszédben: „Nincs mivel dicsekedjék az emberi természet asszony nélkül. Ahol anya nincs, apa sincs ott, férfi férfiat nem szül. Asszonynak kell lenni, akiről mondhassuk, hogy férfiat hozott a világra. A természet rendit tartó és annak útját őriző állat hát az asszony, én csak arról tartom, hogy e jó útból kibotlott fajzat, aki úgy születik ugyan asszonytól, mint ember, de magát nem viseli osztán úgy, mint emberséges ember.” A kilencedik fejezetben pedig ezt olvashatjuk: „Társat akarván adni az isten ő szent Felsége a férjfinak, asszonyt teremte annak oldalából. Vajon miért nem a fejéből vagy a lábából? Mondhatjuk, azért, hogy se az asszony ne uralkodjék az ő férjén, se a férfi szolgálójának ne tartsa az ő feleségét, hanem mint örökös társát, s feje alatt lévő legkedvesebb tagját szeretvén, és nem lévén kemény hozzá, adja meg annak az ő tisztességét, mert az asszonyállat a férfinak dicsősége.”

Az idézett részletek is azt bizonyítják, hogy a székely társadalomban nagy becsben tartották, azaz nagy becsben illett tartani az asszonyokat. Hiszen azok biztosították az utódokat, valamint, ami nem ilyen közérthetően, pontosan körvonalazódó számunkra, az asszony a férjek dicsőségét jelentette. Az asszony tehát a férjek dicsősége, társadalmi presztízse volt abban a társadalomban is, és ez a fontos jellemző nem változott az évszázadok során sem. Az általam vizsgált erdővidéki társadalomban is az asszony nemi szerepéhez szervesen hozzátartozott az önmaga, a családtagok, valamint a közvetlen tárgyi környezet esztétikai képének kialakítása és ápolása. Ez az esztétikai kép a vagyoni vagy rendi meghatározó volta mellett talán a legfontosabb volt a család, ezáltal a családfő, a férje társadalmi presztízsének kialakításában.

Egy eredetileg Virginia Wolftól származó metafora szerint, amelyet Hadas Miklós idéz a Hímnem-Nőnem című tanulmányában (in. Férfiuralom, 1994. 250.) „a nők a hízelgő tükör szerepét játsszák, mely tükörben a férfiak önmaguk kinagyított képét pillanthatják meg, ezáltal egyszerre igazolva önnön létezési módjuk helyénvalóságát és a hízelgő tükör megfelelő működését”. A nőről, mint a férfi társadalmi presztízsének kifejezőjéről beszél Pierre Bourdieu is a fent említett kötetben megjelent tanulmányában, amelynek címe a tanulmánykötet címe is lett egyben, a Férfiuralomban. A nőket – legalábbis a legkevésbé differenciált társadalmakban – olyan csereeszköznek tekintették, amelyek a házasság révén lehetővé teszik a férfiak számára a társadalmi tőke és a szimbolikus tőke felhalmozását. Bourdieu hangsúlyozza, hogy a nők, akik egyszerre erősítik meg és teszik közszemlére a csoport – esetünkben a család – szimbolikus tőkéjét, kötelesek külső megjelenésükben, valamint a hozzájuk tartozó személyek és tárgyak külső megjelenítésében is a közösségben érvényes esztétikai normákat követni és azoknak eleget tenni. „A nők terrénumába tartozik a mindennapi élet s benne az otthoni környezetnek, a belső térnek a díszítése, és ezt el is végzik, mindazzal az öncélúsággal és érdeknélküliséggel, amely még a legszegényebbeknél is megfigyelhető. (...) Végül, a nők irányítják a különböző rítusokat és ünnepségeket, ők szervezik meg az ünnepeket és fogadásokat (az első áldozástól kezdve – az ünnepi étkezéseken és baráti meghívásokon át – egészen a lakodalomig), amelyeknek az a rendeltetésük, hogy biztosítsák a társadalmi kapcsolatok ápolását és a család presztízsét” – írja Bourdieu.

Nélkülözhetetlen érték tehát a nő minden társadalomban.

Az Erdővidéken élő asszonyok életének különböző vonatkozásaival csaknem tizenöt éve foglalkozom. Vizsgálódásaim a 20. sz. elejétől a 60-as évekig, tehát a kollektivizálásig terjedő időszakra vonatkoznak. Ebben az időben itt egy hagyományosan gazdálkodó társadalom jellemző, amelyben az asszonyokra pontosan meghatározott szerepkör hárul: a jellegzetes asszonymunkák a háztartásban, a mezőgazdasági munkában, a gyermeknevelésben és a fent említett családi presztízs megőrzésében. Az elméletileg – általuk is – pontosan kijelölt, meghatározott szerepkörök határai családonként, alkalmanként rugalmasan változóak voltak, és talán természetes, hogy ezek a változások, ezek a nem mindennapos „szerepcserék” maradnak meg leginkább az emlékezetekben, beszélgetésekben pedig nem a megszokottat, hanem a szokatlant, a kirívót mesélik elébb és szívesebben.

Ezért történhetett az, hogy viszonylag sok asszony panaszkodott arról, hogy aligha nevelte saját gyerekét, tehát a legfontosabb nemi szerepének sem tehetett eleget, hisz nem hiányozhatott a mezei munkáról. A kicsiket jobbik esetben a nagyszülők, de gyakran nagyobb testvéreik gondjára bízták, és reggeltől estig a mezőn dolgoztak. Egy olaszteleki néni mesélte, hogy ő az anyósára bízta a gyerekét, s amikor a mezőről duzzadt mellel hazaérkezett, és szoptatni akart, aludt a gyermek. Reggel megint csak aludt, szoptatás nélkül kellett dologra indulnia. Keservesen teltek a napjai, mígnem világossá nem lett számára, hogy gyermekét az anyósa erősen máklevezi, hogy ne kelljen vele napközben sokat bajlódnia... Tehát a szoptatós anya akkor is ritkán maradhatott otthon zavartalanul kicsinyével, mégis, csodák csodája, abban az időben minden anya szoptatott, s a kemény fizikai igénybevétel ellenére sem apadt el a tejük... Sokan mesélték, hogy vitték magukkal a karon ülő gyermekeket, s ott elhalták a borozdába, ideiglenes fekhelyet vagy játszóhelyet alakítva ki nekik. Többször meséltek arról is, hogy másállapotuk ellenére is az utolsó pillanatig dolgoztak kint a mezőn, így nemegyszer történt meg, hogy a kicsi a mezőn vagy útban hazafelé jött a világra. Egy erdőfülei asszony ráadásul egyedül is volt, amikor utolérték a szülési fájdalmak, úgyhogy a gyerek köldökzsinórját két éles kővel nyiszitelte ketté, úgy vette karjára, és vitte hazáig gyermekét.

Ha a Cserei könyvéből megismert állapotokat összehasonlítom az általam vizsgált periódusra jellemzővel, azt kell megállapítanom, hogy bizonyos szempontból nagyobb becse és nagyobb biztonsága, védettsége volt akkor az asszonynak, mint 150 évvel később. Igaz ugyan, hogy jogilag szigorú, az asszonyokat külön entitásba soroló ellenőrzés alatt állt az akkori társadalom, mégis úgy érzem, hogy a nemek közti határokat nem figyelembe vevő mai jogalkotás mintha erősebben kiszolgáltatottakká tenné a 20. századi asszonyokat.

Cserei Farkas törvényei közt például arra a kérdésre, hogy egyenlő vétkekért egyenlőképpen büntetődnek-e az asszonyok a férfiakkal, olyan válaszokat találunk, miszerint NEM, mert az asszonyok hajlandóbbak és gyengébbek is a férfiaknál (a jellembeli hibákat mentségekként könyveli el!). A nemes emberre támadó férfi fejét veszik, de az asszony pénzzel kiválthatja magát. Lopás miatt akasztófa vagy karóba húzás vár a férfira, az asszonyoknak egyszerűen fejüket veszik. A 14. életévét betöltött fiút vallathaják, míg a leány a nagykorúságát jelző 16 év után is mentes attól. Ha asszonyt és férfit végeznének ki egyszerre, az asszony leend az első, hogy ne szenvedjen a látványtól. Az asszonyokat nem törik kerékbe sem éltükben, sem holtukban. Ha ilyen büntetés éri, holta után fejét emelik csak a kerékre, testét engedik eltemetni.

Bár kegyetlenül hangzanak fülünknek a büntetések, egészében megállapíthatjuk, hogy megkülönböztető módon kímélték az asszonyokat, hisz utódaik anyáiról volt szó, akkor is, ha azokat gyengébbekként, hajlandóbbakként, igen gyakran pedig gyengeelméjűekként emlegették.

Az ősi székely jog továbbélő nyomainak a felkutatása a 20. század első felének erdővidéki társadalmában igen izgalmas feladatnak ígérkezik. Ha ez majd részleteiben bár sikerül, gondolom, segíthet is majd valami módon a családjuk presztízsét ma is éberen őrző és gyarapító, közben pedig javarészt napjainkban is férfimunkának beillő nehézségű mindennapi gondokkal küszködő székely asszonyokon.

ZAKARIÁS ERZSÉBET