PENNA HISTORIAE
ASSZONYOK ERDŐVIDÉK VÁLTOZÓ
TÁRSADALMÁBAN
A nő
halhatatlanság-ideálja (...) a hírvágynak és becsvágynak pontosan az
ellenkezője. A férfival szemben a nő mindig természet, mindig intim,
mindig az időben marad és a földön. A nő halhatatlansága a
mulandóságban van. (...) nem a monumentumban, hanem a virágzó növényben, ami
már este nincs, a pillanat visszavonhatatlan eltűnésében, az egyetlen
felvillanásban, abban, ami elmerülés és elmúlás. Ezért női minden, ami
ének és tánc, gyümölcs és virág, étel és ruha, évszak és hangulat, érzelem és
gondolat, társadalom és test. Mindaz, ami eltűnik, éspedig nyomtalanul. Az
örök és az elmúlhatatlan éppen ebben az illanó mulandóságban van, abban, hogy
megfoghatatlan és mindig konkrét és közeli, és egyszer van és soha többé, és
itt van és sehol másutt nincs, és nem is lehet, és megismételhetetlen, és
egyszerű, mint a levegőben elolvadó hópehely.
hamvas béla: Sciencia
sacra III. 258.
Erdővidék Székelyföld egyik kistája (sic!), amely Udvarhelyszék,
Háromszék és Barcaság találkozásánál terül el. Egy medence, mely bár ilyenként
földrajzilag egy világosan körvonalazódó egységet jelent, közigazgatásilag
hosszú évszázadokon keresztül külön közigazgatási területekhez tartozott.
A 14.–15. századtól számolhatunk a székely székek végleges kialakulásával.
Az addig vérségi-nemzetségi alapon
szerveződő székelység ezzel bizonyára a magyarországi vármegyei
rendszerhez igazodott, bár a magyar nemesség a királyi vármegyei rendszerbe
lassanként beilleszkedve az ősi törzsszervezetét végleg feladta, a
székelység a székrendszerben is megtartotta ősi szokásjogát. Így a székely
székek hatásköre hasonlított a nemesi vármegyékéhez, de kiemelt funkciójuk volt
a katonáskodó székelység hadi igazgatása.
Az ősi székely szokásjog szerint még az 1500-as években is az egész
székelység nemesnek számított. Ez a nemesség
annak köszönhető, hogy a székelyek azokat az ősintézményeket – a
nemzetiségi és törzsszervezetet – vitték magukkal Székelyföldre és éltették
tovább, amely Magyarországon a vezérek korában volt érvényes, és amelyet a
királyság intézménye Szent István alatt megszüntetett. Az ősi székely jog
tehát egy bizonyos fokú szabadságot jelentett az uralkodóval és az egyházzal
szemben is, hisz az előbbiek csak ökörsütéssel adóztak, az egyházi tizedet
pedig állatban fizették. Az ősi székely jog szerinti nemesi kiváltság,
szabad jogállapot a 14. sz.-tól vagyoni szempontok szerint
tagozódott. Így az eredetileg vérségi-nemzetségi szervezet birtokjogi szervezetté alakult át,
amelyben ugyan érvényesek maradtak, tovább éltek a nemek és ágak, de ezek már nem vérrokonságot,
hanem vagyont és tiszti jogot jelentettek.
A 14.–15. sz.-ban kialakuló székely székek csaknem félezer éven
keresztül működtek, nevezetesen 1876-ig, amikoris a széki
intézményrendszert polgári vármegyékké szervezték át. 1876 előtt
Erdővidék északi települései Udvarhely anyaszék Bardóc fiúszékéhez
tartoztak, míg a déli települések Háromszék Miklósvár fiúszékének
adminisztrációja alá sorolódtak. A vármegyésítés után Erdővidék 9 faluja
az Udvarhely vármegyei oklándi járás része volt (Vargyas, Olasztelek, Bardóc,
Száldobos, Erdőfüle, Bibarcfalva, Magyarhermány, TelegdiBacon, Kisbacon),
9 pedig a Háromszék vármegyei miklósvári járáshoz tartozott (Sepsi-Bacon,
Bodos, Miklósvár, Barót, Nagyajta, Középajta, Szárazajta, Köpec és Bölön).
Baróthoz, Erdővidék központjában lévő mezővároshoz alig 5-6
km-re fekvő Felsőrákos pedig nem tartozott sem Udvarhelyszékhez, sem
Háromszékhez, hanem Fehér megye, majd Nagyküküllő vármegye részét képezte.
Csaknem a történelem beteljesületlenségének érezhetjük, hogy e hegyek által
koszorúzott medence, Erdővidék népessége, amely nyelve, vallása,
hagyományai szerint egyaránt szorosan együvé tartozik, hosszú évszázadokon
keresztül hatóságilag szétválasztva élje életét.
Egyházi vonatkozásban a 17. sz. elejétől dokumentálhatóan
Erdővidék mint egy szervezeti egység, egy
egyházmegye jelenik meg. Az erdővidéki esperesség legrégibb, 1603. évvel
kezdődő Visitorum Regestrumában jelenik meg leírva
legelőször Erdővidék mint tájnév (Balassa Iván
nyomán: A székelyföldi Erdővidék temetői. 1992. 7.). Ebben az esperességi
dokumentumban eleinte együtt szerepel a sepsi, erdővidéki, kézdi és az
orbai egyházmegye. 1614-ben már csak a sepsi és az erdővidéki alkot közös
esperességet, 1654-től pedig az erdővidékit már önálló egyházmegyeként
említik. A 17. sz. második felétől aztán az Erdővidék elnevezés
állandóvá válik, mint református egyházmegye neve. Tehát az egyházi
közigazgatás nem követte a hivatalos közigazgatási határokat, és következetesen
használta a táj népi elnevezését. A tájegység közigazgatási kettéosztottsága
pedig nem akart megszűnni, úgyhogy az Erdővidéken élő népesség
számára hosszú évszázadokon keresztül állandó tehertétel volt a különféle
elöljáróságokhoz való szekerezgetés. A probléma 1937-ben még megoldatlan volt,
hisz a következőket olvashatjuk a Baróton megjelenő Erdővidéki
Hírlap 1937. nov. 28.-i számában: „Erdővidék
közigazgatási beosztása tekintetében évszázadok óta a területi beosztás torz
képét mutatta. Maga a nép soha nem szűnt meg igazolni, hogy ez a völgy
földrajzilag egységes és oszthatatlan terület, s népe gazdaságilag és
kulturális szempontból is egymásra van utalva (...) A mostani állapotban az a
nevetséges látvány áll előttünk, hogy a magyarhermányi ember, aki a
közigazgatással akad össze, szépen utazik 15 kilométert, s akkor elhalad a
baróti szolgabíróság ablaka alatt, hogy még 25 km-t utazzék az oklándi
szolgabíróságig, ahol megkapja a kutyajegyét vagy a kihágásért neki járó
büntetést. És ugyanígy lesz a bíróság is. Az 5 km-re lévő Vargyas, a 3
km-re lévő Olasztelek és a többi községek a rikai hosszú szerpentinen 25
km-t sétálnak, amíg a járásbíróságra érnek Oklándra, akkor, amikor a baróti
bíróság ítéletét hangosabb kiáltással otthon is meghallgathatják. (...) Az
egyesülés kérdését hivatalosan is, társadalmilag is újból szőnyegre kell
hozni. Mi ennek a vidéknek szegény sajtóorgánuma, a mai naptól kezdve egyetlen
alkalmat sem mulasztunk el arra, hogy rá ne mutassunk a helyzet
lehetetlenségére és a népre való káros voltára.”
Az akkori újságíró lelkes ügyködése sajnos mégsem bizonyult eléggé
hatékonynak, hisz a vidék lakóinak óhaja a „magyar világban”, azaz 1945
előtt sem valósult meg.
1953-ban Erdővidék is, immár teljes földrajzi terjedelmében a Magyar
Autonóm Tartomány része lett, majd 1960 decembere után Brassó Tartomány Sepsi rajonjának
részévé vált. 1968-tól a gyakorlatilag Háromszéket jelentő Kovászna
megyéhez csatolták, Barót bányaváros központtal.
Erdővidék társadalma, fontosabb meghatározó jegyeit tekintve,
története során végig szervesen illeszkedik a székely társadalomba, lévén a
Székelyföld területének és társadalmának szerves része. Mégis, dolgozatomban
fontos területi behatárolást tennem, hisz néprajzi jellegű vizsgálódásaim
e tájegység, Erdővidék határain belül maradtak.
Az asszony helye, szerepe, megítélése egy társadalomban sok mindent elárul
az illető társadalom felépítéséről, fejlettségéről. Ezért
lehetséges az, hogy ha az asszonyok életét vizsgáljuk, óhatatlanul az egész
társadalomról alkotunk képet, amely ennek az életnek a terét, lehetőségeit,
kereteit nyújtja.
Feltehető a kérdés, hogy, ha valójában társadalomvizsgálatot végzünk,
mi indokolja az asszonyok életének, sorsának prizmáján át való vizsgálódást?
Semmiképpen nem valamiféle feminizmus.
A feminizmus vagy a nőközpontúság, mint téma, egyre nagyobb teret hódít
szűkebb régiónkban, és Kelet-Európában is. Más szóval: kezd divatos lenni.
Nőtémájú folyóiratszámok jelennek meg, nőkérdésről,
nőirodalomról beszéltek délelőttön át rangos irodalmi táborban (Tata,
1996. júl.), asszonytémával rendezett finn-magyar közös néprajzi konferenciát a
helsinki nőkutató központ (Budapest, 1993. okt.), hasonló témát választ a
Kriza János Néprajzi Társaság egyik vándorgyűlésén (Déva, 1994. okt.),
nemzetközi szociológiai szesszió zajlott nőtémával 1996 júliusában Kolozsváron
a Babeș-Bolyai Tudományegyetem
szociológia karán, és azonos tárgyú néprajzi konferenciára kerül sor 1997
tavaszán Budapesten. És itt csak esetleges példaként soroltam fel néhány,
általam tudott eseményt.
Vajon miért foglalkoztat ennyi tudóst és tudományt ez a képzőművészetben,
fiiművészetben, fotóművészetben vagy akár az irodalomban oly ősi
és mégis örökzöld téma, a nő? A tudományok területére – mint a
szociológia, néprajz, antropológia, irodalomkritika – a nyugati, főként amerikai
szociálpolitikai jellegű feminista mozgalmak elméleteiből kialakult women’s studies, avagy a nőtudomány
vagy a gender studies, a nemek közti társadalmi eltérésekkel foglalkozó társadalmi nem
tudománya hatolt be. A magyar women’s studies területén jelentős
eseményként kell elkönyvelnünk a Budapesten 1994-ben megjelent Férfiuralom című
tanulmánykötetet, a Replika Kör kiadásában, hisz a szakterület
legjelentősebb szociológusainak tanulmányait, legfrissebb kutatási
eredményeit közvetíti a magyar olvasóközönség számára.
A magyar néprajzban nem idegen az asszonyok életével való foglalkozás. Kiss
Lajos, Morvay Judit, Fél Edit, Penavin Olga, Őrszigethy Erzsébet, Tátray
Zsuzsanna, Vajda Mária és nem utolsósorban a témát rendkívüli érzékenységgel
megragadó Nagy Olga könyveinek sorát említhetjük kiragadott példákként az
asszonyéletekkel vagy különböző aspektusaikkal foglalkozó néprajzi
irodalomból.
Talán nem különös, hogy néhány társadalmi problémára érzékeny kutatót
megérintett a hagyományos paraszti társadalom asszonyainak élete. Hiszen alig
volt az életnek olyan területe, amelyből az asszony hiányozhatott, amely
valamely mértékben ne általa (is) vagy érette (is) történt volna. De legtöbb
esetben a kutatók figyelmét a legnehezebb asszonyi sorsok keltették fel, ami
azt jelenti, hogy a leírások, bár gyakori példának számítanak, nem
általánosíthatók. Gondolok itt pl. az Őrszigethy könyvére, amelynek már a
címe is önmagáért beszél, az Asszonyok
férfisorban vagy akár Nagy Olga Asszonyok könyvére stb.
Az erdővidéki asszonyok életét kutatva hosszú évek során,
megerősödött bennem, hogy a hagyományos székely társadalomban, amelynek
időbeni kiterjedését a kollektivizálás elkezdődéséig, tehát az
1960-as évek elejéig számítom, az asszonyok társadalmi értéke
nem különbözött jelentős mértékben a férfiakétól. Mire alapozom e
megállapítást?
1971-ben jelent meg magyar fordításban a neves francia szociológus Evelyn
Shullerot könyve A női munka története
és szociológiája címmel. Shullerot
könyvében végigvezeti a nő munkához való jogi viszonyát az ókortól
napjainkig az európai és az amerikai kultúrában. Alapvetően elkülöníti a bent és kint állapotát és bemutatja azt
a folyamatot, ahogy a női munka a benti állapotból, tehát a házon belüli,
háztartásbeli, ház körüli munka állapotából fokozatosan a házon kívüli, a kinti szférába kerül,
bár még hosszú időkig csak másodrendű munkaerőként.
Mindenképpen izgalmas végigkövetnünk a női munka térhódításának
részleteit a nemzetek történetében, de számunkra most a hagyományos falusi
gazdálkodó életmód munkamegosztása fontos. Ez a gazdálkodási mód az
árutermelő társadalmi viszonyok előtti időkbe vezet, ahol még
nem kapott megkülönböztetett helyet az árut termelő munka. Az árut, az
értéket termelő munka megjelenése, térhódítása a falvak hagyományos
gazdálkodó életmódjában a mindennapi szükségleteket kielégítő tevékenység
értékvesztését eredményezte.
Így gyakorlatilag ekkor kezdtek el hátrányos helyzetbe kerülni az e munkát
végzők, a nők.
A hagyományos gazdálkodásra jellemző természetes munkamegosztás, bár
feltételez egy sor nemhez kötődő munkát, nem tesz különbséget az
egyes munkák értéke, fontossága között. Így a munkákat elvégzők
fontossága, társadalmi értéke sem mutathat különbözőséget.
Mégis, a hagyományos paraszti társadalmak kutatói mindannyian tudják, hogy
a paraszti társadalmakban meglehetősen nagy jelentőséget
tulajdonítottak a nemek különbözőségének. De milyen szinten?
Tudjuk, hogy minden társadalomban valamely nemhez való tartozás jól
meghatározott, hagyományosan öröklődő szerepeket jelöl ki az egyének
számára, amelyek az illető társadalom kultúrájának szerves részét képezik,
és az illető kultúra által behatároltak, meghatározottak. A nemi szerepek,
a gender rols, társadalmanként, kultúrákként olyan mentalitás- és
viselkedésmintákat jelentenek, amelyeket a gyerekek a szocializációs folyamat
során elsajátítanak, és amelyek majd az élet minden pillanatában meghatározzák
viselkedésüket, viszonyulásaikat. Ezek pervazív szerepek, amelyek az egyén minden
más viselkedését áthatják.
A hagyományos társadalmakban, így az erdővidéki társadalomban is a 20.
sz. első felében a családok önellátóak voltak, ami a természetes
munkamegosztás állapotát jelentette. Mit jelentett ez a természetes
munkamegosztás a nemek szempontjából? Elsősorban azt, hogy figyelembe
vették a biológiai, fizikai adottságokat. Tehát a nők a kisebb fizikai
erőt igénylő munkákat végezték. Női feladat volt a
gyermeknevelés, a takarítás, mosás, a vetemények gondozása, táplálékkészítés és
-tartósítás, a kisállatok ellátása. A nagyvonalakban körvonalazott munkák mellé
még sok más egyéb is társult, pl. a mezei munkák egy része, gyűjtögetés,
egyebek, de meg kell jegyeznünk, hogy a családok munkamegosztása, bár egy
bizonyos fokig a közvéleményben megfogalmazódó közösségi normák is
meghatározták, családonként, egyénenként rugalmas határok mentén történt, olyan
határok mentén, amelyek alkalomadtán, bizonyos helyzetekben, bizonyos fokig
átjárhatóak voltak.
Ez azt jelenti, hogy alkalomszerűen, szükség esetén a férfiak is
végeztek asszonymunkát, és fordítva, az asszonyok is helyettesíthették
férjeiket. A lényeges most az a mi szempontunkból, hogy a természetes
munkamegosztás a társadalom minden egyede számára – mondhatnánk, ilyen
értelemben nemi megkülönböztetés nélkül – kirótta feladatait. Mégis, amint az
az erdővidéki asszonyokkal folytatott beszélgetéseim során kiderült,
általában egy árnyalattal jobban örültek a fiúgyermeknek, mint a leánynak. És
nemcsak azért, mert egy majdani fontos munkaerőt jelentett a családnak,
hanem, mert a fiúgyermek az apajogú társadalmak törvénye szerint az apja nevének,
nemzetségének továbbvivője. A család, a nemzetség folytonossága pedig
talán még mindig kimondatlanul is különösen fontos a székely társadalomban.
Erdővidéken a fiút megszületése után a boldog apa magasra emelte, hogy
nagyra nőjön, a ló hátára ültette, hogy ügyes lovas legyen belőle,
kalapját a fejére borította, hogy majd ő viselje a kalapot a házban. (Csak
zárójelben jegyzem meg, hogy a kalap ebben a társadalmi közegben a libido dominandi,
az öntudatlanul elsajátított ösztönös férfiúi uralkodási vágy jelképe. A
falusi ember életében betöltött renkívüli jelentőségéről
kitűnő tanulmányt olvashatunk Kunt Ernő tollából a Holmi 1990 októberi számában.) A
kalap ráhelyezésének gesztusa az újszülött fiúgyermek fejére szinte beavató
rítusként is értelmezhető lenne – amennyiben ezt következetesen, rítusként
cselekednék –, hisz ezáltal az apa nemzetségének éltetőjét, nevének
örökösét köszönti és értékeli a fiúgyermek személyében.
A társadalmi tagolódás előtti időkben a férfiak
nemzőszerepének a nyilvánvalóvá válásával párhuzamosan fokozatosan
eltűntek az anyajogú társadalomtípusok, és teret hódítottak az apajogú
társadalmak. A hagyományos székely társadalom is, mint apajogú társadalom,
ezért tartotta nagyobb becsben a fiúutódot. Bár érdekes megjegyeznünk, hogy a
székely nemzetségek szukcessziója, a fennmaradás annyira fontos lehetett a
székelységnek, hogy jogéletében éltette a fiú-leányság intézményét, a
leánygyermekek fiúsításának törvényét.
A leányok fiúsítása abban az esetben lépett érvénybe, amikor valamely nemes
székely család fiúgyermek nélkül maradt. A fiúleányságról részletesen
olvashatunk Nagyajtai Cserei Farkas könyvében, amelyet a magyar
és székely asszonyok törvénye címmel jelentetett meg nyomtatásban, 1800-ban,
Kolozsváron. Cserei Farkas a következőket írja a székely fiú-leányságról
(nem szó szerinti idézet!): Mivel tudjuk, hogy a székely örökség fegyverrel
szerzett jószágot jelent, ez csak nemzetségre és nemzetségnek ágazataira
szállhat, amelyen csak fiúág értődik. A székelyeknél, a római jognál is régebbi
jogi örökségük szerint, amikor valamely ágban a fiúnak magja szakad, akkor az
örökségben leány is részesülhet. 1555-ben Udvarhelyt tartott közönséges
gyűlésükben írásba is fektették e jogot a következőképpen: „Ha két
férfi egy ember gyermekei, egyiknek fia vagyon, másiknak leánya vagyon, a leány
oly örökös az atyja örökségében, mint a fiú. Valamely embernek két leánya
vagyon és fia nincsen, a leány oly örökös az atyja örökségében, mint a fiú, de
ha a leányoknak fiúk is lészen, a fiú a leányt kiházasíthatja belőle. Azaz
a fiú-leányság addig marad érvényben, amíg újra fiúgyermek születik a
családban. A leánygyermek értéke tehát ilyen helyzetekben a fiúéval ért fel.”
Cserei könyvéből sok más egyebet is megtudhatunk a 18. századi székely
aszszonyokat érintő törvényekről, s ezáltal a 18. századi székely
társadalomban érvényes asszonyképbe is bepillantanunk enged. Lássuk, milyen
témák köré csoportosította az erdővidéki szerző a magyar és székely
asszonyokról megírandó könyvét? Ír A nemességükről és egyéb személybeli
dolgaikról az asszonyoknak, Az asszonyoknak a jószághoz való közökről és
abban való birodalmaknak módjáról, A székely fiú-leányságról, A leány
negyedről, Miként parancsolhatnak jószágukból a leányok és mint bírhatják
azt, míg hajadonok, A leányoknak férjhezmenetelekről, A nászruháról vagyis
a parafernomról, A jegyruháról, Az asszonyoknak a férjekhez való
kötelességekről, a testi vétkekben találtatott asszonyok
büntetéséről, Az özvegy aszszonyokról, valamint A városi
asszonyokról és leányokról.
A könyv olvastán kibontakozó asszonykép hiteles
megrajzolásához hadd idézzek két részletet. Ezt írja Cserei az Elöljáró beszédben: „Nincs mivel dicsekedjék az emberi természet
asszony nélkül. Ahol anya nincs, apa sincs ott, férfi férfiat nem szül.
Asszonynak kell lenni, akiről mondhassuk, hogy férfiat hozott a világra. A
természet rendit tartó és annak útját őriző állat hát az asszony, én
csak arról tartom, hogy e jó útból kibotlott fajzat, aki úgy születik ugyan
asszonytól, mint ember, de magát nem viseli osztán úgy, mint emberséges ember.”
A kilencedik fejezetben pedig ezt olvashatjuk: „Társat akarván adni az isten
ő szent Felsége a férjfinak, asszonyt teremte annak oldalából. Vajon miért
nem a fejéből vagy a lábából? Mondhatjuk, azért, hogy se az asszony ne uralkodjék
az ő férjén, se a férfi szolgálójának ne tartsa az ő feleségét, hanem
mint örökös társát, s feje alatt lévő legkedvesebb tagját szeretvén, és
nem lévén kemény hozzá, adja meg annak az ő tisztességét, mert az
asszonyállat a férfinak dicsősége.”
Az idézett részletek is azt bizonyítják, hogy a székely társadalomban nagy
becsben tartották, azaz nagy becsben illett tartani az asszonyokat. Hiszen azok
biztosították az utódokat, valamint, ami nem ilyen közérthetően, pontosan
körvonalazódó számunkra, az asszony a férjek dicsőségét jelentette. Az
asszony tehát a férjek dicsősége, társadalmi presztízse volt abban a
társadalomban is, és ez a fontos jellemző nem változott az évszázadok
során sem. Az általam vizsgált erdővidéki társadalomban is az asszony nemi
szerepéhez szervesen hozzátartozott az önmaga, a családtagok, valamint a
közvetlen tárgyi környezet esztétikai képének kialakítása és ápolása. Ez az
esztétikai kép a vagyoni vagy rendi meghatározó volta mellett talán a
legfontosabb volt a család, ezáltal a családfő, a férje társadalmi
presztízsének kialakításában.
Egy eredetileg Virginia Wolftól származó metafora szerint, amelyet Hadas
Miklós idéz a Hímnem-Nőnem című tanulmányában
(in. Férfiuralom, 1994. 250.) „a nők a hízelgő
tükör szerepét játsszák, mely tükörben a férfiak önmaguk
kinagyított képét pillanthatják meg, ezáltal egyszerre igazolva önnön létezési
módjuk helyénvalóságát és a hízelgő tükör megfelelő
működését”. A nőről, mint a férfi társadalmi presztízsének
kifejezőjéről beszél Pierre Bourdieu is a fent említett kötetben
megjelent tanulmányában, amelynek címe a tanulmánykötet címe is lett egyben, a Férfiuralomban. A nőket –
legalábbis a legkevésbé differenciált társadalmakban – olyan csereeszköznek
tekintették, amelyek a házasság révén lehetővé teszik a férfiak számára a
társadalmi tőke és a szimbolikus tőke felhalmozását. Bourdieu
hangsúlyozza, hogy a nők, akik egyszerre erősítik meg és teszik
közszemlére a csoport – esetünkben a család – szimbolikus tőkéjét,
kötelesek külső megjelenésükben, valamint a hozzájuk tartozó személyek és
tárgyak külső megjelenítésében is a közösségben érvényes esztétikai
normákat követni és azoknak eleget tenni. „A nők terrénumába tartozik a
mindennapi élet s benne az otthoni környezetnek, a belső térnek a
díszítése, és ezt el is végzik, mindazzal az öncélúsággal és
érdeknélküliséggel, amely még a legszegényebbeknél is megfigyelhető. (...)
Végül, a nők irányítják a különböző rítusokat és ünnepségeket,
ők szervezik meg az ünnepeket és fogadásokat (az első áldozástól
kezdve – az ünnepi étkezéseken és baráti meghívásokon át – egészen a
lakodalomig), amelyeknek az a rendeltetésük, hogy biztosítsák a társadalmi
kapcsolatok ápolását és a család presztízsét” – írja Bourdieu.
Nélkülözhetetlen érték tehát a nő minden
társadalomban.
Az Erdővidéken élő asszonyok életének különböző
vonatkozásaival csaknem tizenöt éve foglalkozom. Vizsgálódásaim a 20. sz.
elejétől a 60-as évekig, tehát a kollektivizálásig terjedő
időszakra vonatkoznak. Ebben az időben itt egy hagyományosan
gazdálkodó társadalom jellemző, amelyben az asszonyokra pontosan
meghatározott szerepkör hárul: a jellegzetes asszonymunkák a háztartásban, a
mezőgazdasági munkában, a gyermeknevelésben és a fent említett családi
presztízs megőrzésében. Az elméletileg – általuk is – pontosan kijelölt,
meghatározott szerepkörök határai családonként, alkalmanként rugalmasan
változóak voltak, és talán természetes, hogy ezek a változások, ezek a nem
mindennapos „szerepcserék” maradnak meg leginkább az emlékezetekben,
beszélgetésekben pedig nem a megszokottat, hanem a szokatlant, a kirívót
mesélik elébb és szívesebben.
Ezért történhetett az, hogy viszonylag sok asszony panaszkodott arról, hogy
aligha nevelte saját gyerekét, tehát a legfontosabb nemi szerepének sem
tehetett eleget, hisz nem hiányozhatott a mezei munkáról. A kicsiket jobbik
esetben a nagyszülők, de gyakran nagyobb testvéreik gondjára bízták, és
reggeltől estig a mezőn dolgoztak. Egy olaszteleki néni mesélte, hogy
ő az anyósára bízta a gyerekét, s amikor a mezőről duzzadt
mellel hazaérkezett, és szoptatni akart, aludt a gyermek. Reggel megint csak
aludt, szoptatás nélkül kellett dologra indulnia. Keservesen teltek a napjai,
mígnem világossá nem lett számára, hogy gyermekét az anyósa erősen
máklevezi, hogy ne kelljen vele napközben sokat bajlódnia... Tehát a szoptatós
anya akkor is ritkán maradhatott otthon zavartalanul kicsinyével, mégis, csodák
csodája, abban az időben minden anya szoptatott, s a kemény fizikai
igénybevétel ellenére sem apadt el a tejük... Sokan mesélték, hogy vitték
magukkal a karon ülő gyermekeket, s ott elhalták a
borozdába, ideiglenes fekhelyet vagy játszóhelyet alakítva ki
nekik. Többször meséltek arról is, hogy másállapotuk ellenére is az utolsó
pillanatig dolgoztak kint a mezőn, így nemegyszer történt meg, hogy a
kicsi a mezőn vagy útban hazafelé jött a világra. Egy erdőfülei
asszony ráadásul egyedül is volt, amikor utolérték a szülési fájdalmak, úgyhogy
a gyerek köldökzsinórját két éles kővel nyiszitelte ketté, úgy vette
karjára, és vitte hazáig gyermekét.
Ha a Cserei könyvéből megismert állapotokat összehasonlítom az általam
vizsgált periódusra jellemzővel, azt kell megállapítanom, hogy bizonyos
szempontból nagyobb becse és nagyobb biztonsága, védettsége volt akkor az
asszonynak, mint 150 évvel később. Igaz ugyan, hogy jogilag szigorú, az
asszonyokat külön entitásba soroló ellenőrzés alatt állt az akkori
társadalom, mégis úgy érzem, hogy a nemek közti határokat nem figyelembe
vevő mai jogalkotás mintha erősebben kiszolgáltatottakká tenné a 20.
századi asszonyokat.
Cserei Farkas törvényei közt például arra a kérdésre, hogy egyenlő
vétkekért egyenlőképpen büntetődnek-e az asszonyok a férfiakkal,
olyan válaszokat találunk, miszerint NEM, mert az asszonyok hajlandóbbak és
gyengébbek is a férfiaknál (a jellembeli hibákat mentségekként könyveli el!). A
nemes emberre támadó férfi fejét veszik, de az asszony pénzzel kiválthatja
magát. Lopás miatt akasztófa vagy karóba húzás vár a férfira, az asszonyoknak
egyszerűen fejüket veszik. A 14. életévét betöltött fiút vallathaják, míg
a leány a nagykorúságát jelző 16 év után is mentes attól. Ha asszonyt és
férfit végeznének ki egyszerre, az asszony leend az első, hogy ne
szenvedjen a látványtól. Az asszonyokat nem törik kerékbe sem éltükben, sem
holtukban. Ha ilyen büntetés éri, holta után fejét emelik csak a kerékre,
testét engedik eltemetni.
Bár kegyetlenül hangzanak fülünknek a büntetések, egészében
megállapíthatjuk, hogy megkülönböztető módon kímélték az asszonyokat, hisz
utódaik anyáiról volt szó, akkor is, ha azokat gyengébbekként,
hajlandóbbakként, igen gyakran pedig gyengeelméjűekként emlegették.
Az ősi székely jog továbbélő nyomainak a felkutatása a 20. század
első felének erdővidéki társadalmában igen izgalmas feladatnak
ígérkezik. Ha ez majd részleteiben bár sikerül, gondolom, segíthet is majd
valami módon a családjuk presztízsét ma is éberen őrző és gyarapító,
közben pedig javarészt napjainkban is férfimunkának beillő nehézségű
mindennapi gondokkal küszködő székely asszonyokon.
ZAKARIÁS ERZSÉBET