Jánk
Károly
Egy emlékkönyvbe
Egymás szemébe nézzük bele
azt,
ami nekünk távol.
Lógunk két párhuzamos
cérnaszálon,
melyek végtelenjében a kard áll,
vagy jobbik esetben egy álom.
Ami utolszor
szólított
Az arcod, fátyol nélkül –
angyali,
babásan egyszerű. Ha sírsz,
csak úgy, mint egy asszony.
Ne mondj nemet a nyárnak,
s ha ideje jött a
szőrmekabátnak,
úgy azt öltsd fel.
Segíts átrendeznem a kirakatokat,
beszélj hozzám – hirtelen ősz lett.
Hát fogjuk halkra a
hangunk,
hiszen éj jön, míg külön
halottaink összebékítenek.
És most már nem felejtem
a két testet így keresztben, s azt,
ami utolszor szólított, hajnalfelé:
a két vesztes kéz simogatását.
Tájkép,
cigarettafüsttel
Cigarettafüst száll a
sodró rockzenében,
a hold kiterített kordbársonya törvényre emelkedik,
vízjel üt át a kora nyári
éjben,
valami, ami hol volt, hol
nem volt –
egy kutya tekintete a
holtüres papírról.
Ajándékosztás és
hódolat
Ha nevén nevezem, elfut, s
a pénzét
káprázatos csodákra költi,
van, hogy a bőrömön is átjut,
s ha csúfol, a nyelvét kiölti –
így ismerkedünk.
Néha az eszével esdekel,
fáradt
ha hívom, ha aludni kell,
arra kér inkább meséljem el
a rossz napszak útját –
olyankor ő a
hangszerem.
Így lesz a dél és az
alkony
az, ami hozzám közel,
az övé az összes többi,
de erről sosem beszél nekem.
Egy füves térség van köztünk,
egy út, ami a nappalt kíséri,
egy mindenirányú ösvény,
ami a lábait éri.
Ezen vágok át most is,
hogy lerakjam ajándékaim,
amiről beszélni nem
kell,
s melyért a köszönet nem
engem -
őt illeti meg.
Mikor hajnalodik
B. E.-nek
Hold hullámverése,
félkörben
lüktető szavak,
szíved ritmusát győzném
magamra venni.
Egyetlen halálod nekem
ugyanaz. Szerelemre született:
gyere, kerülj hát beljebb,
hisz oly parányi vagyok –
a legvégén van a házam,
és annyira sekély, ami
körülötte fénylik.
Nézd, ablakok nyílnak
homlokunkon, libben a
függöny, nyúlsz utána;
csak tekintetem kivirult
szalagja ékesítsen mikor
odaát hajnalodik.